DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
A kegyelem és az elme megbetegedése:
Oresztész mítosza
Az elme megbetegedéseiről több, látszólag összefüggéstelen kijelentést
tettem. "A neurózis a szükséges szenvedést helyettesíti."
"Az egészséges elme nem más, mint a valósághoz való feltétlen
ragaszkodás." "Az elme megbetegedése akkor jelentkezik, amikor
a tudatos akarat lényeges mértékben tér el Isten akaratától, amely
azonos a tudatalatti akarattal." Vizsgáljuk meg most a kérdést
alaposabban, hogy e látszólag összefüggéstelen elemek összeálljanak.
Életünket egy valós világban éljük. Hogy jól éljünk, szükséges,
hogy a lehető legjobban megértsük a világot. Ez a megértés nem
könnyű. A valóság és a valósággal vállalt viszonyunk számos eleme
kellemetlen és fájdalmas számunkra. Csak a szenvedés és az
erőfeszítés vezethet el a megértésig. Ezt mindannyian szívesen
elkerülnénk, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. Bizonyos kellemetlen
tényeket kilökünk tudatunkból. Azaz: megpróbáljuk tudatunkat
oltalmazni a valóságtól. Erre különböző módszereket
alkalmazunk, amelyeket a pszichiátria védekező mechanizmusnak
nevez. Mindannyian alkalmazzuk a védekező mechanizmusokat,
így korlátozva tudatosságunkat. Ha lustaságból vagy a
szenvedéstől való félelemből sikeresen védelmezzük tudatunkat,
a világról alkotott képünk igen kevéssé fog hasonlítani a való világhoz.
S mivel értelmünk szabja meg cselekedeteinket, az utóbbiak
sem lesznek a valóságnak megfelelőek. Amikor ez az állapot
elér egy bizonyos mértéket, környezetünk is fölismeri, hogy
"nem vagyunk kapcsolatban a valósággal", és elmebetegnek tart
bennünket, bár mi valószínűleg meg vagyunk győződve elménk
egészséges voltáról. (Természetesen az elmebetegségnek ez a beállítása
nagyon is leegyszerűsíti a problémát, amennyiben nem
veszi tekintetbe azokat a szomatikus vagy biokémiai okokat,
amelyek bizonyos elmebetegségekben elsőrendű szerepet játszanak.
S azt is meg kell jegyezni, hogy egyes embereket a környezetük
éppen azért nem tart normálisnak, mert náluk sokkal na
128
gyobb mértékben vannak kapcsolatban azzal a valósággal, amelyet
egy beteg társadalom esetleg egészében nem ismer fel.) A
környezetnél jóval előbb figyelmeztet minket a tudatalatti. Jelt
adhat rossz álommal, szorongásos rohamokkal, depresszióval
vagy más szimptómák útján. A tudatalatti - mint azt már többször
elmondtam - bölcsebb, és segíteni akar. így az elmebetegség
szimptómái a kegyelem megnyilvánulásai is egyben, megnyilvánulásai
annak az erőnek, "amely a tudaton kívül ered, s lelki
fejlődésünket segíti elő".
A depresszió jelenségének taglalásakor már elmondtam, hogy
a jelenség nem más, mint annak jelzése, hogy a szenvedő alanynyal
valami baj van, s nagyobb helyreigazítás szükségeltetik. Ezt
több leírt eset is bizonyítja: az elme megbetegedése azt jelzi,
hogy az egyén a rossz úton halad, s lelki fejlődése veszélyeztetve
van.
Betsy roppant kedves és intelligens, huszonkét éves asszony
volt, csendes és szinte szűzies. Súlyos szorongásos rohamoktól
szenvedett, ezért keresett fel. Egyetlen gyermeke volt egy katolikus
munkásházaspárnak, akik élére rakták a garast, hogy lányukat
egyetemre küldhessék. Az első év után azonban Betsy otthagyta
az egyetemet, bár előmenetele kiváló volt, és elhatározta,
hogy feleségül megy a szomszéd fiúhoz, egy fiatal szerelőhöz.
Egy közértben lett pénztáros. Két évig minden jól ment, aztán
megérkeztek az első szorongásos rohamok, minden előjel nélkül,
teljesen váratlanul. Sohasem lehetett előre tudni, mikor jelentkeznek,
illetve mindig olyankor jelentkeztek, amikor férje nélkül
tartózkodott a lakáson kívül. így jelentkezhetett a roham munkája
közben, bevásárlás közben vagy amikor az utcán sétált. Szörnyű,
pánikszerű félelem fogta el ilyenkor, olyan erővel, hogy abbahagyta,
amit éppen csinált, és hanyatt-homlok rohant haza
vagy férje munkahelyére. A szorongás csak akkor csillapodott,
amikor hazaért vagy férjével együtt volt. Szorongásos rohamai
miatt arra kényszerült, hogy fölmondja állását.
A körzeti orvos nyugtatói semmit sem használtak, s Betsy ezek
után fordult hozzám. "Nem tudom, mi bajom van" - siránkozott.
239
"Az életemben minden a legnagyobb rendben van. A férjem jó
hozzám. Szeretjük egymást. A munkámat is élveztem. Most min-
den szörnyű. Nem tudom, miért történt ez velem. Úgy érzem,
hogy meg fogok őrülni. Kérem, segítsen rajtam, hogy megint
olyan lehessek, mint voltam, hogy minden olyan jó lehessen, mint
volt." Persze a kezelés során Betsy rájött, hogy a dolgok nem is
voltak olyan jók. Elsősorban is kiderült, hogy bár férje kétségkívül
jó hozzá, bizonyos megnyilvánulásai ingerültté teszik. Bárdolatlan
volt. Érdeklődési köre roppant szűk. A szórakozás számára
a televíziózásból állt. Untatta feleségét. Aztán Betsy arra is rájött,
hogy a pénztárosnői munkakör is untatta. így fölmerült a kérdés,
hogy voltaképpen miért cserélte föl az egyetemet egy ilyen ingerszegény
életmódra. "Hát - mondta - egyre kényelmetlenebbül
éreztem magam. A többiek túl sokat törődtek a kábítószerekkel és
a szexszel. Másként gondolkoztak. Nemcsak a fiúk, akik le akartak
fektetni, hanem a barátnőim is. Úgy gondolták, naiv vagyok.
Végül én magam is kezdtem elbizonytalanodni, kezdtem nem
hinni az egyházban, sőt megkérdőjeleztem a szüleim értékrendjét
is. Azt hiszem, végül megijedtem." Betsy ekkor kezdett el gondolkozni
a terápiában azon, hogy miért is hagyta ott az egyetemet.
Végül újra beiratkozott. Szerencsére a férje is képes és hajlandó
volt arra, hogy feleségével együtt fejlődjön, és maga is egyetemi
tanulmányokba kezdett. Mindketten gyors ütemben tágították látókörüket,
és Betsynek megszűntek a szorongásos rohamai.
Ezt a meglehetősen tipikus esetet több szempontból is megítélhetjük.
A szorongásos rohamok nyilvánvalóan az agorafóbia egyik
formájának megnyilvánulásai voltak. (Az agorafóbia a nagy, nyílt
terek keltette szorongás.) Agorafóbiája Betsy esetében a szabadság
félelmét jelentette. Olyankor vette elő, amikor lakásán kívül
volt, férje gátló hatása nélkül, szabadon. A szabadság félelme
neurózisának lényegi eleme volt, azt is mondhatná valaki, hogy
betegsége nem volt más, mint a szabadságtól való félelemből
eredő szorongásos rohamok sorozata. Én azonban helytállóbbnak
érzek egy másik megközelítést. Betsy szabadságfélelme jóval
megelőzte szorongásos tüneteit. Ez a félelem késztette arra,
128
hogy otthagyja az egyetemet, és korlátozza fejlődésének folyamatát.
Véleményem szerint Betsy már a szorongásos tünetek megjelenése
előtt három évvel is beteg volt. Betegségének azonban
nem volt tudatában, mint ahogyan annak sem, hogy mennyi kárt
okoz magának fejlődése korlátozásával. Végeredményben a szorongásos
rohamok révén tudatosult benne betegsége, s így közvetve
- e szimptómák voltak felelősek azért is, hogy végül a
fejlődés és a gyógyulás útjára lépett. Azt hiszem, hogy ez a séma
minden elmebeli megbetegedésre áll. A betegség nem azonos tüneteivel.
Az előbbi jóval előbb létezik az utóbbinál. A tünetek
megjelenése már a gyógyulás kezdetét jelzi. Az a tény, hogy a tünetek
kéretlen jelentkeznek, még inkább arra mutat, hogy a kegyelem
megnyilvánulásaival állunk szemben - Isten ajándékával,
vagy ha úgy tetszik: a tudatalatti üzenetével, amely önvizsgálatra
és javulásra buzdít.
Amint az a kegyelem esetében történni szokott, a legtöbb ember
elutasítja, s nem figyel az üzenetre. Sokféle módon teszik ezt
az emberek, de minden mód azt célozza, hogy elhárítsák maguktól
betegségük felelősségét. Megpróbálják figyelmen kívül hagyni
a tüneteket, mondván, hogy ezek csak afféle apróságok, amelyek
időnként mindenkivel előfordulnak. Megpróbálják kikerülni
azáltal, hogy otthagyják az állásukat, felhagynak az autóvezetéssel,
más városba költöznek, abbahagynak bizonyos tevékenységeket.
Megpróbálnak tüneteiktől fájdalomcsillapítókkal, alkohollal
vagy kábítószerrel megszabadulni. S ha elismerik tüneteik létezését,
a legkülönbözőbb módokon fogják a világot hibáztatni
azok létezéséért - a nemtörődöm családot, a hazug barátokat, a
pénzéhes vállalatot, a beteg társadalmat vagy a sorsot. Csak kevesen
vannak, akik elfogadják a felelősséget szimptómáikért, fölmérik,
hogy lelki rendellenességre utalnak, meghallgatják a tudatalatti
üzenetét, és elfogadják a kegyet. Elfogadják saját elégtelenségüket,
és megértik, hogy a gyógyulás érdekében erőfeszítést
kell tenniük. Csak ők látják meg az eredményt, mint Betsy
Róluk beszélt Krisztus a Hegyibeszédben: "Boldogok a lelki sze
gények, mert övék a mennyeknek országa."
241
A kegyelem és az elmebetegség összefüggését nagyszerűen illusztrálja
Oresztész és az Erinnüszök mítosza a görög mitológiában.
Oresztész atreida volt, Atreusz unokája, annak az Atreusznak
leszármazottja, aki hatalmasabb akart lenni az isteneknél.
Ezért az istenek megátkozták minden ivadékát; ennek az átoknak
a jegyében gyilkolta meg Klütaimnésztra férjét, Agamemnónt.
így szállt az átok Oresztészre, aki a görög szokások szerint
köteles volt megbosszulni atyja halálát. Ugyanakkor a görögök
elképzelése szerint az anyagyilkosságnál nem volt nagyobb bűn.
Oresztész gyötrődött: nem tudta, mitévő legyen. Végül megölte
anyját, úgy érezte, hogy ezt kell tennie. Bűnéért az istenek rászabadították
az Erinníiszöket, a bosszúállás, a mardosó lelkiismeret
istennőit, akiket csak a bűnös lát és hall.
Oresztész, az Erinníiszöktől üldözötten, szörnyű állapotban bolyongott,
hogy valamiképpen bűnbocsánatot nyerjen. Sok év szenvedés
után arra kérte az isteneket, szabadítanák meg az átoktól,
mert immár megbűnhődött anyja meggyilkolásáért. Az istenek tanácskoztak.
Apollón azzal érvelt, hogy mivel ő hozta Oresztészt
olyan helyzetbe, hogy nem tehetett mást, mint hogy megöli
szülőanyját, nem terheli valódi felelősség. Ekkor azonban fölpattant
Oresztész, s védelmezőjének ellentmondva, így kiáltott: "Én
öltem meg az anyámat, nem Apollón!" Az istenek elképedtek. Atreusz
ivadékai közül eladdig egy sem vállalta magára a felelősséget,
mind az isteneket hibáztatta. Végül az Areopagosz úgy döntött,
hogy nem csupán fölmenti Oresztészt az atreidák átka alól,
de az Erinníiszöket, a bosszúállás istennőit Eumeniszekké, "jóakaratú"
istennőkké változtatja, így fordítva áldásra átkot, s így
segítve hozzá Oresztészt sorsának jobbra fordulásához.
A mítosz jelentése nem homályos. Az Eumeniszeket, a "jóakaratú
istennőket" a "kegyelem hordozóinak" is nevezi a mitológia.
Az Erinnüszök hallucinációja Oresztész őrületének magányos
poklát jelképezi. Az átok azért változhatott áldássá, mert Oresztész
hajlandó volt fölvállalni elmebetegsége felelősségét. Az Erinníiszöket
nem igazságtalan büntetésnek látta, magát pedig nem
a társadalom áldozatának. Az atreidák átka jól mutatja, hogy az
128 242
elmebetegség "családi ügy", apák és nagyapák bűnéért lakolnak
meg az ivadékok. Oresztész azonban családját sem hibáztatta,
holott ezt bízvást megtehette volna, nem hibáztatta sem az isteneket,
sem a sorsot. Állapotát sajátjának ismerte el, és nekifogott,
hogy meggyógyítsa magát. A folyamat hosszú volt de saját erőfeszítése
révén meggyógyult, s ami gyötrődését okozta, bölcsességének
forrása lett.
Minden tapasztalt pszichoterapeuta látta már, hogyan valósul
meg ez a mítosz a gyakorlatban, látta, ahogyan egy-egy beteg sikeres
terápiája során az Erinnüszök Eumeniszekké alakulnak át.
Az átalakulás nem könnyű. A legtöbb beteg félbehagyja a terápiát
abban a pillanatban, amikor felfogja, hogy betegségéért és
gyógyulásáért magának kell vállalnia a teljes felelősséget. Inkább
maradnak betegek, és az isteneket okolják, mint hogy meggyógyuljanak,
és ne okolhassanak senkit. Aki ennek ellenére is megmarad
a kezelésben, annak még mindig meg kell tanulnia, hogyan
kell felvállalnia a felelősséget. Ez roppant nehéz folyamat,
melynek során a terapeuta minden egyes esetben megmutatja a
betegnek, hogy mikor akar kibújni a felelősség alól, s ez így
megy foglalkozásról foglalkozásra, hónapokig, esetleg évekig. A
beteg, akár egy csökönyös gyerek, gyakran kézzel-lábbal tiltakozik
a felelősség ellen, de végül is elfogadja. Nagyon ritka az a beteg,
aki úgy kezdi a terápiát, hogy teljes mértékben vállalja felelősségét.
A kezelés ilyenkor rövidebb, s bár így is eltarthat egykét
évig, rendszerint zökkenőmentes; mind a beteg, mind a terapeuta
számára kellemes folyamat. De akár könnyű a folyamat,
akár nehéz, ha sikeres, az Erinnüszök átalakulnak Eumeniszekké.
Aki sikeres terápián esett át, nemcsak gyermekkora és elődjei
átkaitól szabadul meg, hanem egy új és más világban találja magát.
Ami gond volt, most lehetőség. Ami gyűlöletes korlát volt,
most izgalmas kihívás. Eleddig kellemetlen gondolatok fontos és
kellemes felismerésekké válnak, eladdig eltaszított érzelmek az
energia és az irányítás forrásává. A teher ajándéknak tűnik föl,
beleértve a betegség tüneteit is. Gyakran így szól a beteg sikeres
terápiája után: "A legjobb dolog, ami valaha történt velem, a dep
resszióm volt, illetve a szorongásos rohamaim." Bár a terápia
után nem feltétlenül hisznek Isten létezésében, a legtöbb beteg
határozottan érzi, hogy a szó nagyon is valódi értelmében a
kegyelem részese lett.