DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
Egyensúly
Remélem, világossá vált az eddigiekből, hogy az önfegyelem gyakorlata
nemcsak nagy erőfeszítést követelő, hanem összetett feladat
is, amelyhez egyaránt szükségeltetik rugalmasság és ítélőképesség.
A bátor ember mindig azon van, hogy teljesen őszinte legyen
- ugyanakkor föl kell ismernie az olyan helyzeteket, amikor
az igazságot nem kell kimondania. A szabad ember teljes mértékben
felelősséget vállal saját magáért, de megvan benne az a
képesség is, hogy ne vállalja magára más felelősségét. A szervezettség
és hatékonyság, a bölcs életvitel érdekében nap mint nap
rákényszerülünk, hogy késleltessük a kielégülést, és a jövőt tartsuk
szem előtt, de az örömteli élethez szükség van arra is, hogy
megfelelő helyzetben képesek legyünk a jelenben élni és spontán
módon cselekedni. Más szóval kifejezve: az önfegyelmet is fegyelmezetten
kell gyakorolni. Ezt nevezem egyensúlynak, és ez
az a negyedik és végső típus, amelyet itt taglalni kívánok.
Az egyensúlyozás eredménye a rugalmasság. Az élet minden
területén nagyfokú rugalmasság szükséges a sikeres életvitelhez.
Hogy csak egy példát említsek, vizsgáljuk meg a haragot és kifejeződését.
A harag az evolúció számtalan nemzedékének terméke,
a fennmaradást segíti elő, az emberekben éppúgy, mint az
alacsonyabb rendű teremtményekben. Akkor érezzük, amikor egy
51 101
másik élőlény geográfiai vagy pszichológiai értelemben saját terünkbe
hatol. Ilyenkor a harag harcra késztet. Harag nélkül létezésünk
senkivel és semmivel szemben nem lehetne biztonságban.
Gyakorta mégis előfordul, hogy mások részéről támadó
szándékot tételezünk föl, amikor pedig az alaposabb megfigyelés
meggyőzhetne minket arról, hogy a másikban nincsen ilyen
szándék. S még akkor is, ha a támadó szándék valódi, előfordulhatnak
olyan helyzetek, amelyekben a harag nem szolgálja érdekünket.
így szükségessé válik, hogy az agykéreg magasabb funkciói
(az ítélőképesség) ellenőrizzék és irányítsák alacsonyabb
(érzelmi) funkcióit. Képesnek kell lennünk a harag kifejezésére,
amiként arra is, hogy a haragot ne fejezzük ki. Mi több, képesnek
kell lennünk arra is, hogy a haragot különböző módokon fejezzük
ki. Van, amikor nyugodtan és hűvösen jobb kifejezni, van,
amikor hangosan és hevülten. Nemcsak azt kell tehát eldöntenünk,
mikor helyes kifejeznünk haragunkat és mikor nem, hanem
azt is, milyen helyzetben milyen módon kell ezt megtennünk.
Ehhez összetett, rugalmas rendszerre van szükség. Nem csoda,
hogy a harag érzetének kifejezését irányító rendszer kifejlődése
rendszerint nem fejeződik be a felnőtté válás előtt, s gyakran még
utána sem.
Kisebb-nagyobb mértékben mindenkinek vannak ezen a téren
hiányosságai. A pszichoterapeuta munkájának jó része abból áll,
hogy az embereket e rendszer rugalmasságára igyekszik tanítani.
A feladat rendszerint annál nehezebb, minél több a betegben a
szorongás, a bűntudat vagy a bizonytalanságérzet. Volt például
egy betegem, egy skizofréniában szenvedő derék asszony, akire
a reveláció erejével hatott az a felismerés, hogy vannak férfiak,
akiket nem szabad beengednie a lakásába; másokat beengedhet
a nappaliba, s egyeseket a hálóba is. Előzőleg vagy mindenkit
beengedett a hálószobájába, vagy a lakásába se engedett be sen-
kit. így hánykolódott a promiszkuitás és a magány között. Ez az
asszony annak is szükségét érezte, hogy minden meghívásra,
minden ajándékra hosszú, kimerítő és tökéletesen megszövegezett
levélben mondjon köszönetet, amit persze nem sokáig bírt,
s így képtelen volt egyáltalán nem válaszolni vagy visszautasítani
a meghívásokat és az ajándékokat. Sok-sok foglalkozás eredményeképpen
sikerült rávezetni, hogy nem minden esetben szükséges
válaszolnia, s ha mégis, akkor is elég röviden.
Az érett és egészséges elméjű embernek rendkívüli rugalmasságra
van szüksége ahhoz, hogy fönntartsa az egyensúlyt az egymásnak
ellentmondó szükségletek, célok, feladatok, felelősségek
stb. között. Az egyensúlyozás lényege a "föladás". Ezt én kilencéves
koromban tanultam meg, egy nyári reggelen. Akkoriban tanultam
meg kerékpározni, és roppant örömmel próbálgattam új
tudományom határait. Házunktól nem egészen két kilométernyire
karikáztam lefelé egy hegyoldalban. Az út nem messze élesen
elkanyarodott. A lejtőn élveztem a sebességet, s bár láttam a kanyart,
úgy éreztem, indokolatlan büntetést rónék magamra a fékezéssel.
így megpróbáltam gyorsan is menni, kanyarodni is.
Örömöm gyors véget ért, amikor néhány méter repülés után az
erdő fái között kötöttem ki. Alaposan összehorzsoltam magam,
véreztem, a bicikli első kereke pedig használhatatlanná görbült,
amikor nekiütközött egy fa törzsének. Elvesztettem az egyensúlyomat.
Az egyensúlyozás azért része az önfegyelemnek, mert valaminek
a föladása fájdalommal jár. A leírt esetben nem akartam föladni
a sebesség örömét a kanyar biztonságos egyensúlyáért cserébe.
Megtanultam azonban, hogy az ebből fakadó fájdalom nagyobb
volt, mint amekkora a sebesség örömének feladásával járó
fájdalom lett volna. így vagy úgy, de ezt a leckét még sokszor
meg kellett tanulnom az életben. Más is így van vele: ha biztonságosan
akarjuk venni az élet kanyarjait, egyről-másról le kell
mondanunk. Más megoldás csak akkor van, ha életünk útján
egyáltalán nem akarunk haladni.
Talán furcsállható, de a legtöbb ember pontosan ezt választja.
Valahol megtorpannak életük útján, hogy elkerüljék a haladással
járó fájdalmakat. Ha ez valóban furcsának tetszik, az olvasó nem
méri föl a fájdalom mértékét. Valamit föladni a legfájdalmasabb
dolog az ember életében. Az előbbi példák apróságokra utalnak.
52
101
Vizsgáljunk meg most olyan helyzeteket, amelyekben valamilyen
nagy dolgot kell föladni: személyiségjegyeket, magatartásformákat,
ideológiákat, teljes életvitelt. A föladásnak ezek a nagy jelentőségű
példái is előfordulnak az élet útján.
Nemrégiben egy este elhatároztam, hogy hosszabb időt töltök
tizennégy éves lányommal, hegy kapcsolatunk szorosabb és jobb
legyen. Hetek óta azon volt, hogy sakkozzunk, tehát egy játszmát
javasoltam. Hamarosan nehéz játszmába bonyolódtunk. Kilenc
felé a gyerek megkért, hogy gyorsabban lépjek, mert másnap
iskolába kell mennie, és reggel hatkor kel. Tudtam, mennyire
komolyan veszi, hogy időben kerüljön ágyba, de úgy éreztem,
most rugalmasabb is lehetne. Ezért azt mondtam neki: "Egyszer
később is lefeküdhetsz. Ha már elkezdtük a játszmát, fejezzük is
be! Mindketten élvezzük." Újabb negyedórán át játszottunk, s
ezen idő alatt láthatóan kezdte magát rosszul érezni. Végül könyörgőre
fogta a dolgot: "Légy szíves, apukám, siessél egy kicsit!"
Azt válaszoltam: "Nem sietek, a fene egye meg! A sakk komoly
dolog. Ha jól akar az ember játszani, gondolkodnia kell. Egyébként
nincs semmi értelme a játéknak!" Még tíz percig játszottunk,
és a gyerek nagyon nyomorultul érezte magát; végül sírva fakadt,
azt kiáltotta, hogy föladja ezt a hülye játszmát, és a szobájába
szaladt.
Rögtön úgy éreztem, mintha megint kilencéves lennék, s ott
feküdnék a fák között, mellettem az összetört kerékpár. Nyilvánvaló
volt előttem, hogy hibáztam. Nem jól vettem a kanyart. Az
este elején még az volt a szándékom, hogy a lányommal jól érezzük
magunkat. Másfél órával később a gyerek sírt, és olyan mérges
volt rám, hogy szinte beszélni sem tudott. Mi történt? A válasz
nyilvánvaló volt, de én nem akartam meglátni, s így csaknem
két órámba telt, amíg elismertem magamban, hogy hirtelen
lontosabb lett számomra megnyerni a játszmát, mint jóban lenni
:i lányommal. Ekkor romlott el a kedvem igazán. Hogyan veszíthettem
el ennyire az egyensúlyt? Lassan ráébredtem, hogy nyelésvágyam
túl nagy; egy részét föl kell adnom. Még ez is lehetetlennek
tetszett. Nyerésvágyam jól szolgált egész életemben, sok
mindenre tettem szert általa. Hogyan lehet sakkozni, ha az ember
nem akar nyerni? Sohasem éreztem jól magam, ha félgőzzel
csináltam a dolgokat. Hogyan lehetne félgőzzel és mégis komolyan
sakkozni? Valahogyan csak meg kellett oldanom ezt a problémát,
mert nyilvánvalónak láttam, hogy túlzott versenyszellemem
és lelkesedésem talán egy olyan magatartásforma részeként
szervültek, amely még inkább elidegenítheti tőlem a gyerekeimet,
és máskor is felesleges keserűséget és könnyeket okozhat.
Deprimált állapotom folytatódott.
Ma már nem vagyok deprimált. Föladtam nyerésvágyam egy
részét. Énemnek ez a része nincsen többé. Meghalt, mert meg
kellett halnia. Én öltem meg, hogy az apaságban nyerhessek. Mikor
gyerek voltam, ez a tulajdonságom mindig a javamat szolgálta.
Fölismertem, hogy szülőként akadályozott. Megváltoztak az
idők, s hogy lépést tartsak velük, föl kellett adnom. Nem hiányzik.
Azt hittem, hiányozni fog, de nem.