Önismeret, szabadság.

DR. M. SCOTT PECK

A járatlan út

A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája

A függetlenség kockázata

Az élet kockázat, s minél többet szeret az ember, annál több kockázatot vállal. Az élet millió kockázata közül a legnagyobb a felnövés kockázata. A felnövés nem más, mint az átmenet a gyermekkorból a felnőttkorba. Ami azt illeti, ez nem annyira lépés, mint inkább egy félelmetes ugrás, amire a legtöbb ember egész életében képtelen. Bár sok ember felnőttnek látszik, talán még sikeres embernek is, a "felnőttek" nagy része pszichológiai értelemben egész életében gyerek marad, aki sohasem tudott elszakadni a szüleitől vagy függetleníteni magát szülei fölötte gyakorolt hatalmától. Azt hiszem, a felnövés hatalmas kockázatát leg inkább azzal az óriási lépéssel világíthatom meg, amelyet magam tettem a felnőttkorba tizenöt éves koromban, szerencsésen korán. Bár e lépés tudatos döntés következménye volt, előre kell bocsátanom, hogy annak egyáltalán nem voltam tudatában, hogy amit teszek, felnövésem érdekében teszem. Csak azt tudtam, hogy az ismeretlenbe lépek. Tizenhárom éves koromban beírattak a Phillips Exeter Akadémiára, egy rendkívül jó hírű középiskolába, ahova a bátyám is járt. Tisztában voltam vele, milyen remek dolog, hogy ide járhatok, mert aki ide járt, az rendszerint bekerült a legjobb egyetemekre, majd hivatása magaslatára hágott, és minden kapu megnyílott előtte. Szerencsésnek éreztem magam, amiért szüleim elég *Vö. Carlos Casteneda Don Jüan tanításai, Gondolat-Holnap kiadó, 1991 c. könyvét és más munkáit is, melyek bizonyos értelemben a pszichoterápiás gyakorlatról szólnak.
jómódúak, hogy biztosítsák számomra a legjobb iskolát, ami pénzért kapható, és nagyfokú biztonságérzet töltött el, amikor arra gondoltam, hogy életem sínen van. Csak az volt a gond, hogy amint az iskola elkezdődött, nyomorultul boldogtalan lettem. Ennek okát nem értettem, sem akkor, sem ma. Úgy látszott, nem tudok beilleszkedni. Nem bírtam a tanárokat, a diákokat, az órákat, utáltam az épületet, a közösségi életet, nem bírtam elviselni az egész környezetet, úgy, ahogy volt. Mégis úgy véltem, hogy meg kell próbálnom beilleszkedni, kényszeríteni magamat a beilleszkedésre, hiszen ez az iskola volt az első lépés a helyes életpályán. Két és fél évig próbálkoztam. Életemet napról napra értelmetlenebbnek és nyomorultabbnak éreztem. Az utolsó évben szinte semmi mást nem csináltam, csak aludtam, mert csak alvás közben éreztem jól magam. Visszatekintve, azt hiszem, az alvással gyűjtöttem erőt az ugráshoz. Amikor harmadikban hazamentem a tavaszi szünetre, bejelentettem, hogy többé nem megyek vissza az iskolába. Apám azt mondta: "De hát nem hagyhatod ott az iskolát. Ez a legjobb iskola. Nem érted, hogy mit dobnál el?" - Tudom, hogy ez egy jó iskola - válaszoltam de nem megyek vissza. - Próbálj meg beilleszkedni - mondták a szüleim. - Nem tudom, miért - válaszoltam -, de nem megy. Még azt sem tudom, miért utálom annyira ezt az iskolát. De utálom, és nem megyek vissza. - Hát akkor mit akarsz csinálni? Ha már ennyire könnyedén veszed a jövődet, mit akarsz tenni? Újra csak azt mondtam, nyomorultul: "Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy oda nem megyek vissza." Szüleim érthetően megijedtek, és azonnal elcipeltek egy pszichiáterhez, aki kijelentette, hogy depressziós vagyok, és egy hónapos kórházi kezelést javasolt. Egy nap gondolkodási időt kaptam tőle. Aznap éjjel először és utoljára foglalkoztam az öngyilkosság gondolatával. Úgy véltem, teljesen helyénvaló, ha pszichiátriai osztályra kerülök. Ahogy a pszichiáter mondta, depreszsziós voltam. A bátyám be tudott illeszkedni az iskolába, akkor 111 101 én miért nem? Tudtam, hogy csak az én hibám, teljesen tehetetlennek és értéktelennek éreztem magam. S ami még rosszabb, úgy éreztem, biztosan őrült vagyok. Apám is azt mondta, őrültség otthagyni az iskolát. Ha visszamegyek, visszatérek mindahhoz, ami biztos, biztonságos, elfogadott, helyes, bizonyított és ismert. De ez az iskola nem voltam én. Lelkem mélyén tudtam, hogy az utam nem arra vezet. De merre vezet? Ha nem térek vissza, mi marad? Az ismeretlen, a határozatlan, a bizonytalan, az el nem fogadott, a kiszámíthatatlan. Csak egy őrült választhatja ezt az utat. Rémület fogott el. De elkeseredettségem legmélyebb pillanatában egy idegen hang furcsa, testetlen szavainak jóslatát hallottam: "Az életben a valódi biztonság nem más, mint az élet bizonytalanságának élvezete." Úgy döntöttem, hogy önmagam leszek, még akkor is, ha ez őrültség. Reggel ismét elmentem a pszichiáterhez, és közöltem vele, hogy az iskolába nem térek vissza, de kész vagyok felvétetni magam a kórházba. Átléptem az ismeretlenbe. Saját kezembe vettem a sorsomat. A felnövekedés folyamata rendszerint fokozatos. Apránként ugrik az ember az ismeretlenbe; amikor nyolcéves korában először biciklizik egyedül a boltba, s amikor tizenöt évesen először megy találkára. Ha az olvasó nem hiszi, hogy mindez kockázattal jár, nem emlékszik saját szorongásaira. Még a lelkileg legegészségesebb gyerekekben is egyszerre figyelhető meg a kockázatvállalás mohósága és az attól való félelem, a visszahúzódás, a ragaszkodás az ismerthez, a gyermekkor és a függőség vágya. Ugyanez az ambivalencia megtalálható a felnőttekben is. Az idősek fokozottabb mértékben ragaszkodnak ahhoz, ami ismert és megszokott. Negyvenéves koromban naponta száz meg száz kockázat kínálkozik, száz meg száz különböző formában nyílik alkalmam a fejlődésre. Ma is fejlődöm, ha nem is olyan gyors ütemben, ahogyan talán kellene. Az élet kis kockázatai között olyan óriási lépések kockázata is meghúzódik, mint amit én tettem, amikor tizenöt éves koromban otthagytam az iskolát, s ezzel felrúgtam teljes addigi értékrendemet. Sokan sohasem teszik meg az ilyen nagy lépéseket, és ezért sohasem nőnek föl. A lát
szat ellenére egész életükben gyerekek maradnak, akik átvett értékrend szerint élnek, s cselekedeteiket továbbra is annak megfelelően intézik, hogy szüleik helyeselnék vagy helytelenítenék őket (bár szüleik esetleg már régen nem élnek). Sohasem merték a saját sorsukat a saját kezükbe venni. A nagy lépéseket általában kamaszkorban teszi meg az ember, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet őket megtenni bármikor. Ismertem egy harmincöt éves, háromgyermekes asszonyt, akinek férje kellemetlen, ledorongoló, hatalmaskodó, elviselhetetlen ember volt. Az asszony fokozatosan fölismerte, hogy házasságuk maga a halál. Több ízben is megkísérelte kapcsolatuk megváltoztatását, a férj azonban minden alkalommal makacsul ellenállt. Hihetetlen bátorságról tanúbizonyságot téve elvált férjétől, elviselve minden pocskondiázását, a szomszédok bíráskodását és vállalva gyermekeivel együtt az ismeretlen jövő kockázatát, hogy életében először szabad és önmaga lehessen. Egy ötvenkét éves üzletember infarktust kapott, s fölépülése után súlyosan depressziós lett. Visszatekintve addigi életére, amely a pénz hajhászásából és a vállalati szamárlétra megmászásából állt, életét üresnek és értelmetlennek érezte. Hosszú gondolkodás eredményeképpen jutott el odáig, hogy felismerte: azért élt így és dolgozta magát csaknem halálra, hogy kivívja hatalmaskodó és minduntalan kritizáló anyja megelégedését. Életében először kockáztatva anyja rosszallását, ellenállva jóléthez szokott felesége és gyerekei haragjának is, vidékre költözött, egy kis üzletet nyitott, ahol régi bútorokat javít. Az ilyen alapvető változtatások - az ismeretlen elvállalásának döntése roppant fájdalmas minden életkorban, és rendkívüli bátorságot igényel - gyakran a pszichoterápiának köszönhetőek. Sőt, éppen azért, mert olyan hatalmas a kockázat, a változás gyakran nem is valósítható meg pszichoterápia nélkül: nem mintha a terápia csökkenthetné a kockázatot, de segít és bátorságra tanít. De mi köze a felnövekedésnek a szeretethez? Először is az, hogy minden nagy változás vagy változtatás az ember önmaga iránti szeretetének megnyilvánulása. Én azért nem maradtam meg 113 101 abban az iskolában, amelybe nem illettem bele, mert magamat értékesnek találtam. A háromgyermekes családanya azért szakadt ki végre házasságából, amely korlátozta szabadságát és elnyomta személyiségét, mert önmagát értékesnek hitte. Az üzletember is szerette önmagát, s végső soron ezért nem volt hajlandó halálra hajszolni magát csak azért, hogy anyja meg legyen vele elégedve. A szeretet nem csupán indítékként szolgál a nagy változtatásokhoz, hanem a megvalósításhoz szükséges bátorságnak is forrása. Engem kisgyerekkoromban a szüleim szerettek és értékeltek. Ez adott erőt, hogy később, elképzeléseiknek ellentmondva, a magam útját válasszam. Bár tehetetlennek, értéktelennek és valószínűleg bolondnak éreztem magam, egy mélyebb szinten tudtam, hogy nincsen velem semmi baj, s ez adott erőt az adott helyzetben jelentkező önbecsmérlő érzelmek elviseléséhez. Fölidéződtek benném szüleim szeretetének korábbi megnyilvánulásai, melyek lényegében azt ültették el bennem, hogy szép és szeretnivaló ember vagyok, s hogy ők minden körülmények között szeretnek engem, bármit tegyek is, amíg csak én én vagyok. Szüleim szeretetének alapvető biztonságérzete nélkül nem mertem volna letérni a kijelölt útról, s ezzel nagy kárára lettem volna saját egyéniségemnek. Végül pedig az ember előtt csak akkor nyílnak meg a lelki fejlődés magasabb régiói és a szeretet kinyilvánításának legnagyobb lehetőségei, amikor átlépett ismeretlen önmagába, megvalósította pszichés önállóságát, és érvényre juttatta egyéniségét. Amíg az ember azért házasodik, lép egy bizonyos pályára vagy nemz utódokat, hogy ezzel szülei vagy bárki más, vagy akár a társadalom elvárásainak megfeleljen, a kapcsolat sekély marad. Az a szülő, aki azért szereti a gyerekeit, mert szokás, hogy a szülők szeressék gyermekeiket, érzéketlen marad a gyerek finomabb igényei iránt, és nem fogja tudni szeretetét finomabb és sokszor fontosabb módon kinyilvánítani. A szeretet legmagasabb formája mindig szabad elhatározást s nem alkalmazkodást igényel.