Három kis barátunk kalandjai, locsog tovább, akárcsak a fürge csörgedező havasi kis-patakok, amelyek utat törnek maguknak az egyre lankásabb völgyek felé, míg fürgén bele nem szaladnak az első csobbanósabb, nagyobb kiterjedésű hullámokba. Na, nem éppoly magukat ismételvén, szappanoperáson, hanem mindig valami újat hozva, módosabban teletömve puttonyukat friss élményekkel. Az időcsatangolásuk, mint a mesékben, hoppáréra, csak úgy megtörténnek. Sőt egy nap alatt, akár egy kupac évszaksorozat is lejárhatnak, mint azokban a históriákban, s talán nélkül még kurtábban, ahol három napban rejlik egy esztendő szolgálata. Kiruccanásukkor tisztességesen, belevalóan ki kell tárják tündöklő kis íriszfényüket, s a szívüket, hogy magukba továbbra is tudják szívni a Természetkaland valós érdemi részét.

Szikra fennakadás a kitaposatlan ősvény előtt
   Nem es (is) olyan könnyű mindenféle kalandba részt vállalni, s még nehezebb nyakig benne lenni. De hát s még ha (s-ö nélkül) meg akarjuk ismerni saját tündérhonunkat, akkor nincs apelláta, ne tartson vissza némi kis, nem akarok menni görcs, haladni kell! Főleg ha már kéznél van néhány hiteles útbaigazító irányító "csodabogár". A tündérien aranyos tündérkutatók kiváló barátai pont ilyenek. Becses nevükön: Bőcs Adalbéét a varázskapca szelídítés nagy mestere, Szélítő királykisasszony a förgeteges-forgatagos utazást segítő tünemény, és Balambér a behemót aranyos-jópofa sárkány. Ezúttal Balambér a böhöm sárkány vállalta fel a szédítően remekbe sikerült utazást a három egyfolytában stoplámpa szemeikkel fürkésző porontyok bónyászódását (emitt - kirándulását). Hogy miért is nem Bőcs Adalbéét tette meg, ahogy javarészti gyakoriságban szokta mindezt? Egyszerű a válasz. őkelme addig kerimbálódzott (keringett) varázskapcájával össze-vissza, hogy fennakadt egy jókora fenyőgallyon, s nem nézve hátra megerőltetve repülőmobilját, s az tépődve furcsamód közelített a tüneményes, csodákkal teli anyaföld felé. Hát nem-e, hogy csupa káprázat, s ugyanakkor döbbenetes, ahogy a varázskapcája elszakadt, s ő pedig fürgén ereszkedett a szilárd talaj felé, mint ahogy a lapos kő teszi siettében, amikor valaki révén, fodrozás gyanánt belehajítva lemerül nagy hirtelenséggel a víz legaljára. Kedves bölcs barátunk ily kacifántosan földet érve, bizony nélkül a hátsó fele majdnem összeszakadt. Szerencsére Szélítő királykisasszony ez ügyben igazi főnyereménynek bizonyult. Elárulom, a hivatásos varrónők közül is a ász fajta ő, akinek keze gyorsabban jár, mint a kihíresedett, sokak által jól ismert, Zinger varrógép. Bőcs Adalbéét mindezt tudván hozzáfordult összebaggatni (megvarrni) varázskapcáját. S mivel kis kajtató emberpalántáknak rendesen viszketett a talpuk, nem vártak Adalbéétre. Szélítő tanácsára útnak eredtek, hetedhét határt felderíteni Balambér barátunk felvázán.
   Ejsze jobban es tették, hogy Balambér hátára cserélték a kalandtúra repülés részét, mert a nagy böhöm teremtés (termetes) saját magát kellett kormányítsa (irányítsa, vezesse) ki tudja mióta, nem pedig egy csodajárművet, amilyen Adalbéét varázskapcája. Nem es nézett ki, hogy lenne nála valamilyen elakadás. Legendás zsögödi sárkányunk lengén szállt mindig a levegőben. Menet közben élvezettel bebodorította az útjában eső bárányfelhőket.

Balambér megmutatja a gyerekeknek főleg Csíkországot
   Bámulatos tájunkra újfent beköszöntött a tavasz. Mindezt villás farkú fecskék napnak sugarai közötti cikázásai is alátámasztották. Ráadásként, imitt-amott a láthatáron felfedezhető volt néhány fehér tollas, piros csőrű gólya uraság is. A bűvös kutakodó hármas emberpalánta felsorakozva születési sorrendben kapaszkodtak fel a rémisztőnek látszó böhöm teremtmény hátára. Elsőnek Márton, középsőnek Zsófia, s a legvégén Ágnes kapaszkodott fel rá. Kényelmesnek látszott, s az is volt, mindannyiuknak a nagy állat hátikáján csücsülni. Sőt az extra utazás előnyeit élvezvén bele tudtak csimpaszkodni a kézügybe kerülő csodaszállító kiálló tarajába. Hajszál híján olyannak tűnt, mint egy ember készítette ülőalkalmatosság, amihez nagy vesződés párosul egy esetleges leesési manőverhez, annyi különbséggel, hogy ez nem valami mesterséges, hanem originális biotermék volt.
   Elbúcsúzva az Égígérő vackorfa mellett tanyázó a Háromszögű Kerek Erdő érdemes lakóitól, az ÁBC manóktól, nekivágtak Alcsík jobb felének. Mint már korábban szóba hoztam, Balambér könnyedén szelte a levegőt. A kis felfedezőknek mégis gyorsnak tűnt, hiszen vadul lobogott a hajuk. Hogy mit láttak sárkánytávlatból? Volt ne félj amit!
   Balambér mint régi "motoros sárkány" így mesélt a lentre kerülő székelyföldi képpillantásokról – Na, kedveskéim, tekintsetek jobbra, s aztán balra. Az egyik felén a szépséges Hargita és a másik felén a fenséges bámulatba ejtő Csíki hegyek vannak. Figyeljétek ca (csak), hogy kettejük közé mily szemet gyönyörködtető látványként ékelődött be Alcsík egyenes és néhol dombikás kis medencéje!
- Olyan, mintha egy Csík lenne – szólalt meg elevenséggel a középső utazó.
- Csakugyan egy csíkhoz hasonlít – nyugtázta Balambér. Mondjuk, olyan kürtővastag csíkhoz, nem ceruzához, mert az irka vékony csík az inkább Olt folyóra illik. Ott középen – fejével kákolt (bólintott) egy nagyot arra fele – amelyik kettéválasztja e havasmejéki (itt – alacsony fékvésű hamar kapaszkodós) tájat az az Olt. Az Olt két partját, mint látjátok állóvizecskék apró sorozata tarkítja. Itt, ahol a sima ártéri tájék hamar meredekre vált a hegyek ormai felé, jobban bereked a köd, mint másutt, hűvös pirkadattal telíti a vidéket. Elsősorban emezért rajonganak oly nagyon e térségben otthont találó komoran, de magasztosan őrtálló, hegyeket borító fenyvesek. Nézzétek ca - Alcsíkon vastagabbnak tetszik (tűnik) a síkság, mint Felcsíkon, ott mintha több a dombosság. Oldalcsíkon pedig úgy oldalogva van a látottakból minden. A havasokról igyekvő fürge kis patakocskák az Olt felé igyekeznek. Hová is mehetnének, amikor ott van egy vérbeli rendes folyó. Az Olt partján, pedig feltálalva tátong a mocsárvilág megannyi titokzatosságával. Azt beszélik, hogy az egész medence helyén, veszettül régen, höhööö..., dombos felszín uralkodott, azokon szökdécseltek a ki tudja milyen állatok. A vizek pedig csak nyugat felé csorgadoztak. Aztán telt múlt az idő, s fordult a sok esztendő, lett itt vulkán meg miegymás. Az biztos, hogy a Hargita hegye püfögve durrogva, a nagy semmiből kikecmeregve egyre magasabbra tört, mintha el akarná érni a csillagos eget. Szerintem észre se vette, s szemperc alatt ( mit tudom én mennyi idő alatt) elzárta az útját az arrafelé forduló folyóvizeknek. Na me! Így a patakok más irányt vettek. Amelyikek az új hegyvonulatról szaladtak lefelé a mai napig is, mint társaik, az Olthoz csatlakoztak. Amit most két szemeitekkel megkukkeroztok (látcsöveztek) kicsi töppencseim (kicsikéim) – magyarázkodott tovább Balambér – az mán (már) az Olt folyó, és figyeljétek csak kicsi pataktársaikat hogyan csatlakoznak hozza az egyre kiegyenesedett területen. Mindez úgy jött létre, semmi reklám nélkül, hogy a patakocskák és az Olt főleg, de nemcsak esőzésekkor s az ezt követő áradásokkor, amit magukkal hoztak ágakot, földeket, kavicsokot, köveket homokot satöbbit lerakták, vagy egyszerűen kivették maguk körül a partra. Azok meg kezdték bétömni a tátongó likakot (itt - gödröket). Na, attól a sok ide-oda hordott dologból, nevezzük hordaléknak, mint a játékszobátokban összehordott majd kiegyenesített összerakós, töltődött fel a medence.
- Kuksizzatok csak Csíkszeredára! - félbeszakítva mondókáját figyelmeztette az utazókat.
- Milyen aprók a házak, minthogyha lego darabkák lennének – esett ámulatba Ágnes.
- Nem lego darabkák ezek, hanem házak, te! – helyesbített okosan Zsófia.
- Tudom, tudom – kontrázott Ágnes.
- Tudom, tudom, - ismételte meg előszeretettel Márton.
   Hirtelen lecsendesedtek sokat akarni mondó barátaink, mert sárkányuraságunk, mint Rózsa Sándor az igazságosztó, betyár szigorúsággal összevonta szemöldökét. Majd folytatta – na, asziszem (azt hiszem) még a nagyapámtól hallottam nagyon régen, száznál es több, de százötven méternél kevesebb agyag, tőzeg és homokréteg borította a vidéket.
- Mi az a tőzeg? – kíváncsiskodott Ágnes.
- Az egy kemény valami, szinte olyan mind a kő, földféle. Növényekből, vagyes ágakból, levelekből, füvekből és még ami a fákhoz bokrokhoz s egyéb "zöldségfélékhez" tartozik, alakul ki. Ha az meggyullad, akkor nagy a baj, met (mert) magába sokáig tud égni.
   Ágnesre nézve azt vette ki Balambér a böhömség, hogy megvan elégedve a válasszal.
- Hát igen – tovább derécselt (teljes nyugodtsággal mesélt) – a nem es olyan régi kanyargós Olt medrét tócsák, tavacskák tarkították, így alakult ki a mocsaras földje, vagyes (vagyis) talaja. Még nemrégiben ficzfa (fűzfa) ligetek sokasága vette körül őket. Hát sajnos manapság ezek a mocsaras vizes területek a folyó szabályozásával, s a megannyi emberi építkezéssel egyre kisebbek lettek. Durvábban fogalmazva, egykettőre zsugorodni kezdtek. Azért a mocsári tündérvilág szépsége foltokban valami csoda folytán mégis fennmaradt. Ebből is lehet tudni, hogy mindez, kimondottan, exkluzíve a tündérek műve lehet.

Találka őméltósága Csíkuszonnyal
   Balambér landolásakor becsületesen kiválasztotta magának a leszállópályát, s rövidke pislantás alatt ügyesen megdőlve lepakolta egy öblös vizesárok mellé az utazókat, ha jól tudom, valahol Csatószeg környékén.
- Kedveseim mindjárt meghív titeket a tiszteletreméltó Csíkország csíkhosszban jeles csíktündére, Csíkuszony. Fogadjátok szeretettel. Itt hagylak mert a mehetnékemnek nem tudok parancsolni – magyarázkodott Balambér.
- Fogadjuk, fogadjuk... Peersze, hogyne... - unalmaskodott Zsófia, aki szívesebben röptette volna magát néhány kör erejéig.
- Megvárjuk, hogyne várnánk meg, de te métt (miért) es nem? - Kérdezte Ágnes.
- Hát dolgom van – mindössze még csak annyit tett hozza – van még némi sürgős imitti-amotti repdesni valóm – s azzal eltűnt a magasságos egekbe. - Ne halacska kígyóka! - rikkantotta el magát Márton.
Mindenkinek a meglepetésére valóban ott vala a "halacska kígyóka". Úszott vagy egy-két kört, aztán a parton ácsingóló három illető felé vette az irányt, s jelezve rendkívüliségét, kimondottan rám figyeljetek mozdulattal, víz fölé emelte fénylő buráját (fejét).
- Látogatók, látogatók, erre erre! – bugyborékolta méltóságteljesen a csíkhal – hát tessék beljebb fáradni vizes-lápos "délibábos" otthonomba!
   A három gyerek egymásra bámult, mint borjú az új kapura. Mivel volt hébe-hóba hasonló élményük, sokat nem vacakoltak, minden további nélkül gyalogosan slattyogtak befele az egyre mélyebb vízbe, követve az elég szokatlan kinézetelű halacskát. A víz alatt valamilyen bűbáj hatására, amelyet a halacska idézett elő, uszonyok nőtt ki. Meglepetésükre egy dekányit se fulladoztak. Érdekes ugye?! Puszta lazasággal ereszkedtek le az árok legmélyére. Az árokfenéken köröztek, mint a mindennapi betevőt keresgélő fekete hollók, amíg be nem értek őméltósága pihenő rezidenciájába. Ott megszűnt a céltalannak látszó bóklászódó úszkálás. Nemes fogadtatásba részesítette Csíkuszony, mert erre a névre hallgatott őméltósága, vendégeit. Nyúlfarknyi bemutatót tartva megfordult és biztosítva vendégszeretetéről, csüccs le módjára kényelembe helyezte őket egy -egy méretes finom szabású fűszálon. Tudniillik barátaink is annyira összementek, mint Csíkuszony ő urasága. Szikra finomkodó illemes bevezető mondat után, hogy utaztak, jól érzik-e magukat satöbbi, amit az etikett megkívánt, kezdődhetett volna csőstől, egyből bele a közepébe a mesélőmuri. A vendégek a házigazda meglepetésére rötyötölni (dumálni) kezdtek.
- Nagyon érdekes idelent – kétszínkedte ki magából Zsófia.
- Hogy éltek, hogy helyet nem cseréltek? - vette vicces kérdőre a dolgot Ágnes.
- Mi cserélnék, ha kell valahol a Mennyországhoz közel, mert nagyon kezdett beszűkülni hajdani egész medencére, sőt más medencékre is kiterjedő "Birodalmunk". Alcsíkon jelenleg emitten élünk többecskén, mert másutt eltüntették kedvenc tartományainkat. Nagy szerencse, hogy még ez a hely megmaradt. Legfőképpen az, hogy én lehetek a király! Hát nem király? De az... Nekünk való terület másutt, hát mostanság már elég soványan veszi ki magát, aliges-alig van. Tudjátok kedves barátaim, mi, a lassan mozgó vizet, és azt es jó iszaposan szeretjük. Szintével együtt kívánjuk a mindennapos iszapferedőt itt lenn a mélyben! Próbáljátok ki! Meglátjátok milyen isteni! Na, na... - ösztönzően noszogatta vendégeit Csíkuszony ő méltósága.
- Ejsze most mégse – bökte ki finoman hátrálva Zsófia.
   A csíkhal észbe kapott, hogy eredetileg miért is jöttek a vendégek. Hát mert veszettül érdeklik őket Csíkország, s nemcsak tündérállatvilága, hanem ami ezzel kapcsolatos ejsze minden. Kicsi Márton, amit a szeme sarkából észrevett rögtön odacsusszant, megcsodálta, jelentősen foglalkoztatta annak mivolta. Csíkuszony őméltósága éppen akkor fogott bele beszédébe amikor kicsi Márton előszeretettel vizsgálgatta az iszap állagát, mohón gyúrta mintha keleszteni kellene, akár a fő ünnepek előtti tésztát.
- Hát ugye mi a lassan folydogáló iszapos aljú vizeket szeretjük a legjobban – vetette oda tudálékosan Csíkuszony, majd meggyorsítva a mondókáját a lényegre tört. – Régebb az Olt ha kiloccsant medréből eppeg (éppen) elég volt nekünk. Azokba a vizekbe, tavacskákba, holt ágakba, mocsarakba jól el voltunk, akár a befőtt az éléstár egyik polcán, de amióta megpróbálták kiegyenesíteni hazánk vízzel tápláló fő folyóját, azóta sajnos meg kell elégedjünk azzal ami van.
- Az kevés? – érdeklődött Ágnes.
- Nem es beszéd kicsi barátom! Lassan olyan szűk kis királyságokban élnek hasonszőrű társaim, mintha kistestvéred gatyáit vennéd fel.
- Abba még lépni se tudnék nagyon – merengett el Ágnes.
- Én többet tudnék lépni – vágta ki a rezet Zsófia.
- Mindegy a szűk, az szűk marad, slussz – motyogta maga elé beletörődött hangnemmel a csíkhal.
- Ez igaz – egyezett bele Zsófia
   Itt a társalgás, az össze-vissza bájcsevej nagyjából befejeződött, mert Csíkuszony uraság úgy belefogódzott a mesélésbe, hogy kopoltyú szárazon nem maradt!

Csíkhalak Birodalma Csíkvármegye vala
   Valahogyan így kezdte, s lökte tovább a szöveget, bele nem állt a lebzselője módjára - Hajdan annyi volt Csíkban a csíkhal, hogyha ügyes voltál, esetleg, csíkban tudtad megszámolni. Még nem es olyan rég a Csíkhali Birodalom nagy tiszteletnek örvendett a Csíki medencében. Csík valóban a csíkhalak valóságos paradicsoma vala. Na nem amit kertben leszedsz, hanem, mint a Mennyeknek Országa! Messze kerek e vidéken olyan nevet es ragasztották ránk, hogy kígyóhalak vagyunk. Be kell valljuk formára azért van es némi hasonlóság. Sok ember essze-essze kever a vízisiklók kicsi ivadékaival. Ez nekem vicces. Jön hogy némán tátogva leröhögjem a kopoltyúmat a fejemről. Na mindegy. Beszélek tovább magunk elképesztő magasztos megjelenésünkről. Mi, mint mocsárlakó réti-csíkok akár félméteresre is kinőjük magunkat, azé többségünk hosszúsága húsz és harmincöt centivel ficánkol a vízben. Kinézetelünk alapján mintha élő plajbászok lennénk!
   Ezelőtt, vagy száz esztendővel Zsögöd környékén is előfordultunk, főleg Taploca falu határába. Az emberek Székelyföldön ínyenc falatnak vélve a csuka, paduc és a domolykó mellett minket is meg-meg ritkítottak. Mi ezt nem is annyira bántunk, mert tündéri lelkünk kiszállva megszokott csíkhali testünkből továbbvándorolt egy másikba. Hogy egyre jobban ritkultunk, és már nem rokonszenveztünk ezzel az életformával, annak egészen más okai voltak. Az első ok, hát bizony az, hogy manapság élőhelyünk híján a hajdani Birodalmunkból satnya kis királyságok lettek. Ha azt mondom, hogy a miénk e környéken a legnagyobb megmaradt királyság, jön, hogy pofára essetek ugye? Erre mégis büszkék vagyunk! - nyomott férfiasan egy katonásat bal uszonyával a "mellére". - Mondjuk Az Olt kiegyenesítése se volt kutya – vitte tovább gondolatmenetét őméltósága Csíkuszony – de a sok mocsok, ami mindennap lejött rajta, hát csíkhal legyen a kopoltyújával, ha egyáltalán be tudja lélegezni! bizony nagycsaládunkból sokan feldobták az uszonyuk. Hiányoznak az Olt, Szent folyónk kanyarulatai, de irdatlanul. Ezzel nem ért véget a ránk zúduló veszély. Nem, nem! Lecsapoláskor az egyre visszahúzódó víz, amibe előszeretettel úszkáltunk lassan visszahúzódott, sok helyen teljesen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
  Bizony mondom néktek, szerfelett hiányzik a mocsárbirodalmunk, amelyeket más kis rák, béka, satöbbi királyságokkal osztottunk meg. És amikor azt hittük, hogy végleg béütött a mennydörgős mennykő, akkor jött az igazi mentőöv. Pontosan azoktól a lényektől, akik lerombolták otthonunkat. Hallottunk már hozzáértő okos emberekről, akik hazánk védelmére keltek. Ez kész öröm s boldogság egy pakkba, mert megint, ha nem is régi fényünkben pompázhatunk, de újból megerősödhetünk. Arról is van tudomásunk, hogy akár Csíkvármegye jelképei lehetünk!!! Nagyszerű!!! Nem rossz választás tőlük. Komoly ízlésre vall. Ki sem néztem belőlük... Ez módfelett hasznos lenne, mert jobban ránk figyelnének. Be tudnák népesíteni a meglévő holtágakat, tócsákat, tavacskákat, ahonnan lassan de biztosan elpárologtunk mint a kámfor. Az se lenne semmi, ha új helyekkel lepnének meg bennünket. Mi tényleg szépek vagyunk, s érdemes megőrizni, csodálni bennünk, már csak azért is mert pillanatnyilag előfordulásunk végett gyönyörűségünk "párját ritkítja" messze héthatáron. Még létezgetünk eldugott helyeken is, ahol a betelepített jövevényekkel kell megosszuk vizeinket, vagy azokkal a halakkal, aki lazán tudnak terjeszkedni, foglalósdit játszani, mint a naphal, a kínai razbora, vagy éppen az ezüst kárász. Azok sem éppen a barátaink, hiszen a tojásokból ki nem kelt bubáinkot felszokták falni – itt abbahagyta hosszú lére eresztett beszédjét, mert észrevette, hogy Ágnes kimeresztett szemekkel szinte kérdezni akar valamit. Mondjuk azért is mert hiába volt vízbe úgy érezte a sok lefetyeléstől alaposan kiszáradt a torka.

Hogy es néznek ki Csíkország Csíkjai?
   Csíkuszony megértő figyelő pózba vágta magát, és helyt adott Ágnes magából ösztönösen kibukó kérdő mondanivalójára.
- S valamennyien így néznek ki a csíkhalak mint őméltósága királyurasága?
- Hát nem látod, nincs szemed! Néz egy kicsit körül! A többi is pont ilyen! Persze hogy úgy! - torkolta le méltatlankodva Zsófia.
- Igen mi nagyjából így nézünk ki, de mint az emberek megtudjuk különböztetni egyikünket a másikától. Kicsit az uszonyával meglebbentette hosszú testét – igen, ilyen hengeres kürtőcső alakunk van. Amire igen hetykék vagyunk az a szájunk körüli tíz szál bajszocska. Ezekkel finoman tudunk érzékelgetni környezetünk. Más szóval élve tájékozódunk, hogy hol es járunk, kambacsolunk (eltekereg, kering), bóklászódunk satöbbi. Csudás egy bajusz, mert emellett pofásabbak vagyunk véle együtt. Testünket védőburokkal vesszük körbe. Az emberek nyálkának mondják, pedig kis selymes átlátszó tündéröltöny. A hölgyek esetében legyen kosztüm. Eme felhozatallal sokkal elegánsabbnak érezzük magunkat.
- S a hasatok? - ereszd el kérdést módjára bökte oda Zsófia.
- Nézd meg a magadét, s meglátod – tette hozzá fönséges, inkább ez esetben, lenséges nyugalommal, mivel vízalatti hazája van, Csíkuszony.
   S há tényleg, ott helyben, ha láttátok volna, az egész pufátok (orcátok) le szakadt volna! Valamilyen hókuszpókusz segítségével a vendégeknek csíkhal ruhácskája lett. A pocakjuk sárgán virított, s a hátuk barnán csillogott a víz alá jutott halovány meg-megrezzenő napsugarak fényében. Apró pikkelyek, amelyek alig fedték egymást, tették kiválóvá előkelőségüket. Szemük pedig nagyon aprók lettek, de azért kifogástalanul tudtak véle kukucsálni. Szép testüket szemüktől a farokúszóig két csík követte, olyan frakkos eleganciát kölcsönzött nekik.
   Amíg így forgolódtak, mintha az lenne a feladatuk Csíkuszony uraság kettőt tapsolt uszonyaival, hogy rá meresszék apró szemüket, nemcsak azért, hogy kis barátaink feléje fókuszálják tekintetüket, hanem figyeljenek további eszmefutkározásaira. Füleljék, amit mond, ha már nála tettek látogatást ez ügyben.
- Kedveseim – mi nagyon szívósak tudunk lenni. Ha kiszárad az élőhelyünk még ideig-óráig eltűrjük víz nélkül is. Mint most is, napközben inkább idelenn a mélyben szeretjük, egy szemernyit beletúrjuk magunkat az iszapfotelunkba, de nem végzünk akkora ramazúrit mint ő – mutatott Mártonra, aki éppen vígan hempergőzött az iszapban. Étrendünk igencsak változatos – továbbgarattyolt (beszélt tovább) – van benne mindenféle puhatestűek, férgek, bogarak, lárvák és lapik, levelek, növény darabkák. Ahogy vettétek észre nem vagyunk kimondottan vegetériánusok. Kértek egy falatnyit a csíkhal konyha remekeiből? Igaz, hogy én már papiltam (ettem) az éjszaka, de azért nyugodtan fogyaszthattok....
- Inkább nem – szinte egyszerre mondta a hármas vendégcsokor.
- Nos, akkor, ha nem hát nem, ti maradtok le a sok finomságról. Akkor inkább mesélek tovább. Szürkületkor szeretünk előjönni, és éjszaka murizunk, nagyokat habzsolunk, s aztán ismét jöhet a jól megérdemelt pihenés, szendergés és durmolás. Mi is szeretjük a friss levegőt, kell is nekünk főleg az oxigénből. Ha fogytán vagyunk belőle feljövünk mint ahogy ti szoktátok mondani, a likas bili a víz tetejére, s szippantunk egy jó nagyot belőle. Legnagyobb szükségünk záporok és zivatarok előtt van, hogy hörpintsünk a levegőből. Hajdan, mikor még több vala belőlünk a horgászok nagyon figyelték nyüzsgésünket. Abból tudták, hogy az idő megváltozik.
- Van-e nektek rokonaitok? - érdeklődött szinte közbeszólva Zsófia.
- Van – válaszolt rátartian Csíkuszony uraság – de Csíkban csak a patakokban, és az Oltban élnek. Ezeket kövi csíkoknak, vágó csíkoknak és a kőfúró csíkoknak mondják.
- És a bubákkal (babákkal) hogy es van? - kérdezte Ágnes.
- Köszönöm szépen ők is megvannak – tette hozzá viccesen, de aztán komolyra fordította szót. - Kettő és három év között kezdődik az udvarlás, utána jöhet májusba és júliusba a családalapítás. A társkeresés és a bájolgás a vízinövények között a legromantikusabb. Egyenesen oda vannak érte, imádják fiatal társaim. Ott lehet rendesen enyelegni... A bubák az ikrákból hamar kifejlődnek. Még jóformán tíz kerek nap se kell héza (hozzá), s máris ficánkolnak a vízben.

   Ezek után lett egy kis csend, a vendégek pedig még egy kicsit szöszmötöltek, ne legyen olyan hirtelen a távozásuk, de azért mégis igyekeztek, hogy hagyják ő királyi uraságát pihenni. Búcsúzásukkor örvény keletkezett a vízben, a három kalandor pedig a parton találta magát. Ott volt útra készen Balambér, de Bőcs Adalbéét is az összeöltött varázskapcájával. A lányok Balambérra szálltak fel, Mártonka pedig Adalbéét mellé a varázskapcára, s azzal vettették haza, mert cefetül kifáradtak. A következő kalandozásig, amit nem tudtak a hét melyik napjára fog esni, föltétlen pihenni akartak.

 

Borbé Levente
2015 január vége – február eleje