DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
Neurózis és jellemhiba
A legtöbb ember, aki pszichiáterhez fordul, rendszerint neurotikus
vagy valamilyen jellemhibája van. Egészen egyszerűen megfogalmazva:
mindkét jelenség a felelősségérzet zavara, ellentétes
pólusokként. A neurotikus túlságosan nagy felelősséget vállal, a
jellemhibás nem eleget. Amikor a neurotikus összeütközésbe kerül
a világgal, azonnal önmagát okolja, a jellemhibás azonnal a
világot. A két imént elemzett esetben a betegnek valamilyen személyiségzavara,
jellemhibája volt: az őrmester úgy érezte, hogy
alkoholizmusáért állomáshelye felelős, s a fiatalasszony elszigeteltségében
önmagának nem osztott semmi szerepet. Ugyanakkor,
ugyancsak a szigeten, egy neurotikus asszonyt is kezeltem,
aki szintén az egyedülléttől szenvedett. így panaszkodott: "Mindennap
beülök az autóba, és elmegyek a tisztiklubba a többi tiszt
feleségével találkozni, de nem érzem jól magam. Azt hiszem,
nem vagyok rokonszenves a többi asszonynak." Magánya teljes
felelősségét vállalta, s úgy érezte, egyedül ő a hibás. A terápia
során kiviláglott, hogy átlagon felül értelmes és törekvő ember,
s azért érezte magát kényelmetlenül, mert a társaság többi tagja
intelligenciában jóval alatta maradt. Fölismerte, hogy magánya,
bár kétségkívül gond, nem feltétlenül az ő hibája, s nem is vala
mely fogyatékosságának a következménye. Végül elvált, kijárta
az egyetemet, közben nevelve gyermekeit. Az egyetem elvégzése
után egy hetilap szerkesztője lett, s újra férjhez ment, ezúttal
egy sikeres kiadó tulajdonosához.
Még a két személyiségzavar kifejezéseinek tára is elüt egymástól.
A neurotikus gyakran használ ilyen kifejezéseket: "kéne",
"kellene", "azt hiszem, helytelen lenne"; míg a jellemhibás ilyeneket:
"nem tudok", "nem lehetett", "kell", "kellett". A neurotikus
arra utal kifejezéseivel, hogy önmagát kisebbrendűnek tartja, aki
sohasem "felel meg", és ha választ, mindig rosszul. A jellemhibás
kifejezései viszont azt sugallják, hogy viselkedését tőle teljesen
független, külső erők határozzák meg. Nyilvánvaló, hogy a pszichoterápiában
a neurotikus beteggel sokkal könnyebben lehet
dolgozni, mint a jellemhibással, mert a neurotikus vállalja a felelősséget,
s így belátja gondjai létezését, míg a jellemhibással
szinte lehetetlen együttműködni, mert nem látja be, hogy bármi
köze is van problémájához, a világot okolja, s így természetszerűleg
a világ s nem önmaga megváltoztatását érzi helyénvalónak;
így nem jut el az önelemzéshez. A valóságban persze keveredik
a két zavar, s vannak úgynevezett jellem-neurotikus emberek,
akik bizonyos téren más felelősségét is fölvállalják, más téren a
magukét sem. Még szerencse, hogy ezeknek a betegeknek a bizalma
megnyerhető, amíg a pszichiáter neurózisukkal foglalkozik,
s a bizalom segítségével később át lehet térni a jellemhibák
sikeres elemzésére is.
Kevés ember mentes teljesen a neurózistól vagy a jellemhibáktól.
(Ezért igaz az az állítás, hogy mindenkinek csak a javára válhat
a pszichoterápia, ha valóban hajlandó benne részt venni.) Ezt
az magyarázza, hogy az emberi lét egyik legalapvetőbb problémája
annak helyes eldöntése, hogy miért tartozunk felelősséggel,
s miért nem. A problémát sohasem lehet kielégítően megoldani.
Egész életünk során újra és újra föl kell mérni felelősségünket,
mégpedig a változó események mindegyikével kapcsolatban. Ha
lelkiismeretesen és megfelelően végzik, ez a folyamat nem is fájdalommentes.
Szükség van a folytonos önvizsgálat elvégzésének
képességére, amiként a hajlandóságra is. Ezért a két tulajdonságért
pedig mindannyiunknak meg kell szenvednünk. Bizonyos
értelemben minden gyerek jellemhibás, mert ösztönük azt súgja,
hogy sok konfliktushelyzetben ne vállalják a felelősséget. így
például két testvér közül mindig a másik kezdte a verekedést.
Ugyanakkor minden gyerek neurotikus is, mert gyakran magukat
okolják, ha valamilyen megvonás éri őket. így az a gyerek, akit
szülei nem szeretnek, mindig önmagát látja a szeretetre méltatlannak,
nem szüleit alkalmatlannak arra, hogy szeressék őt. Kora
kamaszkorban, ha valaki még nem sportol jól, vagy nincs sikere
a lányoknál, gyakran azt képzeli, hogy súlyosan fogyatékos
ember, jóllehet teljesen normális, legföljebb valamivel később
érik. Csak nagy tapasztalat és hosszú, sikeres érési folyamat eredményeképpen
lehetünk képesek a világban elfoglalt helyünk és
az ezzel kapcsolatos felelősség valóságos felmérésére.
A szülők sokban segíthetik gyermeküket az érésben. A gyerek
felnövekedése során ezer meg ezer olyan helyzet áll elő, amikor
a szülők rámutathatnak, hogy a gyerek igyekszik elkerülni a felelősséget,
s olyan helyzet is ezernyi adódik, amelyben biztosíthatják
arról, hogy nem ő a hibás. Ám ezeket a helyzeteket csak
az a szülő használhatja ki, aki érzékenyen követi gyermeke vagy
gyermekei lelki szükségleteit, hajlandó rászánni az időt, hogy foglalkozzon
ezekkel a problémákkal. Ez pedig egyértelműen feltételezi,
hogy a szülő szereti gyermekét, és hajlandó is felelősséget
vállalni szellemi fejlődése elősegítéséért.
A szülők azonban sokban hátráltathatják is az érés folyamatát,
függetlenül az egyszerű érzéketlenségtől vagy a gyerek elhanyagolásától.
Neurotikus emberek, ha nincsenek annyira megterhelve
különböző irányú felelősséggel, és neurózisuk viszonylag
enyhe, kiváló szülők lehetnek, mert hajlamosak a felelősség vállalására.
A jellemhibás ember azonban rendszerint katasztrofális
szülő, mert meg se fordul a fejében, hogy mennyi kárt okoz gyerekének.
Mondják, hogy a neurotikus önmaga életét teszi nyomorulttá,
a jellemhibás mindenki másét. A jellemhibás szülők el-
sősorban gyermekeik életét keserítik. Mint életük minden más
területén, szülőkként sem képesek vállalni a kellő felelősséget.
Ahelyett, hogy figyelmet szentelnének gyermekeiknek, ezernyi
úton-módon hessegetik el őket. Ha a gyereknek rosszul megy a
tanulás, netán lóg, azonnal, gondolkodás nélkül vagy az oktatási
rendszert okolják, vagy a többi gyereket, akik "rossz befolyást
gyakorolnak" csemetéjükre. Ez a magatartás nem más, mint a
probléma tudomásulvételének elutasítása. Mivel nem kedvelik a
felelősséget, a felelőtlenség példáiként állnak gyermekeik előtt.
Végső esetben, a felelősség elhárítása érdekében, a gyereket hibáztatják:
"Megbolondítanak ezek a kölykök!" Vagy: "Csak miattatok
élek még mindig együtt az apáddal (anyáddal)!" Vagy:
"Anyátok egy idegroncs, miattatok!" Avagy: "Egyetemre mehettem
volna, és sikeres ember lehetnék, ha nem kellene a családot
eltartanom!" Mindeme frázisokkal a szülő tulajdonképpen ezt
közli gyermekével: "Te vagy az oka annak, hogy ilyen a házasságom,
az elmeállapotom, és te vagy az oka annak is, hogy az
életem nem sikeres." Mivel a gyerek nem tudja, mennyire nem
helyénvaló viselkedés ez, elhiszi, gyakran fölvállalja a felelősséget,
és vállalása mértékével arányosan válik neurotikussá. Ezért
van az, hogy jellemhibás szülők gyermekei szinte kivétel nélkül
vagy maguk is jellemhibásak, vagy neurotikusak. A szülők bűneiért
a gyerekek lakolnak meg.
A jellemhibás ember azonban nem kizárólag szülőként káros
és hatástalan; betegsége érinti házasságát, baráti kapcsolatait, üzleti
tevékenységét - minden területet. S ez elkerülhetetlenül így
van, mert megállapítottuk, hogy egy problémát mindaddig nem
lehet megoldani, amíg valaki nem vállalja a felelősséget. Amikor
a jellemhibás ember mást okol - élettársát, gyermekét, barátját,
szüleit vagy munkáltatóját, esetleg a rossz befolyást, az iskolarendszert,
a kormányt, a faji megkülönböztetést, a társadalmat, a
"rendszert" -, akkor a probléma megmarad. Semmit sem ért el.
Mivel a felelősséget elhárította, talán önmagával jól kijön, de nem
fejlődik szellemileg, s kolonc a társadalom nyakán, melyre fájdalmát
kivetítette. A hatvanas években közkedvelt volt egy Eldridge
Cleavernek tulajdonított mondás, melynek örök érvényű szavai
szerint: "Ha az ember nem a megoldásnak része, akkor a problémának."