Képzeletbeli levél egy nőnek, aki természetesen mesterséges vonásokkal bír, aki nem mindig sajátmaga, nem is olyan amilyennek hitte magát, aki nem is más, mint a többi, de mégis olyan amilyen, mert úgy jó ahogy van, mindezek mellett mégis egy igazi nő.
Képzeld tegnap én is korán keltem, ahogy általában, vagy néha szokás megébredni egy derűs égboltú kacagó napsugarakkal ellátott napon.
Magam voltam igazán, úgy egyben, mint sohasem. A változások szele sokszor átjárt rajtam, hogy megértsem bíz jómagam sem változtam. Nincs semmi folytonosság eseményeim képeinek pörgésében, holott elhiszik. Igaz, néha tévednek.
Szívem tiszta sugallatához mérem a láthatót, a tájat melyet érzőszerveim megtöltik hangokkal, szavakkal, gondolatokkal. Egyre közelebb hozom, csalétekként felhasználva a boldogtalanság jóvoltából.
Mintha ezt a napot láttam volna születésem óta. Remélem nem tévedek. Merő gonoszság lenne, ha nem ismerném be a könnyen katyfasztott, könnyekkel fakasztott teherbíró szépségű históriát.
Most itt vannak a madarak a fán, és ugyanúgy, mint mindig, nagy gondba merülve fejtik ki az elveszett hangon játszó értelmetlennek tűnő dalokat. Fáradhatatlanul próbálnak javítani rajta és megmenteni a menthetetlent.
Mégis a természetben létező egyensúlyi állapot kevésbé képzelhető el a bomlások és zűrzavarok színes rendszertelensége nélkül. Ez e tét.
Az ember tökéletlensége nem egyenlő a természetével, mert pont azért tökéletes. Ezért érzi mindig úgy, mintha gyógyulnának sebei egy harmonikus belső dallam hallatán. Lelke szépsége érzi ezt.
Énekel a lélek, nem vár erőszakot, nem szüli meg azt, nem kér semmit, egymagában elmond mindent.
Talán, ha a beszédet figyelnénk csak annyit mondanánk: Hagyjuk már békén.
A természet természetesen valamint természetellenesen, kialakult természetű természetét diktálja a természetfelettit. Azoknak is szól, akik nem értenek egyet saját szövegükkel, de magukat mégsem vetik meg, csak képzeletbéli ál álmélkodásba sodorják állításaik álmait. Álnoksággal árverezik el a szívűkben rejtőző fényt, ami megvilágítaná a mélyen lapuló igazi természetet, és ezzel bőkezűen segítene az igazi szépségnek. Lehet az egy elhervadt fűszál hatalmas cselekményekkel felruházott egyszerűsége valahol az észlelés a felismerés és megismerés határán. Mert bizony nagyon bőkezű mindenkivel szemben ez a titoknélküli titokzatos Föld.
A Föld ásításába nincs semmi különös, csak az unalom szépsége. Sokat várt, sokat forgott, de mégsem türelmetlen, és még el sem szédült, pedig más bolygó már régen szétrobbant volna ebben a káoszpalástoló, ördögien angyali szép szemétdombméretű világon. Abban is van valami, amint másokon lehet segíteni, ezen a szemétdombon is lehet buzgólkodni, mint egy eredeti buzgó mócsing, - meggyújtani. Igaz egy szemétdombot sem találtam, amelyik azt kérte volna gyújtsák meg. Az is baj ha nem kérik. A kérhetetlenség is sok bajt szül. Így égett el Jézus is. Cselekvésben nem más, mint az eredetiség meg nem tagadásának, megtagadhatatlan letagadása, még akkor is, ha nem tűnik igaznak.
Nahát, ugye, ugye belemerültünk! Aha! Hogy is áll a kedves olvasó a sorscsapású nagyra méretezett szemétládájával, ott a lelke mélyén? De azért, ne gondoljon nagyot. Legalább tisztázza, miért is hervad el minden virág. Ha ennek megfejti a titkát, akkor nagy parádéra és önkéntes felvonulásra kerül sor többek között a moszkvai Vörös téren.
Kedves tudd meg, úgy Isten jóvoltából és igazából megfelejtkeztem rólad. Sajnos maradi ragaszkodás a gondolkodói elvek összehangolásában, mégis lényegmarasztó fakadás annak lélektanában. Azt hiszem neked zengem mindezt, csak legyen türelmed végigolvasni, abból szokott a legkevesebb lenni. Lehet sokat kérek, mert e türelem az újabb süvegcukor, amit az emberek egymás kezéből, nem fizetve hisztérikusan kapnak ki, ha kell még a pofából is kiszedik. Fizetségül pofán vágják a türelmest. Szép jutalom..
Hát látod, most is kacagnak szemeim az égő napsugárban, fondorlatos varázslattal tündökölnek még mindig. Az észrevehetőség és észrevehetetlenség között tobzódik mosolyom, mint egy elveszett illúzió. Talán azért, mert mostanában minden úgy él mintha meghalt volna a hallhattalanság rút szépségében.
Te édes galambom, virágom, stb. Állatom, növényem, kincsem, akit néha megérdemelt természetfeletti szintre emelek, mégis széppé tudtad varázsolni életem. Nélküled nem jutott volna hozzám el kedves üzeneted, hogy mi rejlik a spontán tudás tudattalanságában. Nem éreztem volna a tudatalatti és tudatfeletti mesterségesen természetes tudatos világát. Neked köszönhetem. Ki gondolta volna, hogy mindaz amit elsuttogtál, ha egyesül, abból nem lesz semmi, és mégis a mindenséget kapom meg fehéren-feketén, akár egy játékos színekkel körbezárt dallamot. A dalok harmóniáját adtad. Mégis nehezen szívlelted tehetséged tehetetlenségét. Nemcsak ezért, még mindig olyan szép vagy nekem mint a Föld, mert egy időben te számítottál annak. Rajtad élősködtem, mégis meghaltam. Az elhalás a lélekből fakadt, amin egészen jól lehet szökdécselni, amíg vért nem izzad az ember.
A búcsú nem váratott magára, megkellett történjen. Az igazi Föld nem tud kétségbe ejteni most sem, csak jóleső szeretetreméltó fájdalmat okozni. Ezért tudja, hogy ő az egyedüli, akihez még hozzá lehet bújni, elérhetetlenül is lehet szeretni, ragaszkodni, mint egy kétségbeesett katicabogár a maga hét kis pettyével egy kiszáradt karón. Ennyire szeretlek. Most is előttem van az a kép, mikor hajad éneklés közben előrehull és eltakarja lágy emlőid, amint kidomborodik ruhád homálya alól. Most is előttem vagy mindenestül a képzelet szárnyán, ahogy nevettél, ahogy pajkosan szaladtál a fényben, és ahogy fényt idéztél elő a vakító világosságban. Most is ugyanúgy, mint régen, táncolnak mások, most is derűs a szíved, most is ropod a táncot, az élet táncát, ami soha meg nem áll.
Távolról, más karjaiban ugyanaz a titokzatos kislány vagy, mint velem voltál, vagy velem lehettél volna minden titkok "szennye" alatt. Nincs semmi megbotránkoztató ebben, igazán így szép élni.
Az embert sohasem hagyja el a szenvedés, - a fájdalom, az örömteli boldogság, csak mindezek által válhat gyönyörré az ahogy egyesek szeretik a virágokat, ahogy egyesek mocskosan szeretnek élni, ahogy egyesek…, most már mindegy a hegy, ha már mászni kel, csak eredeti legyen. Az eredetiség veszi el kedvünket mégis attól, hogy ne legyünk azok, akik lehettünk volna, akik voltunk, egyáltalán voltunk-e?
Ugye figyelsz kedves? Hát persze, már unod, de annyira, hogy legszívesebben a látvány kedvéért szemrebbenés nélkül tízszer kezdenél bele, hagynád abba, míg rá nem szánnád magad az elolvasásra. Persze ez annyira igaz, amennyire igaznak tartod. Azt, hogy mi is történt, te tudod igazán, azt én tudom és senki más, és azt jobban tudják mások, mint mi. Ebben a sokkalta kimért több kiló igazságban ott van a tisztaság, amellyel igazolni lehet eredeti fényét egy kapcsolatnak.
Merőben hibátlanok és tiszták vagyunk, ezt nagyon jól tudjuk, hiszen mások mocskolnak be, ahogyan mi is bemocskolhatunk másokat perverzen, irreálisan gúnyos kijelentések elveszett szavaival. Pedig lelkünk sóvárog az igazság feneketlen kútjában, ahol vígan kurotyolhatunk mint egy elvarázsolt béka királyfi vagy béka királykisasszony, aki már előre tudja, de úgy teszi mintha sejtené, hogy érte jön a megmentő és egy puszival kihozza belőle a legjobbat, a legszebbet, a legügyesebbet égészen a tökéletességig.
A hülyéből okost faragni, a gyámoltalanból erőst faragni, a csúfból szépet varázsolni, és így tovább, annyi mint önmagadtól eltávolodni délibáb formájában. Nincs semmi különbség a felsoroltak és a felsorolhatok között, mint magad közt, hiszen mindenik tulajdonság benned él. Az egész szimpla képzelődés egyvelege, illúzió tápláló csoda.
Tudod kedves, változnak az idők, hoppá, mis változunk! Miért ne, de valahol megvagyunk, másként mondva helyhez kötve itt vagyunk, de meddig lesz így nem tudhatjuk. Igazából mit is tudunk vagy nem tudunk? Azt tudjuk, amit tudunk, azt nem tudjuk, amit nem is tudunk, azt sem tudjuk, amit nem is akarunk tudni. A tudatlanság egyfajta verziója feltálalva salátával, tessék venni! Kész a leves! Jön a süti, kell egy szikrát igyekezni a fogyasztással!
Kedves, megkérlek vegyél te is! Én már jól laktam.
Tulajdonképpen, hol is vagyunk, mit is akarunk. Jelszavak olyan stílben fogantak meg, mint barangolás meseországban.
Ha leértékeljük magunkat az a baj, mivel hencegünk azzal, hogy itt és itt vagyunk, s ha még alább meritkezünk valahol a végtelenség egy hátráltatott szintjéig, akkor is valahol vagyunk. Tehát, hencegünk létünkkel.
Ha másképp vegyük a dolgokat és önmegtagadást végzünk, vagy elrejtsük magunkat egy skatulyában, akkor szentté avatnak, ami méhnagyobb hencegés.
Ha igazából hencegünk, elértük a hencegés tetőfokát, holott már szerencsétleneknek számítunk, ahogyan e szemszögből nézve mások szerencsétleneknek számítanak, és akik szerencsétlenek, mégsem azok.
Ha nem sajnáljuk embertársainkat kemény szívűek vagyunk, ha sajnáljuk, akkor kinek hiányzik a sajnálkozás képtelensége.
Ha tanácsokat osztogatunk, akkor okosabbnak hisszük magunkat, egyúttal megfelejtkezünk saját problémáinkról. Ezért haragszanak vagy éppen megbékélnek a kíváncsiskodók, mint minden más emberi dologért.
Ha nem adunk tanácsokat, akkor a tanácstalanság tanácsosává választanak, mint valami anyaggal kitömött múzeumi állatot.
Hol itt a rend? Legalább hasonló olyan hasonló kérdés, mint, hol itt a káosz?
A legjobb lesz kedves, ha egy ganyédomb tetején megtárgyaljuk az egészet, jó? Sok mindent tudok ezzel kapcsolatosan mondani. Tudásom őrült fél görbe tehetségét az emlékek szélhámos mámorában, főkívánságként egy vackos zugba, teljesen kidomborítva, számodra feltételek nélkül előadnám. Látod kedves a tudatosság és a tudattalanság határa elválaszthatatlan. Egyszerűen nincs határ. Soha nem lehet tudni meddig tart az egyik, hol kezdődik a másik.
Nagyon őröl minden gondolat. De néha kell egy kis érzés is, nem elég az értelem. Ezért vagyok képes még mindig virágot feléd nyújtani, amit bárhová feltűzhetsz, vicsogós játékot ajándékozni, amivel egész nap kivicsoroghatod magad, de képes vagyok porcelán tálat vagy fazekat adni, amit hozzám verhetsz vagy megtarthatsz kedved és kívánságod szerint, ahogy a tested és lelked diktálja.
Cserében nem kérek semmit, hiszen te mindig kevesebbet és többet adtál, mint én a puszta jelenlétemmel. Most remélem megértesz kedves, hiszen ezeket a gondolatokat annyira nem tudtad, mint amennyire én tudom. Érthetővé vált az esztelenség érthetetlensége, mint megannyi más dolog, amiről nem írhatok már, mert nem is akarok, de valahol az időben édes egyek vagyunk.
Most is ott vagyunk, és most is úgy szeressük egymást, mint az égbolt a földet, mikor szomjas és vizet ad neki.
Annyira szeressük egymást, mint a talaj, amelyben megfogannak saját növényei és hálából képesek feladózni önmagukat az újra termékenyítés jegyében egy fiatalabb rend növénynek.
Csak egyszerűen szeressük egymást, mint a csillagok, ahogy védőszárnyaik alá vették bolygóikat vonzódásuk a végtelenbe vész.
Igen, szeressük egymást, akár a világmindenség, ahogy szereti létrejöttét egyben és külön, ahogy Isten szereti teremtését.
Borbé Levente
1997