Önismeret, szabadság.

Világnézet és vallás

Az önfegyelem, a szeretet és a tapasztalat fejlődésével együtt fejlődik az emberekben a világ és a világban elfoglalt saját helyük megértése. Aki nem fejlődik az egyikben, elmarad a másikban is. Ennek megfelelően végtelenül különböző felfogások léteznek arról, mi is az élet valójában. A fent említett megértés a vallás. Mindenki rendelkezik valamilyen elképzeléssel, akármilyen korlátolt, kezdetleges vagy pontatlan is, azaz mindenki rendelkezik valamilyen vallással. Ez a tény végtelenül fontos, bár nem közismert: mindenkinek van valamilyen vallása. Azt hiszem, gyakori hiba, hogy a vallást túlságosan szűk értelemben próbáljuk meghatározni. Általában úgy tartjuk, hogy a vallás valamilyen hit Isten létéről és természetéről, és kialakult rituális gyakorlata van, melyet hívők egy csoportja mond a magáénak. Ha valaki nem jár templomba és nem hisz egy felsőbb lényben, könnyen rámondjuk, hogy "nem vallásos". Még tudósoktól is hallottam olyan megjegyzéseket, hogy a buddhizmus nem igazi vallás, vagy hogy az unitáriusok kizárták hitükből a vallásosságot, vagy hogy a miszticizmus inkább filozófia, mint vallás. Úgy tekintjük a vallást, mint ami "egy darabból készült", s szent egyszerűségünkben nem értjük, hogyan lehet két nagymértékben különböző ember keresztény vagy zsidó, vagy hogyan lehet egy ateistának fejlettebb morális érzéke, mint annak a katolikusnak, aki rendszeresen jár misére. Amikor más pszichiáterek szupervízióját látom el, általában azt tapasztalom, nagyon kevés figyelmet szentelnek betegük világnézetének. Ennek sok oka van, de a legfőbb az, hogy amennyiben a beteg nem tartja magát vallásosnak a szó konvencionális értelmében, tehát nem hisz Istenben, és nem tagja semmilyen gyülekezetnek, arra következtetnek, hogy a beteg nem vallásos, s a dolgon nincs is mit tovább vizsgálni. De a valóság az, hogy mindenkinek van valamilyen elképzelése a világ természetéről. Lehet, hogy alapjában kaotikusnak látják a világegyetemet, amely 128 ben meg kell ragadniuk minden lehetőséget az örömszerzésre, amikor éppen az orruk előtt van. Lehet, hogy úgy látják: a világban ember embernek farkasa, s a fennmaradáshoz elengedhetetlen a könyörtelenség. Lehet, hogy úgy látják: a világban a jó előbbutóbb úgyis győzedelmeskedik, tehát nemigen van mitől tartani. Vagy úgy érzik: a világ tartozik nekik azzal, hogy eltartsa őket, bárhogy viselkednek is. Vagy merev és kérlelhetetlen törvényként látják a mindenséget, amely lesújt rájuk, ha bármiben is vétkesnek találtatnak. És így tovább. Sokféle világnézet lehetséges. A pszichoterápiában előbb-utóbb kiderül, hogy a beteg milyennek látja a világot, de ha a terapeuta odafigyel erre a kérdésre, előbb tudja meg a választ. S életbevágóan fontos, hogy megtudja, mert a beteg világnézete mindig lényeges része problémájának, s így világnézetének helyesbítése is lényeges része a gyógyítás folyamatának. Ezért mondom minden alkalommal a kollégáknak: "Derítsétek ki a beteg vallását, még akkor is, ha azt állítja, hogy nem vallásos."
Az ember világnézete még a legjobb esetben is csak részben tudatos. Rendszerint nincsenek is vele tisztában, hogy milyennek látják a világot, s az is előfordul, hogy tudatosan valamelyik valláshoz tartoznak, míg valójában egészen másban hisznek. Stewart nevű betegem, egy sikeres mérnökember, az ötvenes éveit taposván súlyos depresszióba esett. Szakmai sikerei, példás családi élete ellenére értéktelennek és gonosznak érezte magát. "A világ jobb volna, ha nem élnék" - mondta egészen komolyan. Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot. A racionális biztatás semmi hatást nem gyakorolt értéktelenségének irracionális én-képére. A depresszió olyan megszokott tünetei mellett, mint az izgalom és az álmatlanság, Stewartnak rendkívüli nyelési nehézségei is voltak. "Nem csak azért, mert az ételnek rossz íze van - mondta. - Bár az íze is rossz. De úgy érzem, mintha egy acélpenge lenne a torkomban, ami csak folyadékot enged át." Különleges röntgen- és egyéb vizsgálatok sem mutattak ki semmiféle organikus okot. Stewart őszintén beszélt vallásáról. "Ateista vagyok, egész egyszerűen tudós vagyok, csak abban hiszek, ami látható és ta 153
pintható. Talán jobban érezném magam, ha hinni tudnék egy jó és szerető Istenben, de - hogy őszinte legyek - sohasem tudtam lenyelni az ilyen hülyeségeket. Éppen elégszer akarták gyerekkoromban megetetni velem, s boldog vagyok, hogy ennek vége van." Stewart vidéken nőtt föl, egy kis faluban. Apja merev, fundamentalista lelkész volt, anyja nem kevésbé merev és nem kevésbé fundamentalista. Stewart az első adandó alkalommal otthagyta a családot és a templomot.
Már jó néhány hónapja kezeltem, amikor a következő álmáról számolt be: "Otthon voltam Minnesotában, a gyerekkori házban. Ugyanolyan volt, mint akkor, de tudtam, hogy most felnőttként élek ott. Éjszaka volt. Egy férfi jött be a házba, hogy elvágja a torkunkat. Sohasem láttam, de furcsa módon tudtam, hogy kicsoda.
Egy lánynak az apja volt, akivel a középiskolában jártam egy darabig. Csak ennyi volt. Az álomnak nem lett vége, szorongva ébredtem, mert tudtam, hogy ez az ember el akarja vágni a torkunkat." Arra kértem, mondjon el mindent, amit csak tud erről az emberről. "Nem tudok róla sokat mondani - válaszolta. - Sohasem találkoztam vele. A lányával sem jártam igazán, csak párszor hazakísértem az ifjú istenhívők baráti körének találkozóiról a templomból. Igaz, hogy egyszer megcsókoltam séta közben, a bokrok árnyékában." Stewart idegesen nevetett, majd folytatta: "Az álomban úgy éreztem, sohasem láttam az apját, bár tudtam, hogy kicsoda. Valójában olykor láttam, ha távolról is. Ő volt az állomásfőnök a városka vasútállomásán, s néha láttam, amikor nyári délutánokon kimentem az állomásra, nézni az érkező vonatokat." Valami megfordult a fejemben. Gyerekkoromban én is kijártam unalmas nyári délutánokon az állomásra, hogy bámuljam a vonatokat. Az állomáson folyt az élet, és az állomásfőnök volt az élet rendezője. Ismerte azokat a távoli városokat, ahonnan jöttek a vonatok, s tudta, milyen távoli helyekre mennek. Tudta, melyik vonat áll meg kis állomásunkon, s melyik robog tova, földet rengető robajjal. Ő kezelte a kapcsolókat, ő állította be a szemafort, 128 ő vette át és küldte ki a postát. S amikor mindezt nem tette, kuckójában ülve valami még csodálatosabbat művelt: egy bűvös kis kallantyúval kopogtatva üzeneteket küldött a világ minden részébe, titokzatos, ritmikus nyelven. "Stewart - mondtam -, ön azt mondta nekem, hogy ateista, és én el is hiszem. Elméje egyik fele nem hisz Isten létezésében. De kezdem azt hinni, hogy van az elméjének egy másik fele, amely igenis hisz Istenben, egy veszélyes Istenben, aki el akarja vágni a torkát." Gyanúm helyesnek bizonyult. Ahogy a vonakodást és az ellenállást leküzdve lassan haladtunk, Stewart az ateizmuson túl felismerte magában különös és torz hitét egy rosszindulatú erőről, amely a világot irányítja, s amely nem csupán arra képes, hogy elvágja a torkát, de törekszik is erre, hogy megbüntesse vétkeiért. Lassan elkezdtünk foglalkozni "vétkeivel", rendszerint jelentéktelen szexuális eseményekkel, mint például az állomásfőnök lányának megcsókolása. Végül kiderült, hogy Stewart vezekel, és átvitt értelemben a saját torkát vágja el abban a reményben, hogy így elkerüli, hogy Isten valóban elvágja a torkát. Hogyan alakult ki Stewart elképzelése a rosszindulatú Istenről és a rosszakaratú világról? Hogyan alakul ki az emberek vallása? Mi határozza meg egy ember világnézetét? A meghatározó összetevőknek több összetett csoportja van, s ez a könyv nem taglalja őket részletesen. A legfontosabb összetevő azonban kétségkívül az adott kultúra. Jézus Krisztust az európaiak fehér embernek tartják, míg az afrikaiak valószínűleg feketének. Egy indiai, aki Benaresben vagy Bombayben született és nevelkedett, minden bizonnyal azt a hindu vallást fogja követni, amelyet többek pesszimistának neveztek. Egy Indiana államban született amerikai nagyobb valószínűséggel lesz keresztény, s így világnézete valamivel optimistább lesz. Az ember általában abban hisz, amiben környezete, és a világ természetéről azokat az igazságokat vallja a magáénak, amelyeket meghatározó éveiben hallott. Ennél kevésbé nyilvánvaló tény (kivéve pszichoterapeuták számára), hogy a kultúrának fontos része az adott család. Fejlődé 155
sünk alapvető kulturális környezete a család, s a szülők a kultúra "vezetői". Mi több, a kultúra legfontosabb vetülete számunkra nem abból derül ki, amit szüleink mondanak, hanem abból, amit tesznek, ahogyan viselkednek egymással, testvérünkkel és legfőképpen velünk. Más szavakkal kifejezve: a világ természetéről alkotott elképzeléseink elsősorban a család mikrokozmoszában szerzett tapasztalatainktól függenek. Világnézetünket nem annyira szüleink szavai határozzák meg, mint az a világ, amelyet magatartásuk teremt.
- Egyetértek azzal, hogy Istent úgy látom, mint aki el akarja vágni a torkomat - mondta Stewart. - De miért? A szüleim hittek Istenben, és megállás nélkül beszéltek róla, de az ő Istenük a szeretet Istene volt. Jézus szeret minket, Isten szeret minket. Mi szeretjük Jézust, szeretjük Istent. Szeretet, szeretet, szeretet - folyton ezt hallottam.
- Boldog gyermekkora volt?
Stewart rám meredt.
- Tudja, hogy nem, nyomorult gyerekkorom volt.
- Miért volt nyomorult?
- Azt is tudja. Tudja, hogy milyen volt. Állandóan megvertek.
Szíjjal, léccel, seprűnyéllel, kefével, ami éppen a kezükbe került. Bármit tettem, verést érdemeltem. A rendszeres veréstől lesz a gyerek jó keresztény - mondogatták.
- Megpróbálták valaha megfojtani vagy elvágni a torkát?
- Nem, de biztosan megtették volna, ha nem vigyázok.
Stewart hosszan hallgatott. Arca rosszkedvű kifejezést öltött. Végre nehézkesen azt mondta: "Azt hiszem, kezdem érteni." Nem Stewart volt az egyetlen betegem, aki egy rosszindulatú Istenben, egy "szörny-istenben" hitt. Több betegem rendelkezett hasonló elképzeléssel Istenről, és hasonlóan sivár vagy rettenetes képpel a létről. Inkább az a meglepő, hogy e "szörny-isten" képzete nem gyakoribb az emberek elméjében. A könyv elején megállapítottuk, hogy a gyerek szemében szülei istenszerű lények, s viselkedésük szükségképpen azonos a világegyetem természetével. Isten természetéről alkotott első (és sajnálatos mó 128 156 don sokszor egyetlen) elképzelésünk szüleink természetéből ered. Akinek szerető és megbocsátó szülei vannak, az rendszerint Is- tent is szeretőnek és megbocsátónak látja. Felnőttkorban a világ olyannak tűnik föl, mint gyermekkoruk volt. Akinek a szülei durvák voltak és gyakran büntettek, az durva és büntető szörny-istenben fog hinni. S ha az emberrel a szülei nem törődtek, a világegyetemet hasonlóképpen nemtörődöm "intézménynek" fogja látni.* így merül föl a vallás és a valóság összefüggésének központi problémája, a mikrokozmosz és a makrokozmosz összefüggésének kérdése. Stewart elképzelése, mely szerint a világ veszélyes hely ahol elvágják a torkát, ha nem vigyáz, teljesen realista elképzelés volt, legalábbis gyermekkorának tükrében: gyerekként két rosszindulatú felnőtt önkénye alatt élt. De nem minden szülő és nem minden felnőtt rosszindulatú; a makrokozmoszban sokféle ember, szülő, társaság és kultúra létezik. Egy valóban realista világkép kialakításához elengedhetetlen, hogy minden újabb információt és tapasztalatot fölhasználva, állandóan felülvizsgáljuk már létező világképünket. Itt térünk viszsza a térképezés és az indulatátvitel (transzferencia) korábban taglalt témáihoz. Stewart világképe pontosan megfelelt gyermekkora mikrokozmoszának, de helytelenül transzferálta a felnőtt világ makrokozmoszába, ahol már nem volt igaz, s ezért károsnak *Gyakran előfordul (bár nem minden esetben), hogy a beteg gyermekkora és így világnézetének lényege "legelső emlékében" fogalmazódik meg. Ezért gyakran arra kérem a beteget, hogy számoljon be legelső, legrégebbi emlékéről. Gyakran válaszolják, hogy nem tehetik meg, mert több korai emlékkel rendelkeznek, de amikor tovább biztatom őket, roppant különböző emlékképeket tárnak föl. Egyikük talán azt mondja: "Emlékszem, ahogy anyám karjában vitt ki a házból, hogy egy gyönyörű naplementét megmutasson." Egy másik talán erre emlékszik: "A konyhakövön ültem. Bepisiltem, és emlékszem, hogy anyám egy nagy fakanállal hadonászott és kiabált velem." Valószínű, hogy e legkorábbi emlékek éppen azért maradnak meg, mert bennük összpontosul a beteg gyerekkori életérzése. Nem véletlen és nem is meglepő tehát, hogy e korai emlékek rendszerint oly sok közösséget vállalnak a betegnek a lét természetéről vallott legbelsőbb érzéseivel.
bizonyult. Bizonyos mértékig a felnőttek vallása mindig az indulatátvitel terméke. Legtöbbünk képtelen túllépni a gyerekkor szűk világán; nem csoda tehát, hogy a világ ennyire telve van konfliktussal. Az egymással érintkező emberek világnézete élesen elüt, mégis mindegyik meg van róla győződve, hogy az ő elképzelése a helyes, lévén gyermekkori élményeinek eredménye. S ami még rosszabbá teszi a helyzetet, világnézetünk az esetek többségében nem is teljesen tudatos, mint ahogyan nem tudatosak eredői sem. Bryant Wedge pszichiáterként a nemzetközi kapcsolatok szakterületével foglalkozik. A szovjet-amerikai tárgyalásokat tanulmányozva sikerült levezetnie azokat az alapvető, emberekre, társadalomra és világra vonatkozó elképzeléseket, amelyek drámaian különböztek a két félnél. Ezek az alapvető elképzelések határozták meg a tárgyaló felek magatartását, de ennek egyik fél sem volt tudatában, amiként annak sem, hogy a másiknak teljesen különböző elképzelései vannak a világról. Ezért az amerikaiak az oroszok viselkedését őrültnek vagy tudatosan rosszindulatúnak látták, s megfordítva.* Mint a három vak a mesében: mindegyik megérintette az elefánt valamelyik részét, s mindegyik azt hitte, tudja, hogyan néz ki az elefánt. így veszekszenek az emberek mikrokozmoszuk igazán, s ezért van az, hogy minden háború szent háború.