A tarka fátyollal borított rétek, erdőszéli tisztások, mezők, a halk hajnali napsugaras pírban fokozatosan erőt véve magukon egyre élénkebbekké kezdtek válni. A májusi serkenő sarjadásban fogódzkodó élet, üde hamvasságában ölelte át a völgyet, a hegyek magaslatáról őrt álló örökzöldek vigyázó tekintetével. A nyíltan látszó, de mégis rejtőzködőnek tetsző virágszőnyeg érintetlenségét tárta a mindenség szeme elé. A múlékonyságot megcáfolva, az örökkévalót, a boldogságot adta át, készen állva a zsongás-bongás mesés és káprázatos tájában munkálkodó csodalények sokaságának. Azoknak a parányi, a csöppnyi, és a markunkban is elférő szárnyas tündéreknek, akik fáradhatatlan tenni akarásukról oly híresek idefelé. Az erre járó szemlélő, sem boldogságában, sem izgalmában nem tudna álomba szenderülni. A lények, nem is gyaníthatóak, honnan eregéltek szemügy közelében (jöttek), de egyre jobban zsibongtak. Annyit talán feltehetően mégis lehetett sejteni, hogy a zöldellő mezők virágtavainak rengetegéből, s azoknak szélrózsa minden irányából bújtak elő. Talán megneszelni vagy kifürkészni könnyebb volt leleplezni őkelmük, hogy némelyikük a virágokba, mások a bokrokon, megint mások, ki tudja hol lapultak meg az éjszakai pihenőre. Akik meg a sötétben munkálkodtak, azok most húzódtak el messzire, vagy a titkos búvóhelyükre. A létünnepébe borult a vidék, ami egészen júliusig fölöttébb nyüzsög minden porcikája, egyes részein talán még tovább is tart, legfőképp addig, amíg elérkezik a kaszálás ideje. Akkor inkább a szöcskenép munkálkodása a meghatározó...
Szárba szökkenő és szárnyát bontogató élemedés
Nem tudni hogyan történt az egész história, de hőseinket furcsamód nem éppen otthon érte az ébredés. Márton hétpettyes katicabogárként tért magához egy margarétában. Lábait megmozgatta, szárnyait megnyújtóztatta, s aztán, uccu neki vesd el magad, nekirugaszkodott a verőfényes délelőttnek. Repült, úgy, mint soha. Mert eddig valljuk be, nem volt éppen gyakran alkalma... Boldog volt és kövér. Röpködött virágról virágra. Röpködése alatt hozzá hasonló repdesőket fedezett fel. Mindegyik nem tűnt éppen olyannak, mint ő, de ez a tény egyáltalán nem zavarta. Ami azonban inkább foglalkoztatta, az a étek vala. Szokatlanul vonzotta egy kis levélen feltálalt ínycsiklandozó levéltetű hami (ennivaló). Neki is kezdett a zabálásához. Ha egyszer kívánta, mit is csináljon, hát megette. Jól sikeredett ez a miniportyázás... A pocka majdnem szétrepedt. Gondolta egy kicsit megpihen. Hanem ahogy így pihengetett (lazított), csak úgy légiesen, félhangból valaki megszólította.
- Hé te gömböc barátom, mit csinálsz ott a levélen? - kérdezte a titokzatos idegen.
- Itt ne ettem, most pihenek - válaszolt ritka nyugalmas közömbösséggel Márton.
- Nem ismered fel a hangom? - kérdezett rá az a valaki.
- Hát izé, s mezei, aki a lovát vezeti, te Boglárka vagy - derítette ki Márton, aki maga is csudájára járt folyékony magából ömlő beszédének.
- Nézd csak, jómagam egy ezüstös boglárka pillangóvá változtam. Ugye de gyönyörű vagyok?!
- Az vagy - jegyezte meg valamelyest lerázóan Márton.
De amint így társalognak mindketten, észrevették, hogy az ég felől még három pillangó, meg egy zöldes bogár érkezik feléjük. Nagyot hőköltek hátrafelé, mert nem tudták kik azok. Aztán, amikor közel értek, a kételkedés eloszlatása végett a legnagyobb közülük dumába kezdett.
- Sziasztok megjöttünk - én egy fecskefarkú lepke lettem - számolt be magáról Ágnes.
- De hogy a csudába változtunk át, mikor este ágyba bújva gyerekként hajtottuk álomra fejünket? - kérdezte ingerülten nappali pávaszem pillangóba bújva Zsófia.
- Hát úgy, hogy Balambéréknek ez volt a különös ajándék viccük. Ezt tervelték ki, hogy egy napra virágtündérek lehessünk - válaszolt Ágnes.
- De nekünk nem is szóltak - elégedetlenkedett Dorka aranyos rózsabogár alakjába rejtőzve.
- Nincs itt baj! - hangoskodott Cecília, atalanta pillangós kosztümében - ha kis tündérkék lettünk használjuk is ki!
- Csináljuk úgy - mondta Fecskefarkú Pillangó Ágnes - hogy mindenki bemutatkozik, mint, amikor madárkák valánk.
A többiek beleegyeztek. A Hétpettyes Mártonkát semmi sem mozdította ki a nyugalmából továbbra sem. De ha már az egyik okos, nem lehet tudni ki, úgy döntött, hogy szerre mutatkozzanak be, akkor le van ejtve egy kis piszmogás és két szöszmötölés után rávette magát.
Szárnyas bogaras bemutatkozósdi
Egészen lazán kezdett bele Márton. Mivel a saját dolgait tudta, mint bogárka, lökte is a dumát. Elsősorban elmondta, hogy ő nagyon szereti a levéltetveket, igazi csemegék. Aztán beszélt arról, hogy négy réteget is lehánt hernyóként magáról, míg végül bebugyolálja magát, s onnan már bogárka lesz. Közel kilenc hónap alatt igazán jól megvan, s utána átszáll a pöttyös lelke egy másik katicabogárka bubába (lárvába). Az embervilág szerencsére imádja fajtáját. A gyerekek játszódnak véle, a felnőttek pedig örülnek mert leeszi a tetveket a mindenféle elültetett növényekről.
Boglárka beszámolójában nagyjából elmesélte, hogy ruházata sötétbarna, amely narancssárga szalaggal és pöttyösen van kitarkítva, de fiútársaiké az öltöny más. Nagyon, de nagyon szép kékben ragyog. Persze a szárnyaik nekik is babókásak (foltosak, pöttyösek). Szeretik a lucernát, a lóherét, a tarka koronafürtöt és így tovább. Már tavasz derekán megélemednek, s élvezik az életet.
Dorka egy szikrát idegenkedett a cuccától, de aztán csak kifejtette, hogy ő egy aranyos rózsabogár. Ami tetszett az az aranyos, no, meg a rózsa szavak voltak. Csillogós fénylő zöld ruháját elől rézvörössel szépítette meg. Társai legjobban a galagonyaféle bokrokat, a csipkebokrokat (vadrózsákat), és a bodzát szeretik. Még az emberek szempontjából sem kártevőek. Repülésük közepette bűbájosan megvilágítva ragyogva fénylenek.
Cecília atalanta pillangó képébe tündökölt. Igazi tarka lepke vala. A szárnya széleit feketés alapon fehér babókák tarkították, míg beljebbecske már pirosas szalag fogta át, akár a hát szárnyacskáját. Május és október között, akár két rend nemzedék is felröppen belőlük. A csihányra (csalánra) rakja rea (rá) bubáit. A bölcsöt megszereti nyamizni (enni), egy kis bogánccsal vegyítve. Ő maga pedig helyi tündérkék egyik ékes tüneménye.
Zsófia szemet gyönyörködtető cuccot kapott magára. Büszkén beszélt a lélegzetelállító pávaszemes szárnyairól, amelyek nagyrészt vörösesbarnára vannak kifestve. Ellenállhatatlanságáról részletesen nyilatkozott, ezt követően belefogott a szeretett környezetének feltárásában. Hason-szárnyú rokonaik szívesen elidőznek a bogáncson, aszaton, nyári orgonán, bársonyvirágon és a többi növényen. A bubák szintén a csihányon kelnek ki, mint az előbbi pillangófaj. Valljuk be, bármennyire is rázzák a rongyot, ők is inkább a bábból való kikelés után pompázatosak...
A sort Ágnes zárta. Fecskefarkú szárnyait kitárta, hadd csodálják a körülötte lévők. Igaz mindezt szerényebben tette, mint elődje. Egy hamisítatlan pillangós gyönyörűséges napfürdőzésének lehettek tanúi. Az egészet mégis túlnyomórészt ismereti céllal tette. A többiek lecsekkolva látták, hogy szárnyait feketén körbehúzva hordta. A kosztüm nagy részét szép sárga anyagból hozták össze, ami hátul fecskefarokba végződött. A fekete szegélycsíkját kékes pántlika követte, és mindez hátul pirosas rozsdabarna színfoltra cserélte le. Az efféle pillangó, mint ő, többek között a vadgesztenyefán, vagy juharfákon szeret elidőzni stb., de még néhanapján a kertekben termesztett murkon is pillantásnyit gubbaszt.
Pillangók és csudabogarak tüneményes uradalma
Ezzel a divatbemutatóval véget ért a letyepelés (folytonos beszélgetés). Eldöntötték, hogy útra kelnek, mint virágtündérkék, és megnézik bogár és pillangótávlatból a mezőt, a rétet, a legelőt, ahol egyszer sok a fű. S eme zöldellésben a köztük lévő virágáradatot, amelyek végett úgy tetszik, mintha mutogatná magát. Repdesés közben más egyebeket is láttak. Például kövön sütkérező keresztes viperát, vagy éppen az Olt partján vízbe igyekvő siklót. Tudták róluk, hogy a hiedelemmel ellentétben nem annyira vérengző állatok. Legtöbbször csak önvédelemből támadnak. Aztán észrevették a huncut pókokat, azt föltétlen kikerülték, ha nem akartak hálójukba keveredve csemegék lenni. A házakhoz közel érve a kertek aljába egy süni családot pillantottak meg, amint anyukája szigorúan röfögött nekik, nehogy valaki is le próbáljon maradni a többiektől. Vonultak a nappali nyugvóhelyükre.
Mivel ahol röpdösgettek (szálltak) egy varázsmező vala, a tavaszvégi, a nyári és nyár eleji virágok mind ott voltak egy bogban finom odoruk bebizonyította, hogy a természet illatszerboltja a legkellemesebb hetedhét határon, országon innen és túl. Virágok ritkaságát lehetett megbámulni. Mint a szépséges kockás liliomot, az előkelő ruhába pompázó pünkösdi rózsát, vagy éppen a kora tavaszi bokrok közötti boroszlánt, amely olyan átütő erős illattal ajándékozta meg a völgyet, mint másutt a nárcisz. Továbbá szépségükkel, többek között puszta jelenlétükkel hódítottak a júniusban nyíló havasi piros sötét kosborok, és a mélykék tavaszi tárnicsok. De ott volt szibériai nőszirom, margaréta, kökörcsin, szegfű, turbánliliom, kárpáti harangvirág, s a felsorolásnak se szeri se száma nincs. Azért állok meg itt.
Repdesésük közepette hős felderítőink sok szorgalmas méhecskével, aztán darázzsal, dungóval (dongóval) és más bogarakkal találkoztak. Úgy tűnt azok is gyerekek, mert hasonlóan beszélgettek, mint ők is, a nap folyamán magukról. Hanem egyszer Zsófia megunva igen figyelemreméltó és elegáns pillangócuccát, a feléje közeledő narancslepkére cserélte volna le. Ahogy ezt kigondolta rögtön olyanná változott át.
- Ki vagy te? - lepődött meg Ágnes.
- Hát Zsófia - közölte véle unottan a volt pávaszemes lepke.
- Nem lehetsz ő! - felelte Fecskefarkú Pillangó Ágnes.
- Dehogynem! - folytatta - csak arra kell gondolni, amilyen röpdösővé szeretnél válni.
- Ez tényleg igaz? - csatlakozott hozzájuk Cecília.
Zsófia csak bölcsen mosolygott, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszt. Pillanatok alatt lett érdekes ramazúri. Először egymás öltözetét próbálták ki nagy gyorsan, aztán elszaladt a ló vélük. Csak úgy váltogatták lepkeszárnyukat, vagy bogarasodtak el, ahogy az ember szokta váltani a nadrágfenekét menetelés idején, tűrődés gyanánt. Szebbnél szebb pillangókká váltak. Mártonkából a pirosra meszelt nagy nyárfalevelész lett. Dorka c-betűs lepkéből éppen sakktáblalepkévé változott, amikor Zsófia éppen fekete selyemlepke lett. Ágnes nagyon bírta a piros színű csüngőlepke ruházatot. Abban röpdösött egy darabig, majd ő is cserélt, mint a többiek. Cecília inkább havasi tűzlepkévé változott, majd egy kis idő elteltével Apolló-lepkeként folytatta útját. Hát igen cifra menet folyt. A végén már nem tudták ki kicsoda, s nehogy összekeveredjenek a többiekkel, mert a környéken szép számmal voltak hasonló színekben pompázóak, úgy döntöttek, ahogyan kora reggel a hasukra sütött a nap olyanokká változnak vissza. Úgy is lett.
Hasznos kis lények
Amint így röpködnek, észrevesznek egy darazsat, amint panaszkodik egyik társának.
- Mi történt kis darázs? - kérdezte Ágnes.
- Nem darázs vagyok, hanem zengőlégy, és egyébként Gergő vagyok - jelentette ki hetykén a kis csoda.
- Mi a baj? - kérdezte Mártonka.
- Hát mi lenne, az emberek összekevertek a darázzsal, s nagyon kezdtek hajkurászni, ezért menekültem a mezőre. Pedig nincs is darázsderekam, s a szemeim is nagyobbak - panaszkodta Gergő zengőlény.
- Te is gyerekecske vagy? - kérdezte Cecília.
- Hát úgy valahogy, mint mindahányan - felelt meg a kérdésnek Gergő - s ide kényszerültem keringeni Bence, Farkas, Áron és Géza barátaimmal. Remélem, megúszom élve a napot. Pedig hasznosak a mifajtánk, mert a virágokat menet közbe beporozzuk, s rengeteg levéltetűtől szabadítsuk meg a növényeket.
- Ez így igaz! - szólt közbe egy arra repülő Bendegúz névre hallgató méhecske társaival együtt repülő szerzet.
- Bezzeg a katicáknak könnyebb, mert őket nem csapják csak úgy agyon - elégedetlenkedett Bence.
- Változzatok át, mondjuk méhecskévé - ajánlotta fel Dorka rózsabogárka az ötletét.
Azok meg át is változtak. A sok duruzsolásra és elégedetlenségre egy sereg bogár, pillangó és más rovar gyűlt össze. Nem is kell mondjam, a kis lények igazából gyerekek voltak. Most tanulgatták azt, hogy nem is olyan egyszerű a kistündéres pillangós-bogaras világuk, mivel az embertársaik nem mindig kíméletesek vélük. Erről Ágnes-Panna a narancslepke is panaszkodott, hogy kiszorították őket a természetes élőhelyükről. Most néhány kedves természetvédőnek a kezükben van a sorsuk. Az Eszter névre hallgató zöld fátyolka előadta, hogy ő mennyi kártékony apróságot bezabál, és mégis bántják, pedig ha ő egyszer besegít a munkálatokban, a kertekben is jobban virul minden. Ekkor döcögött elő fülbemászó Töhötöm, hogy elújságolja ő is a magáét. - Keveset röpködök, de folyton gyanús vagyok az embereknek, pedig ha tudnák milyen ügyes vagyok! Az elnevezésem meg hibás, mert ahogy egy farkas jár a fülbe, na én is annyit. Azért mert egy csepp gyümölcsöt megkóstolok, nem kell mindjárt fasírtot csinálni belőlem. Levéltetvektől, rovartojásoktól és lárváktól szabadítom meg a fákat, s ez a köszönet...
- Ez így van! - helyeselte a Ferenc névre hallgató méhecske. - A virágok megporzásában jeleskedünk. Mondjuk hasznosnak tartanak, de nem minden rokonainkat. A magányos méheket is kellene hagyni boldogulni, mert bizony ők is részesei az ámulatba ejtő élővilág gondoskodó lényeinek. Ejsze (úgy vélem) a legszerencsésebbek poszméh, azaz dungó rokonaink tőlük egy szikrával jobban tartanak.
A végén már igazi konferencia alakult ki. A problémák megoldásának se szeri, se hossza nem volt. Mindenki mondta a magáét. Pillangók, bogarak, pókok és másfajta rovarok gyűltek össze. A veszélyes ellenségük között mindegyiknek ott volt az ember. Tárgyalásuk fő témája a káros tevékenységükre irányult. A különböző permetezéssel, szemeteléssel lerombolja eme kis lények otthonait. Az egyik igazi született méhecske felszólalásában ecsetelte, hogy mit szólnának az emberek, ha őket is egy cseppecskét béfrittelnék (bespriccelnék) vegyszerekkel, meg a szemetet rájuk borítanák, hogy éldegéljenek bennük, haddlámca (hadd lám csak) mit szólnának. Egyesek kezdték egyre jobban felhergelni magukat, de ekkor a „nagyérdeműek” meglepetésére ember formájú lények érkeztek hozzájuk. Pillangó szárnyuk volt. Valahol a rovarok által kialakított kör közepén álltak meg. Nagy csönd lett. A "konferencia díszvendégei" kecsesen meghajoltak. Akinek koronája volt a fején, az a társaság-felé intézte köszöntő szavait.
- Üdvözöllek benneteket! Én vagyok a Virágtündérek királya. Kedves kis tündérkéim, létünk ezen a földön az emberektől is függ. Ti most azért vagytok itt, hogy lássátok, amit egyesek meggondolatlanságból tesznek, az mindannyiunknak rossz, még nekik is... Arra kell törekednünk, hogy szót értsünk vélük, s meggyőzzük arról, hogy mennyire fontos, ami él és mozog. Türelmeseknek kell lennünk, hiszen tudjátok a türelem rózsát terem. S még valami - nyomatékosított - sok jó ember van, csak elő kell csalogatni belőlük, azt a valóságot, hogy igazából minek is a részesei.
A szónoklat remekbe sikerült. Egyszerre volt kirobbanó viharzó taps és éljenzés, olyan mint a kommunizmusban, amikor ezt még parancsszóra rendelték... Aztán lett újra nagy csend, majd sutyorgás, és újra nagy zsibongás. Mindenki friss ötlettel állt elő. Lemenőben járt a nap, amikor magukhoz tértek. Hamar rájöttek, hogy ezt nem lehet egyetlen nap alatt kibeszélni. A tündérek minden egyes kedves gyereket arra kértek, hogy a fejükön keresztül bucskázzanak hetet. Mindegyikük ott helyben megtette. S hát uram-teremtőm, mintha mi sem történt volna a gyerekek saját lakásukba, házukba, kertjükbe találták magukat. Azért történt így, mert megértették, hogy nemcsak a házuk az otthonuk, hanem az egész környezetük, ahol élnek, vagy egyáltalán megfordultak. S azt, pedig óvni kell.
Fákon pihenő felhők
Másnap pirkadatkor Ágnesék már Balambér hátán szellőlovasként szelték a levegőt az Égigérő vackorfa felé. A ködbe burkolózó táj fehér tengerében kezdődött a reggeli muzsika. A madárkoncertek végtelen egybefonódása. Mert a természetben mindegy ki énekel, az külön-külön, s egyszerre is gyönyörű. Ahogy oszladozott a vattafátyol, látomásként mutatták meg magukat felhő barátaik, a fákra könyökölve. A vackorfánál ott vala Bőcs Adalbéét, Cecíliáékkal. Az öreg fa törzséről pedig Szélítő királykisasszony tekeredett le. Amíg látványosan végeérhetetlen haját tündéri módon lobogtatta, addig a kedves manótársaik is odaértek. Együtt vala a nagy felfedező csapat. Kimondottan örültek egymásnak. Volt ott ölelelkedés és örömködés. Még tartott bennük a kis tündérség igézete (meg voltak babonázva).
- Szervusztok drága putyurkáim (aranyoskáim) - szólalt meg Balambér. Megvala (megvolt) kalandjaink fontosabbikai. Ezután csak akkor találkozunk, ha szükség lesz ránk - igazította el a társaságot a ki se náznéd belőle, jóságos sárkány, Balambér.
- És hogyan hívjunk? - kérdezte Zsófia.
- Egyszerűen - tette hozzá Balambér - kaptok tőlünk egy sípot, amit a nyakatokba muszáj viselnetek Azt csupán akkor tudjátok használni, ha hisztek benne, hanem sajátmagatok sem láthatjátok!
- Hü ha de érdekes! - áradozott Cecília.
- Bizony az - foldotta meg a beszédet Bőcs Adalbéét, miközben szokás szerint vigyorgott.
- Én pedig átadom csapatotok legidősebbjének a csodálatos vesztencét - Mondta Szélítő.
- Mit? - érdeklődött Dorka.
- Hát a vesztencét! - nyomatékosított Szélítő, majd észrevevén a társaság értetlenségét elmondta - ez egy olyan útravaló tarsolya, ami eligazít a titkokban, a felfedezésben, és látjátok azt, hogy hová szeretnétek tartani.
- Csodálatos!!! - örömözött Ágnes.
- Nekem is adjatok! - követelőzött Boglárka.
- Még addig ügyesedned kell - mosolygott megértően Boglárkára Mogyorólaki Bölcs Mogyimanó.
- Nekem is kell vajami?! - kérdően kért akármit Márton.
Nem vala muszáj sokáig kérnie, mert elsőnek ő kapta kézbe a sípot. A manók, mielőtt egyik is elveszne, gyorsan felsegítették a gyerekek nyakába. A sípok ott helyben már láthatatlanokká váltak. Aztán a társaságot elvitték Balambérék még egy jutalom felderítőkörre. Ez már nem is tűnt annyira kutakodónak. Repültek a magas hegyek fölött. Látták a fákon pihenő felhőket, a tekintélyes farkas csapatot, a patakokba ficánkoló pisztrángokat. Egymásra nézve, kiolvasták gondolataikat. Tudták, hogy vannak gépek, amelyek veszélyt hoznak erre a Tündérországra. Nem hiányzik a szemét sem, és figyelemmel kell lenni egymás iránt, mert akkor nem olyan könnyen betegednek meg a fák. Persze vágni se kéne nyakra-főre őket, hadd lássák még, akik utánunk jönnek, hogy mi is az a fenyő, a borsika bokor (boróka bokor), a mogyorófa, a tölgyfa meg a hársfa, vagy éppen a folyóvizek menti fűzfa. Vagy éppen az andalgó csiga, a vízbe úszkáló halacska, a fákon pihenő madár, az erdőben bőgő szarvas és így tovább. A sort itt is lehetne folytatni, de most nem a növény- és az állatlexikon a fontos, hanem minden élőlény, ami benépesíti széles e határt. Az egyre magasztosabb gondolatok mellett repülés közben most a kaszálókat csodálták. Magukba szíva a bugják (boglyák) illatát. Eszükbe jutott nekik, hogy az itt lakó népek háziállataikkal karöltve, hogyan segítenek egymásnak. Az állatok legelnek, s megganyézzák (megganézzák) a földeket. Ettől aztán jobban sarjad ki tavasszal a fű. Lesz, amit kaszáljon az ember. Na meg az a sokféle pompás virág szemet gyönyörködtető virág. Hát ez a Tündérvilág! Most már a gyerekek is tudták, hogy bölcsekké, meg tündérekké válhatnak, ha a szívük képes együtt lüktetni a drága természettel.
* * *
Ha mindezt nem hiszed komám, akkor vedd a fáradságot és ülj ki egy dombtetőre, de ne hangyabuckára, mert rendesen megcsipkelődnek benne lakó katonái, és figyeld a mezőt. Észre fogod venni a kis lényeket, s annak munkálkodó zaját, miként töltik meg élettel az egész völgyet. És rájössz, miközben hallod mintha a virágok, a bokrok és a fák susogása vélünk együtt, róluk-rólunk, értük és értünk beszélne, hogy szereted mindezt, s rajongva át akarod ölelni az egész világot.
VÉGE
Borbé Levente,
2016. május idusában