A csecsemő és a fürdővíz
A leírt esetek arra a kérdésre próbáltak meg válaszolni, hogy az
istenhit a pszichopatológia megjelenési formája-e. A kérdést fel
kell tenni, ha ki akarunk lábalni a gyerekkori dogmák, helyi hagyományok
és babonák lápjából. De az esetek azt is bizonyítják,
hogy a kérdés nem egyszerű. A válasz gyakran igen. Kathy ese
185
tében az egyház tanainak gondolkodás nélküli elfogadása, valamint
anyja tanainak hasonló elfogadása lelki fejlődésében visszamaradást
eredményezett, lelkét megmérgezte. Csak hite megkérdőjelezése
és végül elvetése révén tudott kilépni egy elégedettebb,
hasznosabb életbe. Csak ekkor vált fejlődőképessé. De
a válasz gyakran nemleges is lehet. Marcia, ahogy kinőtte gyermekkora
mikrokozmoszát, lassan és természetesen vesztette el
hitét. Ted esetében viszont szelleme föltámadásához elengedhetetlen
volt hitének visszaállítása.
Mit kezdjünk akkor ezzel a válasszal, ami olykor igen, olykor
nem? A tudós elkötelezte magát az igazság felderítését célzó kérdezősködés
mellett, de ő is ember, s ezért kedveli az egyértelmű
válaszokat. Ez a vágy két csapdát nyit meg a tudós lába előtt,
amikor Isten létezésének valóságát firtatja. Az egyik, hogy a fürdővízzel
együtt kilöttyenti a gyereket is. A másik a szemellenzős
látásmód.
Márpedig Isten létezésének valósága körül éppen elég a piszkos
fürdővíz: szent háborúk, inkvizíciók, állatok áldozása, emberáldozat,
babona, butítás, dogma, tudatlanság, álszentség, önelégültség,
merevség, kegyetlenség, könyvégetés, boszorkányégetés,
gátlás, félelem, megalkuvás, szélsőséges bűntudat, téboly -a
lista végtelen. A kérdés az: Isten tette-e mindezt az emberrel,
vagy megfordítva, az ember az Istennel? Nyilvánvaló, hogy az istenhit
gyakran dogmatikus és káros. Miben gyökeredzik a probléma,
abban-e, hogy az emberek hisznek Istenben, vagy abban,
hogy hajlamosak a dogmatizmusra? Az ateista gyakran éppoly
dogmatikus, mint a hívő. Az istenhittől kell megszabadulnunk
vagy a dogmatizmustól?
Egy másik oka annak, hogy a tudósok a vízzel együtt gyakran
a gyereket is kiöntik, az az, hogy - mint említettem - a tudomány
maga is egyfajta vallás. A megtért tudós is lehet olyan fanatikus,
mint egy keresztes lovag vagy hitét karddal terjesztő muzulmán.
Ez főleg akkor gyakori, amikor valaki egy tudatlansággal, babonával,
álszentséggel fertőzött, igen vallásos otthonból elszakadva
tér meg a tudomány kebelébe. A kezdetleges hit bálványainak
128
lerombolására aztán nemcsak intellektuális, hanem érzelmi okok
is indíthatnak. Egy tudósban az érettség jele, ha tudatában van
annak, hogy a tudomány éppúgy hajlik a dogmatizmusra, mint
bármely másik vallás.
Határozottan állapítottam meg, hogy a fejlődés fontos előfeltétele
a tudományos szkepticizmus, a gondolkodás nélkül elfogadott
alapvetések megkérdőjelezése. Ám a tudomány elképzelései
maguk is könnyen válhatnak kulturális bálványokká, s ezekkel
szemben is helyénvaló a szkepticizmus. Valóban lehetséges, hogy
az ember érése során kinövi az istenhitet. Most azonban ezzel a
tétellel szeretnék előállni: lehetséges az is, hogy érése során ezt
a hitet megnyeri. Az agnoszticizmus vagy az ateizmus szkepticizmusa
nem szükségképpen az emberi elme számára elérhető legmagasabb
rendű állapot. Ellenkezőleg: okunk van feltételezni,
hogy az Isten létéről alkotott sokféle hamis és kétséges felfogás
mögött valóságos létezés nyílik. Erre utalt Paul Tillich az "isten
mögötti Isten" kifejezéssel, s erre utal egyes kifinomult keresztények
örömteli felkiáltása: "Isten halott! Éljen az Isten!" Lehetséges-
e, hogy az út a babonától az agnoszticizmuson át vezet a hithez?
Erről az útról beszélt kilencszáz évvel ezelőtt a szufi költő,
Szaid ibn Abi-l-Khair:
Mikor imaház és minaret elporladtak,
Szent munkánk véget akkor ér.
Mikor a hit tagadás lesz, s tagadás hit,
Igaz muzulmán majd csak akkor él.
Akár igaz, hogy az út a szkeptikus ateizmuson vagy az agnoszticizmuson
át a hit felé tart, akár nem, az tény, hogy intellektuálisan
igényes és szkeptikus emberek, mint Marcia és Ted, a hit
irányában fejlődtek. S megjegyzendő, hogy hitük nem azonos azzal
a hittel, amelyet Kathy maga mögött hagyott. A szkepticizmus
állapotát megelőző Isten aligha hasonlít az azt követő Istenhez.
Mint ennek a résznek az elején már említettem, nincsen monolitikus
vallás. Sok vallás van, és a hit sok rétegből áll. Bizonyos
187
vallások egészségtelen befolyást gyakorolhatnak bizonyos emberekre,
más vallások egészséges hatást.
Mindez roppant fontos a pszichiátria és a pszichoterápia tudományának
művelői számára. Mivel betegeik lelki folyamataival
minden más tudósnál közvetlenebb kapcsolatban állnak, minden
más tudósnál gyakrabban kerülnek olyan helyzetbe, amelyben
meg kell ítélniük egy ember hitének egészséges vagy egészségtelen
voltát. Mivel a pszichiáterek jórészt szkeptikus vagy szigorúan
freudi hagyományokat követnek, hajlamosak rá, hogy a vallást
patologikus jelenségnek tekintsék. Ez a hajlam időnként tiszta
előítéletbe is átcsaphat. Nemrég találkoztam egy végzős egyetemistával,
aki komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy néhány
éven belül kolostorba vonul. A fiatalember egy éve járt terápiás
kezelésre. "Nem tudtam elmondani a terapeutámnak, hogy
kolostorba szeretnék vonulni, s nem tudtam beszélni előtte vallásosságomról
- mondta. - Nem hiszem, hogy megértené." Nem
ismertem eléggé a fiatalembert ahhoz, hogy megállapítsam, vajon
neurotikus vagy teologikus okokból vágyik-e a kolostori létre.
Szerettem volna így szólni hozzá: "El kellene mondania a
pszichiáterének. A terápiában fontos, hogy mindent nyíltan megbeszéljenek,
főleg ha olyan lényeges kérdésről van szó, mint ez.
Bízzon benne, hogy a terapeuta objektíven fogja meghallgatni."
De nem mondtam semmit, mert nem voltam biztos benne, hogy
a terapeuta valóban képes lenne az objektivitásra, a szó valódi
értelmében vett megértésre.
Azok a kollégák, akiknek a vallásról erősen leegyszerűsített
képük van, könnyen kárt okozhatnak betegüknek. Ez akkor is
igaz, ha mindenféle vallást igaznak és egészségesnek tekintenek,
s akkor is, ha a fürdővízzel együtt kiöntik a gyereket is, és min-
den vallásban a Sátánt látják. Sőt még akkor is igaz lesz, ha a téma
átláthatatlan bonyolultsága elől a terapeuta az objektivitás abszolút
köpönyege mögé rejtőzik, és nem ismeri el lehetséges szerepének,
hogy ebben a kérdésben is véleményt alkosson. A betegnek
erre igenis szüksége lehet. Nem azt akarom ezzel mondani,
hogy a pszichiáter vesse el objektivitását, azt sem állítom,
188
hogy könnyű egyensúlyt tartani objektivitás és személyes hit között.
Éppen azt javaslom, hogy a pszichiáterek és pszichoterapeuták
fokozottabb mértékben foglalkozzanak a hit kérdéseivel.