Hajdan mikor még langyos enyhe szellőcske fújt a Nagy-tenger felől és a közeli dombokon élénkzöld pázsiton sétálhattak az emberek, nem is sejthették, hogy mindez egycsapásra, csak úgy ukmukkfukk megváltozhat. A királyság neve Tengerzöld Ország vala. Erőst személt (hasonlított) e névre nagyon az ottani fák lombjai is. Csupa aranyos szép pázsit járta körül a házakat. Erdő-mező egyben bővelkedett a búja növényzetben. Mindenhol csak zöldség zöldje terjengett. Ez egy teljesen megzöldült vidék vala.
   Tőlük nem messze a szomszédos királyságokban, néhány napi járásra is a salátaszín vala a menő. Tengerzöld Királyságot senki se bántotta eladdig, míg a királynőnek egy szép vörös hajú lánya meg nem született. Úgy mellékesen el kell mondanom, a vörös hajúakat nem igazán csípték náluk felé. A királyság határain kívül még annyira se... Hiba a szép orcácska a vörös haj hallatán legtöbb ember a ne szólj szám nem fáj fejem-be burkolódzott. Mondjuk csak ki nyíltan, nem nagyon bíztak meg bennük. Mert ahogy a mondás is röfécseli: "Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó." Addig még mondjuk nem is esett nagy csorba a család szégyenfoltján, amíg a lányka fel nem cseperedett és eladó sorba nem került. Lett körülötte nagy ramazúri, meg csúfondárosság. A környező királyok úrfijai gyorsan mindegy hogy ki az, csak ez ne legyen alapon tökélték el magukat egy királylány vagy hercegnő mellett. Voltak olyanok is, aki a megszületendő lánycsecsemőt választották feleségül, csak eppeg (éppen) az a vörös hajú ne jusson nekik.
   Hát telt múlt az idő, s a királyleány szép csendben hoppon maradt. Senkinek se kellett. Pedig igyekezett szegény, még zöld hínárral is megpakolta a fejét, de az se tartott míg a világ. Meg a találékonysága annyira sem számított célravezetőnek, mert ami a haján tanyázó bűzt illeti, a kobakját körüldongó kis legyecskékkel, hát nem volt hétköznapi. Vonzónak pedig egy fikarcnyit sem mondható. Hiába na, ha a vörös fej riasztó, akkor attól futni kell... Futottak is rendesen, ki merre látott. A királyleány egy idő után lemondott a férjhez menésről, pedig érezte úgy lenne igazán boldog.
   A bánat belengte az egész palotát. A királynő maga előtt is szégyellette magát, hiába vigasztalta egy ármádia (hadsereg) rokon meg szolga. Több gyerekük nem is lett. Nem is akart ezek után. Kinek hiányzik még egy vörös kudarc. Ez volt igazán a nagy gáz, s egyben lélekaljító gyász. Az király kicsit okosabban feltalálta magát, mint a neje. Folyton elfoglalta magát az ország teendőivel, nem nagyon érettette magát rá, hogy családi ügyekkel foglalkozzék. De azért a fájdalom és a bánat szerinte inkább az övé volt... Ej, a nagyon kínos nyavalyáskodásukban egyszer csak búcsút intettek a földi életüknek, és eltávoztak az árnyékvilágból. Ezt a gyötrelmességet érdemes lenne felülvizsgálni, mert mindketten ütötték a 80 esztendőt.
   De mi tagadás, a hoppon maradt vénleány, egyedüli trónörökös, egyből királylánynő lett. Most már a saját országában nagy változásokat hozott. Az édes szép zöld világot seperc alatt (semmi perc alatt) sós-vörösre cserélte. Volt mély döbbenet az alattvalóitól, de mit volt mit tenni engedelmeskedtek. Aki meg nem bírta próbált megszökni. Ő erre fel, pedig béhúzta (behúzta) nékik a féket rendesen! Egyre több szigorúságot vezetett be. Például mindenkinek kötelező volt örvendezni az ország új arculatán! Az bizonyos, hogy a királyság új pofája teljesen másként festett. Alattvalói az ország elhagyására kényszerültek. Bizony tekintélyes embertömegnek sikerült meglógniuk. A szökések kegyetlenül bőszítették ő vörösségét. Ezekre, s más engedetlenséges hírekre annyira felhergelte magát, hogy egyik napról a másikra bevezette a kommunizmust! Csak amúgy lengett büszkén a vörös zászló a forró szélben! Újabb vaskalapos törvényeket vezetett be. Senki emberfia nem mehetett messzire lakásától, csak a munkahelyig és vissza. Legalább nem tévedtek el. Kötelezővé tette a vörös ruhát, a vörös ételeket, italokat, s amilyen mocsok volt, még a vörös gondolkozást is.
   Egyen-ország lett Tengerzöld Országból. Egy egész népnek lett elege mindezekből a törvénykezésekből. Szegények úgy fostak, mint a murányi kutya, de nemcsak gyomoridegükben, hanem a sok vörös eleségtől is. Szerencséjükre, egyszer egy szép vörös napon, lóháton, arra kambacsolt (sétálgatott, ténfergett, lődörgött) a vörös herceg. Mondhatnánk úgyis, hogy legyen világosabb, kissé együgyűsége végett, tévedt pontatlanul arra. A felséges vörösség katonái rögtön elfogták, és a palotába hurcolták egyenesen a királylánynő két szeme elé. De ez a vörös dalia ahelyett, hogy megijedett volna a királylánynőtől, ott rögtön beléhabarodott. Nem érdekelte semmi. Valahogy kitépte magát a fogva tartó katonák karjai közül, és eszeveszetten szaladt a káprázatos vörös fürtös tündérkéjéhez. A fönséges koronás lány meglepetésében semmilyen kivégzési parancsot nem bírt kiadni, csak szótlanul állt, mint, aki megnyerte az ötös lottón a főnyereményét. A királyfi csak cirógatta, édesgette, s babrálta a vörös fürtjeit. Az őrök sem voltak bolondok beleszólni. Tetszettek nekik ezek a feszültség nélküli pillanatok.
   Nem is kell mondjam ebben a gondtalan vég nélkülinek tűnő éteri boldogságban élték ezt követve napjaikat a két vörös hajkoronás méltóság. Néhány hónapos vad szerelem után megtartották az esküvőt, s aztán utána rögtön béütött (beütött) a demokrácia. Lett nagy boldogság az országban. Szinte minden olyanná változott, mint azelőtt. A boldog királyi párnak született három veres fejű gyerekük. S mégis, ennek ellenére derűs vidékké változott a királyság. A veres szín kezdett divatba jönni. A királynő zavaros múltja emlékéül megtartott egy tartományt birodalmába, ahol a szikes talajon tengeri spárgát vettetett belé. Azok pedig üdén és szittyán kikeltek. A mezőt szép piros sziksófű lepte be. Mivel királynő saját és "külön bejáratú" országának csak egyszer cserélt nevet, amit vissza is változtatott az eredetire, az alattvalói a sziksófűvel beültetett "szabad emlékkertet" elkeresztelték Vörös Országnak. A királynőnek nagyon tetszett az ötlet, egyszer még egy kis önkritikát is folytatott egyik felszólalásában a közeli múltban elkövetett tetteiért, népének. Attól a perctől szerették es (is) az emberek. Imigyen tört ki a királyságban a szeretet. Voltak, akik a csúnya napokra emlékezve salátát készítettek a vörös sziksófűből, hogy azzal is jelezzék, ami rossz, úgyis jóízű lehet, s hámm! bekapva, átalakulva, tájt int e világnak. Csak úgy elillan, mintha meg sem történt volna Vége.

BORBÉ LEVENTE
2016, megpótolva 2017 tavasza