Néhány emlékkel tisztelgek azok előtt, akiket ismertem a nyolcvanas években. Ez időtájt született írásaimból válogattam néhányat.

TÖMBHÁZKÖRNYÉKI NEMZETKÖZI TORNA ÉS A TÉLI KORCSOLYA VILÁGBAJNOKSÁG

  A lányok nemegyszer rendeztek bajnokságokat. Főleg ha a tévében végigsöpört egy országos, Európai vagy világbajnokság. Az olimpiáról jobb, ha nem beszélünk. Azon a nyáron tele voltak a porolók ugrándozó kislányokkal. Bevallom nagyon merész jelenetekre voltak képesek. Némelyek megúszták de voltak közülük, akik egy-két zúzódással fejre eséssel vettek véget aznapi versenymutatványuknak. Néhány szám nem volt annyira veszélyes. Egyhelyben hümmögött (dalolt) a közönség, akik egyben versenyzők is voltak. Díjosztás hasonló csindarattával történt akár a tévében. Csak itt sztaniol papírból kivágott kerekségek helyettesítették az érméket. A sárga fényespapír az aranyat, a fehér az ezüstöt, míg a piros a bronzot helyettesítette. Volt üdrivalgás himnusz meg miegymás.

  Hasonló események zajlottak tél idején, csak akkor a téli sportokat űzték. Így természetes. Egyik ilyen téli "műkorcsolya világbajnokságot" sikerült végignéznem. Ügyes kis taknyos kislány utánozta az amerikai bemondónőt. Persze először vita folyt, hogy ki milyen náció fölségjele alatt lép fel. A kedveltek között mindig ott volt a magyar és az amerikai, de akadt kínai, lengyel, francia, német és román is. Az egyik kislány semmiképp nem akart játszani. Addig -addig, míg neki ígérték a harmadik helyet. A kislány boldogan beleegyezett. A pálya egy zsákutcai kocsiforduló helye volt. Akkor éppen nem jártak kocsik. A közelükben lévők meg nem indultak sehova.
  A bemondónő előkapta a karácsonyfából levágott csutkát mikrofon gyanánt, s máris bemondta az összes versenyző nevét. Elsőként sajátmaga lépett jégre. Sok cselt mutatott be. Időnként seggre ült, de jelezte, hogy pont úgy akarta. Itt nem volt semmi proci, talán. A bemondónő egyben zsűri tag is volt. Szerre érkeztek a csajok, forogtak, pörögtek, szédelegtek, estek és lepcsentek, de mindenki ügyesnek bizonyult. Ezen a versenyen részt vett Zoli testvére Rita is. A bemondónő határozottan jelentette ki: Most Rita jön. Jött is. Az nem volt tisztázva milyen náció tagja. Helyéről felkecmergett és nekiugrott a jégnek. Kitárta egyik karját, kinyújtotta a lábát, picit rezgett, de mit számít. Nehogy leleplezzék félelmét, hirtelen egyet sirült. A nagy sirülésbe beletántorodott, majdnem felesett. Nagy kocája volt, mert elérte a közeli kocsit, amiben megtámaszkodhatott. Ezzel erőt tudott venni magán. Hirtelen nekivágott újra a pályának. Sajnos hirtelenségében a balettkorcsolya recés hegyével végig bukdácsolta futva az egész pályát. Majdnem orra esett, aztán szinte hanyatt, de mindegyiket csodásan kiegyensúlyozta. Feltartotta egyik kezecskéjét a magasba, készen is volt a mutatvány. 9. 45. kapott érte.
  Egy kicsi zűr kerekedett a díjazásnál. Rita második lett. Az első föltétlen a bemondonó kellett maradjon. A harmadikat is megnyerte valaki, de nem az akinek megígérték. Nagy nehezen rávették, hogy következőben is versenyezzék, hiszen két-harmadik hely van. Úgyse tetszett neki. Rita segítette ki a bemondónőt a bajból. Azt mondta, hogy az a csaj legyen az első harmadik és a másik a második harmadik. Lett nagy igazság és az ezzel járó boldogság.

Mit tehetnék végezetül, mint sok szerencsét kívánjak a lelkes versenyzőknek, de adják alább sohasem. Minél több csokoládés fényespapír érmet nyerjenek a továbbiakban is.

1983

MOCSARAS TÁJAKON MÁSZKÁLTUNK

  Egyik boldog májusi napon testvéreimmel és néhány kedves baráttal kimentünk a Zsögöd közeli mezőre, közel az istállókhoz. Egy félszigethez hasonló területecskéről van szó, melyet kétfelől patak övezett. Az egyik Zsögöd (Suta) pataka, a másik, pedig egy kis forrásból lett patakocska, de nagy sánc volt neki ásva. Biztos a mocsarasodás megelőzése végett találták ki. Ahol ez a patakocska beleömlött Zsögöd patakába szinte háromszöget képezett a földnyelv: A félsziget helyenként kissé süppedős volt. De az egy cseppet sem számított problémának, hiszen virágok sokasága tarkította kövér fű, fedte kis vidéket. A folyóvizek mentén, pedig hatalmas fűzfák magasodtak az ág felé. Valóságos várat képeztek. A virágok között ott volt a ritkaszámba menő kockásliliom is. Rengeteg madárka fütyörészett az ágakon. Kövér pocegér tanyázott a környéken és persze mi is, mikor vendégeskedtünk. Hatalma sóskák nőttek, úgy legeltünk, mint a tehenek. Nemhiába éreztük jól magunkat ezen a helyen.
  Többször versenyt rendeztünk, ki tud átszökni a patakon. Volt, akinek pont a patakba sikerült landolnia. Szerettük az ágakon való illegést, billegést. Öcsi addig billegett egyen, hogy beleesett e vízbe. Szegény jajveszélkedett. Segítségért kiáltozott, mígnem felhívtuk a fegyelmét, álljon fel. A víz térdig ért. Inkább a vadonatúj tréningjét kellet, búsulja.
  Volt Zsögöd pataknak mocska. A csíkszeredai textilgyár, fonoda beleeresztette szennylevét. Mi nem tudtuk biztosan mitől mocskos, nem is törődtünk vele, jókat fürödtünk benne. Igaz azután mintha közbe vakarózhatnékunk támadt volna. Egyik júliusi napon néhányan kieregeltünk szeretett helyünkre. Velünk volt Imre, Goli és Kicsi Karcsi is. Kicsi Karcsi elmondása alapján rögzítem az eseményeket:
"- emlékeztek-e, amikor a mocsok vízben vígan fürödöztünk. Jött néhány ember és számon kért minket, miért fürdünk abban a mocskos lében. Szerencsére én már akkor a vízben voltam. Nekem volt a legjobb. Azt mondtam ez nem is mocskos. Az emberek végigmértek minket. Egyesek akkor vetkőztek, de megkövültek akkor. Levi is a vízben volt. Szégyenletében rakosgatta a patak szélén a köveket. A többiek vetkőzés helyett öltözésnek fogtak. Aki már fürdött az is öltözött. Goliék is nagyon szégyenlették magukat. Nekem az a hitvány fürdődresszem volt. Szerencsére elmentek."
Most nem tudnék olyan gevakszba fürödni, de akkor isteni volt, bárki bármit mond.

1983

A NAGYLAJI DOMBI HATALMAS BIRODALMI CSÁSZÁRSÁG
  Mikor még a Nagy Laji Dombján senki sem tanyázott, csak átjártak rajta, esetleg egy-két kóbor kutya csapat osont át rajta, akkor fedezte fel a kisvárosi csapat ezt a helyet. Úgy lépett be a szintérre, mint valami komoly osztag. Ebben így utólag teljesen nem vagyok meggyőződve, inkább hasonlított a vándor nép csordára, akik elözönlenek egy bizonyos területet.
  Ezek voltak a Tudor negyedi fiúk, akik elég közel laktak a Nagy Laji Dombjához. Persze köztük éltem magam is kalandjaim. Visszatekintve e csapat hősiességére, merész cselekedetére és vitézségére, el kell, mondjam, ez igen! E mán döfi! Nagyon hivatásos színben tündökölt, úgy ahogy volt.
Nos hát ideje belevágni az elejébe.

* * *

Trűűűű!!! Veszettül csengetett valaki.
- Valaki csenget! Nézd meg Öcsi ki az?
- Nyisd ki te!
- Jól van te hülye, kinyitom én.
Belépett két cseléd, akik a túlsó tömbházban laktak. András és Imre. András egyből a lényegre tört.
-Megyünk-e ki a Nagy Laji Dombjára?
A válasz: - Ühüm.
- Úgyis már egy hete vakáción vagyunk.
- Öcsi menj be és kérenztess el minket is - mondta Lóri.
- Mit adtok?
- Először lekérezkedsz, s aztán meglátjuk.
- Ha mégsem engednek el., - tovább semmit sem kellet, közöljön, mert Öcsi beállított nagy ühőtözzéssel-, le vagyunk engedve!
Örvendett az egész társaság. Pillanatok alatt felszedelőzködött a gárda s irány a Nagy Laji Dombja, ahol minden csupa móka.
  Kinn a "birtokukba vett területen" szemlélődtek, mint általában. Levergáltak minden egyes dombot. A nagy keresés eredményt hozott, rábukkantak egy kicsinyke rókalyuk méretű valamire, ami éppen a Nagy Laki Domb délebbi szögletében volt közel a házakhoz.
- Ű hej, be vagány-, mondta Sanyi - ez lesz a mi várunk!
- Jó
- Ez igen, hej.
- Fiaim, még be kéne, vegyünk néhány tagot a bandába-, mondta Lóri. Árpiék jók lennének.
Sok okoskodás és fejtörés után úgy gondolta a csapat, hogy bővíti embertartalékát. Az aznapi tervben más nem maradt hátra, mint milyen szerszámokra lesz szükség a "földalatti vár" megásásához.
  Jöhetett a következő nap. Jöhetett és mehetett is, mert hol az egyik, hol a másik banda tagot nem engedték le. Bizony sok napba tellett, mire újra együtt lehettek és folytathatták komoly dolgukat. Pontosítok, az egyik nap kimentek a rókalyuk méretű valamihez felszerelkezve munkaeszközökkel és neki fogtak ásni, kaparni, túrni stb. Sanyi, mint alapvető dolgozó munkás megkövetelte, hogy hozzanak neki valami harapnivalót. Szép nyári idő volt, augusztus. Akkor éregettek az almák is. Hamarosan rámutatott honnan hozzák a nagy vitézek betevő falatot. A közeli házaknál csak amúgy pirosodtak az almák. Nem volt visszaút, vitézi merészségről akartak tenni tanúbizonyságot mindannyian a nagyobbak közül. Hősies pasasok merészen, gatyareszketve bevágtattak az adott helyre. Először András és Lóri, majd Levi. Megnyosztották az útikban eső első fát. A zsákmányt becsületesen elosztották egymás között. Mindenkinek jutott egy-egy alma, megesett, akinek több is.
  Ettől a naptól kezdve komolyan vették mindannyian a munkát. Több napon át mocskolkodtak a kiásott barlang körül és benne. Szerre mindenki bemászott és megtekintette a fejleményeket, miként növekszik és tágul a banda rezidencia. Sajnos később jött rá a társaság, bizony nem a legalkalmasabb benne lenni, mert nagyon omladozós volt az üreg környéke. Egyszer Sanyi fejére zuppant egy hatalmas homp. Nem is történhetett másként, hiszen az egyik banda tag arra sétált és a barlang tetejét védő vékony gyepre lépet, ami azon nyomban beomlott.
  Egyik alkalommal olyan esős idő lehetett, de ott ücsörögtünk a barlang körül, mikor észrevettünk egy idegen csapatot közeledni felénk. Mikor a kisebbek észrevették mekkora emberek (sokkal nagyobbak) tartanak feléjük, uccu neki vesd el magad, hősies vitézséggel kereket oldottak. Nem futtak túl messzire, elbújtak a közeli dombok között s onnan kémleltek kifele. A csapat néhány tagja beszélt az ottmaradottakkal és a többiek a dombok közötti cselédekkel is szóba elegyedtek. Nem támadtak meg, sőt nagy békességben beszéltek Sanyival, mert ő lehetett kb. egyidős vélük. Megnézték barlangunkat, amelyet igyekeztünk félbehagyni. Talán csak azért ástunk, hogy legyen valamilyen fontos dolog a banda életében. Persze ők is megmutatták barlangjukat. Persze sokkal lakájosabb volt, telis tele szivarcsikkel és néhány üres sörös üveggel. A közelmúlt eseményeiről a banda pár nap múltán, mikor össze tudott gyűlni tanácskozásba kezdett. Rájöttek, akkor lesznek igazi vitézek, ha ők is rágyújtanak. Egyelőre az italt kizárták, úgy döntöttek helytelen a lütyüzés. Mivel demokratikus banda vala senkit sem lehetett kihagyni a szivarozásból. Nehezen ment főleg a kisebbeknek. A legkisebbik gyereknek Robinak nem adtunk, azt hazudtuk, hogy rágcsi, ráadásul a tömbháznál hagytuk. Mi pedig kitekertük a Dombra. Hátratépettük az Akácvárhoz, ott pittyogtattuk a szivarat. Gólinak nem ment a püfékelés, nem szívta, hanem futta. Azt hitte, úgy működik, mint a tűz szítása. Persze az egyik derék bandatag megmutatta, hogyan kell azt csinálni. Szegény gyerek akkorát húzott belőle, hogy szinte helyben nyuvadt meg. Volt hátrittyegtetés. Nagy rikácsolás és köhögés közepette eldobta a szivarat s többet nem vette a szájához. Szegény olyan piros volt akár egy paradicsom. Sanyi meg azt találta ki, akkor van értelme a szivarozásnak, ha levesszük a füstöt. Ha eddig nem is volt elég rikácsolás, hát lett. Egyesek azt hitték, lehányják magukat.

  Telt múlt az idő, mint a mesékben. Eljött az ősz, s aztán a tél is. Sokat marháskodott a csapat kint a Dombon. Legtöbbször csuromvizesen állítottak haza. Akadt közülük olyan, aki megbetegedett, bent maradt egy-két hétre. Aztán eljött a tavasz is. Már kevésbé látogatták a bandatagok, de azért néha kiereszkedtek. Lehetett mászkálni a sziklákon, meg a fákon és jókat lehetett dumálni.
  Nyár elején egy borús délelőtti napon Sanyi vezetésével kieregeltek a Dombra. Becsületesen korgott a gyomruk. A polin belüli házak gazdagok voltak egresbe meg ribiszkébe. Nehézségbe ütközött a tevékenység, a kertlécek között kellett benyúlni, hogy elérhessenek egy-egy fürtöcskét. Nekiállt a banda szedte is, gyúrta is magába, addig, amíg meg nem jelent a veszedelem egy amazon természetű asszonyság személyében. Rögtön sivításba kezdett, annyira hogy belezendült az egész környék.
- Mit csináltok itt rabló kölykei ennek a világnak! A jó uristokát! A márjátokot, adok nektek lopást!
- Nana!
- Még pofáznak is! Felnyársallak az egészeteket, csak kerüljetek a kezem közé!
  Persze senki sem került a keze közé, mert ahányan voltak annyi felé szaladtak, csak Sanyi maradt helyben. Kacagta az asszonyságot amint egy seprűvel hadakérozott, mint egy boszorka. De neki is menekülni kellett, mert a sápítozó egyre közelebb került. Sanyi beleugrott a közeli csihányosba. Legalább tíz méter átmérőjű lehetett, oda már a banya sem merte követni, csak a seprűnyelével kotort befele, féltette a csóré lábszárát. A társaság többi része a távolság végett keveset látott az eseményből. Öcsi és Góli kezdték búsulni Sanyit. Nagy jajveszékelésbe kezdtek. Amint ott zajlik a sonyorú bánat meg részvét Sanyi érkezett feléjük nagy röhögve. Öcsi kiguvadt szemekkel vonta kérdőre.
- Valami lett-e?
- Mi lett volna? Miért ijedtetek meg? Sok hülye, úgyis tudjátok a csihányba nem, mer senki belemászni csórélábszárral.
A másik héten újra összegyűlt a társaság. Ezúttal Árpiék is csatlakoztak a bandához. Elsőszámú téma, ki lesz a bandavezér, körül forgott. Akkor jött a társaság meglepetésére Andrással Bács. Természetesen hamarosan a banda tagja lett.
  A bandafőnök választása nagyon nem sikerült. András szerint Levi, Levi szerint Sanyi, Sanyi szerint András kellett volna, legyen a vezér. Eléggé összevisszaságnak nézett ki az egész mikor a társaság zöme úgy döntött legyen Bács. Szegényke csak egy napig gyakorolhatta hatalmát, mert nagyon elhatalmasodott rajta a kivagyiság. Főleg a kicsiket szöktette. Erősen kínozta Imrét. Keményen dirigált neki. Imre mérgében bőgött is. Ez volt a pohárban az utolsó csepp. Ezért alakult vissza régi formájára a banda. Mindenki lehetett vezér abban a dologban, amit a társaság nagytöbbsége elfogadott. Természetesen a nagyobbak között folyt a duma mindig.
  A demokratikus banda néhány tagja egyik napsütéses csütörtöki napon kint találta magát kedvenc Dombján. Árpi és Csabi is köztük voltak, kitűnő csenő mesterségükről zengett a környék. Rögtön felfedezték a pityókaföld közepén lengedező érett mákfejeket. Néhány rohanás után kopaszra pusztította a társaság, csak egy éretlen hírmondó maradt meg belőle. A társaság hátraeregelt az akácoshoz és ott fogyasztotta el az eledelt. Az akácos kellemes búvóhely volt a külvilágtól. Belsejében egy jókora szobaszerű tisztás rejtegette az oda beosonkodókat. A fenti ágak összecsaptak e szobaszerű tisztás fölött, és többé-kevésbé megvédték az odahúzódókat.
  Néhány alkalommal itt szervezte meg a banda védelmi rendszerét. Előőrsökhöz egy-egy vitéz gyerek díszelgett. Az előőrsök kisebb fákból vagy bokrokból álltak, amire vagy felmászva, vagy mögéje bújva kémlelték a hadszintért. Fontos volt jelenteni minden rezdülést. Egyik ilyen előőrsbe pöfékelt egyik nap a banda apraja-nagyja, mikor egy asszony haladt el mellettük. Biztos bevásárolni volt Szeredába és a Nagy Laji Dombján átment haza Zsögödbe. Mikor meglátta a díszes társaságot, rögtön rákérdezett: - Mondjátok el ugyan biza kik, vagytok ti? A csapat ezúttal is a szokásos merészségéről tett tanúbizonyságot. Ki merre látott arra szaladt. Mikor a fehérnép már kívül esett a látótávolsági körzetükből, akkor verődtek újra össze. Mindenki azt dadogta, mennyire megijedett, kivételt képezett Sanyi, aki azt állította, hogy ő maradt volna, csak a bugyuta társaság végett kellett leléceljen. Egyben azért egyetértett a banda többsége, minek szivar nem is jó, attól még az ember lehet okos. Ekkor vette észre Lóri, hogy valakik masíroznak végig a Dombon. Most már nemcsak kóbor kutyákat, macskákat és sétáló embereket lehetett jelenteni, hanem más bandába tartozó tagokat is. Bermám Zoliék voltak. Két legény tőlük is beállt a csapatba. Ahogy sokasodott a banda egyre nagyobb huncutságok történtek. Egymásnak kezdtek füllenteni az emberkék. Ide-oda pártoskodtak. Egyik almalopási akciónál is a történt. Igazából kevésbé lehetett tudni, ki kire húzta a vizes lepedőt, hogy megmeneküljön az öreg házigazdától. Nehezen megoldódott a dolog. A "császárság" végnapjait járta. A széthúzás nem tett jót. Egyre olyanok érvényesítették a hangjukat és tettüket, akik nem voltak méltók a bandába.
  Az egyik nap neki állt néhány tag pityókát sütni. Zsolt és Boti is ott kódorgott köztük. Ők csak élvezték a banda vendégszeretetét. Úgy ahogy megsült a pityóka. Egyszer Árpi elordította magát: Ne jönnek a leánykák! Egy egész komoly amazon hadtest érkezett. Egyesek elszaladtak, kettesek maradtak. Egyesekből néhányan lepisilték a pityókát, hogy ne egyenek belőlük a csajok. Azok bizony megették. Ott helyben kiderült, hogy Árpi hívta őket, hadd mutassa meg a hatalmas bandát. Sanyi is lelépett, beleesett egy gödörbe. Ica kiabálta: Ne a nagy! Ne a nagy! Aztán a csajok mikor bepápikálták a pityókát elmentek. Ezután nagyon ritkaságszámba ment a séta. Káosz uralkodott a bandába. Megszűnni készült. Főleg az újabb tagok végett.
  Néhány elvetemült már csak azért merészkedett ki, hogy folyton fosztogasson a kertekből, mikor mit. Mikor mi volt: mondjuk cseresznyét, meggyet, körtét, szilvát, almát, mákot stb. Ezért fejezték be a banda alapító tagjai kinti tevékenységüket, habár annak idején bizony nekik is eljárt a kezük, most valahogy nem helyeselték, főleg nagy iramban. Ezért alakultak ki a frissebb bandatagok néhány kisebb csoportosulásából újabb bandák. Ezek már kevésbé ereszkedtek ki A Nagy Laji Dombjára, bent vívták meg a tömbházak között néha véressé fajuló csatájukat cseszleparittyával. Néha megtörtént, hogy a régi tagok közül is néhányan beálltak a harcba.
  Az első Nagy Lajis hadtest Poráválósékat szétverték, visszaszorították a területükre, egyeseket felszalasztottak utolsó mentsvárukba, saját otthonukba. Erre másnak ellentámadást szerveztek. Kicsi Karcsi menekülve rohant be a védvárba (tömbházba). Könnyű volt neki, idegen légiósokat hívtak, hogy vereséget mérjenek a Nagy Lajisokra. Lóri keményen állta a sarat, miközben Öcsi felszaladt és lehívta Richárdot. Amikor poráválósék és idegenlégiósai meglátták a hatalmas termetű Richárdot hebegve szerre, elpárologtak, akár egy rajzfilmbe. Így a csapat újra győzött. Alkalom adatán jól jön a segítség.
  Persze a háborúskodások nem fejeződtek be. Egészen más részről indult a támadás a híres banda ellen. Levi egyáltalán nem akart háborúzni, de a helyzet belesodorta. Beszélgetés közben meglőtték a fülcimpáját. Egy óra alatt a másik banda teljesen vissza volt szorítva. Volt bunyó is. A hadszíntéren csak amúgy agyabugyálták egymást az ellenséges felek. Amikor látták egyesek a vesztüket futásnak eredtek.
  Bermán Zoliék csapata vereséget szenvedett szintén. Az apukája kikorrigálta a veszteséget. Öcsinek akkor vettek egy labdácskát. Boldogan volizott néhány társával a tömbház előtt. A labda begurult Bermán Zoliék kertjébe. Azok gyorsan kiemelték a labdát. Bermán Zoli testvérkéje Veronka beszaladt egy tűért, átadta az apukájának, aki ügyesen kiszúrta azt. Készségesen megkérdezte: Kié a labda? Öcsi szaladt oda, Veronka adta át. Sajnos a labda beszélt, körülbelül így: ssssssssssüüüsssüüssss. A szép piros labda fehér pettyeivel végleg kifingott.
  A bandatagok nagy lehorgasztott fejjel felmentek tanácskozó helyükre. A tagok összedugták fejüket. Bosszún állapodtak meg. Aznap este néhányan leeregeltek a túlsó tömbházhoz, ahol Bermán Zoli apjának "paradicsom kertje" volt. A virágokat egyenként kihuzigálták. Egymásnak ajánlották névnapra, szülinapra és más nagy ünnepnapokra olyanok, mint augusztus 23 vagy május elseje. Azzal helyben hagyták az agyontépázott csodakertet. Reggel mikor meglátta az öreg Bermám Zoli rögtön huligánoknak, tulajdonította az esetet. Legalább is ezt gagyogta a szomszédasszonyénak.
  Még ez sem volt elég a régi bandának Barmán Zolit is meg akarták leckéztetni. Főleg, azért mert senki sem szabadott bermáncsövekből fúvókát készítsen csak ő. Az apuka szedte össze a gyerekektől. Bermán Zoli pedig egyre díszesebb csövekkel futta szét a papírokat. A banda felfegyverkezve munícióval indult a harcba. A cseszleparittyához elengedetlen golyók készen álltak, volt közöttük cseszleölő, légyölő, dungóölő, de a fokozás kedvéért megszületett a sas-, madár-, oroszlán-, medve-, és még mit lehet tudni milyen ölő is. Megkezdődött a csata félóra alatt elfogtak néhányat a másik bandából. Bermán Zolit és Titit elfogták. Lóri lelakatolta egy fáin lakattal a kezét. Titit eleresztették, aki rögtön értesítette Bermán apját. Eregelt is az apja Veronka testvérével, de addigra Bermán úr szabadon volt engedve. Jó érzés volt a társaságnak rabszolgát tartani, ha húsz percre, akkor is.
  Lóri maradt a régi csapatból a legnagyobb, aki még kijárt a dombra és szerette a harcot a környékbeliekkel. Ekkor történt az eset, hogy egy Zoli nevezetű tagot vett fel a csapatba, persze kitétekkel. Azt füllentette, hogy minden egyes ember imigyen lett a banda tagja. Lóri szakértően nekiállította a porolónak az új jelentkezőt, hátrahagyta neki, hogy egyet sem szabad szisszenjen, de meg se rezzenjen mikor seggbelővi parittyával. Lóri kíméletlenül eresztette a cseszleparittya golyókat. Bizony nehéz volt egyszeriben elviselni a fájdalmat. Néha elordította magát szegény Zoltán. Sajnos vesztére, mert az már nem számított. Addig történt ez a dolog, míg a végén csak elfogadták bandatagnak.
  Néha a régi banda is kijárt a Nagy Laji Dombjára, habár már akkor sokan kezdték elkeresztelni Korház Dombjának, mert oda húzták fel a megyei korházat. De ez csak olyan szórakozásnak tűnő összejövetelhez hasonlított. Eltűntek a felderítések, a csatározások, a komoly hozzáállások néhány egyszerű kis szamársághoz stb.

1984

BUCSECS HEGYSÉGBEN TÖRTÉNT

1985.VII.1.

  Korán útnak indultam e júliusi napon. Sietve lépkedtem a vasútállomás fele. Lépteimet egyre szaporítottam. Talán az izgalom munkálkodott bennem vagy a tényleges sietség azt már nem tudnám megmondani. Gondolataimat egészen más dolgok foglalkoztatták. Először végigkísértem a reggeli eseményeket, majd ömlesztve, ahogy értem úgy emlékeztem a közelmúlt történéseire.
  Édesanyám pakolt fel utamra. Kissé haragudott rám, mert az egyik percben azt mondtam, megyek, a másikban meg nem. Szerencsére feljött hozzánk jó barátom András. Ő bíztatott, hadd ruccanjak ki a hegyekbe- ennél jobb dolgot nem is, találhat ki az ember kikapcsolódásra-, mondta. András becsületesen felszerelt engem, adott egy hátizsákot, egy hanorákot és egy kulacsot is.
  Aznap pucoltam meg a bakancssomot is. Jó erősen bedörzsöltem szalonnabőrrel. Kitettem estére, az erkélyre, nehogy a szaga miatt cirkusz legyen belőle. Az estei ténykedésem végett a bakancs reggelre még mindig jobban hasonlított egy zsírpacára, mint bakancsra. Úgy döntöttem letörlöm róla a fokosnyi zsírt, mindent becsületesen összecsomagoltam s máris útnak eredtem.
  Elsőnek az oszit láttam meg. Aztán szerre egyenként-apránként mindenkit felfedeztem az osztályból, akik erre az útra vállalkoztak. Osztálytársaim nagy része csodálkoztak jelenlétemen. "Ejsze Popy fog eljönni?" Igen, mert általában hiányoztam minden hasonló jó dolgokról, főleg pénz végett, vagy nem volt alkalmas öltözék a kellő eseményhez.
  A vonat jó balkáni szokásból ki nem térve menetrendszerint késett. Ezúttal csupán húsz percet. Húsz perc után csigasebességgel közelítette meg az állomást döcögve, zakatolva, éppenséggel szét nem hullott. Utazás ideje alatt mindenki mesélt az elmúlt nap élményiről. Az enyém krimihez hasonló történet volt. Apám a szokott modorában nyílt meg előttünk, becsületesen üssed, ahol érezd stílussal dolgozott, más szóval kedve tartotta, hogy beverjen közénk. Diát nem nagyon kápráztatta el a történet, habér igyekeztem komikusan előadni.
  Buşteniben szálltunk le a vonatról. Elcsoszokáltunk a felvonóig. Annyian várakoztak ott, mint a mocsok. Csak a sorbaállás hiányzott., nehogy kimaradjon egy napra is. Nem maradt ki. Viszonylag elég gyorsan sorra kerültünk. A felvonóban mindenkit fogott valami, egyeseket, a görcs másokat a félelem és még másabbakat a hülyeség. Baby és néhány kilencedikes csemete, aki Beder Tibor osztályából volt rosszul érezték magukat. Szegények nem élvezhették a kilátást, pedig gyönyörű volt. Sziklák fölött röpültünk egy dobozba egy drótkötélen. A sziklákat kimagasló fenyők tarkították, néha kisebb ligeteket alkotván.
  "Partot" érve a rosszul érzők helyrezökkentek. Megbámultuk a szál faragta gigantikus sziklatömböket, amelyek pletykálkodó mámikra emlékeztettek bennünket. A Babele sziklacsoport után távolból megcsodálhattuk a Szfinxet is. Aztán a társaság elindult a Peştera menedékház felé. A társasági vezetők a Beder házaspár büszkén cipelt irányította a végzős XII. Osztályos és a kezdős IX-ket végző csapatot. A kis csemetéket kisebb csoportokra osztották föl. Mi nagy szamarak szintén alakítottunk egy csoportot. A csoport elnevezés túlontúl emlékeztetett a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomra, ezért cseréltük fel légióra. Libasorban, teljes komolysággal, azaz imitált vasfegyelemmel másztuk a terepet. Első irányító vezér Kovács Attila volt, de aztán a demokratikus légiónak kevésbé tetszett, ezért új nagyvezírt választottunk Imre Attila személyében. Azért nem mindegy ki a vezér. Általában az Attilák alkalmasak rá. Csuki tromfolta a dolgot, légiós seriffé léptette elő Imre Attilát. Kellet nekünk új vezír becsületesen megfingatott bennünket. Eléggé had viselve érkeztünk a meg a menedékházhoz. Mi heten végzős fiúk külön szobát kaptunk, ugyanúgy a kilencedikes férfipalánták is, míg a hölgyek egy terembe kerültek. Nem csoda, hiszen a mi osztályunkból csak két lány kambacsolt el erre a kirándulásra. Becsületes nevük szerint Dia és Baby, mindkettőt említettem már a fentiekben.
  Mindegyik csapat egyik tagjának kezébe nyomták a kulcsot és jöhetett a honfoglalás. Feszülten toporogtunk az ajtó előtt. Olyan szorosan álltunk, mintha fizették volna tettünket. Tárult szézám s azzal megkezdődött az ágyak birtokbavétele. Úgy rontottunk be, mint az őrül ki letépte láncát vágtatott a banda jobbra-balra át. Cselekedetünk sokkal inkább erdőbe illő lett volna. Ágyfoglalásomat Szafi oldotta meg. A hirtelen mozdulatoktól hevítve Szafi könyöke találkozott a pufámmal, az orromat érintette inkább a sung. Az orrba vágás annyira jól sikeredett, hogy a legközelebbi ágyba szárnyak nélkül (kihagyva a landolás és a repülés lehetőségét) zuhantam bele.
  Szopos és Szafi mászkálni szerettek volna egy cseppet a hegyekben. Álmaikat perceken belül valóra váltották. A maradék öt ifjonc, név szerint felsorolva: Én, Imre Attila, Csuki, Kukuvix és Kendy lementünk a menedékházi bárba. Nagyon nagyoknak éreztük magunkat. Mindenki sört akart inni. Jómagam bevettem életem egy és fél üveg sörét. Nem láttam valami fixen tőle, de azt hiszem a többiek sem annyira. Kukuvix és Kendy kettővel, míg Csuki és Atti öttel vett bé a testbe. Persze ez csak a lütyüzés első felvonása volt, mert később meg kellett ismételni a lütyüzést. Mielőtt megtörtént volna a ráadás elmentünk a közeli Peştera barlanghoz, velünk jöttek a csajok is. Néhányan az ösvényt választottuk, a másik néhány mivel már egy cseppet pittyos állapotba kerültek a sziklák oldalán, vergődtek fölfele. Szinte egyszerre érkeztünk a barlanghoz. Különösebb látnivaló nem fogadott. Sajnos sötétedett, hiába kíváncsiskodtunk a látnivaló elmaradt. Visszafele Diával tartottam. Ő leparkolt a lányoknál én, pedig fölmentem. A hálóban találtam Szafit bekötött fejjel. Nem tudtam cselezik-e vagy mi. Kiderült vagy mi. Később mikor összegyűlt az egész banda, mesélte el a dolgot. Szopos eltörte egy pásztorkutya lábát. Sajnos a tett közelében ücsörögtek a pásztorok is. Mindkét pásztor jól látta az eseményeket, egyik sem volt vak, siettek a tett színhelyére. Szopos, mint egy igazi hős elszaladt. Szafi ott maradván megkapta a Szopos részét is. Becsületesen megegyengették a pásztorok furkósbottal. Lehet egyeletlennek képzelték Szafit, azért egyengették olyan előszeretettel.
Szafi dumája közben alakult a másik ivászati pillanat. Folytatódott, mint a Dallas filmsorozat, annyiban különbözött attól, hogy nem kellett egy hetet várni. Ez alkalommal kerültem a szivattyúzást. Az egész társaság leitta magát a fekete földig. Úgy kódorogtunk, mint valami beteg kóbor kutyák.
Az Oszi távolról felfedezte a lütyüző társaságot, gyorsan ott termett a tett színhelyén. Maguknak valóban ez kell! Holnap nagy út vár ránk, hogy lesz az elindulás? Pontosan nem tudom miket sikerült összemakogni, gondolom ezért nem tágított mellőlünk az Oszi-, Nem probléma, addig nem megyek el, míg meg nem isszák ezt az adagot, s aztán mehetnek lefeküdni!
  Mondott, amit mondott, de mégsem maradt, elment. Persze a társaság még egy-két sört felcipelt a hálóba. Alig parkoltunk le az Oszi szokás szerint a nagy semmiből ott termett. Követelte a kulcsunkat, amit rögtön eltulajdonított. Így hát bent rekedtünk. Ez egy-két gyereket felstimmolt. Kendyiék nem nyughattak a bőrükbe és minden áron ki akartak szökni, ha kell az erkélyen átdobbantva a másik erkélyig s onnan ki a szabad szabadságba. A nagy szökésterv meghiúsult, miközben a hős szökni vágyó legények tervüket szövögették az erkélyen az Oszi újra belopódzott hozzánk, csendet intett nekünk és kiosont utánuk. Akkor ért oda, mikor azt tárgyalták-, az Osziék nem itt vannak! Biztos az alsó emeleten. Másszunk át!
  Nagyon feltűnő lett az erkélyen álló hősöknek, hogy a hálóban nagy a kacagás, mikor hátrapillantottak szinte szívbajt kaptak ott helyben. Nem sokáig, mert mindannyian felvettük a kacagás egyik formáját a nevetéstől kezdődően, folytatva a nyerítezéssel, befejezve a röhögéssel. Az Oszi természetesen visszaadta a kulcsot. Kompromisszum született melynek értelmében nem félkettőig tartózkodik diszkóban a társaság, hanem éjfélig. De abból sem lett semmi, mert nem volt diszkó. Hát mi mást cselekedhetett volna a díszes társaság, lefeküdt bebikélni. Alvás előtt még egyet mecseregtünk. Csuky istenien tudott kontrázni, mindig egy sorral lemaradt. Szerre elszállt az énekszó, rátelepedett a csend a hálóra. A hét "betyár" mély álomba szenderült.
  Hajnal öt óra lehetett mikor Kendy órája veszettül csengetni kezdett. Kendy kézháttal akarta megsiríteni vekkerét. Hamarosan egymást bíztatva Attival az élen negyedórás késéssel feltápászkodtunk. Szerre le kellett csoszokáljunk a vendéglő melletti vécébe, mert minálunk az első osztályúnak kikiáltott budink nem működött. Nem is csoda, hiszen a fal nagyjából megvolt, lehet, kikukucskálhattunk volna egyes réseken felfedezve a kinti tájat.
  Elsőnek fogtam neki öltözködni. Mikor annyira felfejlődtem kimentem az erkélyre, és ott húztam fel a bakancsaimat. Nagyon jól esett az ózondús reggeli levegő. Csuki rögtön rávágta-, Popynak megártott a tegnapi sör.
Leeregeltünk a kajáldába, reggeliztünk. Tíz perces szálloda előtti pihenővel útnak indultunk az Omu csúcs felé Beder tanár elvtárs vezetésével. Mindenki össze-visszatársalgott. Én Diával traccsoltam. Kérdésemre, hogy miként pihent, imigyen felelt-, Jaj, nem aludtam egy fikarcnyit sem. Ezek a kilencedikes lányok. Itt egy kicsit megállt, pihenőt tartott, majd tovább folytatta. . Ezek a taknyos leánykák valami ócska srácokat szedtek össze és egész este vacsogtak a hálóban. Egy kislány be sem ment idejében, kint rekedt a drága. Az eseményeket Baby közvetítette tovább-, Dia felszökött és a szuper hálóruháján nem volt mit bámulásszanak a fiúk, mert kivette a folyósóra a két mokán román legényt. Az ipsék nagyot repülve megcsókolták a folyosó szemközti falát.
  Duma ide, duma oda, de mindenkit lenyűgözött a táj szépsége. Valahol a felhők között jártunk. Mindenhol büszke ormok törtek a magasba. Alant a völgy ködbe burkolózva rejtette maga alá szennyes titkait. Idefent a tetőn minden tisztának élénknek és igaznak tűnt annak ellenére, hogy néhányan úgy éreztük, mintha meseországba járnánk. Talán ott is voltunk. A világnak sok szép sarka van, de ez is egyike a sok közül. Vízesések zuhantak a sziklák tetejéről alá a mélybe. Zergék szaladgáltak az ormokon. Elkaptunk egy pásztort is juhaival. Mi pedig a törpefenyők vendégszeretetének köszönhetően friss levegővel telítődtünk. Úgy szívtuk magunkba a tiszta levegőt, mint más, ahogy issza a vizet, ha kiszárad a torka egy száraz víznélküli meleg nap után.
  A légiósok belefáradtak a szervezett menetelésbe. Fürgeségüket és büszkeségüket feloldotta a természet ereje. Pedig egyik szakaszon még az Oszi is beállt a légióba. Sokat pihentünk, kb. minden kilométerre. Ezek az esti heherésző kilencedikesek kevésbé bírták az iramot. Egyik helyen többet időzve tízóraiztunk is egy vékonyat. Útközben tarka virágokat szedtem. Útitársaim először csak méregettek, aztán mindenki nekilátott egy-egy csokrocskát szedni. Az Oszink is szedett néhány szálat. Káprázatos színekben pompázott a minket körülölelő természet. Ezért is tűnt rövidnek az út fel a tetőig. Egyszeriben mikor nem számítottuk egyik táblán az állt, az Omu csúcs félórai járásra van. Mivel mi fittek voltunk negyed óra alatt tettük meg. 2500 méteren úgy éreztük magunkat, mintha igazi titánok lennénk. Szinte egy órát időzhettünk ebben a bűvöletben. Pedig hideg volt, nagyon fojt a szél, de ilyenkor mit számít mindez. Néhányan felmásztunk az Omu csúcs tetejére. 2507 méterről üvöltöttünk nagyokat a mélybe. Aztán besétáltunk az Omu menedékházba, forró teával melegítettük fel magunkat. Legtöbben összevásároltak akármilyen rágcsálni valót és egyéb csecsebecsét. Elérkezett az avatás pillanata. Azoknak szólt, aki még nem tette meg ezt az utat a hegycsúcsig. Én Dekszestől kaptam egy hazait. Akkorát sújtott a nagy lapát kezével, azt hittem Buştenbe kötök ki.
  Elbúcsúztunk a "fenti világtól", útnak eredtünk lefele. Folytattuk a virágszedést. Valóságos versengéssé fajult. Ki milyen kapott és szedett. Kinek van több belőle. Ki hogyan fogja otthon elrendezni tálkájába stb. Baby tűnt egy kicsit nyűgösnek, megjegyezte-, Popy jól felvitted a hangod! Mindenbe beledugod az orrod! Minek is ne, végre én is felszabadultam. Feszítettem is a térképemmel, amit Andrástól kaptam. Ennek ellenére egyszer szinte eltévedtünk. Élveztük, ahogyan lefele döcsögtünk egyre dúsabb lett a növényzet és egyre nagyobb a köd. Egy időben alig láttunk valamit. Megesett bizony az is, hogy egy szakadék szélén hülyéskedtünk.
  Pontosan nem lehet tudni hány óra alatt sikerült leérnünk a völgybe, de azt tudom délután negyedöt volt. Eléggé kidöglöttünk. Buştenbe érve megrohantuk az egyik közeli bódét és feltankoltunk képeslapból. Aztán egyet fagyiztunk, majd söröztünk, újra fagyiztunk és máris jött a vonat. Mindenki még egyszer megbámulta magának a hegyet, amely kétnapi kalandot ajándékozott számára. Elbúcsúztunk a hegytől, mint egy igazi jó baráttól. Felszöktünk a vonatra. A rekkenő hőségben izzadtunk kegyetlenül. Estére mire beért a vonat már kellemesebb idő fogadott a hazai állomáson. Az Osziékkal eregeltem ki a Tudorig. Kétpercnyi magányos gyaloglás után újra otthonba találtam magam.
  Visszagondoltam kétnapi eseményekre, egyáltalán nem volt fáradtságos. Nagyon felüdültem. Rögtön igazat adtam András barátomnak. Megértettem, hogy az életet az apró örömök teszik szebbé. Igazából a szép dolgokra érdemes emlékezni, mert azok töltenek fel erővel. Attól leszünk többek másoknál, hogy voltak az életünkben ezek a pillanatok. Megtapasztalván angyali erejüket visszacsalogatjuk őket talán egy újabb kirándulásba. Kalandra fel!

Borbé Levente