DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
A romantikus szerelem mítosza
Ahhoz, hogy a szerelem sikeresen házasságba bolondítsa az embert,
szükséges azt a látszatot keltenie, hogy az érzés sohasem
fog véget érni. Ezt az illúziót csak erősítik kulturális hagyományaink;
minden gyerek azt olvassa, hogy a királyfi meg a királylány
egybekelnek, s boldogan élnek, amíg meg nem halnak. További
mítoszok tudomásunkra hozzák, hogy "akik egymásnak
vannak teremtve, előbb-utóbb megtalálják egymást". Továbbá: a
csillagokban meg vagyon írva, hogy ki kihez illik, s amikor találkozunk
választottunkkal, a szerelem hozzásegít e fölismeréshez.
S miután rátaláltunk a lényre, akit a magasságos ég is nekünk teremtett,
s tökéletesen illünk is egymáshoz, nyilvánvaló, hogy tökéletes
boldogságban és egyetértésben fogunk élni, míg csak le
nem peregnek életünk napjai. Ha azonban mégsem illünk össze
tökéletesen, nem felelünk meg egymásnak maradéktalanul, veszekedésekre
kerül sor, s a szerelemnek vége szakad: nyilvánvaló,
hogy szörnyű hiba történt, rosszul olvastuk el, ami pedig
meg vagyon írva a csillagokban, nem a nekünk teremtett lénnyel
kötöttük össze életünket, amit szerelemnek hittünk, nem az volt
az "igazi" szerelem, s nincs mit tenni: vagy örökre boldogtalanul
élünk, vagy beadjuk a válókeresetet.
Jóllehet általában úgy érzem, hogy a mítoszok örök és nagy
emberi igazságokat hordoznak, a szerelem mítosza rémes hazug
73
ságnak tűnik. Lehet, hogy szükséges a fajfenntartáshoz, lehet,
hogy a szerelem illúziója nélkülözhetetlen a házasság csapdájának
sikeres működéséhez, de pszichiáter vagyok, s mint ilyen,
naponta a szívem szakad meg, amikor szembekerülök a mítosz
okozta szenvedésekkel. Emberek milliói tesznek hihetetlen erőfeszítéseket
azért, hogy életük valóságát meghajolni kényszerítsék
e mítosz valótlansága előtt. X asszony mindenben aláveti magát
férje akaratának, mert bűntudata van. "Nem szerettem igazán,
amikor feleségül vett - mondja -, csak úgy tettem, mintha szeretném.
így voltaképpen beugrattam a házasságba, most aztán
nem panaszkodhatom, és tartozom neki annyival, hogy minden
kérését teljesítsem." Fúr így sopánkodik: "Sajnálom, hogy nem
vettem el Z kisasszonyt. Aat hiszem, jó házasságban élnénk. De
nem voltam bele fülig szerelmes, ezért úgy gondoltam, nem ő az
igazi." D asszony kétévi házasság után depressziós lesz, minden
nyilvánvaló ok nélkül, s az első terápiás foglalkozáson ezzel kezdi:
"Nem értem, hogy mi a baj. Mindenem megvan, mi több, tökéletes
házasságban élek." Néhány hónappal később fogadja el
a tényt, hogy már nem szereti a férjét, s ez nem jelenti feltétlenül
azt, hogy szörnyű hibát követett el. E úr, szintén kétéves házas,
rettenetes fejfájástól szenved, s nem hiszi el, hogy fájdalmai
pszichoszomatikusak. így győzködi magát: "A házasságom remek.
A feleségemet ugyanúgy szeretem, mint amikor összeházasodtunk.
Mindent megkapok tőle, amit csak el lehet képzelni."
Fejfájása azonban még egy évig nem szűnik meg, mindaddig,
amíg végre be nem ismeri, hogy "Az asszony őrületbe kerget azzal,
hogy a fizetésemből állandóan venni, venni, venni akar valamit."
Ekkor végre képes a feleségének szemére vetni költekező
hajlamát. .Fúr és F-né asszony kölcsönösen beismerik, hogy már
nem szerelmesek egymásba, minekutána egymás életének megkeserítésén
mesterkednek, olyaténképpen, hogy fűvel-fával csalják
egymást, keresve az "igazit", s nem ismerik föl, hogy a szerelem
megszűntének fölismerése nem a kapcsolat végét, hanem a
kezdetét jelenthetné. Még akkor is, amikor mindkét ember ráébredt,
hogy a mézesheteknek vége, és többé nem szerelmesek
101
egymásba, még akkor is ragaszkodnak a mítoszhoz, és megpróbálják
életüket hozzáigazítani. Úgy gondolkoznak, hogy bár már
nem szerelmesek, pusztán elhatározásból úgy tesznek, mintha
azok lennének, s így a szerelem is majd csak visszatér. Az ilyen
párok nagyra tartják az együttlétet. Ha párok csoportterápiájában
vesznek részt (magam, feleségem és néhány közeli kollégánk ebben
a formában gyakoroljuk a legkomolyabb házassági tanácsadást),
együtt ülnek, egymás gondolatait fogalmazzák meg, megmagyarázzák
egymás hibáit, s általában azon vannak, hogy a
csoport előtt egységes színben mutatkozzanak, mert úgy gondolják,
hogy ez az egység házasságuk viszonylagos épségét bizonyítja,
és előfeltétele a fejlődésnek. Előbb-utóbb tudomásukra kell
hozni, hogy túlságosan "házasok", túlságosan közel vannak egymáshoz,
s hogy valamiféle pszichológiai távolságot kell teremteniük
maguk között, mielőtt hasznos terápiás munkát végezhetnénk.
Időnként szükséges fizikai értelemben is elválasztani őket,
megkérni, hogy üljenek külön. Mindig meg kell kérni őket, hogy
ne beszéljenek a másik helyett, s ne védelmezzék egymást a csoporttal
szemben. Újra és újra azt kell mondani: "Hagyja, hogy a
felesége önmagáért beszéljen." Vagy: "Hagyja, hogy a férje megvédje
önmagát, elég erős ember." Ha elég hosszú ideig járnak a
terápiás kezelésekre, előbb-utóbb megtanulják elfogadni saját,
külön egyéniségüket. Ezen nyugszik az érett házasság, s enélkíil
nem lehetséges valódi szeretet.