Egyik napsütéses délutáni napon (pedig felénk mostanság inkább borús az égbolt), kaptam egy levelet. Nevemre szólt, kíváncsian néztem vajon ki a feladó. Pillanatok alatt eloszlott a homály, helyét a teljes világosság vette át, akár a délutáni napsugár. A levél egyenest Budapestről érkezett, meghívást kaptam egy mesepályázat eredményhirdetésére, amelyben a zsűri értékelése alapján írásommal betáncoltam az első legjobb tizenöt közé. Nagyon boldoggá tett a hír. Pillanatok alatt elfelejtettem mindazt, ami egyáltalán zavart addig. Szinte szárnyaltam. Aztán szinte nélkül, fellibbentettem magam a felhők közé és tettem néhány kört. Jó is volt, hiszen oly régen nem láttam a környéket madártávlatból. A nap sugarai felhők mögül kibújva meg-megcirógatták orcámat. Beláttam az egész völgyet, ez alkalommal sokkal színesebbnek láttam a maga kis patakjával, határmentén őrködő fenyveseivel, bokraival és gyönyörű mezejével. Szemem tükrében ott volt mindaz, ami kedvesnek tűnt. Nem akartam földre szállni. Ilyen az ember, ha boldog. Biztos megesett a kedves olvasóval néhanapján, vagy nem? Nem-e.
  Az elkövetkezendő napokban súlyos vulkáni köveket szedett össze kedves feleségem, s azzal tömte meg a zsebeimet, hogy végre sikerüljön földön járni. Sikerült. Közel egyéves kislányom elkacagta magát, kis kása fogacskái amúgy virítottak rám. Volt is amit kacagjon, mert igazából ezután jött, ami még nem volt. Mondjuk nem az a haddelhadd, amire szoktak számítani, de ez se volt kutya. Levelezésbe kezdtem. Írtam rögtön, de most mindjárt egy levelet a történetem egyik méltatójának - pályázat szervezőjének. A levélben az állt, hiába vannak szárnyaim, az utat mégse tehetem meg, hiszen légvonalban a célállomás kábé ötszáz kilométerre van. Nagy a gyanúm, addigra csak elfáradnék valamelyest. Nem is beszélve az izzadságról, meg az ügyeskén kivasalt ruháról. Hogy is néz ki az ember fáradtan, kócosan, szagosan. Jobb ha az ilyenbe nem bonyolódik bele. Tehát megírtam levelem, tudattam, hogy valaki más fog helyettem elmenni. Az a valaki nem akárki, hanem egyenesen az egyik lelki barátom. Kiderült egy nap múltán, hogy ő mégsem tud elmenni, elnézést kért, közbe jött valami nagyon fontos és sürgős dolog. Ha közbejön valami fontos és sürgős dolog, minden ember tudja, ilyenkor nem szabad kihagyni, mert elmaradna a fontoskodás és sürgősködés. Gondoltam nem egy gond, csak megkérem a testvéremet, habár nem tudom mennyire fog tetszeni neki az egész. Hát eleinte vacilált, hogy nem is tudja, ráadásul oda a megbeszélt szombati ebéd. Ki tudja lekési az előételt, vagy még rosszabb, csak a nassolásra ér oda, az pedig valóban nagy tragédia lenne. Végül úgy döntöttem beszélek mással. Egy másik kedves barátomnak, valamint kedves feleségem öccsének is küldtem levelet. Kiderült, hogy az öcsike szervezkedik is érdekemben. Este fölhívott nemes lelkű testvérem, aki képes volt visszamondani ebédjét. Kiderült, hogy a fontos ebédet egy nappal arrébb csúsztatták, nem felejtette el közölni, hogy miattam történt. Hálát rebegtem neki. Aztán a kedves feleségem telefonált az öcsikéjének, hogy szervezkedés vissza. Rögtön megértette, s szervezkedés vissza. Másnap megkaptam a levelet, amelyben a másik kedves barátom közölte a természetesen, hogy elmegy dolgot. Rögtön írtam neki, nem fontos, mert bátyám állja a sarat, vagyis vállalja a feladatot. E lázas levélváltás alatt a súlyos vulkáni kövekből minden firkálási alkalommal kiszedtem egyet a nagyon mélyre szabott zsebeimből. Volt erőm értesíteni a szervezőt, miszerint a kiválasztott ember cserélődik az édes bátyámra.
  Nos, eljöve a nagy nap. Jómagam családostól kivonultam a természetbe. A technika világának köszönhetően, telefonon jött az értesítés, miszerint a bátyám ott járt a díjkiosztás színterén, sajnos semmiféle általam leírt megmozdulást nem észlelt, pedig még az egyik kásszírnőt is megkérdezte. A kásszírnő állítólag csak bámult ki a fejéből, mint borjú az új kapun. Így hát nem történt meg a hőn óhajtott vágyam, ami szerint képviselnek engem, pedig ott vala, aki szívesen megtette volna.
  Másnap újra igénybe vettem a villámpostát, ami úgy száll akár a gondolat. Mélyen magamba néztem, úgy éreztem egy bocsánatkérést elsütök, mivel magam sem tudtam miért kellett véghez vigyem imigyen a dolgot. Választhattam volna valami egyszerűbbet és nagyszerűbbet, ahogy a végén összejött. Azért remélem a testvérem ebédje nem maradt el a kitűzött napról, mert sajnálnám.
  Kislányom mosolyogva nézett rám, figyelte üres zsebeimet, már egy kő sem volt benne. Beledugta egyik kis karocskáját egészen könyékig, összeszorított kezecskéjét felém nyújtotta, kacagott a szeme, csak annyit mondott kitárva azt - "Ne!!!" Kapott valamit, amit én sose vettem észre. Bejött a feleségem, neki is megmutatta, majd mosolyogva átadta nekem. Akkor értettem meg, azt kaptam, amit megérdemeltem. Naivitásom, a sok hűhó nem volt semmiért. Gazdagabbá tett. Rájöttem vannak fontos dolgok, igaz mindenkinek más, de vannak, amik nem tűnnek fontosnak, de anélkül élni nem lehet. Vajon mi nélkül nem lehet élni? Talán jobb lesz mindenki magába néz, vagy megkéri gyerekét valahonnan vegye elő és mutassa meg.
  Egyet gondoltam, s kettő lett belőle. Levelet már nem írtam, (legalább egy darabig). Helyette bementem vigadozni kislányommal, a kis tündérkémmel, aki angyali mosolyával elkápráztatott. Érkezett a kedves feleségem is, ő se akart lemaradni a hancúrozásról. Kislányom az ég felé nézett - "Ne!!!", mondta csodálkozóan újra. Láttuk mi is az angyalokat, akik tudták, hogy e történet megkellett szülessen.

  A lázas levélváltás emléke kiváltságos helyzetet teremtett személyemnek, amelyben szervezkedéseim leegyszerűsödtek. A lényeg nem veszett el, megmaradt továbbra is, de figyelmeztetett, ne csináljak komplikáltan valamit, amit egyszerűen is lehet.

Vége

Borbé Levente
2008