Az alfa és az ómega
Továbbra is nyitva áll a kérdés: honnan jön a szeretet? Vagy, az
előbb elmondottak alapján általánosabb formában: honnan jön
az evolúciós erő? S ehhez még hozzáadhatjuk a kegyelem eredetével
kapcsolatos értetlenségünket is. Mert míg a szeretet tudatos,
a kegyelem nem az. Honnan jön tehát ez a külső erő?
A kérdésre a tudomány nem tud válaszolni, mint ahogyan azt
sem képes megválaszolni, hogy honnan van a liszt, az acél vagy
a féreg. Nem csupán arról van szó, hogy a kérdés túlságosan
megfoghatatlan, de túlságosan alapvető is a tudomány számára.
Nem is ez az egyetlen alapvető kérdés, amelynek megválaszolására
a tudomány képtelen. Nem tudjuk például, hogy valójában
mi is az elektromosság. Vagy hogy eredetileg honnan jön az energia.
Vagy honnan a világegyetem. Talán egy napon a tudomány
választ ad ezekre az alapvető kérdésekre. Addig csak elméleteket,
hipotéziseket tud fölállítani.
A kegyelem csodájának magyarázatára állítjuk föl Isten létezésének
teóriáját, egy olyan Istenét, aki azt akarja, hogy fejlődjünk,
aki szeret minket. Sokaknak ez a feltevés túl könnyűnek, túl egyszerűnek,
gyerekesnek és naivnak tetszik. De mi más lehetőségünk
van? Nem kaphatunk választ, ha fel sem tesszük a kérdést.
Lehet, hogy egyszerű, de még senkinek sem sikerült jobb hipotézist
felállítania. Amíg nem jelenik meg jobb feltevés, addig vagy
ezt választjuk, vagy a teoretikus vákuumot.
S ha ezt a feltételezést komolyan vesszük, ráébredünk, hogy a
szerető Isten alapvetéséből következő filozófiai rendszer már nem
is olyan egyszerű.
128 222
Ha föltesszük, hogy a szeretet képességét, a fejlődés vágyát Is-
ten valamilyen módon "belénk leheli", meg kell kérdeznünk, mivégre
teszi. Miért akarja Isten, hogy fejlődjünk? Mi a fejlődés célja?
Mit akar tőlünk Isten? Nem szándékozom bonyodalmas teológiai
levezetéseket alkalmazni, s a hozzáértőknek meg kell bocsátaniuk,
hogy egy huszárvágással túlteszem magam a formális teológia
számos érvén és ellenérvén. Mert akármennyit érvelünk is,
és kerülgetjük a forró kását, aki hisz Istenben, aki szereti az embereket,
előbb-utóbb elérkezik a rettentő feltevéshez: Isten azért
akarja, hogy az ember fejlődjön, hogy maga is Istenné váljon.
Isten a fejlődés célja. Az evolúciós erőnek Isten az eredője és a
célja. Ezt fejezi ki a Biblia: Isten az alfa és az ómega, a kezdet és
a vég.
Amikor a feltevést rettentőnek neveztem, még enyhén fejeztem
ki magam. Az elképzelés nagyon régi, s az emberek milliószámra
esnek pánikba e lehetőség elől. Soha gondolat nem rótt
még az emberi elmére ilyen súlyos terhet. Nem mintha nehéz
lenne fölfogni, mert maga az egyszerűség, hanem azért, mert aki
hisz benne, annak mindenét oda kell adnia. Könnyű abban a hitben
élni, hogy van valahol egy kedves, öreg Úristen, aki gondot
visel ránk, hatalma magasságából, amit mi soha meg sem közelíthetünk.
Jóval nehezebb azonban abban a hitben élni, hogy Istennek
éppen az a célja velünk, hogy felemelkedjünk hozzá hatalomban,
bölcsességben, egyéniségben. Ha lehetségesnek hiszsziik
ezt, akkor a hit természetéből fakadóan kötelességünk, hogy
megkíséreljük megvalósítani. Erre a kötelességre azonban nem
vágyunk. Ennyit nem akarunk dolgozni. Nem akarjuk Isten felelősségét
felvállalni. Nem akarunk állandóan gondolkozni. S amíg
úgy hisszük, hogy Isten bölcsessége számunkra elérhetetlen, kényelmesen
élhetünk, nem kell a fejlődésnek mindig magasabb és
magasabb szintjére törekednünk, megmaradhatunk egyszerű embereknek.
Isten az égben van, mi idelent a Földön - a kettő sohasem
lesz ugyanaz, meghagyjuk neki az evolúció felelősségét
és a világegyetem irányítását. Nekünk elég, ha biztosítjuk a békés
öregkort, remélhetőleg jó egészségben, unokák és déduno
kák körében; ezen túl fölösleges is erőlködnünk. E célok sem
olyan könnyűek, nem kell őket lenézni. De amint abban hiszünk,
hogy az ember számára lehetséges, hogy istenné váljon,
nincsen többé nyugalmunk, sohasem mondhatjuk, hogy munkánkat
bevégeztük. Mindig a bölcsesség és a hatékonyság magasabb
fokára kell törekednünk. Ez a hit bezár minket a fejlődés
egy életre szóló taposómalmába. Fel kell vállalnunk Isten felelősségét.
Aligha csodálatos, hogy ez a hit nem népszerű.
Az az elképzelés, hogy Isten azért törődik fejlődésünkkel, mert
azt akarja, hogy hozzá hasonlóvá legyünk, elkerülhetetlenné teszi,
hogy szembenézzünk saját renyheségünkkel.