DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
Nyitottság
Mit jelent az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás? Elsősorban
állandó önvizsgálatot. A világot csak saját magunkhoz való viszonyunkon
keresztül ismerjük. Ezért nemcsak a világot kell állandóan
vizsgálnunk, hanem magát a vizsgálót is. A pszichiátriai
képzés erre is megtanít. A pszichiáterek tudják, hogy nincsen reményük
betegeik gondjainak megértésére, ha nem értik saját
gondjaikat. Ezért van az, hogy a pszichiáterek képzésében fontos
követelmény, hogy a pszichiáter maga is átessen terápián
vagy pszichoanalízisen. Sajnos, ezt nem minden pszichiáter teszi
meg. Számos pszichiáter jóval nagyobb szigorral viseltetik betege
problémái, mint saját problémái iránt. Ily módon lehetnek
ugyan kompetensek, de nem lehetnek bölcsek. A bölcs élet
a tettrekészség és a szemlélődés elegye. Az amerikai kultúra a
szemlélődést nem tartja valami sokra. Az ötvenes években Adlai
Stevensont az emberek "tojásfejűnek" tartották, s úgy gondolták,
alkalmatlan arra, hogy elnök legyen, mert szemlélődő, mélyen
gondolkodó, kételyekkel küszködő ember volt. Magam hallottam,
amint szülők mondták kamaszkorban lévő gyermeküknek:
"Túl sokat gondolkozol!" Ez természetesen abszurdum, mert éppen
a homloklebeny léte, a gondolkodás képessége az, ami az
embert emberré teszi. Szerencsére ez a hozzáállás ma már ritkább,
az emberek kezdik fölismerni, hogy a világban a veszélyforrások
jórészt belül s nem kívül keresendők, s hogy a szemlélődés
és az önvizsgálat állandó folyamata elengedhetetlen az emberiség
fönnmaradásához. Mindazonáltal még mindig túlságosan kevesen
éreznek így. A külső világ vizsgálata sohasem jár olyan fájdalommal,
mint a belső világé, s ezért az emberek többsége az
előbbit választja. Annak szemében azonban, aki feltétlenül ragaszkodik
az igazsághoz, a fájdalom lényegtelennek tűnik, s minél
jobban előrehalad az ember az önvizsgálat útján, annál kevésbé
fontos a fájdalom, sőt: annál kevésbé fájdalmas.
Az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás egyben nyitottságot
is jelent. Nem ítélhetjük meg térképünk helyességét, ha elzárkózunk
mások bírálatának meghallgatásától. Másként zárt rendszerben
élünk - üvegburában, hogy Sylvia Plath hasonlatával éljünk,
saját kilélegzett levegőnket szívjuk be újra, egyre inkább téveszmékkel
népes világban. A fájdalom elkerülésének érdekében
mégis elzárkózunk. A szülő azt mondja gyermekének: "Ne feleselj
a szüleiddel!" Élettársunknak tudtára adjuk: "Hagyjuk egymást
békén. Ha kritizálsz engem, úgy fogok viselkedni, hogy magam
is megbánom!" Idős emberek ezt közlik környezetükkel: "Öreg
vagyok és gyenge. Ha kritizál, ha bánt, esetleg belehalok, s akkor
majd a maga lelkén szárad, hogy földi létem utolsó napjait
nyomorulttá tette!" A munkáltató ezt hozza beosztottjai tudomására:
"Ha elég merész ahhoz, hogy bíráljon, akkor úgy tegye,
hogy észre se vegyem, vagy nézhet más állás után."
A zártság annyira jelenlévő az emberekben, hogy már-már
alaptermészetük jegyeként fogható föl. Ám attól, hogy természetes,
még nem lesz sem hasznos, sem lényeges, sem változhatatlan.
Az is természetes lehet, ha az ember a nadrágjába csinál,
vagy sohasem mos fogat. Az ember megtanulhatja, hogy szükség
esetén természetellenes módon cselekedjék. Voltaképpen az önfegyelem
egésze fölfogható egy természetellenes viselkedés megtanulásaként
is. Mert az is természetes vonása az embernek, hogy
képes a természetellenes cselekvésre, hogy felülemelkedhet természetén
- talán ez legemberibb tulajdonsága.
Semmilyen cselekedet nem olyan temiészetellenes s ennélfogva
olyan emberi, mint a pszichoterápia felvállalása. E tettünk révén
ugyanis tudatosan megnyílunk egy másik ember előtt, mi több,
még fizetünk is érte. Nagy bátorság kell ehhez. Pénz is kell hozzá,
a legtöbb esetben azonban nem a pénz, hanem a bátorság
hiánya bizonyul a fő akadálynak. S ez ugyanígy elmondható a
pszichiáterek egy részéről is: nem rendelkeznek kellő bátorsággal
ahhoz, hogy analízisnek vagy terápiának vessék alá magukat.
S ezért igaz az is, az általános felfogással ellentétben, hogy a
pszichoterápiát felvállaló betegek rendszerint az átlagosnál
erősebb és egészségesebb lelkű emberek.
A pszichoterápia talán a nyíltság legszélsőségesebb formája, de
a mindennapi életben is elég alkalom kínálkozik erre: a megbeszéléseken,
a golfpályán, a vacsorázóasztalnál, az ágyban - főnökünkkel,
alkalmazottainkkal, cimboráinkkal, barátainkkal, szeretőnkkel,
szüleinkkel és gyerekeinkkel. Volt egy betegem, aki min-
den foglalkozás végén, fölkelvén a díványról, megfésülködött.
Egy idő után megkérdeztem, miért teszi ezt. "Hetekkel ezelőtt mondta
pirulva - a férjem észrevette, hogy a foglalkozások után
lelapul a hajam. Nem mondtam meg neki, hogy miért. Attól tartottam,
kigúnyolna, ha tudná, hogy a terápia közben díványon
fekszem." így ismét volt miről beszélnünk. Ez az asszony akkor
lesz teljesen egészséges, ha a férjével ugyanolyan nyíltan tud viselkedni,
mint velem.
A betegek nagy része azonban nem tudatosan vágyik a nyíltságra
vagy az önfegyelem megtanulására. Legtöbbjük csak "könynyebbségre"
vágyik. Mikor rájönnek, hogy nemcsak támogatásban,
hanem bizonyos kihívásban is részük lesz a terápia során,
sokan elmenekülnek, másokban fölmerül, hogy elmeneküljenek,
mégsem teszik. Hosszú, nehéz és gyakran sikertelen folyamat,
míg a beteg megtanulja, hogy igazi megkönnyebbülést csak a
nyíltság és az önfegyelem eszközétől remélhet. Ezért a pszichoterápiára,
úgy mondjuk, "csábítani" kell a beteget. S azt is mondhatjuk
egy beteg esetében, aki esetleg már egy-két éve jár a pszichiáterhez:
"Még nem kezdte meg a terápiát." A pszichoterápiában
a nyíltságot különösen elősegíti (vagy kierőszakolja, ez már
az állásponttól függ) az ún. szabad asszociációs módszer. Ilyenkor
a betegnek azt mondja a terapeuta: "Mondjon ki mindent, ami
az eszébe jut, bármilyen lényegtelennek, jelentéktelennek, fájdalmasnak
vagy zavarba ejtőnek érzi is. Ha egyszerre két dolog jut
az eszébe, arról beszéljen, amelyiktől inkább húzódozik." Ezt
könnyű mondani, de nehéz végrehajtani. Persze aki következetesen
törekszik rá, rendszerint gyorsan halad. Sokan azonban
csak tettetik a szabad gondolattársítást, fennhangon beszélnek
erről-arról, de a lényegi részleteket gondosan kihagyják. Elképzelhető,
hogy egy asszony egy álló órán át folyamatosan beszél
kellemetlen gyermekkori élményeiről, de nem említi meg, hogy
reggel a férje felelősségre vonta, amiért a bankszámlájukról túl
nagy összeget vett föl. Az ilyen betegek azt kísérlik meg, hogy a
terápiás foglalkozást egyfajta sajtókonferenciává alakítsák át. Legjobb
esetben is csak az idejüket vesztegetik, s rendszerint körmönfont
módon hazudoznak.
Ahhoz, hogy egyének vagy akár szervezetek esetében valódi
nyíltságról beszélhessünk, mindenki számára nyitottnak kell lenniük;
sajtóértekezletek nem elégségesek. A teljes becsületesség a
harmadik dolog, amit az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás
jelent. Állandóan és soha véget nem érő módon szemmel kell
tartanunk önmagunkat, csak így biztosíthatjuk, hogy az emberekkel
való közlekedésünk - nem csupán abban, amit mondunk,
de abban is, ahogyan mondjuk - az emberi lehetőségekhez mérten
a lehető legnagyobb mértékben tükrözze az általunk ismert
valóságot és igazságot.
Ez a fajta becsületesség sem szerezhető meg fájdalommentesen.
Amikor Nixon elnök hazudott a Watergate-iigyben, ez lényegében
nem különbözött egy négyéves gyerek hazugságától, aki
nem vallja be, hogy ő verte le a lámpát, amely összetört. Miután
a kihívás természete szerint rendszerint jogos, a hazugság arra
tett kísérlet, hogy az ember elkerülje a neki kijáró szenvedést, s
mint ilyen, idegi megbetegedéshez vezethet.
A megkerülés fölvet egy másik témát: az út "levágását". Amikor
valaki ki akar kerülni egy akadályt, olyan utat keres, amely
könnyebb s így gyorsabb is: azaz levágja az utat. Mivel hiszem,
hogy az ember létének célja a lélek fejlődése, természetszerűleg
hiszek a haladásban is. Úgy helyénvaló, hogy az ember olyan
gyorsan és olyan mértékben fejlődjön, amennyire csak képes erre.
így aztán helyénvaló az is, ha "lerövidítjük" az utat. De csak
legitim módon helyes ezt megtenni. S az emberek majdnem
olyan szorgalommal kerülik el az út levágását, amikor pedig min-
den mellette szól, hogy megtegyék, mint amennyi szorgalommal
keresik azokat a helyzeteket, amikor helytelenül "vághatják le"
az utat. így például az út helyes "levágása", ha a diák vizsgára
készülve nem magát a könyvet olvassa el, hanem csak szinopszisát.
Ha a szinopszis jó, a könyv lényege fölfogható így is, és rengeteg
idő meg energia takarítható meg. A puskázás azonban már
nem elfogadható mód, bár szerencsés esetben szintén átsegítheti
a diákot a vizsgán. Ekkor azonban nem tettünk szert a lényegi
ismeretekre, s a vizsga eredménye hamis. Ha ez a vizsga
diplomához juttatta a hallgatót, diplomához, mely további életének
alapjául szolgál, úgy egész élete hazugságon nyugszik, s
gyakran ennek a hazugságnak a fenntartásával és megvédésével
telik el.
A valódi pszichoterápia helyénvaló "útlevágás", melynek létezéséről
az emberek gyakran nem vesznek tudomást. Az emberek
leggyakrabban úgy racionalizálják ellenérzéseiket a pszichoterápiával
szemben, hogy azt mondják: "Attól tartok, mankóként
lenne segítségemre, s nem akarom mankó segítségével élni az
életemet!" Ez azonban rendszerint csak komolyabb félelmek palástolására
szolgál. A pszichoterápia csak annyira mankó az életben,
amennyire egy kalapács és egy zacskó szög mankó egy ház
építésénél. A házépítés talán megoldható kalapács és szögek nélkül
is, de az eredmény aligha lesz kielégítő. Ritka az olyan ács,
aki felpanaszolná, hogy munkájában szüksége van kalapácsra és
szögekre. Ugyanígy, a lélek fejlődése elképzelhető pszichoterápia
nélkül is, de így gyakran feleslegesen unalmas, hosszú és
nehéz. Többnyire értelmesebb dolog a segédeszközök felhasználása.
Ugyanakkor a pszichoterápiát sem mindig helyes módon használják
fel az emberek, ami a leggyakrabban olyan szülők esetében fordul
elő, akik gyermekük számára keresnek terapeutát. Azt
akarják, hogy a gyerek valamilyen értelemben megváltozzék: ne
szedjen kábítószert, ne legyenek dührohamai, ne hozzon haza
rossz érdemjegyeket stb. Vannak szülők, akik maguk kifogyván
az ötletekből, azért fordulnak pszichoterapeutához, hogy segítsen,
s őszintén együtt kívánnak működni vele. Mások tisztában
vannak a gyerek problémájával, s a terapeutától egyfajta csodát
várnak, azt, hogy a probléma alapvető okának érintése nélkül oldjon
meg mindent. Például előfordul, hogy a szülők nyíltan megmondják
a pszichiáternek: "Tudjuk, hogy a házasságunkban nincsen
minden rendjén, s ennek van valami köze a gyerek problémájához.
Mindazonáltal ne a házasságunkkal foglalkozzon, nem
mi akarunk terápiára járni: azt szeretnénk, ha a fiunkon segítene,
hogy boldogabb legyen." Mások kevésbé nyíltak. Amikor megjelennek,
látszólag minden együttműködésre hajlandók, de amikor
a pszichiáter felhívja a figyelmüket arra, hogy a gyerek gondja
szülei életmódja iránt érzett haragjának megnyilvánulása, azt válaszolják:
"Nevetséges, hogy gyökeresen megváltozzunk a gyerek
miatt!" S ilyenkor távoznak, más pszichiátert keresnek fel, aki
esetleg valóban ajánl valamilyen fájdalommentes álmegoldást.
Ennek a típusnak a szélsőségesei esetleg így beszélnek: "Mindent
megtettünk a fiunkért, amit csak lehetett, négy különböző pszichiáterhez
is elvittük, mindhiába."
Az emberek persze nemcsak önmaguknak, hanem másoknak
is hazudnak. Az életben használt térkép átrajzolását nemcsak
környezetünk, hanem magunk is sugallhatjuk. A megszámlálhatatlanul
sok hazugság két leggyakoribb, legerőteljesebb és legkárosabb
példája: "Mi tényleg szeretjük a gyereket!" "A szüleink valóban
szerettek minket!" Persze a szülők többnyire valóban szeretik
a gyerekeiket, de amikor mégsem, akkor hihetetlen erőfeszítésekre
képesek annak érdekében, hogy ezt ne kelljen felvagy
beismerniük. Én gyakran úgy utalok a pszichoterápiára, mint
"igazság-játék"-ra vagy "becsíiletesség-játék"-ra, mert egyebek között
az a dolga, hogy a betegeket szembesítse valótlan állításaikkal.
Az elmebeli megbetegedések egyik gyökere azoknak a hazugságoknak
a rendszere, amelyeket elhiszünk vagy elhitetünk
magunkkal. Ezeket a gyökereket csak a teljes őszinteség légkörében
lehet megvizsgálni. E légkör megteremtéséhez pedig elengedhetetlen,
hogy a terapeuta kialakítsa betegeiben az őszinteség
és a nyíltság képességét. S hogyan is várhatnánk el a betegtől
a járulékos fájdalmak elviselését, ha mi magunk nem szenvedünk
vele együtt? Csak az vezethet, aki maga megy elöl.