Önismeret, szabadság.

A tudományos szemellenző

A pszichiátriai gyakorlatban némelykor előfordulnak olyan esetek, amikor a beteg furcsa látászavarral fordul orvoshoz. A betegek csak igen kis területet látnak, közvetlenül maguk előtt. Két egymás mellett lévő tárgyat nem látnak egyszerre, csak vagy az egyiket, vagy a másikat tudják fókuszba hozni, s el kell fordítaniuk a fejüket, ha a másik tárgyra akarnak nézni. A beteg, panaszának leírásakor, többnyire az alagút hasonlatát hívja segítségül: úgy lát, mondja, mintha alagúton át nézne, melynek végén csak kis körben van fény. E rendellenesség vizsgálatakor rendszerint semmiféle szomatikus magyarázat nem lelhető fel. Olyan dolog ez, mintha a beteg valamilyen okból nem akarna többet látni, mint ami egyenesen és közvetlenül a szeme előtt van. A másik oka annak, hogy a tudós a fürdővízzel együtt gyakran kiönti a gyereket is, az, hogy egyszerűen nem látja a gyereket. Sok tudós nem látja meg Isten valóságának bizonyítékait. Egyfajta alagútlátásban szenvednek, s maguk fabrikálta pszichés szemellenzőik megakadályozzák őket abban, hogy a szellem országába pillantsanak. E tudományos "alagútszindróma" számos okból vezethető le. Most két olyan okot szeretnék taglalni, amelyek a tudományos hagyományban keresendők. Az első módszertani kérdés. A tapasztaláshoz, megfigyeléshez és bizonyíthatósághoz való dicséretes ragaszkodásában a tudomány mindig is hangsúlyozta a mérhetőséget. A mérés lehetővé tette a tudomány számára, hogy óriási lépéseket tegyen az anyagi világegyetem megismerésében. Sikere a mérést egyfajta tudományos bálvány rangjára emelte. Ennek eredményeképpen sok tudós nem csupán szkeptikusan fogad mindent, ami nem mérhető, de gondolkodás nélkül elutasít 128 188
ja. Mintha azt mondaná: "Amit nem mérhetünk meg, azt nem ismerhetjük; amit pedig nem ismerhetünk meg, azzal felesleges törődnünk, tehát: ami nem mérhető, az érdektelen." így a tudományos vizsgálódás túlságos gyakorisággal zár ki mindent, ami megfoghatatlan vagy annak látszik, természetesen Isten létezésének kérdését is. Szerencsére az utóbbi időben a tudományon belül is megjelentek irányzatok, amelyek kérdésessé teszik ezt a felfogást. Az egyik a mérőműszerek hallatlan kifinomulása. Az olyan műszerekkel, mint az elektronmikroszkóp, a spektrofotométer, a számítógépek stb. ma olyan összetett jelenségek megmérésére képes a tudomány, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt még megmérhetetlenek voltak. A tudomány látótere ennek megfelelően bővül. Ha ez így megy tovább, hamarosan talán elmondhatjuk, hogy semmi sem megismerhetetlen, amennyiben mindig meg lehet alkotni a tanulmányozandó tárgy vizsgálatának megfelelő módszerét. A másik fejlemény, amely megmenthet a szemellenzős látásmódtól, a paradoxonok létezésének tudományos felfedezése a közelmúltban. Száz évvel ezelőtt a paradoxon még hibás gondolkodásra utalt, de a fény természetének, az elektromágnesességnek, a kvantummechanikának és a relativitáselméletnek a megismerésével a tudomány eljutott annak megértéséig, hogy bizonyos szinten a valóság paradox. J. Robert Oppenheimer így ír: "A látszólag legegyszerűbb kérdésekre sem tudunk majd válaszolni, s ha mégis, akkor válaszunk inkább egy különös katekizmusra emlékeztet majd, mint a természettudományok szó kimondó igenlésére vagy tagadására. Ha például feltesszük a kérdést, vajon az elektron változatlan marad-e, a válasz nem. Ha megkérdezzük, hogy az elektron helyzete változik-e az idő függvényében, a válasz ismét nem. Ha azt kérdjük, hogy az elektron nyugalmi állapotban van-e, a válasz megint csak nem, s ha azt kérdjük, mozgásban van-e, a válasz még egyszer nem. Buddha adott hasonló válaszokat, amikor az én halál 128 utáni állapotáról kérdezték; mindenesetre ezek a válaszok aligha felelnek meg a XVII. és XVIII. század tudományos hagyományának. "* A misztikusok minden korban paradoxonokban beszéltek. Lehetséges volna, hogy lassan föltárul a vallás és a tudomány átfedése? Egyazon nyelven kezdünk beszélni az olyan megállapításokkal, mint amilyenek például a következők is: "Az ember halandó és halhatatlan"; "A fény hullám és anyagi természetű egyszerre." Valóban lehetségesnek látszik, hogy az a szellemi fejlődés, amely a vallásos babonából a tudományos szkepticizmusba lép át, végül elérheti a vallásos valóságot? A vallásnak és a tudománynak ez a találkozási lehetősége korunk legizgalmasabb intellektuális eseménye. De még csak most kezdődött el. Túlnyomó részében mind a vallás, mind a tudomány megmarad saját elkülönült világának korlátolt látóterében. Vegyük például a csodákat. A csodának már a gondolata is anatéma a tudósok szemében. Az elmúlt négyszáz évben a tudomány megfogalmazott néhány ún. természeti törvényt, például hogy "két tárgy tömegével egyenes arányban és a közöttük lévő távolsággal fordított arányban vonzza egymást". Vagy: "Energia nem lesz, nem vész el, csak átalakul." E természeti törvények azonban végül a tudományos világ bálványaivá váltak, akár a mérés. Min- den jelenség, ami nem magyarázható tudományosan, szükségszerűen valótlan. A módszertanban így szól a tudós: "Amit nagyon nehéz megvizsgálni, azt már nem is érdemes." A természeti törvények tekintetében a mondás így szól: "Amit nagyon nehéz megérteni, az már nem is létezik." Az egyház valamivel szabadabban gondolkodott: "Ami nem magyarázható tudományosan, az csoda, csodák pedig léteznek." De létezésük hivatalos elismerésén túl az egyház nem érezte szükségét, hogy alaposabb vizsgálatnak vesse alá a csoda jelenségét. *J. Robert Oppenheimer: Science and the common understanding. New York, Simon and Schuster, 1953. 40. 191
A vallásos magatartás szerint a csodákat fölösleges tudományosan vizsgálni, el kell fogadni őket mint Isten cselekedeteit. A vallás nem akarta, hogy a tudomány alapjaiban rázza meg, a tudomány pedig nem akarta, hogy ugyanezt cselekedje vele a vallás. így például minden valamirevaló szentnek kutya kötelessége, hogy kézrátétellel gyógyítson, de az egyház még sohasem ajánlotta föl az orvosoknak, hogy együttes erővel vizsgálják meg ezt a jelenséget. A tudomány sem sietett hasonló ajánlattal fölkeresni az egyházat. Ehelyett kijelentette, hogy csodálatos gyógyulás nem létezik, s ha valaki mégis látszólag csodálatos módon meggyógyult, akkor vagy nem is volt beteg, vagy betegsége hisztérikus s nem szomatikus volt, vagy eleve rossz volt a diagnózis. Szerencsére akadt néhány komoly tudós, orvos és az igazság vallásos keresője, aki elkezdett vizsgálni olyan jelenségeket, mint amilyen a sejtburjánzás spontán visszafejlődése vagy a pszichikai gyógyítás néhány sikeres esete. Amikor tizenöt évvel ezelőtt elvégeztem az orvosi egyetemet, bizonyos voltam benne, hogy csodák nincsenek. Ma bizonyos vagyok benne, hogy bőven akadnak. Ez a változás két, egymással karöltve munkálkodó tényező hatására következett be. Részint rengeteg olyan tapasztalatom volt klinikus gyakorlatomban, amely első pillantásra magától értetődő volt, de amelyre nem találtam logikus magyarázatot - azaz csodálatos volt. Mindeme tapasztalat révén jutottam el addig a feltételezésig, hogy létezhet csoda. Ez a feltételezés tette számomra lehetővé, hogy a mindennapi életben meglássam a csodát. Minél inkább kerestem, annál gyakrabban találtam rá. Ha van valami, amit a könyv hátralévő részétől remélek, akkor az az, hogy az olvasóban megvan a csodálatos fölismerésének képessége. Erről a képességről nemrégiben így írt könyvében Michael Stark és Robert Washburn: "Az önmegvalósítás egy sajátos tudatból születik, s abban érik meg. A tudatnak ezt a sajátos formáját sokan és sokféleképpen írták le. A misztikusok a divináció és a világ tökéletessége felismerésének nevezték. Richard Bucke kozmikus tudatnak ne 128 192 vezte; Buber az Én-Te viszonylat vonatkozásában határozta meg, míg Maslow a létezésismeret címkéjét ragasztotta rá. Mi Uszpenszkij kifejezését fogjuk használni: a csodálatos fölismerése A csodálatos szó nemcsak rendkívüli jelenségeket jelöl, hanem mindennapiakat is, mert bármi kiválthatja ezt a tuda tot, ha kellő figyelmet szentelnek a jelenségnek. Amint a percepció felszabadul a prekoncepció és az érdek befolyása alól, szabadon szemlélheti a világot annak valóságában, és beláthatja inherens nagyszerűségét... A csodálatos fölismerésének képességéhez nem szükséges hit. Semmi más nem kell hozzá, mint az, hogy az ember teljes figyelemmel vegye szemügyre a világ örökké jelenvaló jelenségeit, amelyeket többnyire éppen állandó jelenvalóságuknál fogva tekintenek maguktól értetődőeknek. A világ csodája bármiben megtalálható, saját testünk legapróbb részecskéiben éppen úgy, mint a világegyetemben, vagy a kettő és minden más szerves összefüggésében... Egy érzékeny egyensúlyú ökoszisztéma (környezetrend) részei vagyunk, amelyben a kölcsönös függés karöltve jár az egyéniséggel. Individuumok vagyunk, mindazonáltal részei egy nagyobb egésznek, melynek nagyságát és nagyszerűségét nem lehet leírni. A csodálatos fölismerésének képessége az önmegvalósítás szubjektív szubsztanciája (alanyi lényege), az a gyökér, melyből az ember legmagasabb rendű jellemzői és tapasztalása szökken szárba. "* Azt hiszem, hogy a csodákról gondolkodván túlságosan drámai elvárásaink voltak. Az égő csipkebokorra gondoltunk, a megnyíló tengerre, az égből megdördülő hangra. Ehelyett a mindennapokban kell szétnéznünk, ha csodát keresünk, nem feledkezve meg közben a tudományos beállítottságról. A következő részben ezt fogom tenni, ebben az értelemben vizsgálom meg a pszichiátriai gyakorlatban fölmerülő jelenségeket, amelyek elvezettek a kegyelem rendkívüli jelenségének megértéséhez. *Michel Stark-Robert Washburn: Beyond the norm: A speculative model of self- realization. Journal of Religion and Health, 1977. 16. No 1. 58-59.
De valamire még figyelmeztetnem kell! A tudomány és a vallás közös területe ingoványos talaj. A csodálatosnak olyan megnyilvánulási formáival fogunk foglalkozni, mint az érzékeken túli felfogás, a "pszichikain túli", a "normálison túli" jelenségek. Fontos, hogy ne veszítsük el a fejünket. Nemrég részt vettem egy konferencián, amelyen a hittel való gyógyításról volt szó, s ahol nem egy igen iskolázott előadó anekdota szintű bizonyítékokat hozott föl arra, hogy ő maga vagy más csodálatos gyógyító képességekkel rendelkezik. Bizonyítékaik valójában nem feleltek meg a szigorú tudományos gondolkodásnak. Ha valaki gyógyító szándékkal helyezi kezét egy gyulladt ízületre, s a gyulladás másnapra lelohad, ebből még nem következik, hogy a kettő között okozati összefüggés áll fönn. Az ízületi gyulladás előbb-utóbb általában lelohad, lassan vagy hirtelen, függetlenül a kezeléstől. Az egyidejű történés még nem jelent okozati kapcsolatot. Éppen azért, mert ez a terület ingoványos, helyénvaló az egészséges szkepticizmus; nehogy félrevezessük magunkat és másokat is. Mivel a rendkívüli jelenségek vizsgálatának bajnokai között olyan gyakori a tudománytalan megközelítés, a szigorúbb vizsgálódók könynyen arra a következtetésre jutnak, hogy e jelenségek létezése és vizsgálata komolytalan dolog. Sokan próbálnak nehéz kérdések re könnyű válaszokat találni; népszerű tudományos elméleteket vallási tézisekkel párosítanak, nagy reményekkel, de meggondolatlanul. Az a tény, hogy sok ilyen párosítás helytelen, még nem jelenti azt, hogy a párosítás alapjában véve elvetendő. De amilyen fontos, hogy a tüzetesen vizsgálódó szem látóterét ne korlátozzuk szemellenzővel, annyira lényeges az is, hogy kritikus képességeinket és szkepticizmusunkat ne homályosítsa el a szellem országának ragyogása.