Önismeret, szabadság.

Theodore esete

Amikor Ted fölkeresett, harmincéves volt, foglalkozására nézve remete. Hét éve egy kunyhóban élt az erdő mélyén. Kevés barátja volt, s egyik sem állt közel hozzá. Három éve nem találkozott nővel. Időnként kisebb ácsmunkákat vállalt, de többnyire egész nap csak horgászott, olvasott, és rengeteg időt ütött agyon olyan lényegtelen döntések fölötti rágódással, hogy mit főzzön vacsorára, és hogyan főzze meg, vagy hogy megengedheti-e magának valamilyen olcsó szerszám megvásárlását. Pénze egyébként volt bőven, nagy vagyont örökölt. Mindamellett rendkívül értelmes ember volt. S amint az első foglalkozáson elmondta, döntésképtelen. "Tudom, hogy valamit kezdenem kellene az életemmel - panaszolta -, de még a legkisebb döntéseket is alig tudom meghozni, nemhogy a nagy horderejűeket. Valamilyen pályát kellene választanom. Vissza kellene mennem az egyetemre, hogy valami képesítést szerezzek, de semmi sem lelkesít. Mindenre gondoltam már - tanításra, tudományra, nemzetközi kapcsolatokra, orvostudományra, mezőgazdaságra, környezettanra -, de semmi sem lelkesít. Egy-két napig érdekel valami, aztán úgy látom, minden pályán leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak. Az élet leküzdhetetlen akadály." A probléma akkor kezdődött, mondta Ted, amikor tizennyolc éves korában egyetemre ment. Addig minden a legnagyobb rendben volt. Alapjában véve átlagos gyerekkora volt, biztonságos otthonában jólétben, két idősebb bátyjával nőtt föl, szülei törődtek vele, ha egymással nem törődtek is annyit. Magániskolába járt, és jó jegyeket szerzett. Ekkor szenvedélyes szerelembe esett egy 175
asszonnyal, aki az egyetem megkezdése előtt egy héttel kiadta az útját. Elkeseredésében az első évben főként csak az alkohollal foglalkozott. Ennek ellenére még mindig jól tanult. Ezután kedvetlen és sikertelen szerelmi kapcsolatok sorozata következett. Tanulmányi eredménye romlásnak indult. Nem tudta eldönteni, milyen témákról írjon dolgozatot. A harmadév első felében Hank nevű közeli barátja autóbaleset áldozata lett; ezen valahogy túltette magát. Abban az évben nem is ivott. Döntésképtelensége azonban egyre erősödött. Egyszerűen nem tudott témát találni negyedéves szakdolgozatához. Az előadások véget értek. Kiköltözött a kollégiumból, a városban bérelt egy szobát. A diplomától csak egy rövid szakdolgozat választotta el, melyet egy hónap alatt megírhatott volna. Három évig dolgozott rajta, eredménytelenül. Aztán elvonult az erdőbe, ahol már hét eszten deje él. Ted úgy érezte, hogy minden gondjának megoldása szexuális életében keresendő: végül is egy sikertelen viszonnyal romlott el minden. Mi több, Ted szinte mindent olvasott Freudtól (mindenesetre sokkal többet, mint én). így a terápia első hat hónapjában a gyermekkori szexualitás témájában vájkáltunk, minden különösebb eredmény nélkül, igaz, ebben a hat hónapban érdekes személyiségjegyeit ismertem meg. Kiderült, hogy valóban teljesen hiányzik belőle a lelkesedés. Örült, ha jó idő volt, de ha esett, megvonta a vállát, mint aki azt mondja: végeredményben mindegy, egyik nap olyan, mint a másik. A tóban horgászva óriási csukát fogott, de visszadobta: "Nagyobb volt, mint amekkorát meg tudtam volna enni, barátaim meg nem voltak, hogy megosszam velük, így inkább visszadobtam." Kedvetlenségével rokon személyiségjegye volt egyfajta világle nézés, mintha az egész világot meglehetősen ízléstelennek talál ná. Csak kritikus szemmel tudott nézni. Gyanítottam, hogy e le nézéssel tart távolságot önmaga és mindama jelenségek között, amelyek másként érzelmileg hatottak volna rá. Végül Ted rop pantul szerette a titokzatosságot, ami igazán nem gyorsította meg a terápiát. Minden történetéből úgy kellett kihámozni az elhall 128 gatott lényeget. Volt egy álma: "Azt álmodtam, hogy egy osztályteremben vagyok. Volt ott egy tárgy, nem tudom, hogy micsoda, amit beletettem egy dobozba. A dobozt egy halott fába rejtettem, és a lefejtett kéregdarabot facsavarokkal visszaerősítettem. Az osztályban ülve azonban hirtelen eszembe jutott, hogy a csavarok kissé kiállnak a kéregből. Aggódni kezdtem. Kirohantam az erdőbe, és még jobban meghúztam a csavarokat, úgyhogy most már nem lehetett észrevenni őket a fában. Ettől nyomban jobban éreztem magam, és visszamentem az osztályba." Mint sok más esetben, az osztály és az osztályterem képe Ted számára is a kezelést jelképezte. Világos volt, hogy nem akarja, hogy megtaláljam neurózisa lényegét. A kezelés hatodik hónapjában sérült meg páncélzata először. A megelőző estét egy ismerősénél töltötte. "Szörnyű este volt panaszolta. - Föltett egy lemezt, melyet akkor vett, Neil Diamond zenéjét, melyet az A sirály, akit Jonathan Livingstonnak hívtak című filmhez készített. Elviselhetetlen volt. Érthetetlen, hogy iskolázott emberek hogyan élvezhetnek ilyen lehetetlen csinnadrattát, s nemcsak hogy élvezik, hanem még zenének is nevezik." Lenéző megjegyzése megütötte a fülemet. "Az eredeti könyv vallásos mű - mondtam. - A zene is vallásos volt?"
- Épp annyira nevezhető vallásosnak, amennyire zenének.
- Talán nem maga a zene bántotta, hanem az a tény, hogy vallásos zene volt.
- Hát, ezt a fajta vallásosságot valóban nem szenvedhetem.
- Milyenfajta vallásosságot?
- Ezt az émelyítő és érzelgős vallásosságot. - Ted szinte undorral köpte ki a jelzőket.
- Milyen másféle vallásosság van?
- Azt hiszem, a vallásosságot általában nem szívelem - mondta zavartan.
- Mindig így volt vele?
- Mikor zavaros fejű kamasz voltam, nagyon is érdekelt a vallás.
Az iskola utolsó évében én voltam az iskola kápolnájában a diakónus. 177
- És aztán mi történt?
- Hogyhogy mi történt?
- Mi történt a hitével? - Gondolom, kinőttem belőle.
- Hogyan?
-Hogy miképpen nőttem ki belőle? - Ted kezdett ingerültté válni. - Hogyan nő ki az ember bármiből? Kinő belőle és kész.
- És mikor nőtt ki belőle?
- Nem tudom. Egyik napról a másikra. Az egyetemen már sohasem mentem templomba.
- Soha?
- Soha.
- Szóval a gimnázium utolsó évében még szerpap volt az iskolai kápolnában, a nyáron pedig sikertelen szerelmi viszonyba bonyolódott. S ezt követően soha nem tette be a lábát templomba.
Hirtelen változás. Nem gondolja, hogy a barátnője elutasító viselkedésének lehetett valami köze a dologhoz?
- Nem gondolok semmit. Sok osztálytársam esetében ugyanez történt. Különben is, olyan korban nőttünk föl, amikor a vallás éppen nem volt divatban. Lehet, hogy a barátnőmnek is volt valami köze a dologhoz, lehet, hogy nem. Honnan tudjam? Csak annyit tudok, hogy elvesztettem minden érdeklődésemet a vallás iránt. A következő előrelépésre egy hónappal később került sor. A közbeeső hónap során Ted kedvetlenségével foglalkoztunk, melynek létezését egyáltalán nem tagadta: "Utoljára tíz éve lelkesedtem, az egyetem első évében. Modern angol költészetről kellett írnom egy dolgozatot."
- Mi volt a téma?
- Olyan régen volt, nem nagyon tudok már visszaemlékezni.
- Szamárság! Ha akar, vissza tud rá emlékezni.
- Azt hiszem, Gerald Manley Hopkins költészetéről volt benne szó. O volt az első igazán modern költő. A dolgozat középpontjában, azt hiszem, a Tarka szépség című vers állt. 128 178 Kimentem a rendelőből, és a könyvtárból behoztam egyetemi éveim azóta már porlepte kötetét, az angol versantológiát. A Tarka szépséget a 819. oldalon találtam meg. Olvasni kezdtem: Áldjuk Istent mindenért, ami tarka. Az égért, amely foltos, mint a tehenek; Pisztrángok hátán a rózsaszínű pikkelyért; A pinty szárnyát, az izzó gesztenyét lobbantsuk ma dalba! Mind a karámot, az ugart, a szántót, a folt-hátán folt földeket, S a rendet is, amit üzemében a gondos ész kimért. Ami játékos és egyéni, furcsán, tétovázón, Ami csak foltos, ingatag: méz, ecet, Fény, árny, erő és lomhaság vitázó szédületét: Ő nemzi újra mind, ki szép, túl minden változáson - Dicsérjétek őt.* Szemem megtelt könnyel. "Ez a vers a lelkesedésről szól" mondtam.
- Igen.
- S emellett hatásos vers is.
- Igen.
- Ezt a dolgozatot az első félév végén írta, tehát valamikor januárban, igaz?
- Igen.
- Ha jól számolom, februárban halt meg Hank, a barátja.
- Igen.
Éreztem, ahogy a feszültségtől sűrűsödik a levegő. Nem vol- tam benne biztos, hogy helyesen cselekszem, de tovább ütöttem a vasat.
- Tehát amikor tizenhét éves korában első igazi szerelme kiadta az útját, föladta lelkesedését az egyház iránt. Három évvel
* Tarka szépség. Ford. Tótfalusi István. In James Hardy és Gerald Manley Hopkins versei. Bp. Helikon Kiadó, 1975. 124-125.
később meghalt a legjobb barátja, s akkor föladta a lelkesedését általában minden iránt.
- Nem én adtam föl, hanem elvették tőlem. (Ted majdnem kiabált.)
- Isten elhagyta, maga pedig elhagyta az Istent.
- És miért ne? Ez a világ úgy rossz, ahogy van, és mindig is az volt.
- Azt hittem, gyermekkorában jó volt.
- Akkor is rossz volt. S valóban. Látszólagos nyugalma mögött Ted gyermekkorának otthona állandó csatatérnek bizonyult. Két bátyja példátlan gonoszsággal kínozta. Szülei el voltak foglalva saját ügyeikkel, s a gyerekek számukra apró-cseprő gondjaival nem foglalkoztak, s neki, a legkisebbnek és a leggyengébbnek nem nyújtottak védelmet. Csak akkor volt szabad, amikor hosszú, magányos sétákat tett erdőn-mezőn; remetehajlamai már tízéves kora előtt kialakultak. Amikor iskolába került, az internátusban a fiúk kisebb kegyetlenkedései szinte könnyebbséget jelentettek számára. Amint minderről beszélni kezdett, Tednek a világgal szemben érzett haragja, pontosabban annak szabadon engedése egyre inkább nekilendült. Az elkövetkező pillanatokban nemcsak Hank halála felett érzett haragjának terhét élte át újra, hanem száz más apró halál, elutasíttatás és veszteség keltette haragját is. Az élet a ha lál, a szenvedés, a veszély és a vadság forgószelének tetszett. A fordulópont a terápia tizenötödik hónapjában következett be. Ted a foglalkozáson egy kis könyvecskével jelent meg. "Mindig arról beszél - mondta hogy zárkózott vagyok, és ez persze igaz is. Tegnap éjjel öreg holmik között kutattam, s kezembe akadt ez a napló, melyet az egyetem második évében vezettem. Nem is néztem át, gondoltam, talán érdekelné, milyen voltam tíz évvel ezelőtt." Azt válaszoltam, hogy érdekelne, s a következő két éjjel el is olvastam. Nem mondott semmi megrázóan újat, csak megerősítette Tedről alkotott képemet: magányos, sérülései szülte lenéző magatartása által elszigetelt, mélyen elzárkózó ember volt már ak 128 kor is. Csupán egy apró bejegyzés keltette fel a figyelmem, melyben leírja, hogy egy januári vasárnap hogyan ment el egyedül a hegyek közé, hogyan került erős hóviharba, s csak sötétedés után jutott haza az internátusba. "Bizonyos pezsgő vidámságot éreztem, amikor visszaértem szobám biztonságába; hasonlót ahhoz az érzéshez, amelyben tavaly nyáron volt részem, amikor olyan közel kerültem a halálhoz." A következő foglalkozáson megkértem, hogy mesélje el, mi történt az említett nyáron. "Azt már elmeséltem" - mondta. Tudtam, hogy valahányszor Ted kijelentette valamiről, hogy már elmesélte, nem akar róla beszélni.
- Már megint titkolódzik.
- Pedig biztos vagyok benne, hogy elmeséltem. Különben sem nagyon érdekes az egész. Emlékszik, említettem, hogy az első év utáni nyáron Floridában dolgoztam. Éppen hurrikán söpört végig az államon. Szeretem a vihart. Mindenesetre amikor a vihar a tetőfokára hágott, kimentem a mólóra, és egy hullám belesodort a vízbe. Aztán rögtön jött egy másik hullám, és visszadobott a partra. Az egész egy perc alatt játszódott le.
- A vihar tetőfokán kiment a móló végére? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Mondtam, hogy szeretem a vihart. Közel akartam lenni az elemek haragjához.
- Ezt megértem, én is szeretem a vihart. De azért ilyen veszélynek nem tettem volna ki magamat.
- Tudja, hogy van bennem némi öngyilkos hajlam - válaszolta Ted szinte tréfálkozva. - S azon ar nyáron különösen közel álltam az öngyilkossághoz. Kianalizáltam azóta. Nem hiszem, hogy tudatos halálvággyal mentem ki a mólóra. De igaz, hogy nem sokra becsültem az életemet, és elismerem a lehetőségét, hogy tudat alatt öngyilkos akartam lenni.
- Lesöpörte a hullám?
- Igen, bár alig tudtam követni az eseményeket, nem lehetett sokat látni a permettől. Gondolom, egy szokatlanul nagy hullám jöhetett. Éreztem, ahogy megüt és fölemel, és éreztem, ahogyan 181
a vízbe merülök. Semmit sem tehettem, biztosan éreztem, hogy meghalok, és megrettentem. Aztán, talán egy perccel később fölemelt egy másik hullám, és odavágott a móló betonjához. Megragadtam a móló szélét, és lassan kievickéltem a partra. Egy kicsit össze voltam horzsolva. Ennyi volt az egész.
- És most hogyan gondolkozik erről a kísérletről?
- Hogy érti ezt? - kérdezte Ted, készen arra, hogy elzárkózzon.
- Semmi többet nem értek rajta, mint magát a kérdést.
- Úgy érti, mit gondolok arról, hogy megmenekültem?
- Igen.
- Azt hiszem, szerencsém volt.
- Szerencse? Csak egy szerencsés véletlen, hogy egy másik hullám arra jött?
- Igen, semmi több.
- El tudok képzelni olyan embert is, aki ezt csodának nevezné.
- Én azt hiszem, szerencsém volt.
- Azt hiszi, szerencséje volt?
- Azt, a fene egye meg. Szerencsém volt.
- Számomra az az érdekes, hogy ha valami fájdalmas esemény következik be az életében, kikel magából Isten és a szörnyű világ ellen. De amikor valami jó történik, azt a szerencsének tulajdonítja. A tragédia Isten bűne. Egy csodás vagy csodával határos megmenekülés viszont csak szerencse kérdése. Ezt hogyan magyarázza? A jó és a rossz iránti következetlen hozzáállását felismerve, Ted kezdte meglátni a világban a jót is, az édeset, nemcsak a keserűt s nemcsak a sötétet. Megszabadulván Hank és mások halála fölött érzett fájdalmától, az élet érmének másik oldalát is észrevette. Elfogadta a szenvedés szükségszerűségét, a lét paradox természetét. Ez az elfogadás természetesen annak a meleg és roppant kellemes kapcsolatnak volt része, amely időközben kialakult kettőnk között. Lassan kimozdult magányából. Ismét elkezdett lányokkal randevúzni. Gyenge, de már létező lelkesedésének adott kifejezést. Vallásos alaptermészete kibontakozott. 182 Mindenben az élet és a halál, a teremtés és az elmúlás, az újjászületés misztériumát látta. Sok teológiát olvasott. Meghallgatta a Jézus Krisztus szupersztár című rockoperát, a Godspelh, sőt megvásárolta az A sirály, akit Jonathan Livingstonnak hívtak egy példányát is. Két év után Ted bejelentette, hogy ideje csinálnia valamit.
- Arra gondoltam, hogy visszamegyek az egyetemre, pszichológiát tanulni - mondta. - Tudom, hogy azt gondolja, csak önt utánzóm, de ezen én is gondolkoztam, és azt hiszem, nem így van.
- Tehát? - kérdeztem.
- Nohát, gondolkoztam, és azt hiszem, azt kell csinálni, ami a legfontosabb. Ha visszamegyek tanulni, a legfontosabb dolgokkal akarok foglalkozni.
- Hallgatom.
- Tehát úgy döntöttem, hogy az emberi elme fontos dolog. És a terápia is fontos dolog.
- Az emberi elme és a pszichoterápia a legfontosabb dolgok?
- Ami azt illeti, föltételezem, hogy Isten a legfontosabb.
- Akkor miért nem tanulmányozza Istent?
- Hogy érti ezt?
- Ha Isten a legfontosabb, őt kellene tanulmányául választania.
- Ne haragudjon, de egyszerűen nem értem, mit akar mondani.
- Mert nem akarja érteni.
-De én tényleg nem értem. Hogyan lehet Istent tanulmányozni?
- Iskolában, éppen úgy, mint a pszichológiát.
- Úgy érti, menjek teológiára?
-Úgy.
- Legyek pap?
- Igen.
Ted megdöbbent. - Ez lehetetlen - mondta.
- Miért lenne lehetetlen? 128 182
Ted kényelmetlenül érezte magát.
- Nem szükséges élesen megkülönböztetni a papot és a pszichoterapeutát.
A pap is terapeuta, úgy értem, bizonyos értelemben ő is kezel. S a terapeuta is egyfajta pap. Hát akkor miért ne lehetne pap?
- Maga nyomást gyakorol rám - mondta Ted dühösen. - Az életpályám kérdésében én döntök. A terapeutának nem az a dolga, hogy megmondja a betegének, mit csináljon. Nem az a "feladata, hogy helyettem döntsön. Majd én döntök.
- Nézze, Ted, én nem akarok maga helyett dönteni. Csak elemzem a helyzetet. Elemzem a fennálló lehetőségeket. Maga az, aki valamilyen oknál fogva nem akarja meglátni az alternatív lehetőséget. Maga nem akarja azt tenni, ami a legfontosabb. Úgy érzi, Isten a legfontosabb, de amikor azt mondom, foglalkozzon Istennel, kizárja ezt a lehetőséget. Azt mondja, nem tudná megtenni. Rendben van, ha nem tudja, ám ne tegye. Az azonban már az én dolgom, hogy kiderítsem, miért zárja ki a lehetőséget, miért érzi úgy, hogy nem képes rá.
- Nem lehetek pap csak úgy.
- Miért nem?
- Mert.., mert a pap nyilvánosan Isten embere. Nem tarthatja meg magában és magának a hitét és a lelkesedését. Ezt nem lehet nyilvánosan csinálni.
- Az ám, titokban kell tartani, mi? Elvégre ez a maga neurózisa, s ehhez ragaszkodik. A lelkesedést véka alá kell rejteni, ugye?
- Maga nem tudja, hogy milyen érzés ez nekem - panaszolta Ted. - Nem tudja, hogy én mit érzek. Valahányszor lelkesedtem valamiért, és beszéltem erről, a bátyáim kigúnyoltak.
- Ezek szerint maga még mindig tízéves, és a két fivérével él. Ted ekkor már sírt dühében.
- Nemcsak erről van szó - mondta sírva. - A szüleim is min- dig úgy büntettek meg, hogy elvették tőlem azt, amiéit a legjobban lelkesedtem. Lássuk csak, mondták, mi a legfontosabb a gyereknek? Igen, nagyon várja, hogy elutazhasson a jövő héten a nagynénjéhez. Úgyhogy azt mondjuk majd neki, rossz volt, és 128 nem utazhat el. Ez az. Aztán ott van az íja meg a nyílvesszők. Azokhoz nagyon ragaszkodik. Szóval azt kell elvenni. Egyszerű. Egyszerű rendszer. Valahányszor lelkesedtem valamiért, elvették. Mindent elvesztettem, amit szerettem. így érkeztünk el Ted neurózisának gyökeréhez. Lassanként, nagy akarattal jutott el odáig, hogy kommunikálni tudott, közölni tudta lelkesedését, szeretetét Isten és az élet iránt. Közben állandóan emlékeztetnie kellett magát, hogy már nem tízéves, szülei már nem büntethetik meg, fivérei nem agyabugyálhatják el. Végül úgy döntött, hogy teológiára megy. Néhány héttel tanulmányai megkezdése előtt elküldte az előző hónapi kezelésért esedékes csekket, amelyen valami megütötte a szememet. Mintha az aláírás hosszabb lett volna. És valóban. Mikor jól megnéztem, láttam, hogy keresztnevét nem Tednek írta, mint addig, hanem Theodore- nak. Fölhívtam a figyelmét a változásra. "Reméltem, hogy észreveszi - mondta. - Gondolom, bizonyos dolgokban még mindig titkolódzom. Amikor gyerek voltam, a nagynéném egyszer azt mondta, legyek büszke a nevemre, mert Theodore annyit tesz görögül, mint >aki Istent szeretk Büszke is voltam. Elmondtam a két bátyámnak is. Attól kezdve folyton ezzel csúfoltak. Kislánynak gúnyoltak. >Miért nem mégy és csókolod meg az oltárt?< >Miért nem csókolod meg a karnagyot?"" Ted elmosolyodott. "Tudja, hogy megy az ilyesmi. Attól kezdve zavart a nevem. De néhány hete eszembe jutott, és úgy éreztem, hogy már nem zavar. Ezért elhatároztam, hogy ismét teljes formájában fogom használni. Végül is valóban szeretem Istent."