A vallástudomány
A lelki fejlődés útja a mikrokozmoszból a makrokozmoszba vezet.
Az út első szakaszait nem a hit, hanem a tudás segítségével
teszi meg az ember. Tanulás kell ahhoz, hogy az ember elszakadhasson
mikrokozmoszából, s megszabadulhasson a transzfe
*Bryant Wedge and Cyril Muromcew: "Psychological Factors in Soviet Disarmament
Negotiation", Journal of Conflict Resolution, 9- No. 1 (March 1965),
18-36. (Ugyancsak: Bryant Wedge: "A Note on Soviet-American Negotiation",
Proceedings of the Emergency Conference on Hostility, Aggression, and War,
American Association for Social Psychiatry, Nov. 17-18, 1961.
128
rencia terhétől. Állandóan készen kell állnia az új információ befogadására
és feldolgozására.
A tudás növekedése e könyv egyik alaptémája. Az előző részben
a szeretetet is növekedésnek, énünk kiterjesztésének neveztük.
Kitértünk ennek kockázatára is, az ismeretlen elfogadásának
kockázatára. Az önfegyelemről szóló rész végén megállapítottuk,
hogy a tanulásnak része a régi én feladása, az elnyűtt, haszontalan
tudás halála.
Rövid távon persze kényelmesebb ragaszkodni idejét múlta
mikroszkopikus térképünkhöz, hogy elkerüljük a megszokott elképzelések
föladásával járó kényelmetlenséget. A lelki fejlődés
útja azonban az ellenkező irányba tart. Először bizalmunkat vesztjük
abban, amit már hiszünk, aztán tudatosan keressük az ismeretlent
és a fenyegetőt, készakarva kérdőjelezzük meg a már létező
értékrendszer érvényét. A szent élethez minden megkérdőjelezésén
át vezet az út.
Nagyon is valós értelemben a tudománnyal kezdjük. Szüleink
hitének helyébe a vallás tudományát állítjuk. Lázadnunk kell szüleink
hite ellen, mert szükségszerűen korlátoltabb, mint az a hit,
amelyet magunk alakíthatunk ki személyes tapasztalataink, felnőtt
tapasztalataink és egy újabb emberi nemzedék tudása alapján.
A vallás nem jó örökség. Az ember vallásának személyes vallásnak
kell lennie, amelyet maga alakít ki, kérdezve és kétkedve,
saját tapasztalatának olvasztótégelyében. Alan Jones teológus
így ír:
"Egyik fő gondunk, hogy nagyon kevés embernek van valóban
saját élete. Mindenünket másodkézből kapjuk, még az érzelmeinket
is. Sok esetben másodkézből szerzett információ alapján
létezünk. Elfogadjuk bizalommal, amit az orvos, a tudós, a termelő
mond. Ez nekem nem tetszik. Mégis el kell fogadno?n,
mert tudják azt, amiben én tudatlan vagyok. Ha más szavait
hiszem el vesém állapotáról, a koleszterin hatásáról vagy a csirkenevelésről,
az még csak hagyján. Ám az élet célja, értelme
vagy a halál esetében nem elégszem meg más véleményével.
159
Használt hittel nem hihetek másodkézből kapott Istenben. Ha
valóban élni akarok, saját, személyes információra van szükségem."*
Tehát az egészség és a fejlődés érdekében az embernek ki kell
alakítania saját hitét, nem szülei hitével kell élnie. Ám mi a tudomány
vallása? A tudomány vallás, amennyiben bizonyos alapvetésekre
támaszkodó bonyolult világnézet. Az alapvetések nagyrészt
a következők: a világegyetem valóságos, s így vizsgálat tárgya
lehet; az ember számára értékes cselekvés a világ vizsgálata;
a világegyetemnek értelme van - azaz bizonyos törvényeknek
megfelel és kiszámítható; az emberek azonban rossz vizsgálók,
babona, előítélet, elfogultság befolyásolja tisztánlátásukat, továbbá
prekoncepciók; a vizsgálat eredménye ezért csak akkor lehet
pontos, ha tudományos módszerekhez folyamodunk. E diszciplína
lényege a tapasztalás, mert nem ismerünk mást, mint amit tapasztaltunk:
míg a tudománynak az egyszerű tapasztalás kevés,
megismételhetőnek kell lennie, hogy kísérletileg igazolható legyen,
és igazolhatónak kell lennie, mert szigorú kikötés, hogy
hasonló körülmények között különböző emberek ugyanazt tapasztalhassák.
A kulcsszavak: "valóság", "vizsgálat", "tudás", "bizalmatlanság",
"tapasztalás", "önfegyelem" vagy "diszciplína". Ezeket a szavakat
a könyvben állandóan használtuk. A tudomány a szkepticizmus
vallása. A szkeptikusság elengedhetetlen ahhoz, hogy elszabadulhassunk
a gyermekkor, a kultúra, a dogma, a szülőktől hallott féligazságok
mikrokozmoszából. A tudományos magatartás teszi lehetővé,
hogy a személyes tapasztalás mikrokozmoszát átalakíthassuk'a
személyes tapasztalás makrokozmoszává. Úgy kell kezdenünk
tehát, hogy tudóssá válunk.
Sok beteg, aki már megtette ezeket a kezdő lépéseket, így szól
hozzám: "Nem vagyok vallásos. Nem járok templomba. Nemigen
hiszem már azt, amit a szüleimtől vagy gyerekkoromban a temp
.Alan Jones: Journey into Christ. New York, Seabury Press, 1977. 91-92.
160
lomban hallottam. Nem rendelkezem a szüleim hitével. Talán nem
is nagyon érdekel a hit kérdése."
Sokként élik meg, amikor ezt a kijelentésüket kétlem. Talán azt
mondom: "Önnek van vallása, nagyon mély vallása. Imádja az
igazságot, hisz a javulás és a fejlődés lehetőségében. Hitének
ereje lehetővé teszi, hogy az új tanulás minden fájdalmát elszenvedje.
Vállalja a terápia minden kockázatát, mindezt hite kedvéért.
Azt hiszem, nem lenne a valóságnak megfelelő azt mondani,
hogy kevésbé vallásos szüleinél, ellenkezőleg, gyanítom, hogy
szellemi téren valójában túlnőtt szülein, hiszen szülei hite még a
kétkedésre sem szolgáltatna elég bátorságot."
A tudomány nemzetközi jellege az egyik bizonyítéka, hogy
mint vallás magasabb rendű sok más világnézetnél. Nemzetközi
tudományos közösségről beszélünk, amely kezd valóban közösséggé
válni, nagyobb mértékben, mint a katolikus egyház, amely
mind ez ideig talán a leginkább közelítette meg a nemzetközi testvériség
valóságát. Különböző országokban élő tudósok sokkal
szabadabban tudnak közlekedni egymással, mint a legtöbb ember.
Bizonyos fokig sikeresen felülemelkedtek kulturális mikrokozmoszukon.
Bizonyos mértékig bölcsességre tettek szert.
Bizonyos mértékig. Mert igaz ugyan, hogy a tudomány szkep
tikus világnézete kétségkívül magasabb rendű a vak hitnél, a he
lyi babonáknál, a kétkedés nélkül elfogadott föltételezéseknél,
de úgy hiszem, hogy a tudomány sem tett többet az első lépé
seknél a lelki fejlődés útján. Elsősorban arra gondolok, hogy a tu
dományosan gondolkozó emberek éppoly szűk látókörűen gon
dolkoznak Isten létezése felől, mint amilyen szűk látókörűen az
egyszerű parasztok követték, vakon, atyáik hitét. A tudósok ne
hezen fogják föl Isten létének valóságát.
A kifinomult szkepticizmus szemszögéből az istenhit jelensége
nem meggyőző. Dogmatizmus dogmatizmust követ, háborút lá
tunk, inkvizíciót és üldöztetést. Álszentséget is bőven: az embe
riség testvériségét hirdető emberek testvéreiket gyilkolják a hit ne
vében, mások kárára megszedik magukat, s az erőszak minden
formáját gyakorolják. Rítusok és faragott képek zavarba ejtő so
128
kasága tárul elénk: Isten egyszer nő, hat kézzel és hat lábbal, másszor
trónon ülő férfi; itt egy elefánt, ott a semmi szubsztanciája;
panteonok, házi istenek, szent háromságok és egységek. Csábító
a gondolat, hogy az emberiség talán jobban meglenne istenhit
nélkül, hogy Isten nem csupán bárgyú, de káros kísértetmese is.
Logikusan megvédhető állítás lenne, hogy Isten csak illúzió az
emberi elmében - ráadásul káros illúzió -, és hogy az istenhit
pszichopatológiás jelenség, amelyet gyógyítani kell.
így merül föl a kérdés: vajon betegség-e az istenhit? Indulatátvitelről
van-e szó - a szülők képéről, a mikrokozmoszból nyert
képről, melyet helytelen módon a makrokozmoszba vetítünk?
Avagy más szavakkal kifejezve: ez a hit talán nem több kezdetleges
és gyerekes gondolatnál, melyet ki kell nőnie annak, aki az
érettség és a tudat magasabb szintjére akar hágni? Ha tudományos
szellemben kívánunk válaszolni, lényeges, hogy a klinikus
tapasztalat valóságában keresgéljünk. Milyen változásokon esik
át az istenhit a pszichoterápia folyamatában?