A tudatalatti csodája
Amikor új beteggel kezdek el foglalkozni, gyakran rajzolok neki
egy nagy kört s annak peremén egy kis bemélyedést. Majd azt
mondom: "Ez a kis rész jelképezi a tudatos elmét, a többi, az el-
me kilencvenöt százaléka vagy még annál is több, a tudatalatti.
Idővel és kellő erőfeszítéssel rá fog ébredni, hogy az elmének ez
a hatalmas része gazdag kincseket rejteget."
A tudatalatti létezéséről mindenekelőtt az álmok révén van tudomásunk.
Egy kiváló ember keresett föl néhány évvel ezelőtt,
mert sok éve deprimált állapotban volt. Munkájában nem talált
semmi örömet, bár fogalma sem volt róla, miért van így. Szülei
viszonylag szegény és ismeretlen emberek voltak, de felmenői
között szép számmal akadtak híres emberek. Betegem őket alig
emlegette. Depresszióját több összetevő okozta. Csak hónapok
múltán jutottunk el ambíciói taglalásához. Az első olyan foglalkozás
után, amelyen ambíciói szóba kerültek, álmot látott. Legközelebb
elmesélte álmát, melyből a következő részlet fontos:
"Egy hatalmas, nehéz bútorokkal teli lakásban voltunk. Sokkal
128
fiatalabb voltam, mint most. Apám azt akarta, hogy vitorlázzam
át az öblön, és hozzak vissza egy másik hajót, amelyet valamilyen
oknál fogva az öböl túloldalán, egy szigeten hagyott. Lelkesedtem
az útért, és megkérdeztem apámat, hogyan találhatom
meg a hajót. Erre odavezetett egy rendkívül nagy és nyomasztó
szekrényhez, mely legalább négy méter hosszú volt, a mennyezetig
ért, és talán húsz-harminc óriási fiók is volt benne, és azt
mondta, hogy ha a szekrény mentén kinézek, meg fogom látni a
hajót." Először nem volt az álom értelme világos, tehát szokás
szerint megkértem, hogy mondja el, mi jut eszébe a fiókos szekrényről.
Rögtön így válaszolt: "Valamilyen okból, talán mert anynyira
nyomasztó volt, egy szarkofágot juttatott eszembe." "És a
fiókok?" Vigyorgott: "Lehet, hogy meg akarom ölni az őseimet mondta.
- Az egész egy családi kriptára emlékeztetett, mindegyik
fiók elég nagy volt ahhoz, hogy egy test elférjen benne." Ekkor
már világos volt az álom helyes értelmezése. Fiatalkorában valóban
meghatározták élete irányát, híres ősei nyomdokaként, s a
hajó a nagyság volt, melyet keresett. Ezt azonban életében nyomasztónak
érezte, s szerette volna megölni minden híres ősét,
hogy megszabaduljon kényszerítő erejüktől.
Akinek van némi tapasztalata az álomfejtésben, az az iménti
példában fölismeri a tipikus esetet. A beteg elkezdett foglalkozni
gondjaival, s szinte rögtön álmot látott, az álom pedig megvilágította
gondja természetét, amelynek eladdig nem volt tudatában.
Álma elegáns és kifejező volt, mintha csak egy színdarab része
lett volna. Tudat alatt nyilvánvaló módon elő akarta segíteni
kezelését.
Az álmok éppen ilyetén hasznosságuk miatt fontosak a pszichoanalízisben.
Be kell vallanom, hogy gyakran kerülök szembe
olyan álmokkal, amelyeknek jelentését egyáltalán nem értem, s
ilyenkor gyerekes bosszúsággal azt kívánom, bárcsak világosabban
fejezné ki magát a tudatalatti. Amikor azonban sikerül egy
álmot megfejtenem, mindig úgy látom, hogy az álom elősegíti a
beteg fejlődését. Tapasztalatom szerint a megfejthető álmok kivétel
nélkül mindig fontos dolgokat mondanak el álmodójukról,
203
és komoly segítséget nyújtanak. Ez a segítség különböző formákat
ölthet. Van úgy, hogy valamilyen személyes veszélyre figyelmeztet,
máskor megadja egy probléma kulcsát, melyen hiába
dolgoztunk, helyreigazít, ha rossz úton haladunk, vagy megerősít,
ha jó úton vagyunk, utat mutat, ha eltévedtünk vagy kételkedünk.
A tudatalatti ébrenléti állapotban is közlekedhet tudatos énünkkel,
bár kissé eltérő formában. Ez az álmodozás vagy eltűnődés,
amely gondolatokat vagy gondolatfoszlányokat közöl. Az ember
gyakran figyelmen kívül hagyja, jelentéktelennek tartja a nappali
"álmodást", csakúgy, mint éjjeli álmait. Ezért van az, hogy a
pszichoanalitikusok újra és újra elmondják a betegnek, hogy azt
mondja, ami eszébe jut, akármilyen lényegtelennek tűnik is föl.
Valahányszor a beteg ilyesmit mond: "Nevetséges, de ez a buta
gondolat folyton a fejemben van, nincsen semmi értelme, de ön
azt mondta, mondjam el az ilyesmit is" - mindig tudom, hogy valami
lényegeset fogok hallani. E "haszontalan gondolatok" révén
nemcsak önmagunkba, de néha másokba vagy a környezetbe is
betekintést nyerhetünk. Leírom egy saját - beteg kezelése során
szerzett - tapasztalatomat, amely jól illusztrálja, mit értek "haszontalan
gondolaton", mely valójában a tudatalatti üzenete. Betegem
egy fiatalasszony volt, aki kora pubertáskora óta szédüléstől
szenvedett, attól az érzéstől, hogy bármelyik pillanatban orra
eshet. A tünetnek sohasem találták semmilyen szomatikus magyarázatát.
Szédíilési érzése miatt a fiatalasszony mindig merev
térddel, széles léptekkel járt, akár egy kacsa. A fiatalasszony rendkívül
intelligens és kedves teremtés volt. Fogalmam sem volt, mi
okozza állandó szédülésérzetét, melynek meggyógyítása lett volna
a feladatom. Egyszer már volt pszichiáternél, de a több éven
át tartó kezelés sem segített. A harmadik foglalkozáson hirtelen
egy szó ugrott be: Pinocchio. Nem értettem, hogy mit akar ez a
szó, próbáltam elhessenteni, és odafigyelni arra, mit mond a beteg.
Egy perc múlva azonban tudatomban ismét megjelent a szó,
olyan élesen, mintha csak recehártyámra lenne írva: Pinocchio.
Most már bosszús voltam. Erősen hunyorogtam, hogy eltűnjön a
128
szó, s figyelni tudjak betegemre. Ám akárha saját akarattal rendelkezne,
a szó egy perc múlva ismét megjelent. Várjunk csak
egy pillanatra, mondtam magamnak. Ha ez a szó annyira be akar
fészkelődni a tudatomba, talán nagyon is fontos dolgot akar közölni
velem, és helyesebben tenném, ha nem hessegetném el
erőnek erejével. Mit jelenthet? Lehet valami köze a beteghez? Talán
ő Pinocchio? Csinos, mint egy kis baba. Ruhája piros, fehér
és kék. Mindig ezeket a színeket hordja. Mereven jár, mintha fából
lenne. Mint egy fabábu. Tényleg Pinocchio! A beteg lényének
lényege egy pillanat alatt megvilágosodott. Nem valódi személy
volt, hanem egy merev kis fabábu, amely megpróbál életszerűen
viselkedni, de fél, hogy bármelyik pillanatban fölbukhat
zsinórok és pálcikák tömkelegében. A többi gyorsan kiderült: a
betegnek hihetetlenül zsarnok anyja van, aki mintegy zsinóron
rángatta egész életében, büszke volt rá, hogy lányát egyik napról
a másikra ránevelte a vécére járásra. A beteg akarata teljesen kimerült
mások elvárásainak kielégítésében, abban, hogy azt mondja,
amit kell, olyan legyen, amilyennek lennie kell: tiszta, rendes,
jólnevelt. Rémülten próbálta mindenki elvárását kielégíteni, teljesen
hiányzott belőle minden indíttatás vagy az önálló döntés képessége.
A szikra, amely betegem problémáját egy csapásra megvilágította,
kényelmetlen betolakodóként érkezett tudatalattimból. Nem
hívtam. Nem kellett. Jelenléte feleslegesnek tetszett, úgy éreztem,
elvonja figyelmemet dolgom végzésétől. Több ízben el akartam
hessegetni, visszatuszkolni az ajtón, melyen kiszökött. A tudatos
elme tipikusan idegennek és fölöslegesnek tekinti a tudatalatti
üzenetét. Részben ezért tekintette Freud (s tekintették első követői)
a tudatalattit kezdetleges, antiszociális, gonosz világnak.
Mintha annak alapján érezték volna rossznak, hogy a tudatos elmének
nem kellett. Hasonló meggondolások alapján tételezték
föl, hogy az elme betegségei is a tudatalattiban lakoznak, mint
megannyi démon az elme földalatti rétegeiben. Jungra hárult a
feladat, hogy e félreértéseket eloszlassa. Többek között ő alkotta
meg ezt a kifejezést: "a tudatalatti bölcsessége". Saját tapaszta
205
latom Jung nézeteit támasztja alá, elannyira, hogy a lelkibetegséget
nem a tudatalatti produktumának tartom, hanem ellenkezőleg:
a tudaténak vagy pedig a tudat és a tudatalatti kapcsolatában
mutatkozó rendellenességnek. Vegyük például az elnyomás
(represszió) jelenségét. Freud fölismerte, hogy sok betege
olyan nemi vágyakkal vagy negatív indulatokkal rendelkezik,
amelyekről nem tud, de amelyekbe nyilvánvalóan belebetegedett.
Mivel ezek a vágyak és indulatok a tudatalattiban lakoztak,
megjelent az elképzelés, hogy a tudatalatti okozza az elme megbetegedését.
Ám miért voltak ezek a vágyak és érzések a tudatalattiban?
Miért voltak elnyomva? A válasz az, hogy a tudatnak
nem kellettek. S éppen ebben rejlik a probléma. Nem az a gond,
hogy az ember ilyen vágyakkal és indulatokkal rendelkezik, hanem
az, hogy olyan tudattal, amely nem képes elviselni sem őket,
sem a megoldásukkal járó fájdalmat, s ezért kész mindet a szőnyeg
alá seperni.
A tudatalatti megnyilatkozásának harmadik útja a magatartás.
Olyan "elszólásokra" vagy "hibákra" gondolok, amelyeket Freud
A mindennapi életpszichopatológiája című könyvében ír le, ahol
egyben azt is bizonyítja, hogy ezek a tudatalatti megnyilvánulásai.
Hogy Freud eme jelenségekre a patologikus jelzőt használta,
ismét jól mutatja, hogyan vélekedett a tudatalatti felől, úgy látta,
mint a gonoszt, vagy legalábbis mint egy incselkedő ördögöt, aki
bukásunkon mesterkedik, nem úgy, mint a jó tündért, aki becsületre
akarja nevelni a tudatot. Amikor a beteg a kezelés során elszólja
magát, ezzel mindig előbbre viszi saját gyógyulását. Ilyenkor
a tudat ellenáll a kezelésnek; a tudatalatti köt szövetséget a
terapeutával, a tudatalatti küzd az igazságért, az őszinteségért, a
valóságért.
Vegyünk további példákat. Egy különben roppant pontos betegem,
aki képtelen volt elismerni önmagában a harag érzelmét,
s ezért képtelen volt a harag nyílt kifejezésére, egyik napról a
másikra elkezdett néhány perces késéssel érkezni a foglalkozásokra.
Amikor fölvetettem, hogy ennek magyarázata egyfajta ha-
rag, melyet a terápia vagy a terapeuta, esetleg mindkettő iránt
206
érez, határozottan tagadta ezt a lehetőséget, megmagyarázva, hogy
esetenként milyen véletlen késztette késedelemre, s biztosítva arról,
mennyire fontos neki a kezelés. A rá következő estén kifizette
számláit, köztük azt is, amellyel nekem tartozott arra a hónapra.
Nekem küldött csekkje azonban nem volt aláírva. A következő
foglalkozáson ezt megemlítettem, ismét fölvetve, hogy haragszik,
azért nem írta alá a csekket. Azt válaszolta: "Ez nevetséges!
Még soha életemben nem mulasztottam el, hogy egy csekket
aláírjak. Tudja, milyen gondos vagyok ilyen dolgokban. Lehetetlen,
hogy nem írtam alá a csekkjét." Megmutattam neki. Bár
eddig roppant önuralommal viselkedett, most hirtelen összeomlott,
és sírni kezdett. "Mi történik velem?" - kérdezte. "Szétesem.
Mintha két ember lennék." Elkeseredésében először fogadta el a
lehetőséget, hogy talán valóban él benne harag, amihez hozzájárult
az is, hogy egyetértettem vele, valóban olyan, mondtam,
mintha meghasonlott volna. Az első lépés tehát megtörtént. Egy
másik betegemnek hasonló problémája volt. Úgy érezte, méltatlan
dolog haragot érezni, s még méltatlanabb ezt ki is fejezni, főleg
egy családtag esetében. Amikor nővére meglátogatta, beszámolt
az eseményről, hozzáfűzve, hogy nővére milyen nagyszerű
ember. Később elmesélte, hogy aznap vacsorát ad, amin meg fog
jelenni néhány szomszédos házaspár és természetesen a sógornője
is. Figyelmeztettem, hogy a nővérét sógornőnek nevezte.
"Gondolom, maga most azt hiszi, hogy ez egy freudi elszólás volt"
- mondta könnyedén. "Igen, azt gondolom. Azt hiszem, tudatalattija
annyit akar közölni, hogy maga nem akarja, hogy nővére
a nővére legyen, sógornőjének* érzi, s valójában ki nem állhatja."
"Ez nem igaz, nem utálom - mondta -, de valóban megállás
nélkül beszél, s tudom, hogy az esti vacsoránál senkit sem hagy
majd szóhoz jutni. Való igaz, hogy időnként szégyellem magam
miatta." Ismét egy lépés történt előre.
Nem minden elszólás fejez ki elnyomott rosszindulatot vagy
megtagadott "negatív" érzelmet. Minden megtagadott érzelmet ki
* Angolul a sógornő "sister-in-law", azaz törvényes nővér. -A ford.
128
fejeznek, függetlenül negatív vagy pozitív voltuktól. Az igazságot
fejezik ki, érzelmeink valós állapotát. Az elszólásnak talán legmeghatóbb
példája egy fiatalasszony betegem első látogatásához
fűződik. Tudtam, hogy szülei távolságtartó és érzéketlen emberek,
akik mindent megadtak gyermeküknek, kivéve a szeretetet.
A fiatalasszony kivételesen érett, magabiztos, fölszabadult és független
embernek mutatta magát, aki azért keresett föl, mint elmagyarázta,
mert rengeteg ideje van, s úgy gondolja, hogy egy kis
pszichoanalízis nem árthat szellemi fejlődésének. Érdeklődésemre,
hogy miért van annyi ideje, elmondta, hogy éppen most szakította
félbe egyetemi tanulmányait, mert öt hónapos terhes. Nem
vágyott házasságra. Úgy gondolta, hogy a gyereket születése után
örökbe fogadtatja valakivel, aztán Európába utazik elméje további
pallérozására. Megkérdeztem, értesítette-e az atyát a gyerek jöveteléről.
(A férfit négy hónapja nem látta.) "Igen - válaszolta -,
írtam neki egy pár sort, tudattam vele, hogy egy gyerek szülte
kapcsolatunkat." Azt akarta mondani, hogy kapcsolatukból gyerek
született, de valójában elárulta, hogy a felnőtt nő mögött szeretetre
éhes kisgyerek lapul, aki úgy akarta sohasem volt anyját
pótolni, hogy maga lett anyává. Nem hívtam föl a figyelmét elszólására,
mert ebben a kezdeti stádiumban még nem lett volna
képes elviselni függőségvágyának tudatát. Mindazonáltal az elszólás
nagy segítségemre volt, megmutatta, hogy egy ijedt kislánnyal
állok szemben, akinek még hosszú ideig gyengéd védelemre,
szinte fizikai törődésre lesz szüksége.
Ez a három beteg nem annyira előttem akart titkolódzni, mint
önmaga előtt. Az első valóban azt hitte, hogy szikrányi harag
sincs benne. A második meg volt győződve róla, hogy családja
egyetlen tagjára sem haragszik. A harmadik őszintén felnőtt, független,
nagyvilági nőnek hitte magát. Tudatos én-képiink kisebbnagyobb
mértékben mindig elüt tudatalatti párjától. Szinte min-
dig többet vagy kevesebbet hiszünk magunkról, mint amennyi
valójában vagyunk. A tudatalatti azonban tisztában van a valóságos
helyzettel. A lelki fejlődés egyik legfontosabb része, hogy a
tudatos énkép közeledjen a tudatalatti valóságához. Amikor en
209
nek az egész életre szóló feladatnak a nagy részén gyorsan túlesik
az ember, meglehet, a pszichoterápia segítségével, sokszor
érzi úgy, hogy újjászületett. "Nem az vagyok, aki voltam" - mondja
gyakran a beteg, ha tudatában valamilyen drámai változás állt
be. "Teljesen új és más ember lettem."
Ha tudatos énképünkkel azonosulunk, be kell vallanunk, hogy
a tudatalatti bölcsebb nálunk. "Pinocchio" esetével azt akartam
bizonyítani, hogy ez mások esetére is igaz lehet. Az az igazság,
hogy a tudatalatti általában mindenben bölcsebb. Egyszer a feleségemmel
Szingapúrba utaztunk nyaralni. Sötétedés után érkeztünk,
és hamarosan sétára indultunk a szállodából. Pár perc múlva
egy beépítetlen térségre értünk, ahol a sötétben felrémlett egy
elég távoli, meglehetősen nagy ház. "Vajon mi lehet ez?" - kérdezte
a feleségem. Gondolkodás nélkül, teljes bizonyossággal rávágtam:
a krikettklub. Amint kimondtam e szavakat, már sajnáltam,
hogy kicsúsztak a számon. Elvégre fogalmam sem volt, mi
az épület rendeltetése. Még soha nem voltam Szingapúrban, még
soha nem láttam krikettklubot, világosban sem, nemhogy sötétben.
Legnagyobb meglepetésemre azonban egy réztáblát találtunk
az épületen, ezzel a felirattal: Szingapúri Krikettklub.
Hogyan tudhattam azt, amit nem tudhattam? Az egyik lehetséges
magyarázat az, amit Jung "közös tudatalattinak" nevez, mely
összegyűjti az elődök bölcsességét, ha magunk nem is tapasztaltuk.
Ez a tudományos elmének bizarrnak tetszhet, de furcsa módon
a köznyelv nem egy kifejezése szolgáltat rá bizonyítékot.
Vegyük magát a "felismerni" szót. Amikor olvasunk, és egy tetszetős
gondolatra lelünk, fölismerjük, már ismerjük, jóllehet tudatosan
talán sohasem gondoltunk rá. Mintha minden tudás és
bölcsesség már létezne elménkben, s a tanulás nem lenne más,
mint annak újbóli megismerése. Hasonló eredményre vezet a tanítani
(to educate) szó elemzése. A szó a latin educare, azaz kivezetni
szóból ered. így, ha a szó komoly értelmében akarunk
embereket tanítani, nem újdonságokkal kell tömni a fejüket, hanem
valamit ki kell vezetni belőlük, a tudatalattit kell kivezetni a
tudatosba. A tudatalatti mindig is rendelkezett a tudással.
128 210
De mi a felsőbbrendű tudás forrása? Nem tudjuk. Jung teóriája
szerint örököljük. A memória genetikus vizsgálata az utóbbi
időben bebizonyította, hogy valóban lehetséges a tudás öröklése.
Az az elképzelés, hogy a tudást kémiai hatóanyagok tartalmazzák,
megmagyarázza, miként tartalmazza a rendelkezésre álló
tudáskincset az agy néhány köbcentiméternyi térben. Egy kérdés
azonban még így is megválaszolatlan marad. Bármennyit tudunk
is az agy működéséről, az elme mint jelenség továbbra is bámulatba
ejtő. Az agy felépítésén és szinkronizációján tűnődni nem
sokban különbözik attól, amikor a kozmosz berendezésén tűnődik
a teológus elme: Istenen, arkangyalain, angyalai seregén és
kórusán, szeráfjain és kerubjain, kik segítségére vannak a világegyetem
elrendezésében. Az elme, mely néha úgy gondolja, hogy
csodák nem léteznek, magában véve is csoda.