Farkas úr már egy jó ideje nem sietett sehová, benne volt a vérében minden perc múlása, talán azért tudta rögzíteni az idejében történések menetrendjét. E bűvkör átitatta egész életét, fene nagy eleganciával szinte rituális mozdulatokkal, egy kis könnyedséggel oldotta meg a célállomás előtti készülődést. Szeretett időt szakítani minden részletnek, és ez sikerült is neki. Mindehhez a komótos kialakított rendszerhez hozzájárult némi izgalom is, hiszen nem akarta megőrizni, szokássá és monotonná tenni mindazt, amit évek során felépített, ezért képes volt mindig módosítani, lefaragni belőle egy szikrányit és hozzátenni ötleteket, amelyet az újabb cselekvésig gondolt ki. Ilyen s hasonló formán gyűrte hétköznapjait, ráadásul képes volt falkavezérként tündökölni munkahelyén. Azonban, egyszer csak, egyik babba alkalommal egy újabb nap virradt rá, egy egészen más, ami teljesen bezavart neki. Kedves, régen nem látott kamaszkori barátja hívta fel telefonon. Meghívta egy kis beszélgetésre, oda, ahol oly sokat időztek hajdanán. Természetesen benne volt nyakig a találkába, tehát elfogadta. mégis azon morfondírozott, vajon honnan tudta meg barátja az ő telefonszámát. Nos, millió lehetőség nyílik ennek boncolgatására, de ő inkább azért tette, hogy valamivel hamarabb teljen az idő és a téma foglalkoztatásával együtt, tűrje az alig múló gonosz perceket. A percek bizony nagyon lassan kotyogtak, mintha fennakadtak volna az időhullámhosszán. Minél inkább közelebb került az elinduláshoz, annál hosszabb és nyúzottabb lett minden, ő magából kiindulva, kezdve az idő fortélyos játékáig. Mégis mikor elérkezett az indulás pillanata, mintha nehezére esett volna kilépni a küszöbön túlra, márpedig más lehetősége, ha a találkát választotta nemigen volt. Zavarodottságában csak a régóta várakozás segítette. Nehéz döntés előtt állt. Hosszú magával tárgyalás után, a kijelölt időben, határozottan a megszokott pontos mozdulatait rögzítve merészen lépdelve elhagyta otthonát.
  Már egy jó ideje szedte a lábait ütemesen, mikor úgy döntött inkább lassítania kellene. A rég óta várt találkát mintha már nem is akarta volna. Közben felgyorsult, de mindig lefékezte magát. Zavarodottsága furcsa játékot űzött véle, néha úgy támolygott, mintha már legurított volna reggeliben néhány kupica erőset. Problémássá vált a közlekedése. Egy drága hölgynek neki koccanván tért igazán magához. Addig a pillanatig még elment az a néhány súrlódás az emberekkel, akik végigbámulták őt, de itt már nagyon nem, hiszen a kedves hölgy retiküljét érdekes támolygó mozdulataival sikerült kiütni annak finom kis kezéből. A hölgy csicsás retikülje beletottyant egy azelőtt való napi esőzéstől vízzel feltelt pocsolya gödrébe.
- Szemtelen mocsok fráter! Nyissa már ki a szemét! Ne igyon annyit, hogy még menni se tudjon rendesen!
- Asszonyom én. segítek.
- Ne segítsen nekem, hagyjon békén, s kíméljen a magyarázkodástól!
- Bocsánat asszonyom. Én.
  Sajnos a hölgynél nem nagyon vívta ki rokonszenvét, de még az egyébként jól ismert gáláns emberi mivoltát sem. A hölgy maga, ráncigálva vette fel a retiküljét, és nagyon sértődötten törölgette egy tucat papír zsebkendővel, majd balra el. Ő pedig kicsit üresen érezve magát, pótcselekvés nélkül maradt ott a járdaszegleten és nézett ki bambán a fejéből. Nem tudta megállapítani miért kell ekkora hűhót csapnia rég nem látott barátjáért, miért is zökkentette ki a megszokott kerékvágásból őt, aki mindig tudta, mit, mikor, miért és hogyan kell csinálni. Újból útnak indult a kijelölt találka felé. Mikor már elegánsra összekapta magát, megint sikerült kizökkenteni méltóságteljes állapotából. Egyik kedves munkatársa jött véle szembe, minden áron ki akarta kerülni őkelmét, de nem jött össze, gondolta, hát ilyen a mai formája.
- Szervusz barátocskám, nos elkészítetted a projektet?
- Igen, azt hiszem.
- Hát hogyhogy barátocskám, csak azt hiszed? Tudom, ez egy finom lapos trükk nálad, ügyes ember vagy, te mindent idejében el tudsz végezni.
- Öhö.
- Valami baj van? Nem figyelsz rám. Hohó Farkas én vagyok a bárány.
- Nagyon vicces.
- Barátocskám úgy veszem észre, mintha menetlevelet adtál volna kezembe.
- Ne haragudj, egy kicsit. Ö, egy kicsit.
- Fáradt vagy? Beteg vagy? Mi történt?
- Igen.
- Mi igen?
- Ne se törődj, helyrejövök.
- Jól van, akkor hagylak, később majd megbeszéljük.
- Az, jó lesz.
Kicsit zavarta, hogy a kedves munkatársát ilyen nyers modorral rázta le, de nem tudta mitévő legyen. Folytatta útját, s próbálta rendbe szedni szanaszét heverő gondolatait.
  Múltbéli világok cikáztak maga előtt a tavaszi fuvallatban, és mégis merőben megnyugtatta elméjét a körbejáró szél. Maga előtt látta a ködbeveszett gyerekkort és a felnőtté válás minden pillanatát, amin a barátság napfénye tiszta sugarakkal átragyogott. Úgy hatott ez az egész világosság, mint egy tündéri látomás, egy mennybéli fény. Lelkét kellemes frissesség töltötte el, szívverése kiegyenlítődött és egyre boldogabb lett. Észrevétlenül kilépett a jelenből, s már nem botorkált a régen várt találkozástól, érezte a régmúlt tavasz illatát, látta azokat az utcákat, amelyek rég eltűntek, vagy átalakultak. Lenyűgözte az elméjében felelevenített képvarázs, szinte szárnyalt. Igen, imigyen érlelte kellemesen könnyed ötletét, - repülni nagyon jó, és kell is két kört tenni magad körül, mert ha kihagyod, akkor a föld súlya teljesen beszippant. Lebegés öröme körülzárta és fölemelte, ez az igazi, - ég és föld között megtenni az utat, a számodra fontosat. Számtalan kép pattant ki a semmiből és időzött néhány pillanatot előtte, a régi történetek valósággá ugrottak elő, újból kamasszá formálódott véle együtt az egész világ. Tele életkedvvel figyelte jelenbéli önmagát, s rá kellett döbbenjen micsoda fölösleges dolgokat művel, talán a megélhetés, vagy ki tuja, mert ő nem éppen így akarta, akkor mi vezette oda, ahol éppen van. Ahogy imigyen összevissza merengett, szép kamasz világa pillanatok alatt, nagy hirtelenséggel, lepörgött előtte, s közben partot ért. A kijelölt helyszínen találta magát, annál a városszéli dombtetei fanyar termésű vackorfánál, ahová megbeszélték a találkát. Furcsamód nem talált ott senkit. Rögtön visszaváltozott kimért pedantériás, késést nem tűrő alakká. Most kivételesen nem tartott sokáig nála ez a metamorfózis, vagyis csökevényes lett az átalakulás, mert barátja viccesen előbújt az öreg fa törzse mögül, szó nélkül átölelte, majd hellyel kínálta az árnyékban lapuló lapos kőre mutatva. Lecsüccsentek mind a ketten, s legalább egy szűk félórácskát nem szóltak egymás beszédébe bele, sőt egymáshoz sem. Aztán egyszerre szerettek volna valamit mondani, így törve meg a csöndet, ami lehet tragédia a kommunikáció széles skáláján, de a barátságban egy féle szentség. Egymást előzékenyen noszogatták még vagy tíz kerek percig, míg végül Farkas hősünk félretette a zagyvának ható előzékenykedést, amin már egy rendet mulattak is, és belevágtak a duma közepébe.
- Jó nagyra nőtt ez a vackorfa.
- Nagyra.
- S ezt követ sem vitték innen el.
- Hát nem.
- Jó üldögélni rajta ugye.
- Úgy.
- Te Nemere, egy kicsit nem kerülünk körbe, ha már itt vagyunk?
- Benne vagyok. Nagyon szerettük itt kerülni ezt a környéket, de egy kicsit még ücsörögjünk, olyan kellemes, ugye nem baj?
- Nem, egyáltalán. Hát igen. Én azt szerettem a legjobban, amikor szó sem esett iskoláról, sem házi feladatról, csak olyan komoly dolgokról.
- Most egy kicsit lenézed a régi komolyságunkat?
- Oh, dehogy, akkor tényleg komolynak tűntek.
- Most nem? Nekem mindvégig azok maradnak. Abból az ötletgazdag forrásból tettem le egyéniségem alapjait.
- Úgy látom neked sikerül kimagyarázni mindent nagyon tudományosan, ahogy tetted régebben is. Még most is kritikus szélvészként tudsz végigsöpörni az elmondottakon.
- Akkor felismertél! De jó! Ezt meg kell ünnepelni! Viszont téged nem annyira látlak viszont. Úgy szeretném, hogyha érezném, mintha nem is telt volna el találkozásunk óta ez a tizenöt esztendő.
- Lehet, szeretnéd, de nem megy. Ezért tartottam ettől a találkától.
- Azt jelenti, tőlem tartottál.
- Már megint ez az elemzés, nagyon beledolgozol, megváltoztam, s akkor mi? Ez van! Ezt kell szeretni!
- Ki sikerült cibálni belőled az indulatot, most már visszatért a valódi éned, és ennek nagyon örülök.
  E kis eszmecsere hatására teljesen visszavedlettek kamasszá, valóban érdekesen tekintettek egymásra, megszűnt a kettejük közötti feszültség, és egy időre, újból azok lehettek, akik voltak, néhány percre csak az egymásiránti felelősség létezett. Szinte észrevétlenül hagyták ott a lapos követ és sétáltak körbe-kereken. A domb minden kis talpalatnyi földdarabkáját végigsétálták. Szó esett mindenről, ami a múltban történt, és nagyon kevés arról, hogy mi következett Nemere elköltözése után. Azért a kevésbe témában belefért egy rövidke történetismertető mindkét féltől, de nem nagyon mélyültek bele, és meg sem kérdezték, te miért nősültél meg hamar, te meg miért még nem, s ehhez hasonlók. A hangsúly a jól kibeszélgessük magunkat lényegén volt. Megígérték egymásnak, hogy ezután nagyobb rendszerességgel fogják tartani a kapcsolatot, mint eddig. A búcsú pillanata nem jött el, Nemere nem akarta, mert számításai szerint úgyis közelebbről találkoznak.
  Farkas mikor egyedül maradt, újból támolygott, ezúttal az események hatásától. Nem hitte volna, hogy annyi év után a szép kis felépített életét, még valaki megtudja bolygatni. Bizony úgy történt, megértette miért volt ideges a találkozástól, s nehezen döntögette magában, hogy akkor neki ez mennyire jó. Azonban már zavarta a szépen felépített mostani szerepjátszó élete. Nemerére gondolva egy sötét lyukba lett volna képes előle elbújni, de a jól bevált, kimért és korlátokra szabott kényelmes logikai szempontokra alapozott életében tovább tudott tündökölni. E két egyáltalán nem egyeztetethető világ között őrlődött.
  Teltek a napok és Farkas végezte a megszokott dolgait, nem hagyta nyugton a találka továbbra sem. Ebben a jól kidolgozott életében nehéznek tűnt felvállalnia régi énjét, amit már egy párszor sikerült sutba vágni, átgyúrni, alakítgatni. Úgy vélte, nemhiába támadtak kételyek és kérdések a "régi" barátság kapcsán. Aztán rájött arra is, hogy a barátság örök. És, ha örök, akkor hol a baj? Bizonyos mértékig az egész régi története meghatározta életét, talán a mostani is azért ilyen, amilyen. Nagyon sok morfondírozás után feltette magának a kérdést: egyáltalán érdemes továbbra is ezt a barátságot fenntartani? A kérdést mégis lezárta azzal, ahogyan tette már a találka előtt is, rábízta magát a sorsra, az újabb találkozásig, hadd jöjjön, aminek jönnie kell, s majd kiderül, hogy mi is volt helyes eddigi életében, s ha nem, akkor még úgyis kinéz még néhány találka. Végkövetkeztetésként úgy gondolta, ha az eljövendő találkák sora sem fog adni magyarázatot életére, az sem baj, mert egy idő után hátha sikerül világosan látnia a történteket és kilábal ebből a csapdából, s majd rájön mi is a jó, mennyire kell a természetes érzés, és mi is az a mesterséges.

Borbé Levente
2009 márciusa