DR. M. SCOTT PECK
A járatlan út
A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája
Az önfeláldozás
A megfontolatlan és káros nevelés mögött számos indíték húzódhat
meg, de általában van egy közös jellemzőjük. Aki a szeretet
palástja alatt megfontolatlanul ad, rendszerint saját szükségleteit
akarja kielégíteni, nem azét, akinek ad. Egy lelkész keresett föl,
nem szívesen. Mégis fölkeresett, mert felesége súlyos depresszióba
került, két fia kimaradt az iskolából, otthon lakott, és pszichiátriai
kezelésre szorult. Bár az egész család beteg volt, a lelkész
képtelen volt elfogadni azt a lehetőséget, hogy ebben neki is lehet
némi szerepe. "Mindent megteszek értük, amit csak lehet" mondta.
"Nincs olyan perc, amelyben ne aggódnék a családomért."
Az analízis során kiderült, hogy a lelkész valóban halálra
dolgozza magát családjáért. Mindkét fiának új autót vett, és kifizette
a tetemes biztosítási költséget, bár úgy érezte, a fiúk többet
is tehetnének saját magukért. Minden héten a városi operába
vagy színházba vitte feleségét, bár utált bemenni a városba, és az
operában halálra unta magát. Bármilyen sokat dolgozott is, szabad
idejét többnyire azzal töltötte, hogy felesége és fiai után rakótt
rendet a házban; családja rendetlen természetű volt. "Nem
fárad bele, hogy állandóan a családért tesz mindent?" - kérdeztem.
"Dehogynem - válaszolta de mi mást tehetnék? Túlságosan
szeretem őket ahhoz, hogy ne törődjem velük. Annyira szeretem
őket, hogy egy pillanatra sem lazíthatok, amíg csak szükségük
lehet valamire. Lehet, hogy nem vagyok nagyon okos ember,
de legalább van bennem törődés és szeretet."
91 101
Érdekes módon az is kiderült, hogy a lelkész apja nagy hírű,
kiváló tudós volt, aki mértéktelenül sokat ivott, szoknyavadász
volt, családjával pedig egyáltalán nem törődött. Betegem lassanként
fölismerte, hogy gyermekkorában megfogadta: annyira különbözni
fog apjától, amennyire csak lehet, s amennyire szívtelen
és nemtörődöm volt apja, annyira lesz ő törődő és kedves.
Végül azt is megértette, hogy magatartása elsősorban önmagáról
alkotott képének állandó igazolását szolgálja, beleértve a lelkészi
hivatást is. Már jóval kevésbé értette meg, miért kezeli családtagjait
megannyi infantilisként. Felesége mindig az ő "kis cicája"
volt, felnőtt fiait pedig "kicsinyeim" néven emlegette. Végül meg
kellett tanulnia, hogy a szeretet összetett érzés, amelyben fejének
éppúgy része van, mint szívének. Miután szeretetében az vezérelte,
hogy minél inkább elüssön apjától, nem alakult ki semmiféle
rugalmas rendszere szeretetének kifejezésére. Meg kellett tanulnia,
hogy nem megadni valamit, amikor azt nem volna helyes
megadni, szeretetre vallóbb viselkedés, mint feltétel nélkül min-
dent és mindig megadni. Meg kellett tanulnia, hogy szeretetre
vallóbb viselkedés függetlenségre nevelni arra érett embereket,
mint továbbra is gondoskodni róluk, amikor már réges-régen képesek
gondoskodni magukról. Még azt is meg kellett tanulnia,
hogy az egészséges családi élethez hozzátartozik saját elégedetlenségének,
haragjának, szükségleteinek és elvárásainak kifejezése
is, s hogy a szeretet nem csupán az angyali türelemben, hanem
a megfontolt összeütközésben is megnyilvánulhat.
Lassacskán változások következtek be. A lelkész nem tett rendet
mindenki után, és nyíltan kimutatta haragját, amiért fiai nem
járulnak hozzá a család megélhetésének költségeihez. Nem fizette
tovább a biztosítást, és közölte fiaival, hogy amennyiben vezetni
akarnak, a kocsik biztosítását fizessék be maguk. Feleségének
azt javasolta, hogy menjen egyedül az operába. E változásokkal
persze föl kellett adnia addigi szerepét: nem volt többé a
család mindenható eltartója. S bár addigi viselkedésében elsősorban
az motiválta, hogy saját magáról alkotott elképzelését igazolja,
a lelkészben megvolt a valódi szeretet képessége, s ez a ké
pesség tette lehetővé a változásokat. Felesége és fiai először haragudtak
rá, de az egyik fiú hamarosan visszatért az egyetemre,
a másik pedig komoly állást talált, és saját lakást bérelt. Felesége
hamarosan élvezni kezdte függetlenségét. A lelkész jobban végezte
munkáját, és több élvezetet talált az életben.
A lelkész félreértelmezett szeretete megközelítette a szeretet
súlyosabban pervertált formáját, a mazochizmust. Laikusok sokszor,
tévesen, úgy hiszik, hogy a szadizmus és a mazochizmus a
nemi érintkezéssel kapcsolatos fogalmak, s hogy a nemi kapcsolatokban
okozott vagy elszenvedett fájdalomnak felelnek
meg. Ami azt illeti, a szexuális szadomazochizmus meglehetősen
ritka pszichopatológiai jelenség. Sokkal gyakoribb és végeredményben
sokkal komolyabb megjelenési forma az ún. szociális
szadomazochizmus, amikor is az emberek nem szexuális, hanem
emberi kapcsolataikban vágynak tudat alatt a fájdalomra, annak
cselekvő vagy szenvedő formájában. Prototípusa ennek az az elhagyott,
depresszióba került asszony, aki jó néhány évvel ezelőtt
fölkeresett. Felsorolta sérelmeit. Férje rosszul bánt vele, nem
szentelt neki figyelmet, rengeteg alkalmi kapcsolata volt, elkártyázta
a kosztpénzt, napokra eltűnt, s ha részegen hazajött, elagyabugyálta,
s mintha mindez nem volna elég, most, karácsonykor,
éppen karácsonykor, elhagyta. Az újdonsült pszichiáterben
részvét ébredt, de a további vizsgálódásban a részvét feloldódott.
Kiderült ugyanis, hogy a kapcsolat már húsz éve tart,
az asszony kétszer elvált férjétől, és kétszer újra hozzáment,
számtalanszor összevesztek és számtalanszor kibékültek. Néhány
hónapig, úgy látszott, minden rendben megy. A pszichiáter függetlenségre
nevelgette az asszonyt, aki látszólag maga is élvezte
a nyugalmat. Aztán egy napon vidáman robbant be a rendelőbe:
"Henry visszajött! - újságolta boldogan. - Tegnap fölhívott, s kérte,
hogy találkozzunk. Aztán könyörgött, hogy fogadjam vissza,
s mert tényleg úgy látszik, hogy megváltozott, visszafogadtam."
Ha a terapeuta rámutat, hogy ezzel csak minden elölről kezdődik,
az asszony azt válaszolja: "Hiszen szeretem. A szeretetnek
nem lehet ellenállni." S ha ezek után a terapeuta megkísérli,
93
hogy e "szeretetet" górcső alá vegye, a beteg véget vet a foglalkozásoknak.
Mi folyik itt? Ahogyan a terapeuta igyekszik megérteni a történteket,
eszébe jut, milyen nyilvánvaló élvezettel sorolta föl az
asszony sérelmeit és számolt be férje brutalitásáról. A terapeutának
különös ötlete támad. Talán ez az asszony elviseli, sőt kiprovokálja
férje viselkedését, mert örömet jelent neki, ha beszélhet
róla. De milyen természetű öröm ez? A terapeuta emlékszik
az asszony önelégültségére. Lehetséges volna, hogy az asszony
életében a legfontosabb az erkölcsi fensőbbség érzete, s ennek
fenntartása miatt szüksége van arra, hogy rosszul bánjanak vele?
A kép kitisztul. Azáltal, hogy elviseli az alantas bánásmódot,
felsőbbrendűnek érezheti magát. Végül még abban a szadisztikus
örömben is része van, hogy látja, amint férje könyörög és rimánkodik,
hogy fogadja vissza, s ezzel megalázott helyzetében
elismeri az asszony pillanatnyi felsőbbrendűségét, míg az eldönti,
visszafogadja-e vagy sem. Ebben a pillanatban bosszút áll. Az
ilyen nőkről a további vizsgálat rendszerint kideríti, hogy gyermekkorukban
különös megaláztatásban volt részük, s ezért erkölcsi
felsőbbrendűségük érzetét keresik az életben, ennek táplálására
azonban állandó rossz bánásmódra és megaláztatásra
van szükségük. Ha a világ jól bánik velünk, nincsen miért boszszút
állnunk. Ha életünk célja a bosszúállás, akkor úgy kell intéznünk
a dolgot, hogy a világ rosszul bánjon velünk. A mazochista
ember a rossz bánásmód elviselését nevezi szeretetnek,
jóllehet ez nem más, mint az a szükséglet, mely unos-untalan
bosszút keres, s alapjában véve a gyűlölet motiválja.
A mazochizmus kérdése megvilágítja a szeretet egy másik gyakori
téves értelmezését, az önfeláldozást. E hit révén a tipikus
mazochista önfeláldozásnak láthatja a rossz bánásmód elviselését,
s így szeretetnek is egyszersmind, és ebből következően
nem kell elismernie a benne élő gyűlöletet. Az imént említett lelkész
ugyancsak szeretetnek érezte önfeláldozó magatartását, jóllehet
nem annyira családjáért áldozott, mint saját magáról kialakított
elképzelése igazolásának érdekében. Kezelése első idősza
101
kában állandóan arról beszélt, hogy mennyi mindent tesz meg
családjáért, azt a látszatot keltve, hogy mindebből neki nem sok
öröme származik. Pedig származott. Amikor az ember úgy érzi,
másért tesz valamit, bizonyos mértékben nem vállalja fel saját felelősségét.
Bármit tesz is az ember, saját elhatározásából teszi, s
azért határoz így vagy úgy, mert az szolgálja leginkább saját megelégedését.
Bármit teszünk is másokért, valójában saját szükségletünket
elégítjük ki. Az a szülő, aki így szól gyermekéhez: "Hálásnak
kéne lenned mindazért, amit tettem érted", a szeretet súlyos
hiányában szenved. Aki valóban szeret, az tudja, hogy a szeretet
magában is öröm. Amikor az ember valóban szeret, azért teszi,
mert szeretni akar. Azért van gyereke, mert gyereket akart, s
ha szerető szülő, azért az, mert szerető szülő akar lenni. Igaz,
hogy a szeretet magában foglalja az én bizonyos változását, ez
azonban az én kiterjedése, kiteljesedése és nem feláldozása.
Amint erre később még kitérek, az igazi szeretet önmagát tölti
fel. Mi több: nem kevesebb, hanem több lesz tőle a lélek; a szeretet
megtölt, nem lecsapol. Valós értelemben a szeretet éppoly
önző, mint hiánya. íme újra megjelenik a paradoxon: a szeretet
egyszerre önző és önzetlen. Nem az önzés vagy az önzetlenség
különbözteti meg a szeretetet a szeretet hiányától, hanem az érzelem
célja. A valódi szeretet célja mindig a lelki fejlődés. A ha-
mis szeretet célja mindig valami más.