Kis emberpalántáink felfedezői mániája csak most tört valóságosan előre. Kíváncsiságuk egyre erőteljesebbé vált. Nem gondolkoztak egy csomót, de rakást sem, hanem még a reggelit es alig befejezvén útnak indultak a Nagy Laji dombja felé. Bőcs Adalbééttel galoppoztak szembe. Így vala lebeszélve. Nem a sietés, hanem a helyszín. A jó öreg varázskapca tulajdonos feltessékelte csodajárgányára őket, s tegyed a levegőbe! Jó húzásnak bizonyult, miszerint tettek egy nagy kört Zsögöd fölött, s majd leparkoltak a Láthatatlan Sárkányvár közelében. Sárkányléptekkel mérve, aszongyahogy (körülbelül) néhány lépésre lehettek az Égígérő vackorfától. Ott értesültek arról, hogy miképpen fognak utazni. Tehát íme a kalandozási terv: A sétát a „tett színhelyéig” Balambéron teszik majd meg, mert Adalbéét bá rögtön valamerre elkambacsolt (tekergett, bolyongott). Aggodalomra azért nincs semmi ok, tudniillik kutya baja s még annyi se, csak dolga akadt, s slussz. Kedves kis barátaink későbbecske valahol Csíkdelne környékén fognak találkozni véle.

Balambér fogadja apró vendégeit
   Bőcs Adalbéét barátunk, letéve a lányokat, felcihelődött a varázskapcájára azon nyomban árkon-bokron, felett és túl, eltűnt a messzeségbe. A három gyerek alaposan végig bámulászta az öregurat, ahogyan egyre kisebbedve elpárolgott a látóhatáron. A helyre váratlanul rátelepedett a sűrű, orrodig se vagy alig látó köd. Ágnes fülét hegyezve, szemét kimeresztve figyelmes lett valamire. Mintha valami recsegett ropogott volna. Egyszeriben a Láthatatlan Sárkányvár látható lett! Na, me buksza, van-e pénz benne? Ezt jól megaszondtam, pedig buksza helyett kővár állt szembe, s elég meredeken előttük. Na erre vess bogot, ha tudsz! Hát nem-e hogy ez az igazi meglepetés!!! Valószínű, a lepetés recsegett oly csendesen…
- Gyertek fel aranyos kis bogárkáim! – szólt lángoló jóságos pofával a sárkánygyíkizink.
- Mi? - Sandított rá Ágnes.
- Igen, kik mások, nyilván nincs még egy kupac gyerek itt – nyugtázta Balambér.
- Hát igen, mert sok bogárka van itt, de három együtt nem biztos, hogy van. Lehet, hogy van, de most minket hívott bogárkának nem a bogarakat. Mert a bogarak... - eddig lepetyelhetett Zsófia mert egyikük a jelenlévők közül felhercsent (felmérgelődött) rá.
- Hagyd abba! – túrázta keményen magát (idegeskedett), az volt az egyikük, ki Ágnes névre hallgat.
- Megyek – mondta Márton, de akkor már a bejárati lépcsőkön mászott felfele.
   Szerencsére nem tudtak hosszasan hergelődni, mert Márton szaladt amerre látott. Civakodás helyett muszáj volt Márton után iramodjanak, nehogy véletlenül lehengeredjen a lépcsőkről amire felkapaszkodott, vagy Isten őrizz akaratlanul megpuszilja az erős lépcsőkövezetet. Márton az önállóság csapdájába esve kevésbé tudott cselekedni következetesen. Folyton eltaszította nővérkei kezeit, s nem kért a segítségnyújtásukból. Egy óvatlan pillanatban, amikor ténylegesen hanyatt vágta volna magát Balambér közbelépve, megtartotta a kis izgágát. A veszély elmúltával mindannyian feleregeltek (komótosan, lassan) a lépcsőn. Mászkálásuk befejeztekor egy nagy terembe értek. Az telis-tele volt pompázatos, szemetgyönyörködtető természetképekkel. Volt ott dögivel fű, fa virág, s amit még nem es láttál az es. Némelyiken meg sok ismerős állatka díszelgett.
- Tyű ha, ez igen! - fejezte ki őszinte tetszését Ágnes,
- Mi igen? - forgolódott Zsófia.
- Hát a képek! - láttamozta Ágnes.
- Képek képek... Én is látom, s akkor mi van? - morcoskodott Zsófia
- Képpek! - jelentette ki büszkén Márton.
- Igen, ezek a csodaképek drágáim – fújtatta nyugtatólag Balambér. Az összes állat meg fű, fa, bokor s miegymás képe itt van, ami egykoron és azok amelyikek még most is itt élnek. Elárulom nektek, hogy mindegyikük csodás életet él az Égígérő vackorfán túli örök évszakkört járó természetben.
- De nekünk itt is kellenének - jelentette ki határozottan Ágnes.
- Jó hozzáállás - csillant fel a szeme Balambérnek
- Én is ezt akartam mondani – vette oda félig szélítve Zsófia.
- Ha kellenének – szakította meg a beszédet Balambér – érdemes lenne továbbra is rájuk figyelni. S nem ártana pártfogásotok alá venni őket.
- Azt mi tudjuk! – kiáltották rögvest, ösztönös belülről fakadó készségességgel a lányok.
- Jól van, jól van – nyugtató szeretettel félszáj perzseléssel csillapította Balambér az egyfejű, a két tettre kész emberpalántáját, amíg a harmadik örömteli futkározásba fogott. - Először ismerkedjünk csak meg egy újabb állatbőrbe bújt tündérhaddal, a békákkal – kacsintva vigyorgott egy hosszasat nekik, majd néhány csöpetnyi tehéntej, s ő maga sárkánytej kortyolgatás után mind a három emberpalánta indulásra készen ott kapaszkodtak Balambér hátán.

Találkozó a vadvizeken a höngörődzős kecskebékákkal
   Hehhej, hurrááá, de hogy szelték a levegőt! Akár mint Szalai a szappant!!! Gyorsan! Csak úgy fodrozódott körülöttük a levegő! S mielőtt csütörtököt mondtak volna a száguldásban, a sárkánymobil behúzta a féket. Következésképpen a koppanás elmaradt a közeli nagy fenyővel, amelyet valamelyik testrészeikkel illettek volna meg. Csöndben, teljes nyugalommal leereszkedtek Szécseny pataka mellé, valahol még fenn a hegyek között a fenyvesek árnyékában. Balambér egy laza mozdulattal hátáról lehöngörítette a három tündérutazót. Azok vígan kacagva, egymásba kapaszkodva höngörödtek egészen a patak partjáig, odáig ahol a kis hófoltokat már a füvek éles lándzsái kezdték átszúrni. Nagy volt az öröm, a móka, a kacagás és az ezzel járó boldogság. Azt is lehet mondani, hogy rendesen elvetették a sulykot. Megfeledkezvén a céljukról a küldetésből pillanatok alatt hancúrozás leve. A sárkánypajtás mosolygósan nanát intett nekük (nekik). Na, így szedték össze magukat. Ezt látván Balambér tájt intett feléjük, s azzal hátat fordítva felröppent, mert dolga akadt. Azt még a levegőben egyhelybeni szárnycsapkodással és nemes robosztus kobakját megfordítván, kukucsálva ki abból megvárta, míg a „három testőr” felé lepcseg (tocsog, cuppog) a környék békakirályfia. Ő ezzel a küldetésmegoldással, végleg elindult a dolgára. Vad szárnycsapások közepette igyekezett a Harom vára felé. A három gyerek a béka láttára tovább viháncolt. A nagy viháncolásban észre sem vették, hogy micsa (milyen) átalakuláson mentek át. Egyik percről a másikra kecskebékává változtak. Ettől egyáltalán nem ijedtek be, hiszen, mint ismeretes, bevett szokás Tündérhonban egy varázslat révén az átvedlés.
- Há ti kis világutazók, vihogunk, vihogunk? - mondta a Béka, s megdoldotta – Gyertek cag (csak) egy cseppecskét közelebb!
- Mi? - Tette fel a kérdést Zsófia.
- Igen – vartyogta határozottan a békakirályfi.
   Immáron közelebb lepcsegtek az urasan és rátartian nyakát nyújtogató békához. Szinte parancsot teljesítve egy rövid pislantás alatt felsorakoztak mellette. Hát emberi szemmel nem volt egy hétszépség. Ráfért volna pár darab puszika az „orcácskájára” egy gyönyörűséges királykisasszonytól... De békaként társai egyenesen imádták! A körülöttük vartyogó népségből azt lehetett kivenni, hogy az igen deliek közé sorolták ővartyogását. Alig maradt hely körülötte, annyira veteszkedett (terítezett, kakaskodott). Erről békaszépségről a három utazó sajnos vajmi keveset tudott. Sebaj, mert a békakirályfi alkalmat talált arra, hogyan fejezze ki tekintélyét, nagyszerűségét és „bámulatba ejtő jóképűségét”. Ott helyben meg es kérdezte tőlük – van-e kedvetek egy isteni tavaszi csúszkálásra? Egy ilyen kérdést ki a fene utasítana vissza? Hát senki. Jöhetett a nagy höngörődzés (hengeredés), csúszkálás, lepcsegés, és ami még ezzel jár. Ágnes Zsófia meg Márton úgy siklott le a hóolvadásos, kissé jeges patakban, mintha ki tudja hány esztendeje csak ilyesmit gyakoroltak volna. Bevallom, a hancúrozásos csúszkálás közepette is folytatódott a muris vizes suhanásuk. Fergeteges irammal haladtak előre. Úgy „ereszkedtek lefelé” ebben a félhomályos márciusi időben, mint a legkomolyabb vadvízi evezősök.
   Mellettük, ugyanolyan tehetségesen mint ők, békák sokasága isinkázott (siklott lefelé), szintén boldogan. Nem lehetett tudni hányan es vannak, de hőseink amerre csak figyelőztek szerte mindenütt brekegőket láttak. Lehettek ejsze több százan es. A vidámság egyre jobban fokozódott. Néha emellett kecskebukáztak (bukfenceztek), és a hátulról érkezők elkapására egymás kezüket összefogva torlaszokat tákoltak. Ágnesék kis is fogtak három hasonlóan vihogó békasort. Tetszett a csapatnak, hiszen szintén hárman voltak, s a nagy viháncolás közepette az is kiderült, hogy ők maguk is hasonló kambacsolók („tekergők”). Bizony három aranyos kislány bújt békabőrbe, s nem is oly rég. Hamar lehullott a lepel az utazásukról. Bőcs Adlbéét hozta percnyi különbséggel tőlük erre a helyre. Becsületes székelyveretes nevük szerint: Cecília, Dorka és Boglárka voltak. Kuncogás, kacagás, röhögés ide vagy oda, de menet közben ráértek a dumálásra, az egyezkedésre. Néha el-el kapta őket egy-egy havas-jeges rianás, sodródtak tovébb-odébb veszettül. A sok csúszásnak mégis egy lett a befejezése, - hát a vége. Szécseny patakán ilyen tájban, a gyorsfolyása véget sietősen leereszkedni azért nem csak móka és kacagás volt. Tudniillik siklás közben itt-ott nekiütköztek valaminek, s olykor-olykor az ülepük bánta. Megérkezésükkor az aljba a két apró utazó csapat szeme láttára a békucik között váratlanul nagy lett a szerelem.

Tudományos ücsörgés kezdete a csábítók nagymesterével
   Igen, a szeretőzés így tavasszal a békáknál szinte elengedhetetlen. Nagyon ölelkeznek, és putyukálják (babusgatják) egymást. A kedves kis kíváncsiskodók egy szemernyit félszegen néztek ki a fejükből, hogy mi a csuda történik körülöttük. S valóban csuda történt. Eljött a nemzetség pótlásának ideje. Hiszen a most ott helyben munkálkodás érvényesülése szerint alakulnak ki a majdani békacsaládok. Szerencsére a két hármas csapat rövid kővé meredt bámulászása után rögvest feltalálta magát, és hagyva a szerelmeskedőket hadd puszilkodjanak békahangon elvartyogták egymásnak, hogy honnan es jöttek.
- Ajánlom magamat – hajolt kedvesen kezét nyújtva Ágnesék felé Cecília.
Kezet fogtak. Akkor Márton vigyorogva azt bökte ki – barát! Na, ettől a ponttól kezdve legalább tíz percen át folyt az ölelkezés. Mi tagadás a gyerekek tiszta lelke hamarabb tud barátkozni, mint a nagybaké...
- Ki hozott ide tüktököt? - vonta kérdőre őket Zsófia.
- Hát az elébb mondtuk, hogy Bőcs Adalbéét – jelentette ki büszkén Cecília – de neki is dolga akadt, elment.
- A varázskapcáján – toldotta hozzá Dorka.
- A nagy zajtól ereszkedés közbe nemigen hallottam – védekezett Zsófia.
- Hm – láttamozta Ágnes.
- Repültünk! - kotyogot bele Boglárka!
- Repültünk Ágneske, Zsófika, Mártonka – nagyolta meg mondanivalóját Márton.
   Hamar napvilágra került, hogy hová valók. Azt követően az is kiderült, hogy mindannyian Csíkszeredaiaknak számítanak, pedig az egyik csapat Csobotfalvi, a másik meg Zsögödfürdei. Ahogy tovább tartott a duma, a pirkadatból részesedő fondorlatosan felbukkanó napfény hatására a hóolvadás tovább végezte munkáját. Ők pedig a kikeleti frissességben nekiláttak a mókázásnak. Élvezve a helyzetet vígan lepcsegve, cuppogva, közben ugrándozva kergetőztek a szeretősök között, addig, ameddig elő nem került a békakirályfi. Akkor lelassúltak, s egy csuporékba köréje gyültek.
- Mind a hatan itt vagytok? - kérdezte szigorú hangsúllyal a békák királyfia.
   Szinte egyszerre vágták rá – Öhhö! Csak Ágnes vágott furcsa képet, hogy ez a breki honnan a fenéből tudja hányan kellett odaérkezzenek. A válasz sem váratott magára, úgy jött, akár a tornádó.
- Akkor jó, mert most én leszek a ti nagy habuka (nagyot mondó) mesteretek. Bé sem fogom a lepcses számot, míg nem járok a történet végére. - Kiegészíteném mondanivalómat, mivel tündérek vagyunk lazán tudtunk az érkezésetekről, mint egyébként mindenről. - Megkérlek foglaljatok helyet!
   A vendégek helyet foglalva várták a terjedelmes dumát. Mást aligha várhattak egy ilyen pofa láttán. Bevezetőként a békaficsúr elhablatyolta, hogy ő egyáltalán nem akármilyen jött ment, mindenkivel összekeverhető békakirályfi. Igenis nagy hitele van a férfiasságának. Tisztelik legénytársai és jókora sikere van a lánybékucik körében. Nyomban mutatta a társaságnak a karján kiduzzadó békáját. Mindezt több pozícióban is megtette. Például jobbról-balról, elölről-hátulról, s ki tudja milyen szögből. Lássuk be a nézőközönséget kevésbé érintette meg hetvenkedése. Ráhangolódvván a nagy mutatványozásba, szinte figyelmen kívül hagyta őket. Annyira beleélte magát szépségének ecsetelésében, mennyi brekilányszívet tudott eddig elrabolni, hogy a hallgatóság „izgalmába” eppeg csak bele nem aludt. A társaság tagjai erősen küzdött a szemük elleni becsukással, és az ezzel járó fejbólógatással. Sajnos a kókadozás jeleit szónok urunk is felfedezte.

Gubancos kecskebéka bökkenők
   A békakirályfi észrevevén a számára beállt igencsak veszélyes helyzetet, azon nyomban akcióba lépett. Az ő központúságának háttérbe szorulását nehezményezvén, gyorsan elékapta, a semmiből A Békák Nagy Könyvét! Kapkodó gyorsasággal akárhová kinyitotta, s oly sebességgel becsukta, s emígy figyelemfelkeltés eredményeként hatalmasat csappantott a könyvel. Erre az egyre jobban kókadozó hallgatóság felkapta a fejét. Márton már kacagott is. Mert úgy ahogyan a könyvet, és ahogy „ilyenkor szokás” a szemüvegét is előkapta abból a bizonyos nagy semmiből. Szigorúan nézve a közönségre megkérdezte – szeretnétek valami békásat hallani? A társaság fel sem ocsúdva a szundikálásból szinte kórusba lökték neki, hogy igen. A békakirályfit elégedettség töltötte el, s máris jöhetett a nagy duma.
- Nos, drága kis porontyaim – kezdte a szövegelést - nagy élményben lehetett részetek. Nem is tudjátok, hogy mi vagyunk azaz egyetlen békafaj az egész nagy Európa földrészen, akik bukdácsolva isinkázunk (csúszkálunk) le a patakok medrében a királyságunkig.
- És most mi is – jegyezte meg boldogan Cecília.
- Ti csak kipróbáltátok drága kis ebi halaim, de az igazi mutatvány, azért mégis a miénk. Mert mi nem mind próbálgatunk, hanem ereszd el a hajam módjára, ámde szakszerűen csináljuk! Kis vigyorral hozzátette - és akkor jöhet a hennyegés (kacérkodó udvarlás). Emígy kilepcsenünk a patakok, folyók mellé, s máris családot alapítunk. Egyszeriben olyan sokan leszünk mint a nyű!
- Mégis kevesen vagytok – nyomatékosította Zsófia.
- Hát igen, ez az – forgatta békaszemeit őkelme – mivel addig térítgették a patakokat, folyókat, hogy a jó paradicsomi állapotok megszűntek. Mi pedig a vizes helyeket kedveljük, mert a bubáink csak ott tudnak kikelni. Nem is beszélve, hogy drága kis petéinkből jócskán falatéroznak (felfalnak) más állatok. Itt gondolok főleg a gólyákra, a békázó sasokra, s a bubáinkat felfaló tarajos gőtékre. Benne vagyunk, de nyakig a tavaszi menüjükben. Az embereket ne is említsem. Ők az igazi vadak számunkra. Könyörtelenül végeznek velünk. Hátsó lábainkat lenyisszantják, s ott pusztulhatunk azok nélkül. Ők pediglen vidáman, urizálva és hamizás közben kételenkedve (mintha nem es akarnák de méges) becuppantják a fél fogukra aliges elég eleséget. Ha imigyen folytatják, akkor a Szécsenypataki Királyságunkat teljesen megontják. Akkor nemhogy királyságunk, de még vékony hercegségünk sem lesz. Képzeljétek, vannak közeli rokonaink a messzi Duna Deltában. Azok fáintosabbul (jobban) érzik magukat, mint mi. Itt Csíkországban még az utóbbi tíz kerek esztendőben es irdatlanul kezdtünk fogyni. Nem tesz jót nekünk ez a meleg száraz nyár. Na meg a pocsolyák hiánya... Ha azt akarjuk, hogy fennmaradjunk, itt a földi tündérek között igyekeznünk kell felvenni a kapcsolatot a legnagyobb ellenségnek tűnő lénnyel.
- Jaajjj! - Rémült meg hirtelen Dorka.
- Annyira azért nem jaj putyurékám (aranyoskám), mert rajtunk csak ők tudnak majd segíteni. Van közöttük okos is, nemcsak okoskodó, akik hisznek a tündérvilágban. Bizony ám!
- Azok a zöldek? - kérdezte Ágnes
- Mások is, de főleg azok – felelte a békakirályfi.
- Azért zöldek, mert egy cseppet megzöldültek? - kérdezte huncutul orra alatt pisolyogva (ravaszul mosolyogva) Zsófia.
- Ne viccelődj! - jelentette ki kardosan Dorka!
- Ződek – próbálgatta beszédét Márton.
- Zöldek – javította ki Boglárka.
- Na most már elég a sok zöldségekből! – vágott közbe türelmetlenül a locsos (nemcsak vizes) pocsolyák királyfia. - Kicsi lelkeim az a harci helyzet, hogy azért zöldek, mert védik a természetet, beleértve minket is. A békakirályfi magasztos költőies pózt öltött magára, s így folytatta – való, a természet sok ezer színben játszik, de a zöld az égészen más, megnyugtat, reményt ad simogat. Majd témát váltva visszavedlett tudóssá – talán ezért választották ezt az elnevezést maguknak. Azé a kedvenc helyünkben, ha békén hagynának, ott jól elvolnánk a szécsenyi patak és az Olt folyó tekergődző, már nem folyó ágaiba. Ugyes hívják ezeket, hogy holtágak, de csak azé mert nem folynak minduntalan. Fejét megvakarva, magától kérdezve folytatta – tényleg, miért is holtágak, amikor tele vannak élettel… Mindegy, a lényeg az lényeg, csak ne jönnének rejánk (ránk) a békászok. Me (mert) aztán pont akkor törnek reánk, amikor bubánk es lehetne, hát ammán (az már) csúfság! Szerencsére a törvény most szorított egy kicsit ezen, de az orrvadászoktól nehezen menekülünk meg. Szerencsére még vannak társaink a Barátok Szegében, ők es vannak jó néhányan, de az már más királyság. Még egy baj leselkedik reánk, hogy ide Szécsenybe az ember rendesen bétette a bokáját. Egyre jobban terpeszkedik... Van itt pataktérítgetés, favágás, mocsok– annyi mint a mocsok, kóbor kutyák kambacsolnak össze-vissza meg miegymás. Még ezeken kívül is leselkedik reánk veszély, ha a környékünkbéli gazdákra, akié a föld, reajönn az ötperces és feltölti mocsarunkat, akkor vége a megmaradt jó béka világnak!
- Valamit kéne mozdítsunk mi is – szólt határozottan cselekvésre készen állva Ágnes.
- Lassan a testtel – nyugtatgatta a békakirályfi – lesz időtök közbelépni, de először hallgassátok végig a híres békaműveltségem, szerteágazó tudásom. Aztán mehet az akció!

Időutazás békásan, Békaföldön
   A békakirályfi egy kicsit megigazította szemüvegét. Hagyta hogy hallgatósága néhány percet csintalankodjon, s azután folytatta a rötyötölést (beszélgetést, derécselést).
- A mi hazánk régebb nagyon kiterjed volt. Angliától fel a Kutya félszigetig (Skandináviáig), s a felkelő Nap irányában, egészen el Ázsiáig mindenhol vidáman vartyogtunk. Höhhöj, azok a régi szép idők… Azok a híres világméretű locsogós koncertek... De hol van már a tavalyi hó. Na, nem akarom szenvedősre váltani a lebzselőmet. Foltokban es jól megvagyunk, ha mostanra már kis királyságokra szakadt birodalmunk, csak legalább maradnák meg emígy. Fent a szomszédos hegyekben, az Alpokban még úgy körülbelül kerek 70 esztendővel ezelőtt ugyanúgy csúszkáltak alá békatársaink ezrei, mint mi most az elébb.
- S hogy kerültök fel a hegyre? - Kérdezte Cecília
- Na nézzétek meg, csak kifelejtettem – lepetyelte a fejét csóválgatva a békakirályfi, de aztán nagy győztesen hozzátette – az én eszem se kalendárium! - Úgy kicsikém, amikor eljön az idő fellepcsegünk a hegyre, s ott telelünk, s aztán jöhet újra a tavaszi móka, meg ajtóstul a szerelem.
   Erre mindannyian egy jót kacagtak. Heherészésüket a békakirályfi szakította félbe. - Na de nemcsak az Alpokban, mert A Kárpátokban es műveltük a jeges-havas vízen siklást elég sok helyen. Mára már felettébb megcsappantunk. Szerencsés csapat vagytok ti, mert láthattátok tehetségünk. Tudjátok egy-egy, kettő-három, jó esetben még több nap alatt béfelyezzük ezt az örömözést. A téli koplalás után alig várjuk, hogy szabadon kókoskodhassunk (csintalankodjunk). Itt egy kicsit megpihent, mint egy jó tanár, vizsgálódva körbenézett a társaságon, s majd így folytatta.
- Mi kecskebéka néven vagyunk számon tartva errefelé a székely embernépség között, de jobban szeretjük a nemes gyepi béka elnevezést, mert akkor folyton folyvást nem kevernek össze másfajta rokonainkkal, ahogy sokan meg is teszik. Például, nem azért, hogy lenézzem őket, de én mégse vagyok a saját szomszédom! - jelentette ki büszkén - mint mondjuk az erdei béka, mocsári béka vagy tavi béka. Mi a kisebbecske vizeket szeretjük, olyan sekélyeset. S azért utaztunk éjszaka, s hagytuk abba véletek hajnalba, mert nagyon élvezzük kukucsálni a csillagos eget. Ha nem látszik, akkor a felhős eget, mert mi ugyanúgy, talán egy kicsit jobban szeretjük a felhőket. Hiszen az ég csatornáiból ömlik ránk a víz s tölti fel kis lakhelyünket. Fejlődéstörténelmünkről talán annyit említenék, hogy sok poronytocskát rakunk. Kikelés után pár napra a kis ebi halacskáinknak bojtos kopoltyújuk lesz. Nagyon cukik! Ebből is látszik, mily nemesek vagyunk. Ami még igen fontos, hogy alig várjuk Szentgyörgy napját, addig elvagyunk a föld zsírjával es, de utána fűbe harapunk, s aki megesz az es úgy érzi, mert keserű lesz a husikánk íze.
   A gyerekek kórusban kezdenek nevetni. Zsófia önkéntelen a térdét csapkodja kacagás közben. Egyedül Márton nem vigyorog, mert dolga van a fűszálakkal.
- Ne kacagjatok bubáim, mert itt helyben mindjárt lepetézek... – tette hozzá ravasz élénk vigyorával a békakirályfi.
   Az önfeledt kacagást természetesen tudós tekintete szakította félbe. Valahonnan a szelek szárnyán arrafelé sodródott tavalyi cserefalevélen egy meghívót kapott mocsári békáéktól. A meghívó egyaránt szólt békauraságának és a vendégeknek. Az a szél megerősödve mutatta az irányt, merre haladjanak. A békakirályfi kicuppantotta magát a mocsárból és elsőuszonyos kézlábával intett, hogy mehetnek utána. Szép sorjában, akár a pipék, elindultak. A gyerekek élvezték az újabb kalandot és csudaruhában való utazást. Szélítő királykisasszony egy-egy fuvallattal hozzásegítette őkelmüket a haladáshoz. Egészen a mocsári békák királyságáig.

Látogató mocsári békáéknál
   Haladtak es rendesen! Szemperc alatt odaértek. A vendégek, ha nem is tudták, de a békakirályfi igen. Szakértelemmel beintett nekik, hogy álljanak meg. Mintha kutyaugatást hallottak volna.
- Mi a mennydörgős mennykő - kérdezte óvatosan Zsófia.
- Ezek kutyák! - vágta rá ösztönösen Dorka.
- Nos kicsi petéim – finomkodva (megszépítve) beszélt a békakirályfi – ezek a kutyaugatások nem kutyáktól valók, de nem ám! Ők a delnei Mocsári Béka Kiskirályság férfihadosztálya.
- Érdekes – Tette hozzá Ágnes.
- Az – fejezte ki nyomatékát a lepcsegő koronabirtokos. - Még azért elmondanám, hogy mi már régóta ismerjük az ugatáshoz személő (hasonló) zenebonájukat, de mitevők legyünk nemigen szoktuk meg. Azt még elárulom, azért vagyunk ilyen jó barátságban velük, mert ők is a sekély vizek szerelmesei. Vagyes ott tudják megfűzni a békakislányokat egy kis haccáré hacacáréra. Náluk es ugyanaz a mese a folyószabályozás véget kiterjedt csodaszép országuk szinte kis tartományra zsugorodott össze. Sajnos, vagy mittudomén aze, a hangjuk – hozzátette egy cseppet gonoszkodva - amiket ezek a békapasasok kiadnak, idecsalogatják az éhes őket nyamízókat (falatozókat). Bizony vannak egy páran, akiknek étrendjükben bele van foglalva a békahusika. Még valami, ne lepődjetek meg kedves kis bügyürkéim (itt - kicsikéim), kedves házigazdáinknál a pacák békák színe ilyenkor márciusvégen kék! A hölgyek kegyeiért azért nem mennek ölre, azért csapják a szelet rendesen, mert kizárólag nekik intézik ezt a rettenetes ugatást. S még azoknak tetszik is – toldotta meg felháborodottan a fékezhetetlen gondolatmnetét. Micsoda népség… – kissé megvetően legyintett egyik uszonyos első lábával. - Inkább maradjunk annál, hogy a szebbik nem, ha nem is hangzik sehogy, de a kék színért van úgy oda, hogy csak na!
   Alig fejezte mondókáját már odaért a delnei Mocsári Béka Kiskirályság hercege „irdatlan” szinte ibolyakéken. Ott helyben, rögtön lezavartak egy királyi barátságos békaölelést. A vendégeknek irtóan tetszett ez a nyálkás ölelkezés, s még jobban a kék béka. Mindannyian megelégedve rokonszenvüket kifejezve üdvözölték. Ő is visszaüdvözölte őket. Ezt a gyepi békakirályfi szeme sarkából kissé megvetően csekkolta le (leste meg).
- Szóval ti vagytok a kis kíváncsiskodók, a jövő zöldjei?
- Igen – felelték önkéntelenül kórusba.
- Akkor jó – nyugtázta, majd tovább vartyogott – lehet, hogy a kedves gyepi békakirályfi már sok mindent elgarattyolt (elmesélt) néktek, de van, amit csak mi tudunk magunkról. Csüccs le! – intette a hatosnak, s ők lecsüccsentek. - Képzeljétek el, a mi testvér királyságaink még léteznek a környéken, s messzebb es. Földrajzosan szólva Erdélybe, Bukovinába és Felső Moldovába. Imitt – amott foltokban eléfordulunk még kiskirályságokban egészen Nyugat-Szibériáig. Az Érmelléken, ott azért többen vannak fajtáinkból, de a háromszéki Rétyi-Nyírben is van egy tekintélyes vartyogó királyság! Ők több tízezer éve uralkodnak ott. Jóllehet régebb nagyobb területen, de azért a mai se semmi... Szerencsére fennmaradásunkért mellénk állt a természetvédelem, tudjátok ezek a zöldek, hanem rendesen megnézhetnénk magunkat!
- De mégis, miért vagytok kékek – kíváncsiskodta el magát Ágnes.
- Hát egyáltalán nem azért, hogy egymást jól megródaljuk (elverjük) a hölgyekért vagy másmiért. Inkább olyan leánycsalogató hadművelet ez. Ha meg megtetszik a kiválasztott békalány, arra kell ügyeljünk, hogy udvarláskor nehogy agyonnyomjuk. A kék színünk, hogy válaszoljak teljességgel becses kérdésedre, olyan csalogatófajta udvarlási öltönyünk, mint felétek, amikor a fiú kirittyentve magát megy a leányhoz.
   Erre összekuncogott a lánynépség. Mártont továbbra sem kötötte le nagyon az egész. Egy kék béka hátára csimpaszkodott, s odaszólt neki: - lovag! - és lepcsegősen lovagolt véle körbe kereken.
- Nos, az udvarlás eredményeként folytatta a kék békaherceg – sok buba lesz, amit mi petecsomóknak hívunk. Nálunk laknak rajtunk kívül gyepi, és erdei békák is, az nekünk egy cseppet se baj, csupán a védelmezőinknek. Szegények alig tudják kihámozni, hogy a bubák hosszú sora melyik melyiké.
- S a kislánybékák miért nem kékek? - érdeklődött Cecília.
- Azért kisbogaram, mert ők nem kell csapják a szelet. S ha észrevetted kisebbek is, mint mi. Még azt el kell vartyognom, hogy Székelyföldet szeretjük a legjobban. Van is amiért bőcsködözzetek velünk. De a nagy feszítés közben ne felejtsétek el, hogy segítségre van szükségünk. Nehéz időket élünk…
   Erre a mondatra a kecskebéka királyfi is kákolt (bólintott) egyet a fejével. A gyerekek még valamennyicskét hancúroztak békamódjára, amíg a két nagybéka komoly derécselést (beszélgetést) zavart le a további akciós védelmükről. Addig Márton békaruhája átváltozott kékre, s úgy lepcsegett a lányok között. Azok felvidultak a látványtól, még jobban kuncogtak. A sok élmény közepette észrevették, hogy milyen csodás világba csöppentek. Aztán eljött a búcsú ideje. Tüzetesen megígérték, hogy segíteni fognak a békakirályságokon.

Mentési akció
   Ahogy visszaváltoztak emberizinkekké, már előttük állt Balambér és Bőcs Adalbéét a varázskapcájával. Hamar megemelkedtek a magasságos egek felé. Egy darabig a két jó biorepülő alkalmatosság együtt szelte a levegőt. Ott a gyerekek összedugva kobakjukat egyezkedni kezdtek. Fő téma az utóbbi kalandjuk tündérkéinek védelme vala. Rögtön akcióba léptek. Még aznap beszéltek a zöldekkel. Pár nap múlva a határba lehetett találni a zöldeket, akik felváltva strázsát álltak a békakirályságok mellett. Hát hogy es mondjam, sikeres védelem vala a zöldeknek, és sikertelen akciójuk leve a békacombgyűjtőknek. El es kaptak belőlük néhány jómadarat. Hát azok se fogják elfelejteni azt a napot, főleg, amikor rendőrkézre kerültek.
   A gyerekek a megáradt patakok mentén ügyeltek békabarátaikra. Az új vizes területek felé terelték őket. Irányítgatásba egyre jobbak lettek. Nó, ezt persze mindezt nem magukra kellett megvalósítják, hanem az emberek, s főleg a manók segítségével. A manók hogy is ne tették volna kedvenc barátaiknak, hiszen az ők érdekük is a szép tündérvidék megmaradása. Ezért szívesen vállaltak egy jó kanyarintásnyi részt belőle. Vezetőjük Mogyorólaki Bőlcs Mogyimanó volt. Persze ott voltak az ABC manócskák, a Nagy Laji dombiak, Csipike és bandája Somlyóról, de a többiek is a környékről. Volt öröm, amikor kikeltek az első ebihalak. Az akció nemcsak addig tartott, amíg a bubák kikeltek. A gyerekek visszajártak megcsodálni a kis ebihalakat. Később meg a kis békákat. Látták felcseperedni őket, s az számukra igen érdekes volt.
   Hát ha így folytatódik védelmük, akkor úgy néz ki a brekegő királyságok, nem csak túlélnek, hanem fent is maradnak.

Borbé Levente,
2016. februárvég