A kegyelem meghatározása
Ebben a részben eddig olyan jelenségek változatait írtam le, amelyekre
a következő közös tulajdonságok jellemzőek:
1. Elősegítik, támogatják, védik az emberi életet és a lelki fejlődést.
215
2. Működésük csak részben érthető (mint a fizikai ellenálló képesség
vagy az álmok esetében) a természeti törvények alapján,
legalábbis ahogyan azokat a tudományos gondolkodás értelmezi.
3. Gyakran és egyetemesen jelentkeznek az emberek életében.
4. Bár a tudat hatást gyakorolhat rájuk, eredetük a tudatos akaraton
és a tudatos döntés képességén kívül esik.
Ezeket a jelenségeket általában elkülönítik egymástól, én azonban
azt hiszem, hogy egyetlen jelenség különböző megnyilvánulásai,
egyetlen hatalmas erő megnyilvánulásai, amely az emberi
tudaton túlról gondoskodik a lelki fejlődésről. Sok száz, sok ezer
évvel azelőtt, hogy a tudományos gondolkodás kialakította az
olyan fogalmakat, mint az immunglobulinok, az alvási szakaszok,
a tudat és a tudattalan, a vallásos emberek ezt az erőt fölismerték,
és kegyelemnek nevezve énekelték meg dicséretét.
Mi, akik megfelelően tudományosan és szkeptikusan gondolkozunk,
mit kezdjünk ezzel az erővel? Nem tudjuk megérinteni.
Nem tudjuk megmérni. Mégis létezik, mégis valóságos. Ne vegyünk
róla tudomást, mert nem illeszkedik bele a természeti törvények
rendszerébe? Ez veszélyesnek látszik. Alig hiszem, hogy
megérthetnénk a világegyetemet és az ember helyét a világegyetemben
a kegyelem fogalma nélkül.
Még csak a helyét sem tudjuk ennek az erőnek. Csak azt tudjuk,
hol nincsen: az emberi tudatban. Akkor hol van? A taglalt jelenségek
egy része arra utal, hogy a tudatalattiban. Más formái,
mint a szerendipitás vagy a szinkronitás arra mutatnak, hogy az
egyéniség határain túl keresendő. Nemcsak azért nehéz meghatároznunk
helyét, mert tudományosan gondolkozunk: a vallásos
gondolkodás hasonló nehézségekkel küzd. Bár a kegyelmet természetesen
Istennek tulajdonítják, s azonosítják Isten szeretetével,
sohasem tudták pontosan meghatározni Isten helyét. Ebben
a tekintetben a teológiában két, egymásnak nagyjából ellentmondó
elmélet uralkodik. Az egyik az emanáció elve, mely szerint a
kegyelem egy kívül álló Istenből sugárzik; a másik az immanencia,
mely szerint a kegyelem az emberi lét középpontjában fellelhető
Istenből sugárzik.
128
Ez a dilemma elsősorban a dolgok elhelyezésének vágyából
fakad. Az emberek szeretik a fogalmakat határozott formában elképzelni,
mint a cipőt, a hajót, a pecsétviaszt. A jelenségeket akkor
értjük, ha sikerült a megfelelő kategóriába sorolni őket. Valami
vagy cipő, vagy hajó - a kettő egyszerre nem lehet. Én én
vagyok és te te vagy - és a kettő nem összekeverendő. Hindu és
buddhista gondolkodók ezzel nem értenek egyet, mayának, azaz
illúziónak nevezik. Ugyanígy azok a modern fizikusok, akik
relativitással, hullámrészecskékkel vagy elektromágnesességgel
foglalkoznak, egyre inkább fölismerik ennek a gondolkodásnak a
tarthatatlanságát. A régi szokást azonban nehéz levetkezni, az
ember továbbra is el akarja helyezni a dolgokat, még ha Istenről
vagy a kegyelemről van is szó, még akkor is, amikor érzi, hogy
az elhelyezés kényszere korlátozza a jelenség megértésének lehetőségét.
Én azt kísérlem meg, hogy az egyéniséget ne elkülönült egységnek
lássam, s ha már kénytelen vagyok az egységek nyelvén
írni, az egyéniséget úgy látom, mint olyan egységet, amelynek
határa egy áthatolható vékony hártya vagy kerítés, ha úgy tetszik,
de semmiképpen sem fal. Ahogy a tudatos és a tudattalan között
lehetséges a közlekedés, ugyanúgy lehetséges az egyéni elme és
a külső "elme" között is, mely utóbbi még nem egyénenként hat
át bennünket. A ma tudományos nyelvénél könnyedebben és találóbban
fogalmaz Julianus, a XIV. században élt remete, amikor
az egyén és a kegyelem kapcsolatáról ír: "Mert amiképpen a ruha
fedi a bőrt, bőr a húst, hús a csontot s az egész a szívet, azonképpen
fedi a testet és a lelket Isten jósága. Úgy és még annál is
jobban, mert ruha és test elkopik és semmivé lesz, de Isten jósága
örökké megmarad."
Akárhogyan fogalmazzunk is, nyilvánvaló, hogy lelki fejlődésünket
elősegíti egy tudatos, akaratunkon túli erő, melynek tökéletesebb
megértése érdekében megvizsgálunk egy másik csodát,
az élet fejlődésének csodáját, melyet evolúciónak nevezünk.