Tehénke egy baj
Bármilyen egyszerűnek vagy éppen furcsának is tűnik, de a Tehénke egy szép derűs őszeleji harmatos füves napon született. Ugyanúgy, mint más borjúcska, anyukája kényelmes pocaklakása után kikívánkozott az anyatermészetbe. Valóságos észveszejtő csoda vala születése. Megdöbbentő látványt nyújtott ez a kis marha, hiszen az oldalán lévő néhány folton kívül egy szép tekintélyes méretű vörösesbarnás kocka díszelgett a hasán. A Fő Bika Béla, Tehénke apukája, teljesen el volt hűlve a látványtól. Rögtön kérdőre vonta az anyukáját, hogy milyen mértani idomokkal, azaz, négyszögletű testű lénnyel szűrte össze a levet. Tehénke anyukája Bocipötty, hiába fogadkozott, hogy senkivel nem hennyegett (itt – mással nem szerelmeskedett) egy fikarcnyit sem, de így se nagyon akart hinni Bika Béla nekije. Emiatt a mamája teljesen lelombozódott, akár a mellette lévő jegenyefa, amelyik megtöltötte Tehénke szimpatikus vonalait lapikkal (levelekkel). Senki számára sem lett volna durva a jelenet, hiszen az anyukája igyekezett eltakarni Tehénke pockát. Valljuk be férfiasan, vajon ki az a kíváncsi, aki benéz egy boci hasa alá széles e marha világban? Hát megsúgom, elég kevesen, s azok is ritkán.
Igen ám, de a mi aranyoska Tehénkénk folyton hátra feküdt, s az égnek meredt pociját folyton napoztatta. Ha kedve támadt két lábra állt, mint az emberek, s ott a szent helyben eljárta a kállai kettőst. Volt rémület rendesen marháéknál! Szó köztünk maradjon, nem volt egy közönséges boci, az biztos. A bika papa eme pocimutogatás után szóba se állt többet Tehénkével, s a drága jó édesanyját pedig elküldte melegebb éghajlatra. Mivel Bocipötty nem volt hajlandó elhagyni a hidegebb éghajlatú mezőt, nem maradt más hátra, minthogy ügyeljen Tehénkéjére. Így a mamájára maradt. Mamája Tehénke boldog gyerekkorát igyekezett biztosítani, de csak egy ideig. Leányanyaként kellett nevelje kis borját. A többi marha ezért, Tehénke egyébként cuki kinézetelű mamáját megvettették, nem bőgtek szóba véle. Nem elég, hogy csúful lenézték, hanem ráadásul merkeltek (duzzogtak, haragudtak) is rea (rá). Hogy miért? Azért mert ahhoz már elég nagy marhák voltak...
De ezt Tehénke egy cseppet sem bánta. Mintha mi sem történt volna ugrándozott boldogan a pillangók után, jó nagyokat szopizott, s még nagyobbakat szundított melléje. Persze ment imigyen tovébb egy darabig ez a vonakodás-húzódozás, de ahogy minden színdarabnak vége szakad, úgy ennek is lett egyféle befejezése. Igaz nem éppen a legszebb módon, de mit csináljon egy lányanya, ha cudar szép, s a bikák legjobbika udvarolt neki, s most még a legelő marhák népe számba se veszi. Az még jó, ha levegőnek nézték volna mindig, de kezdték hergelni és gonoszul hetet-havat odabőgni neki. Szegény anyukája annyi csúfondárosságot le kellett nyeljen Tehénke miatt, hogy szinte kerge marha lett tőle. Ráadásul Tehénke meg se lőtte az egészet, megtoldotta kókoskodásait (butaságait), s még jobban tetézte, "csak úgy csuklóból" folytatta eddigi furcsaságait!
Az egyik szörnyűsége a külleme változására irányult. Hát nem-e, hogy szerzett valahonnan egy jókora díszes szalmakalapot, s felbiggyesztette a fejére. A füleit, ahol lenyomta a kalapot ügyesen kirágta, s imigyen azok szabadon lengedeztek a szellők hátán tovább. Még virágot is biggyesztett kalapjába, hadd dobja fel egy kicsit a kinézetelét. Akárhányszor megfonnyadt az odatűzött sziromszépség, helyébe újat tett. Mindig minden burjánt nagy gonddal fűzött át a kalapján. Ha hosszú volt a szára, nyelvecskéjét felkanyarítva ügyesen leevett belőle. Azt hiszem, mint kívülálló, el kell mondanom, hogy ez lehetett az utolsó csepp a pohárban, amitől Tehénkét az anyukája egy távoli kerengő csordai legelés közben nem költötte fel hazamenés előtt. Sőt még tovább gurította a hegyoldal tetejéről egy távoli szemmel alig kivetető aljba. Bocipöttynek elege lett mindenből, de főleg Tehénkéből. Újra piacos, dögös macamarha szeretett volna lenni. Nem akart hallani több mocskolkodást (rágalmat). Valószínű attól kezdtek enyhén töredezni a szarvai is...
Ezért Bocipötty, bármennyire is fájt a döntése, hátat fordított a kis, nem éppen szüve (szíve) csücske furcsaságának. Még egyet se bőgött érte, csak vonult a csordával a tehénközlekedés csoda összevisszaságában hazafelé. Ezzel a Tehénke élete is matematikai kifejezéssel élve 180 fokos fordulatot vett. A fordulatról majd később beszélek. Bocipötty egyre távolodott a háton fekvő, hasát mutogató Tehénkéjétől. Félretéve maradék bűntudatát a tehenes retiküljébe, boldogan és szabadon ugrándozva bőgött a csorda felé, akik szemperc alatt örömmel fogadták egy szál maga visszatértét közéjük. Tehénke meg mit sem sejtve horkolászott (nyugodtan horkolva aludt) csöndesen
Tehénke ismerkedik Tavasztündérrel
Tehénke nem vala éppen az, aki tudja milyen egy felnőtt marha dolga a nagyvilágban, de azért már úgy ahogy el tudta látni magát. Mindig megtömte rendesen a pociját. Bocinak már nem vala mondható, de tehénnek sem, talán a kettő közötti valami zsengeségnek. Viszont tapasztalatát mérvén az élet dolgairól, hát a bányász béka szintje alá süllyedne. Na, valahogy imigyen, ezekkel a "tehetségekkel" felruházva, folytatódva kezdődött el új élete.
Visszatérve a történet fonalához, valahol ott hagytuk el, ahol Bocipötty régi életét választva hátat fordított egyetlen marhabőgés nélkül aranyos drága kockamintás hasú lánygyerekének, Tehénkének. Hősünk mit se sejtve továbbra is vidáman horkolászott (hosszasan horkolt) tovább. Álmában pillangóval kergetőzött, s egyszer-kétszer el akarta kapni. Na nem annyira, s főleg nem oly hirtelen, hogy a bele kimenjen... Csak óvatosan. Patácskáival, angyali mosollyal kalimpálgatott, aztán forgolódott, mint fing a feredőben (fürdőben) mígnem dundi testalkata végett gurulni kezdett egy közeli lejtőn lefele. Vigyorogva egy fűszállal a szája szélén hempergett befelé egy becsületes méretű hegyoldalon. Itt-ott nekiütközött egy-egy bokornak kövecskének, meg csutaknak, de az egyre gyorsulóban lévő, a már említett szimpatikus testét már semmi se tudta megállítani. Ütközésekkor aranyos pisolygással (titokzatos mosoly) röviden öröm-bőgött álmában. Szerencsére Tehénke, az újonnan felszentelt, még számára is ismeretlen világába, ahová legurult, aztán nagyot lepcsent (esetlenül zuhant) kis kegyesen, mint egy nagykabát, egy harapnivaló friss illatú füves zöld legelő kellős közepén landolt.
Még nem térve magához, kifeszülve hason a zöldes türkizbe hajló füves legelőn, becsukott bociszemével sunyizott (félig-meddig mintha nyitotta volna fel) egy darabig. Aztán megreszkírozta mindkét barna látószervét s marha nagy bocipilláit fölcsapva, mint a redőnyt, ahogy szokta, kinyitotta a nagyvilágra. Először alaposan szétnézett, s látta minden rendben van. Aztán két pillantás után nagy hirtelenséggel, mint egy tűzről pattant menyecske négy lábra szökkent. Perpillanat nem foglakozott sem anyukájával, sem marhatársaival, hogy miért is nincsenek a közelben, meg ehhez hasonló, mert megbabonázta a mező látványa. Örömében, ott helyben egy jókorát fosott. Az arrafelé járó galacsinybogarak (ganajtúró bogarak) kis utazó bőröndjeikkel hamar odasereglettek. Pillanatok alatt annak szélén tárgyalták meg, hogy ki melyik részét fogja elfoglalni a még friss őszkomfortos foslakásnak. A legyek előkelősége is kezdett döngicsélni körülötte. A tehénke ügyet se vetve az előbb történtekre, boldogsággal felvértezve magát, tovább ugrándozott örömében, s mint ahogy álmában tette, pillangókat hajkurászott, irtó nagy vidámsággal. Amit a Tehénke nem tudott, hiszen akármilyen ismeretekben ugyanolyan zöld fülű volt, akár a virágokat körülölelő mélyzöld és virító fű, hogy a legelő magáé a Május Tündéré vala. Hogy miként került tündéri kezébe? Pofon egyszerű, mint mindent, ezt is egy kis ügyeskedéssel, meg üzleti érzékkel meglehetett szerezni. Valljuk be az igazat, itt erre nem volt szükség, mert, amikor a mező született, akkor már a Tavasztündér gyámságoskodása (itt - felügyelete) alá helyezték.
A nagy zajra, meg bőgedezésre (itt - vidám tehénbőgésre) Tavasztündér minden további nélkül ott termett.
- Hát izé-mizé, ki tudja milyen, egy kicsit marhához hasonlítható fajzat, hogy kerülsz ide? - kérdő felszólítással vonta felelősségre hősünket, Tehénkét a Tavasztündér.
- Azt én nem tudom! - mondotta huncut vigyori pufával (pofával) Tehénke.
- Hát izé-mizé, hogy a búbánatos zöldbe nem tudod?
- Kicsike vagyok még – bökte ki szégyenteljesen.
- Azé kicsi létedre egész szépen legyúrtad a füvet, a tehénlepényről nem is szólva...!
- De szólhatunk arról, ha már ilyen szépen kiterítettem – toldotta meg a Tehénke.
- Azt a rézfánfütyülős kis marháját! Nem lehetett volna egy olyan helyre rottyantani (böffentve fosni), ahol nem rontja olyan vadul a levegőt, s a tündéri mezei az összhangot? Például az egyik bokor alá?!!!
- De itt jött rám Izé-mizéke – mondta kellemes hangon Tehénke, mintha valami jót cselekedett volna.
- Mi jött rád itt?
- Az öröm, s véle együtt ez a kis eredmény.
- Hogy neked ez a nagy lepény kis eredmény. Hmmm. Szépen állunk mondhatom! - majd megbocsájtóan hozzátette - Na, jól van, látom elég mamlasz vagy, ezért tovább nem kötekedek.
- Mi az a mamlasz?
- Nem mi, hanem ki! Hát te!!!
- Én? Jajjj de jó, még senki sem hívott másként, csak a saját nevemen. Hurrááá! – és kezdett vidáman szökdécselni.
- Mi ebben az öröm?
- Hát tudod Izé-mizé, az hogy máshogy is az vagyok!
- Ne mond már azt az izé-mizét mert mérgemben még elcsúfulok, pedig nekem nem szabad!
- Há mé nem?
- Mert én vagyok maga A Tavasztündér, s a fizimiskám, mindig ápolt, pihent és álomszép kell hogy maradjon.
- Öhö.
- Mi az a öhö?
- Hát értem Izé-mizé.
- Fogd meg a szádot, s nevezz izé-mizének, mert, ha felgerbuncásodok (felmérgelődni lassan, de biztosan) lesz akkor rendesen haddelhadd! Az én nevem, ha nem hallottad volna Tavasztündér!
- Jól van, na. Nem kell mindjárt búsulni. Nekem is megvan a saját nevem, de máshogy es híttak (hívtak) s mégse vagyok rosszul tőle, hogy nem úgy szólítasz.
- Mert nem is mondtad.
- Akkor mondom. Én Tehénke vagyok!
- Én meg Tavasztündér.
- Örvendek!
- Örvendezünk egyfelé, mint egy kelekótya ugyebár!
- Milyen bár?
- Ne zavarj folton össze.
- Rendben Tavasztündérkém – Tehénke azon nyomban nagyon kedvesen megremegtette szempilláit.
- Nos, ettől a kellemes ismeretségtől még nem oldódik meg semmi. A legyúrt fű legyúrva marad, vagy nem? S a tehénfos is ott marad – toldotta meg szigorú összevont szemöldökkel.
Még ragozták is volna sokáig az egymás melletti elbeszélést, ha meg nem zavarja őket egy sereg bébolondult kerémbálózó (keringő) holló. A Tavasztündér ijedtében sipákolni kezdett, féltette a nemrég kifésült állatian dögösen cuki szőkés vöröses hajkoronáját. Aztán még egy kicsit később hisztérikusan kapkodni kezdett a feje fölött. De ez a védelem vala vajmi sikeres. Tehénkének nagyon tetszett ez a veszettül kapálózás, mókásnak vélte. Nézte is volna tovább a műsort, csak valahogy ő is akart érvényesülni ebben a számára bubás (tetszetős, élénk) játéknak vélt akcióban. Ezért boldog egyszerűséggel odaszökellgetett, és a tündért utánozva hollókat kezdte hajkurászni, de sokkal belevalóbban. Azok nagyon merészek voltak, s agyon akarták csipkedni Tehénkét. De mint sejtitek,nem jött egykönnyen össze nekik, mert Tehénke játéknak vélve még jobban ficánkolt. Ficánkolás közben marha testével le-lehuppant a földre oda-oda nyomva egy-két hollót. A hollók jedtét (ijedtét) vették ennek az eddig ismeretlennek vélt lény szokásait. Főleg a következményét nem szerették volna tovább megtapasztalni. Jobbnak látták elrepülni, minél messzébb a helytől. Pedig kis marhánk, még csak most jött bele igazából. Szegény földön hempergő hollók úgy ki valának lapítva, mint a Tehénke által örömében rottyantott lepény. Bármennyire meglaposodtak, minden erejüket összeszedve villámgyorsan futkározós kapálózós mozdulatokkal röppentek föl a magas egekbe. Tehénke egy kissé szomorkásan nézett utánuk, akiket most már mind egy szálig elnyelt a látóhatár.
- Miért nem maradtak még egy szikra bolondkodásra? - jelentette ki szomorkodva kis hősünk.
- Jaj, kösz, hogy megmentettél, te négylábú kockás hasú nem es tudom, hogy ki!
- Megmentettelek?
- Igen ezért arra sem haragszom, hogy a régi mellé még összegyúrtál egy új rend füvet. Pedig igazán ugrálhattál volna fölötte! Hiába, te kicsi vagy az ilyen egyszerű dolgokhoz... Na mindegy is, majd egy csettintéses varázslattal égre meresztően kiegyenesítem.
- S a kis lepényemmel mi lesz? Már béköltöztek a drágaságok?
- Látom közel állnak drágaságaid a szüvedhez, hát meghagyom, úgy sem bűzlik már sokáig...
- Jópofa.
- A lónak van pofája!
- Na, mégis mit keresel itt, hátha tudok rajta segíteni? - mondotta Tavasztündér irtó kedves finomsággal, de egy szikrát azért lenézően, ahogy egy nagy tündértől elvárható is volt.
- Há azt nem tudom hogyan kerültem ide, de ha már itt vagyok megismerkednék, amivel csak éppen lehet.
- Na aztán nem vagy egy válogatósfajta!
- Ha tudnám mibe válogassak, akkor lehet megtenném.
- Nem es vagy te olyan borzasztó buta marha.
- Tessék?
- Csak marháskodtam.
- Akkor jó. De mitévő es legyek – töprengett Tehénke.
- Gyere velem!
- Jó – és Tehénke félretéve töprengését a megszokott vidámsággal követte.
Egy olyan szép palotához értek, hogy csuda volt megnézni, s há látni? Amikor beléptél szemed kiguvadt, a szájad tátva maradt, s a lábad büdösre izzadt a csodálkozástól. Ott minden volt benne, ami egyszer neked tetszik. Lehet annál több es! Hogy szavamat össze ne keverjem, ez egy olyan palota vala, hogy mindenki azt látta, ami neki a szíve mélyén igazán tetszik. Ha meg nem tetszett semmi, akkor a Tavasztündér mániákus különböző zöld árnyalatú tiri-tarkás berendezését tekinthette meg. Nem es kell mondjam a Tehénkének az utóbbi jött be. Nagyon fáintocskán (urizálósan), ahogy Bocipötty anyukájától tanulta, letelepedett egy magába süppesztő fotelba, miközben eredeti zsírszegény tejet hozott néki a Tavasztündér. Addigra úgy elsüppedt a fotelba, hogy a növekvő csücsei (csöcsei) aliges (éppen hogy) látszódtak. Végül is a drágaság úgy döntött, ha meg akarja inni a tejet, inkább a földre ül. Valahogy kikecmergett belőle. Kászálódása közben a tejecske egy része pont a kockás hasára löttyent, de sebaj szürcsölte tovább a fehér nedűt. Erre a tejes pillanatra már a Tavasztündér is letette hátsóját a szemközti fotelbe, de pihe-puha könnyedsége végett, őt nem nyelte el a fotel. Marhára érdekes helyzetnek bizonyult. Ki-ki a saját kilójával villantott egy nagyot. A tejszürcsölés közbeni finomkodásba beléunva egymásra szegezték tekintetük. Először Tavasz Tündér szólalt meg.
- Nos drágaságom, amiért segítettél a felbecsülhetetlen értékű hajkoronám hajszál se görbülésében én is segítek neked megismerni a nagyvilágot. Még béjársz két-három olya helyet, ahol nemcsak okosságilag, de lelkileg es megügyesedsz. Találkozol majd az ismeretlennel! Meglásd csuda érdekes lesz, még akkor es, ha mindig nem jön, hogy folyton ugrálj.
Felkészülés az ismeretlenbe
Lütyizés (kényelmes pózban való illogatás) ide, kortyolgatás oda, de Tavasztündér marhára felkeltette hősünk figyelmét. A Tavasztündér minden további nélkül elmondta mennyi lehetőség van világot lásson, átmenjen olyan vidékekre, amelyet egy ilyen világbéli felcseperedő bocilány nem láthat, ha ő a kiváló képességét bé nem mutassa. Csábítani kezdte hősünket. Ez a finom eltávolítás egyik emberibb módja... Tehénke csak a lényegre összpontosított, nagyon tetszett az ajánlat. Nem es kellett sokat várnia a Tavasztündérnek, hogy végleg megszabadulhasson Tehénkétől, mert az egyből indulni akart. Indulás előtt tündérhez illően azért félvállról es, de hátravetett neki néhány tanácsot. Tündéri hagyogatása közepette Tehénke megcsodálta a hatalmas szálont (nappalit), s közbe ide-oda fickándozott, mint egy kis boci. Az es volt. Fickándozás közben, felgyúrta a szőnyeget, szinte levert egy csillárt, szarvával kipukkasztott egy villanykörtét, betört egy cifra keretes nagy tükröt, és egy nagyot fingott. Szerencsére az a berendezésbe nem tett kárt, de szegény Tavasztündér csíptetőt rakva az orrára, érdekesen beszélve egy idő után tovább nyomatta tanácsait.
- Kedvesz kisz malhám ütyelj pagadra, van itt egy vesztence. Natyon ütyelj rá nehoty elveszítsd!
- Mi az a vesztence? - kérdezte ugrálva Tehénke.
- Szóval te nep olvasztad Porpé Lebette Etethét kalant az Alanfárik és A Fitéz Lószka mekmérkőzik pagával meszéit?
- Nem, de kíváncsi vagyok, biztos el fogom böngészni.
- Na jó, akkor elnyököm. Az etty titkokat lejtő, szegítő kisz tarszoja, amipe ha pelenézel kiválaszthatot, hoty hová a cudába mész.
- Titkos lejtős tarsolya?
- Tep, titkosz lejtő tarszolya!
Mivel Tehénke egyre jobban nem értett a szóból, Tavasztündér le kellett orráról szerketálja (itt - vegye) a csíptetőt, s kissé megsárgulva, majd pipezöld arcot vágva, s ezt váltogatva, mint a tavaszi kisarjadt fű mondta valamelyest öklendezve, a titkot tovább.
- A titkokat rejtő tarsolya, s csak azoknak nyílik ki, akik tiszta lelkűek. Egyúttal megkérlek többet ne szellents, mert itt helyben megdöglök. Próbáld visszafojtani.
- Megpróbálom.
- A vesztencébe megtalálod azokat a lehetőségeket magadnak a világból, amerre szeretnél menni.
- Jaj de jó, mindenhová akarok menni!
- Egyszerre csak egy helyre lehet, s főleg arra, amelyik képre reácsodálkozol.
- Ó, de kár! Na, mindegy így is cuki utazás lesz... - méltatlankodott, s aztán megbékélt Tehénke.
- A Tavasztündér elmesélte az emberek világát, na meg a mesék birodalmát, s azokról is beszélt, akiről senki sem tud szinte semmit. Sőt még azokról sem sokat, akikről beszélt. Ezeket a mélyen szántó gondolatokat rendesen megjegyeztette Tehénkével, aki rögtön útnak szeretett volna eredni. Az indulás előtt rákérdezett Tavasztündér.
- Drágaságom, ha nem vagyok túl nyomulós, megkérdezhetem, hogy te véletlenül nem-e szöktél el hazulról?
- Ó, dehogy anyukámmal pihengettünk egy dombtetőn, s a következő, amire emlékszem az a szimpatikus testemmel szétlapított fönséges illatú, szépséges zöld fű volt.
- Elég érdekes. Ne se törődj, van ez így – vigasztalta Tehénkét – hiszen lesz még valami, vagy semmi, vagy ki tudja...
Tehénke nem is törődött sokat, azzal sem, hogy segítője mindent értett ebből a majdnem széteső laza mondatokból. A rögtön útnak eredés előtt Tehénke csak meglepte jótevőjét. Igaz Tavasztündér nem várt el már semmit Tehénkétől. Tehénke azonban nem tudta magába tartani a sok levegőt, s pont az ajtóközt fingott bé. Akkorát durrantott, hogy mozgott belé az egész palota. A ropogós hangos rotyogtatás bűzt is termelt, nem is keveset. Szegény Tavasztündér egyet intve kísérte ki Tehénkét. Azután fejvesztve szaladt vissza palotájába, s pillanatok alatt mind a száz ablakát kinyitotta. E munkálkodás közepette Tehénke már árkon-bokron átjárt. Befelé vette az irányt a palotától pár lépésnyire lévő erdőbe. S miért es oda? Kérdezhetitek jó nyugodtan. Hát azért, mert a szabály szerint csak egy tisztáson lehetett világot váltani. Itt kellett belékukkintani (belelesni) a varázsvesztencébe, s az egy csepp segítséggel máris továbbröppentette az embert (ebben az esetben a marhát) a következő helyre.
Tehénke első látogatása az embereknél
Tehénke hátranézve még látta a lenyugvó napot az örök tavasz mezején, s a palotába lévő futkározást is, ahogy a Tavasztündér szerre csukogatja be az ablakot. Na meg a nagy kiáltást is, ami szerint odacsíphette ablakcsukogatás közben saját magának a szép szőkés vöröses fürtjéből egy tincsvéget. Magába mégis örvendezett, hiszen az otthagyott "nem kívánt ajándék" végre elillant az éterbe. Eme elmélkedés közepette bejutott az erdőbe. Igyekezett megkeresni a tisztást. Nem kellett sokáig bandukoljon odáig. Marhából ki sem néznéd, milyen hamar rábukkant! Gyönyörű egy tisztás volt az. Telis-tele apró százszorszéppel, egy erecske folydogált, madárkák ittak a vizéből, s valaki taknyos szörcsöléssel (itt - visszaszívás) motyogott. Mint kiderült egy manó állt a tisztás közepén és verseket olvasott, miközben a lemenő nap sugarai között hosszú ingujjába törölgette taknyát. Szemmel láthatólag durván meg volt náthásodva. A Tehénke nem foglalkozott részletdolgokkal, attól eltekintve, hogy még nem látott ennyi taknyosságot egy helyen. Pedig kíváncsi alkat vala. Mivel jobban érdekelte őkelmét a kalandja folytatása, vidáman rákérdezett.
- Szervusz te aranyos, lemenő napsugarakba feredező (fürdő), kedves kis taknyos manócska! Mit csinálsz, amikor így olvasgatsz?
- Téged várlak te vidám szellentős teremtés!
Ugyanis még nem fejezte be őkelme a fingódozást (szellentgetés). Továbbra is rotyogtatott, de egyre jobban elhalványult a palotai ténykedésétől.
- Olyan vagy te tehénke, mint egy büdös gödör, de nem annyira gyógyító, inkább csak mocsokul szagos.
- Tényleg? Na nem baj... Ha engem vársz, akkor induljunk ca (csak) útnak.
- Nem is érdekel, hogy a Tavasztündér aggódása végett vagyok itt, és ő mondta, hogy kalauzoljalak el a nagy utazásodra?
- Nem, de kedves tőle.
- Meg se kérdezed hogy es (is) hívnak?
- Megkérdezem. Hogy es hívnak!
- Putyurékának.
- Métt (miért) es?
- Métt ne! Na jól van – egészítette ki magát a manócska – azért mert mindenkit, aki mellé elszegődöm, szeretem putyukálni (szeretgetni, babusgatni, édesgetni, nyugtatgatni).
- Hát egy örömmel több!!! - idétlenül szökdécselt a behemót Tehénke, aztán egy kissé elgondolkodva hozzátette – ennek egy szilánknyi jelét se láttam eddig.
- Neked egyből minden csőstül kell ugye?
- Nem a cső az nem kell!
- Jól van nem vitatkozok veled, te együgyű teremtés, inkább kíváncsiskodj egyet!
Így hát kíváncsiskodott egyet. Belenézett a Tavasztündértől kapott vesztencébéjébe. Kezdte ide-oda forgatni, hogy hová is menjen először. Addig firgette-forgatta, amíg találomra a sok villogó előszökő kép kavalkád közül egy szép dombocskát választott ki. Szemperc alatt arra a dombra került taknyos manóstul együtt. Rögtön tátott szájjal maradt. ő még nem látott ennyi kis házat egy helyen. Úgy nagy hirtelen bévillant az agyába Tavasztündér palotája. Nem értette, hogy a Tavasztündérnek miért kell akkora palota, ha egyedül van. Nos, azt sem értette, hogy ezeknek az embereknek miért kell annyi ház, amikor lakhatnának az egészen, mondjuk egy palotába. De sokat nem elmélkedett, mert sok ember formájú alakot látott. Az első, akivel szembetalálkoztak az Szélítő királykisasszony volt, akit jóságos boszorkánynak tartanak, s közben tündér.
- Sziasztok – mondta Szélítő királykisasszony – megérkeztetek Zsögödbe!
- Zsööögöd? - Kérdezte kissé meglepve Tehénke.
- Aaaaz! - felelte Szélítő.
- Hát az mi a szösz? - érdeklődött Tehénke.
- Nem szösz bocifej! – jegyezte meg Szélítő királykisasszony – hanem egy település Csíkország szívében.
- Roppant érdekes! Akkor menjünk csak előre – toldotta meg Tehénke.
Szélítő királykisasszony, akit boszorkának hisznek, de tündér előrelebbent. őt követte Tehénke, aki boldogan ikrándozott (itt – mintha megijedne, hirtelen mozdulatokat tesz össze-vissza) iboktalan (idétlen, ) testével befelé a Nagy Laji dombján, s a végén Putyuréka Manócska aprított keményen utánuk. Annyira gyorsan szedte a lábát, hogy csak amúgy forogtak a lábai, akár egy propeller. Izzadsága, pedig szökőkútként tört elő a feje búbján. Ennyit csinált a nagy felgyorsulás. A fű is mind kiégett volna körülötte, szerencsére, ha szinte bé-bé gyulladt is a róla lefolyó izzadtság kioltotta azt. Milyen praktikus ugye? Percek alatt béértek (beértek) egy udvarra. Elég takaros volt. Sehol semmi mocsok. Há persze, mert a székelyeknél, nem divat a gübüség (itt – mocskos háztartás), akik méges megteszik azokot csúful kinézik magukból. Itt megálltak egy pillanatig, mert az álldogálást csak Szélítő tündérke bírta, meg Putyuréka manó, akiről addigra már patakokban ömlött az izzadság. Szélítő a boldogan fickándozó Tehénkét elkapta az alig kibúvó szarvacskáinál fogva és leállította.
- Nos! - mondotta Szélítő, az ő hubris (szeleburdis, hóbortos) vad komolyságával - ide figyeljetek különböző élőlényizinkek! (itt – figyelmetlen élőlények) - mintha legalább hatszázan lettek volna – itt hagylak benneteket!
- Az jópofa lesz, ugye Putyuréka? – örült neki Tehénke.
- De még mennyire – toldotta meg Szélítő.
- S akkor mi nem vagyunk láthatatlanok? - vonta kérdőre Putyuréka manó Szélítőt.
- Mos perpillanat az egészen, de egy kicsi idő múlva én lelécelek, mert dolgom van, és te maradsz láthatatlan és "hallhatatlan". Csókolom! - s azzal Szélítő elszélített a dolgára.
Tehénke egy kicsit meglepődve, de annál nagyobb örömmel vette tudomásul, hogy mibe keveredett. Ott maradt, s kész. Putyurékát ettől kezdve csak Tehénke látta. Ott ameddig vidáman rohangált az udvaron Putyuréka elmondta, hogy hamarosan láthatóvá fog változni. Meg azt is a szemére vetette, hogy mindenki nemcsak azon udvar lakói, hanem a falu is úgy fog emlékezni, mintha ott született volna. Ezt a frázist követve Tehénke egyik pillanatról a másikra láthatóvá vállt. A gazda futott es ki mint, aki eszét veszejtette.
- Hú te Csillag, állj ca meg a nem jóját! Megint reád tört a bolondéria ugye! - két jókorát rittyentett ostorával Tehénke hátára s békergette az istállóba.
Hát nem vala egy sétagalopp úgy fájt a háta, de mégis boldog volt. Putyuréka kötözgette a sebeit, s elmondta, hogy ezután a Csillag névre kell hallgasson. Másnap a gazda a csudájára járt, hogy az ő Csillagocskájának milyen hamar bégyógyult a sebe. Két nap múlva kicsapták a csordával a legelőre. A gazda a pásztor kezébe adta Tehénke gondozását, de mivel nyár volt, ment a gazda kisfia es velük. A kisfiúcskát Estánnak hítták. Nagyon kedvébe járt Tehénkének. Még azt es hagyta, hogy a pockát süttesse a nappal. A pásztort meg nem nagyon érdekelte a dolog, csak a marhák együtt legyenek, s nem mind kóboroljanak el a csordától. Hanem egyszer Józsi gazda, mert így hítták őt lefülelte Están fiát az ő Csilagocskájával együtt. Mán (már) töbször es észrevette, de nem szólt semmit, még akkor se, amikor jött hogy agyonüsse a tehenet. Mikor már többször is észrevette, hogy a Tehénke mereszti pockát az ég felé, s úgy napozik, mint egy ember, csak a napszemüveg hiányzik a szemére nagyon felhergelődött.
- Mit kezdjek evvel a Csillagval? Mit kezdjek?
- Semmit despám! – szólt szelíden Están – meg fogod látni, hogy megrendesül.
Józsi gazdát a fia beszéde meglágyította, de csak egy darabig, mert Zsögödbe híre futott Tehénke furcsaságának. Hiába kérte Putyuréka es, hogy ne mind meresztgesse a hasát az ég felé, hanem viselkedjen tehénként nem ment. Józsi gazdát Zsögödi falutársai egyre jobban kezdték cikizni. Abba pedig gyűlt a méreg rendesen. Az is dobott egyet a latba, mikor meglátták a kockás hasát. No meg folyton mondogatták, ez egy furcsa teremtés, ez nem fog tejet adni soha... Józsi gazdát hergelte felesége Rózsi is. Hát Tehénkének nagyon kilógott a marhaláb, vagyis a baj. Fiatal zsengécske létére béfogták a szekér mellé, s igavonó marha lett belőle. A szemei guvadtak ki rendesen a mindennapi erőlködéstől, mintha tehénlepényt készülne összehozni. Putyuréka manó vigasztalásai a ködbe kezdett veszni. Pedig azért igyekezett a kicsi szaros. Mert sokszor volt az, amikor Tehénke kínjába a sok cipeléstől letottyantotta. De Józsi gazdának egy idő után ez sem volt elég, mivel Rózsi ette meg rendesen az életit. Nagyon rájárt a rúd a Tehénkére. Talán az csillapította valamit, hogy Estánka megvédte őtet, akár a többi háztáji jószágot. Így telt el az idő őszig. ősz elején, mikor üres már a fecskefészek, azzal találta szembe magát, hogy három nap múlva búcsúzik az élők sorából. Hűha, ettől már ő is egy kicsit bérezelt (megijedt). Most nem boldogságában, hanem ténylegesen ijedtében fosott egy akkorát, hogy fél udvart bélepte. Erre Józsi gazda még hercsebb (itt – ideges és jól megaszondó - megmondó) lett.
- Igazad van asszony! Jön, hogy ebbe a helybe levágjam! Nézd meg milyen nagy lepény kiterített a mű (mi) szép udvarunkra!
Estánka komolya vette apja szándékát, s gyorsan elszaladt a falu bölcséhez, aki csak néha-néha tévedett be Zsögödbe, Bőcs Adalbééthez.
- Mi járatban vagy kisfijjam? - kérdezte Adalbéét – Na fúdd ki a szuszt és utána mond ca el.
- Jajj Adalbét bá képzelje Csillagocskát le fogja nyisszantani despa. Mitévők legyünk?
- Egy cseppet se rezelj bé, van nekem ismerősöm, akivel ezt elintézem!
- Köszönöm Adalbét bá, az Isten tarcsa meg!
- Ne hálálkodj fijjam, meglásd minden rendbe lesz.
Még aznap Adalbét találkozott a Manótanyaföldi Szélítő királykisasszonnyal, s elmondta nekije hol es bé. Az készültségben vala.
Ez idő alatt Putyuréka próbálta vigasztalni Tehénkét, de most már látta, hogy korántsem oly boldog, mint vala eleinte. Nem tudta mitévő legyen. Tehénke vigasztalója volt Estánka es, aki nem akart mellőle elmozdulni. Aludni csak bé kellett menjen, de reggel rögtön szaladt Tehénkéhez. A kisfiú csak elámult mikor a semmiből ott termett Szélítő királykisasszony. Putyuréka izgalmába nagyot üvöltött, s gyorsan eléadta mi es a helyzet.
- Mi van Estánka? A csuda öl meg mi? - mondotta Szélítő királykisasszony.
- Öhö – felelte Estánka.
- Erről a dologról csak te fogsz tudni, s másnak ne es beszélj róla, esetleg Bőcs Adalbéétnek.
Estánka a meglepődéstől szóhoz sem tudott jutni, csak kobakjával kákolt (bólintott) egyet. Putyuréka érezte, hogy minden rendben lesz. Tehénke nem annyira... Az idő sürgette Szélítőt. Éppen ezért Szélítő sem gondolkozott sokáig, egyet kanyaríntott a levegőbe, s a Tehénke meg a Putyurréka Szélítővel egy egész más helyen találták magukat. Úgy este felé lehetett hirtelen érkeztükkor. Kinézetelre nem volt sokkal másabb, talán annyival, villanylámpa helyett gázlámpit vagy gyertyát használtak e helyen.
Estánka ámulatába ejsze egy félórát úgy állt, mint a csata előtti huszárkatona, mikor búcsúzik a szeretőjétől. Aztán magához térve bément a szüleihez. Megvacsoráztak. Azok, mintha sohasem lett volna Csillagocska nevezetű tehenük, élték világukat tovább. A falu úgyszintén meg se említette. Estánka napok múltán beszélt az esetről Bőcs Adalbéétnek. Az meg rendesen kioktatta, úgyhogy Estánka es helyrezökkent, mint az a folyó, amelyék visszatalál saját medrébe.
Marhás időutazás Fenyvesiéknél
Ott hagytuk el, hogy Tehénke, Putyuréka és Szélítő valahol, akárhol az ők szemükbe, de a miénkbe es, egy udvaron találták magukat. Ugyanaz a csel játszódott le, mint amikor Zsögödbe érkeztek, csak a Tehénke, ha kell, hanem nem szökellt, mint egy boldog őzgida. Kissé húzódozóssá vált, s félt rendesen az új helyzettől. Az járt a fejében vajon megint mi lesz? Aztán elévette (elővette) rejtett határozott amazon természetét, s döntött. Eldöntötte, ő választotta magának, hogy megismerje ezt a marhán kívüli marháskodó világot, s akkor így a jó. Lesz, ami lesz alapon, hogyha fát hasogatnak fejszével a hátán, akkor is elviseli-, s még azért is, még a pocikockájára esküdözve is, ki fogja bírni. Az első benyomás az új helyről nem vala a legrosszabb. A második sem. A harmadikra már úgy érezte, hogy kellemes csalódás érte. Itt az új világba új gazdát kapott. Egy vakítóan szép leány kezébe került, aki nagyon szerette tehénkét. A lány szülei annyira odavoltak lányukért, hogy tőlük aztán tehetett bármit úgy volt a jó.
Hogy szavamot össze ne keverjem, pedig rendesen összegabalyítottam, Tehénke eppeg most cserélt gazdát... Vagyes most irányították bé Hajnalka szülei a számára is kicsattanó friss kertecskébe, az istálló felé. Hajnalka ott helybe leterítette kötényét a földre. A kötényén átvezették bé az istállóba, hogy semmi baja ne érje őkelmét, s adjon majd sok tejet. Napok múltán amikor meg kiengedték a csordával curukkolva vezették ki, hogy biztosra hazataláljon máskor is. Ez vala a szokás.
Megint szócsomóba kerültem, Tehénke neve megmaradt, mint az előző helyen Csillagnak. Mi más is lehetett volna ezen kívül? Annyi különbséggel, hogy a lány Csillagocskámnak nevezte.
Sokat dumáltunk, hiszen vajon mit csinált Szélítő dolga végeztével. Mielőtt útnak indult volna adott egy sípot Putyurékának, hogyha bajba kerül, fújjon belé nyugodtan. Putyuréka azon nyomban el is rejtette. Eztán eltűnt, mint szamár a ködben.
Úgy látszik Szélítő nagyot szélített, mert Tehénkét visszarepítette az időbe vagy ötszáz esztendőt. Valahol nincs kijelölve a hely, hogy a Hortobágyon-e, vagy más ágyon, esetleg a Közép-ázsiai népek valamelyik falujába leve "vendég". De mindegy is, mert Tehénke nem éppen az embervilág dolgairól volt kiképezve. Sőt semmire se vala kiképezve. Még mindig tudott úgy elbámulászni, ahogy egy ma született borjú az új kapun.
Hát itt e vidéken minden csodálatos volt Tehénkének, annak ellenére, hogy először az izgatottságtól utolérte a hascsikarás. Itt már ő maga is nőtt egy cseppet. Szép egy marha lett belőle. És adott volna tejet is, de üsző létére ez kivitelezhetetlen volt. Mindegy hogyan viselkedett, mit csinál, mert a gazda a szeretett leányára bízta, aki gazdánéstul együtt szintén végtelenül szerette tehénkét. Hajnalka annyira megszerette, hogy csak na! Egy idő után úgy es hívta Csillagkincsecském.
Hajnalka szüleinek volt amit aprítani a tejbe. Mivel jómódúak voltak több marhát es tartottak, ezek után egy leánymarha nem volt akadály. A tehéntársai védelmükbe vették. Egy kicsit el is putyukálták (babusgatták). Na de, neki is eljött az üdeje (ideje), s mivel szép vala az élet, percek alatt beléhabarodott egy bikába. A bikát Höhhö-nek hívták. Höhhö igazából még hamarabb szerelmetes lett, mint ő. Hiába a szerelem, mert nem engedték közel Tehénkéhez. Aztán eljött az a nap es. Naphosszat legelésztek nagy közelségben. Csodásakat bőgtek egymás szemébe. Aztán fokozatosan, azaz, lassan de biztosan elválaszthatatlanokká lettek. Egy darabig együtt nézték az istálló mennyezetének deszkarésein a csillagos eget, miközben számolták a magukba tömött fűszálakat. Ide-oda enyelgés meg boldogság, s akármi, de az eredmény se maradt el. Tehénkének lett egy kis bocija. Lett teje is neki dögivel. Az új jövevény neve Kiscsillag leve. Höhhö büszke vala rájuk. Csak sokat nem ólálkodott körülöttük, mert sok szerelmes teendője akadt Tehénkén kívül es. Ilyen a bika, ha munka van, akkor rögtön lépni kell!
Tehénke, azaz Csillag és bocija Kiscsillag boldogan legelésztek tovább a csordával, kis szépséges gazdája örömére. Hajnalka szülei, Fenyvesiék, nagyon gondosan bántak velük. Így együtt is nagyon megkedvelték őkelmüket, az egész marhatársaival egyetemben. Annyira szerették őket, hogy az összes kincsüket marhának nevezték el. Így a famíliának vala a család élőkincs marhája és vagyoni kincs marhája. A családi marha egy része (a tehénkék) az istállóban voltak, a többi elrejtve a padló alá (az ezüst és aranytárgyak). Csak akkor vették elé, ha nagy vendégeket vártak. Lehet, akkor se. Átadták azt az utóduknak. El is terjedt ez a marhás nézet szerte a világba. Aki marhát látott, kincset látott benne. Kincses világ vala ez, mikor mindenki örvendett, amije van, mert meglehetett találni bennük az igazi értéket, ami nemcsak egyszerű semmiből lett, hanem a munkából, amit a jószágok adtak nekik.
Putyuréka manónak sok dolga nem akadt ilyen csendes és nyugodt helyen. Akadt, aki folyton putyukálja Tehénkét és Kiscsillagot. El-el kambacsolt (eltekergett) más manótársaival a környéken egyet-egyet marhulni. Amikor visszatért néha csupa kedvtelésből es nekilátott egy kis munkának. Mondjuk, esetleg kiszedte Tehénke és Kiscsillag vékony szőréből a bogáncsot meg miegymást, ami felragadt rájuk a sok mezei forgolódás alatt, meg pocaksütkérezés közepette hátukon ragadt ezt-azt.
Azonban, mint minden szép dolog, ami megy, mint a karikacsapás, egy idő után lassan szertefoszlik. Ezúttal nem lassan történt, hanem villámgyorsan! Ilyen esetben szó sem volt szertefoszlásról, inkább megomlásról. Ugyanis az történt, hogy a falu elöljárói nagyon megirigyelték az egyre gazdagodó Fenyvesiéket. Valami ravasz cselhez kellett folyamodjanak. Az irigység nagy betegség, bizony. Azt es állították róluk, hogy valahonnan a hegyekből jöttek, ágról szakadt szegények voltak, csak sokat tudtak maguk köré harácsolni... Azért maradt meg ez az úgynevezett Fenyvesi elnevezés. Pedig a valóságtól túl messze jártak. Az egyszerű vala. Nevük a fenyőfa szeretetében keresendő.
No, de térjünk vissza a cselekményhez. A falu népe, tisztelet a kivétel, nagyon megkívánta Fenyvesiék vagyonát. Rendesen hergelték, biztatgatták egymást, hadd szerezzék meg a vagyont. Nekik az lett volna az igazi, hiszen még pénzbe se került volna. Nem szégyellették belévenni fondorlatos üzelmeikbe a papot, vagy varázslót, vagy mi a szöszt es. Maradjunk az első változatnál. Tehát a papot addig puhítgatták, míg rávették, hogy Hajnal a lány boszorkánymesterséget űz. Mert ők úgy hallották, hogy az anya felőli nagyanyja veszélyes boszorkány vala. Ezért meg kell lakoljanak. Mindenféle ördöngös kitalált történetet sikerült rájuk mondani. Imigyen okoskodtak: ki a nyavalya hiszi el, hogy egy lánynak lehet tehene, s ő gondoskodik róla. Blábláblá... A lánynak a házimunka a dolga, meg a többi, amit az anya kioszt neki, s aztán menjen férjhez, s ott a férje osztogassa a munkát nekije. A tény, s a csóré (pucér) valóság az volt, hogy Hajnalt a munkára még igen, de a férjhez menésre egyelőre rá se lehetett venni. Pedig már a vénleányok sorába tartozott, mert a 18-ik esztendejét megmúlta. Mit csinálj, ilyen fajta szabályok között elég nehéz helyt állni, főleg ha a szülők engedékenyek véle szemben. Pedig ők a maguk módján nagyon kérték, hogy ne tagadja meg az udvarlók tömegét. Inkább beszélgessen el vélük, s válasszon ki közülük egy jóravaló fiatalembert. ő fittyet hányt az egészre, se kérésre se máshogyan se tette. Egy szó, mint száz, falu szemmel nézvén, folyton abba járt az esze, amibe nem kellett volna.
Így történe, hogy az egyik nap, csak úgy csuklóból a falu irigyei, és a csordaszellem összehozta a Hajnalka feletti ítéletet. Az ítéletben az állt, hogy Hajnalt tehenével, s annak borjával együtt máglyára kell küldeni. Mert rosszat lehet sejteni, Hajnalka ténykedéseiből. Csak a boszorkák nem akarnak férjhez menni! Elbűvöli a legényeket, s folyton koslatnak utána. Egyesek közülük búskomorságba estek, hogy visszautasították. Nem beszélve Tehénke pockán látható boszorkányos négyszögről. Ez nem lehet más csakis varázslat! Hát szerencsére házuk felé járt a falu bolondja, s kiénekelte nekik, hogy mi fog történni. Nagyon utolérte az egész famíliát a gyomorcsikarás. Nemcsak Tehénke tudott fosni, hanem mindenki, aki egyszer az udvaron vala. Nem maradt idő a fontolgatásra. Családostul, jószágostul tervezték a szökést. De addigra a kivégzésre áhítozó csordabanda annyira figyelte, hogy képtelenségnek tűnt a szökés. Aludni egy szemernyit sem tudtak. Hajnalba már felzaklatták őket. Napfelkelte ragyogásánál már ott voltak a máglyán. A megkötözött családot Tehénkével és Kiscsillaggal együtt árgus szemekkel figyelte a tömeg, nem-e próbálnak megszökni. Szökésről szó sem eshetett, hiszen agyon voltak bogozva. Még az arcukon landoló napsugarak kis játéka sem tudott egy cseppet se mozdítani rajtuk. Legtöbbet, amit tehettek, hogy behunyták a szemük. Eljött a"a nagy pillanat"! Eppeg csak be kellett volna gyújtani alájuk. Az összesereglett nép ámulatára megszólalt a tehénke:
- Kedveskéim milyen rosszat tettünk véletek?
- Te tudsz beszélni? - kérdezte rettegő friss meglepetéssel Hajnalka.
- Igen, tudok! - a tömegre lenézve folytatta mondókáját – furcsa egy világ a tiétek, mert sem a békét, sem a szeretetet nem igénylitek.
- Úristen beszélő tehén! – ordította el magát a falu bírája.
- Úristen beszélő ember! - ordította el magát Tehénke.
- Na lássátok! Tényleg igaz, Amit Ákhábész mondott (a falu szarkeverője).
- Na lássátok, hogy nem láttok! Nem hallotok! Kit bántottunk egyáltalán?
Az összesereglett nép egy percnyi néma csend után ordítani kezdett. Össze-vissza kalimpáltak, mígnem Ákhábész le nem intette őket. A máglya meggyújtására ösztökélte a tömeget. Az emberek a meglepődöttségből felocsúdva, s az ismeretlentől félve ritmikus kórusba, de semmi művészi kreativitás nélkül üvöltötték – Meg gyúj ta ni! Meg gyúj ta ni! Égjenek a pokoli fajzatok! Erre be is gyújtottak alájuk. Ekkor történe, hogy Öhhö és Hühha marhacsapata, honnan honnan nem ott teremtek, és teljes gőzerővel nekirohantak a tömegnek. Aki csak tudott fejvesztve menekült a helyszínről. A marhacsapat semmi pardon nélkül eszetlenül rohant a máglyának. Putyuréka manócska ijedtében a láthatatlanságából látható lett. Szegényke a zűrzavar közepette csak futkározott körbe-kereken, mint a falu kelekótyása Bolond Mári. A falu bírájának felesége ezt látván úgy megijedt, hogy egymás után kettőt, akkorát fingott, hogy a földtől legalább tíz centire megemelkedett.
- Varázslat! – ordított a bíró.
- Boszorkányság! - toldotta meg sivalkodva a pap.
- Én nem vagyok az kedveseim – mondta megijedve a falu bírájának felesége.
- Nem es rólad van szó, hanem ezekről a pokoli fajzatokról! - ordítva magyarázott a falu bírája.
Hát rendesen volt nagy haddelhaddkapkodás, meg miegymás... Fenyvesiék, a papa és a mama, valahogyan kiszabadultak, talán a lángoktól. Azon nyomban próbálták menekíteni a máglyához kötözött egy szem lányukat, és persze Tehénkét és Kiscsillagot. Ekkor Putyuréka a nagy jajveszékelés és futkorászás közepette észre vette nyakán a sípot. Hirtelen a semmiből pillanatnyi sziklaszilárd elhatározásba részesült, teljes erejével belefútt a sípba. A hangra, a hatalmas zűrzavar közepette megjelent az égen Szélítő királykisasszony, aki hirtelen szélített es, s egy csuporékba összegyűjtötte Fenyvesiék marháját, s házastul, családostul együtt a magasba emelte őket. Nem tudni, mikor és hol engedte el a repülő házat családostul-jószágostul, de egy olyan helyre értek, ahol Hajnalka és szerettei marháival együtt boldogan élhet.
Na persze a volt faluba hűlt helye sem maradt Fenyvesiéknek. S az ott lakók emlékezetéből is kitörlődött örökre egy extra radírgumival minden olyan dolog, ami erre a kedves családra utalt. Újból a sáros utcáiról elhíresedett falu lett, ahol nem sok minden történik.
Tehénkéék egy kis pihenést kaptak a hegyen, Hajnalkáék új hazájában. Tehénke tudta, hogy most már tovább kell állnia, mert ott az ideje. Nem akarta megnehezíteni még egyszer ezen igen kedves család sorsát. Ezért búcsúzóra vette a beszédet. Szerencsére Fenyvesiék értették, hogy ez így együtt nem mehet tovább, s bármennyire is szerették Tehénkét meg a bociját, inkább búcsút intettek nekik, minthogy újból bajba kerüljenek.
- Isten Áldjon kicsi jó gazdám! – Mondta Tehénke.
- Azt sem tudom hová mész? - búsulóra vette Hajnalka.
- Azt még én sem, de ne se törődj, majd halassz még felőlünk!
- Megígérted! Úgy legyen!
- Úgy lesz!
Hosszasan elérzékenyülve össze-vissza ölelgették egymást. Tehénke, hogy el ne múgassa magát elő vette vesztencéjét. Aztán belelesett a híres vesztencéjébe, bocistul, kismanóstul és tündérestül úgy eltűnt, mint a kámfor. Hajnalka szomorúan kiballagott egy közeli dombra és nézte a szép naplementét, ott is aludt el. Szülei nem zavarták, mivel nyár vala, vittek egy pokrócot a hátára nehogy megfázzék, s hagyták belbelni (alukálni) tovább. Pirkadatkor tért magához. Megfordulva megcsodálta a napfelkeltét, s azt a legényt, aki feléje közelített. A legény helyet kért, s lecsücsült melléje. Egymáshoz egy szót, annyit se szólva ketten töltődtek fel a csodás napsugarak játékával. Nagyon nézegették egymást. Hajnalka feltápászkodott, állva egy nagyot nyújtózkodott. Aztán kezét nyújtotta a legény felé, aki rögtön vette a lapot, s együtt megindultak a lejtőn béfelé a faluba.
Szeretlek India
Tehénke kis bocijával, aki eppeg (éppen) Kiscsillag névre hallgat a vesztencébe való kukucskálás után Indiába kötött ki. Egy olyan földön találták magukat, ahol már több ezer éve nagy tiszteletnek örvendenek a tehenek. Érdekes, mégse mondható marha egy világnak.
Kanyarodjunk csak vissza a messzi indiai tehéntisztelet kezdetére! Még a tehénbabusgatás elején, a kezdetekkor egy nagy vallási vezetőnek tehenet ajándékozni bubás cselekedet vala. Nem es beszélve annak etetéséről, ellátásáról és mindenféle putyukálásáról. Úgy gondolták, hogy a tehenek képesek átvinni a másvilágra a lelkeiket. Ezért sokan tehenek vontatta szekerekre pakolták fel az elhunyt szeretteiket, s úgy kísérték át testét máglyára rakva a "másvilágra". Még az es szokás vala, hogy a az árnyékvilágból elkívánkozó mellé tehenet vezettek, s az belékapaszkodva a marha farkába könnyen átjutott a másik világba... Eleinte még levágták a jószágokat hamizás céljából, vagy feláldozták, de ez elmúlt, sőt, egy idő után még dolgoztatni se szabadott őket. Így a tehenek igazi megbecsülésnek kezdtek örvendezni. Azért a tehén adta szent tejet a mai napig es felhasználják (ezt-azt gübütyölnek (itt – folyadékból készítenek) belőle), akár a pisijét, amivel betegséget gyógyítanak, vagy a rottyantását, ami megszáradva kitűnő tüzelőanyag lesz belőle. A hinduk megbecsülik rendkívüli módon tisztelik és állataikat. A teheneket folyton putyukálják, ünnepekkor feldíszítik, kipingálják, s öregkorában az állatmenhelyre küldik. Vannak gazdák, akik drága tehénkéjükkel együtt akarnak átlépni a másvilágra. A tehén eltávozott lelke után, a húsát ha nem is, mert az bűnnek számít, de a bőrét felhasználják. Csinálnak mindenféle ruhadarabot, meg házba használható tárgyat, eszközt satöbbi belőle.
Hát egy ilyen helyre csöppenni Tehénkének kész Hawaii (Szigetország? A.E.Á tagállam, itt – paradicsomi állapotok)! Tehénke minden lényével a történtek után kurva óvatossá vált. Putyuréka hiába is mondta, hogy nincs mitől beszarni, mert ő úgyis megtette. Olyan gyomoridege lett, hogy egymás után két lepényt produkált. Szálltak is rá a bűzös legyek, érkeztek a kis bogarak, meg a nagyok es. Magas szinten történe az öröm. Kiscsillag látván ezt a szép lepényprodukciót, ő maga se szeretett volna kimaradni belőle, hát a sorozatot kiegészítette még eggyel. Igaz, korántsem sikerült oly nagyra, mint a mamájáé, de elég volt ahhoz, hogy a mit sem sejtő Putyurékat nyakon kapja. Amíg Putyuréka meg szerette volna fojtani Kiscsillagot, Tehénke a még ott lévő Szélítőnek kérdéseket rakott fel kilószámra.
- Te kis Tündérkém – mer újabban így hívta – nagyon elvagyok, nem lesz bántódásom itt e hét határon?
- Nem.
- Ez biztos?
- Igen, annyira biztos, hogy itt a tehén szent állat.
- Akkor nem biztos... - motyorgott hosszasan az orra alá tehénke.
- Ejsze (úgy vélem) én vagyok a világjáró, mindent látó hubri (szetető, kapkodó, sietős) tündér, s nem te! Csak többet tudok ezekről az emberekről, vagy mi a szösz?! Velem ne kekeckedj, me ma! - kapkodó felindultságában mondotta Szélítő.
- Értettem – felelt kissé visszahúzódó szelíd, de határozott szerénységgel Tehénke.
-Akkor jó! - láttamozta lenyugodva Szélítő.
- De kicsi Tündérkém, ha mégis valami baj lesz?
- Nem lesz! És pá!
Ahogy ezt kimondta el is tűnt, mint szamár a ködben. Még visszaköszönni se tudott rendesen, Szélítő úgy elszetetett (elviharzott, elsietett), hogy még egy halvány lilafing se maradt utána. Tehénke, pedig ott maradt kissé megnyugodva, de gyanakodva egy hindu falucska előtt. A háta mögött Putyuréka fososan, még mindig Kiscsillagot próbálta fojtogatni. Pedig semmi esélye sem volt. Hiszen a kicsi kezével csak csiklandozni tudta Kisccsillagot. Az meg a nagy heherészéstől kapálózott és véletlenül úgy elrúgta Putyurékát, hogy egy nádfedeles ház tetején kötött ki. Nyomban odasiettek mindketten. Természetesen Putyuréka idegességében es láthatatlan maradt. Aztán magához térve lekászálódott a tetőről. Kiscsillag nyakába ugorva haladt vélük egyirányba. Az ott lévő bácsika nyomban betessékelte az udvarára. Kaptak egy babba hajlékot is. Attól a naptól kezdve, ha napközbe húzták es szekeret, de az életük sokkal jobb leve, mint azelőtt. Itt megkímélték, és nem hajtották túl, ahogy Zsögödbe, ahol becsületesen nemcsak a nyelve, hanem a bele is kilógott vagy félméterre. Ünnepekkor meg cicomázták őket rendesen. Annyi szín meg csicsa vala rajtuk, hogy csak, na. Aztán a gazdája bejárt véle a városba, sőt ők is csinálhattak körutat a közeli falukba, városokba, mikor nem vala a mezőkön munka. Ilyenkor, Putyuréka semmiképp nem maradt dolog nélkül, de egyébként máskor se. Addig bónyászódtak (merengő, késleltető készülődés, itt - laza szinte céltalan séta) imitt-amott, amíg estére úgy ki voltak facsarodva akár egy tehénfos, amelyik folyton a lapjára esik. Fáradtságukban döngölt föld padlót fogtak. Putyuréka pedig kicsi patájukat súrolgatta, amíg el nem állt keze-lába. Aztán ő Kiscsillag pockához vágódva húzta a csendest. Imigyen alukáltak reggelig. Tehénke kedves hindu gazdája, s a temérdek pereputtya szeretettel vették körül. Hiába a szent állat az nem kutya... A kutyasors, az a kutyáké. Kutyaragozás ide vagy oda, bizony ők is benne voltak, s nem is egyszer a slamasztikába.
Tehénkének emitt olyanba volt része, mint sohasem. Valljuk be rendesen eldögült (lusta lett). Lassan azt is elfelejtette, mi az, hogy idegesség. A tejét mindig lefejték, legalább így a csücse (csöcse) megkönnyebbült. Kedvére kószálgatott, kiterült mind borjúkorában, s a hasát süttette. Az emberek a kockát szent jelnek vélték felfedezni. Na ettől a perctől az övé volt az egész Hindi világ. De nemcsak hinduk jártak csodájára a pocakján lévő négyzet megcsodálására, hanem a világ minden tájáról. Hiszen a nagy jel magát az időtlenséget, az örök életet, a szilárd akaraterőt hurcolja magával! Bizony! Na erre vessetek bogot, ha tudtok... A szemlélők sokasága, mind a pockára vala kíváncsi, ezért többé-kevésbé, de inkább többé elhanyagolta egyetlen aranyos magzatát, Kiscsillagot. Szó mi szó, gyerek boci létére kevés figyelmet kapott, attól eltekintve, hogy ő is úgy fel vala öltöztetve, hogy isten őrizz! Ezt látván Putyuréka, akcióba lépett. Rögtön hívta gondolati szelek szárnyán Szélítőt. Szélítő a nagy hirtelenségével és hubriságával ott termett.
- Há mé nem fúttál a sípba te Putyuréka?
- Há me nem akkora nagy a baj, sö ki akartam próbálni az újabb hívótechnikámat.
- Ja. Az más – tottyantotta oda megértően Szélítő.
Putyuréka beszámolt Tehénke durva eldögüléséről (lustásodásától). Szélítő meglepődve hallgatta végig. Gyors léptekkel Tehénke felé igyekeztek. Inkább csak Szélítő, mert Putyurékának úgy járt a lába akár egy cséphadaró.
- Na, kicsi nagy marhám, emeld fel a hátsódat, mert haza kell indulj!
- Minek?
- Hát azért mert itt bételt a pohár!
- Ugyan, hogy es hívnak? Mindegy es, egy kicsit hagyj döglődni. Olyan isteni!
- Hát nem veszed észre, hogy mekkora marha lett belőled?
- Mi van?
- Te ügyelsz egyáltalán drága kicsi magzatodra, Kiscsillagra?
- Majd egyszer, de most még egy cseppet pihenek. De ki az a Kiscsillag?
- Jó kérdés – mondta Szélítő Putyurékára nézve, akinek a kezei akkorák lettek, mint két két hóhányó lapát a sok masszírozástól. A szemei, pedig folyton ki voltak gülledve (dülledve) a fáradtságtól, mintha vécézés közben lenne.
- Miért jó kérdés? – Kérdezte a fetrengő óriástehén Tehénke.
- Azért mert a fű zöld... - mérgelődött fel Szélítő.
- Inkább gyere te is ide, egy kicsit heverész!
- Na most már a nemcsak a pohár, de a bili is kilöttyent! Megyünk és kész!
Szélítő több mint észrevette, hogy nincs akivel dumáljon, így kezébe nyomta a vesztencét, és parancsolta, hogy kötelezően nézzen bele. A vesztencéje sok választást nem adott, csak a Tavasztündér országát. Tehénke igazából a látványtól kezdett valóság mellett dönteni, s nem a semmiről elmélkedni. Feltápászkodott, odatántorgott Kiscsillaggal Putyurékához és Szélítőhöz. Nem es csoda a tántorgása, hiszen a sok semmittevésbe es belélehet gebbedni (itt – belefáradni, belebetegedni). De mielőtt eltűntek volna a helyszínről nagy messzeségbe, emberszemmel ki tudja hová, gazdája átölelte őket, s szeretetéről biztosította, míg a világ létezik, s még tovább is vagy két nappal. Tehénke ekkor tért igazán magához. Felocsúdása közepette vette észre, hogy a hindu emberek nem valának vakok, ők mindig is látták Szélítő tündérkisasszonyt, meg Putyuréka manót is. De a merengés nem tartott sokáig, mert indulniuk kellett.
Évszaktündéreken túli haza a Tehénke igazi otthona
Tehénkének újabb meglepetésben lett része, arra az erdei tisztásra szottyant a nagy szélforgatagban, ahonnan hajdan a Tavasztündér erdejétől elindult. Már nem vala ott Szélítő királykisasszony, csak Putyuréka manó, aki a nagy szélítéstől huzatot kapva, becsületesen taknyolt. De hát nála a taknyolás szinte védett márka. A nélkül elég nehéz meglátni, hiszen ő szörtyögősen és merkelve (duzzogva) az igazi.
- Na, mehetsz a dolgodra – szólt taknyolódva Putyuréka, s integetett a hólapát méretű kezeivel.
- Na szerusz! - mondta egy cseppet elérzékenyülve Tehénke.
- Szia! - toldotta meg vigyorogva Kiscsillag.
De csak nem bírták ki az egyszerű búcsúzással. Tehénke két lábra állva szaladt Putyuréka felé, felkapva a levegőbe forgatta szegényt, annak a taknya meg százfelé szottyant. Az érdekesség mégis az, hogy mindketten teljes megelégedéssel eresztették el egymást.
- De merre menjünk? - ötlött fel hirtelen marha agyába Tehénkének.
- Há arra, ahonnan jöttél, csak most visszafelé tekerjed! - bíztatta Putyuréka.
- És te?
- Mit törődsz vélem, én már itthon vagyok a kedvenc manótanyámon.
- Akkor jó!
- Látod anyuci, mi is menjünk olyan helyre, hol otthon vagyunk - mondta Kiscsillag – s fejére duvasztotta a hátán lógó egyik szalmakalapot.
- Azt tesszük kicsi bocikám – s egyet igazított a számára nem éppen a semmiből fejére visszavarázslódott szalmakalapon.
- Akkor lépjünk, de gyorsan, mint szélvész, vagy még sebesebben – kérte Kiscsillag.
- Úgy eppeg nem tudunk...
- Minden tudunk csak akarni kell! - kardoskodott Kiscsillag.
Erre a varázsszóra már Tehénke se tökölődött tovább. Azért még Putyurékáával egy cseppet integettek egymásnak, de Tehénke látta mennyire zsenáns (kényelmetlen) ez a helyzet a kedves kis taknyos manónak, s hátat fordítva neki elindultak a szebb jövő felé. Amikor Tehénkéék szemperc alatt bent valának az erdőbe, Putyuréka nem tartotta tovább vajúdó érzelmeit. Kapóra jött ez a helyzet neki, legalább olyan hangosan bőghetett a búcsú okozta fájdalmában, mint egy tüskébe lépett oroszlán. Ezt még tehénkéék is hallották, de hát mindenki a saját útját kell járja... Ez van.
Amikor valahogy kikászálódtak az erdőből, rögtön megpillantották Tavasztündér palotáját, volt nagy öröm Tehénkének. Nyomban oda is fosott. Kiscsillag illedelmesen megvárta, s anyukája dolga végeztével együtt jutottak el a palotáig. Ott már várták az évszaktündérek. Ugyanis Tavasztündér szólt testvéreinek a világjáró híres marháról, aki annak idején megmentette őt a hollóktól. ők kíváncsiak lévén együtt várták a nagy pillanatot. Sajnos a pillanat terhessé vált a tehénfos miatt, de a tündérek leleményesek. Nagy baj nem származott belőle. Amikor Kiscsillaggal odaértek már mindegyik tündér orrán egy jókora csíptető volt. Nem es csuda, hiszen a fosból Tehénke hargasinára es jutott egy kevés, s imigyen béhurculódott a szag es legyekkel együtt. No, de két perc alatt a szagcsorbát kiküszöbölték. Tehénkét borjastól belévetették a palota melletti kis tavacskába, s ott minden kosz lejött róluk. Szerencsére a tavacskát patak táplálta, hanem a benne lévő aranyhalacskáék a három kívánság teljesítése közben, szörnyet haltak volna. A legszívósabb faggatózott tehénkétől.
- Ugye többet nem fogsz ide bebüdösíteni?
- Mit mondtál? - kérdezte Tehénke meglepődve.
- Jól van, jól van, inkább teljesítem három kívánságodat.
- Az cuki lesz!
És nem es kell mondjam, úgy es történt. Az első az volt, hogy mielőtt hazaérne marhanépéhez, egy kicsit kólicáljon (kószáljon, mendegéljen) erre-arra, aztán találkozzon a nagy útja során felgyűjtött kedves ismerőseivel, s a végső pedig, hogy tudja bemutatni Öhhöt, Kiscsillagot Bocipötty anyukának és Fő Bika Béla apukának.
- Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – okoskodott Tehénke.
- Betartom – mondta határozottan az aranyhalacska, s azzal végezte úszkálni valóját az egyre tisztuló tavacskában.
Tehénke és Kiscsillag a palotába beérve azt láttak, amit ők gondoltak, de főleg ő. Nem mint az útja elején. Erre nagyon büszke volt. Megittak egy finom kávét, amibe Tehénke tejet csöppentett, s aztán kosárt bontottak. A kávészürtyölés közbe Tehénke elmesélte az összes kalandját. Persze kiszínezve. Kiscsillag néha kontrázott melléje. Szerencsére Tehénke nem állított ki tudja milyen nagy marhaságot, ezért kisbocija kontrája es helytálló maradt. Láthatólag jól szórakoztak a tündérek. Tavasztündér megvala elégedve a kellemes délutánjával, tiszta üdén és frissen semmi kóc a hajában kísérte ki testvéreit Tehénkéékkel együtt. A három másik évszaktündér gyámkodása alá vette őket. Hiszen ahonnan lehöngörödött (lehengeredett) Tehénke ott nem lehetett visszamenni, a varázssziklák nem engedték. Nem es nagyon látszódtak ki a rátelepedett ködtől. Kapóra jött a séta. A tündérek tíz centivel a föld fölött sétáltak, Tehénkéék pedig a földön, de ha megunták, akkor a láthatatlan mozgóutacska egy-egy szakaszocskán előgördítette őket. Ez vala az úgynevezett tündérkellem séta segítség.
Először a Tavasztündér birtokán hajtottak-sétáltak végig. Hát, mint mondjak, minden virágba volt borulva. Ott es virág volt, ahová nem es gondolná az ember. Tiri-tarka volt az ég, a madarak tollai, a mókuskák fogai, a szarvasok popsija és így tovább minden élőlény virágzott. A szamarak hátán madárkák daloltak, de az ügyesek vállán is. Cigánykereket hánytak a kis manók, és amennyi lény tudott táncolni vadul ropta a kállai kettőst, hármast, hatost, egészen fel tízig.
Elhagyva a Tavasztündér hazáját a kellemes langyos szellő, meleggé, sőt forróvá változott. Napsütésben fürdött minden. Eprekkel szegélyezett utakon sétáltak. Távolban több incsi-fincsi gyümölcsillat áradozott. Tehénkét és Kiscsillagot kevésbé érdekelték a gyümölcsök inkább haraptak bele a finom fűbe. Itt a Nyár tündér kiszállt a sétából aranyos palotája felé véve az irányt, tájt intve nekik köddé vált.
Kis idő múltán áttértek az őszbe. Hát ott a szó szoros értelmében minden roskadozott a sok zöldségtől, gyümölcstől, még a fűszál is. A beles állatok szanaszét heverésztek. Vadállatok bendőjüket tömve röhögtek, miközben könnyek helyett szedret, somot potyogtattak ki. A fenekükön pedig almát, körtét, meg miegymást eresztettek szabadon.
Az ősztündér palotája egy dombtetején vala, csak a tetejét lehetett észrevenni, mivel a sok színes lombozatú fa körülölelte teljesen átölelve elrejtette, az arra járok szeme elől. Nem es bámészkodott sokáig, kettőt fordult s három lett belőle, a szellő kerekedett levelek sokaságában láthatatlanná válva búcsút intve balra eltávozott. Imigyen már csak hárman maradtak.
A téltündér, vala a legidősebb testvér, ő mán nem es volt hölgy, hanem pasas. Hideg kék szemű tekintetében megbújt valami huncutság, valami báj. Nem kellett sokat várni, s ott találták magukat Didergő országba. Még az állatok és a fák is egyformán mereven hallgattak. Jégkockák díszelegtek a szarvasok agancsain, és zúzmarát köhögtek az elé tántorgó mókuskák. Az élet ettől eltekintve teljesen bevadult. Mindenki hógolyózott, sízett szánkózott és fagyos kutyaszart gyűjtött. Téltündér palotája jégből készült, de odabenn azért süstörgött (sustorgott) a tűz. Egy-egy pillanatra az egyik ablakból kilátszott néhány huncut lángnyelvjáték es. A Téltündér Tehénkére és Kiscsillagra mosolyogva intett nekik, s sűrű hópelyhek közé gabalyodva palotájába ért.
Tehénke és Kiscsillag a láthatatlan mozgóúton szélsebesen tekerték tovább, míg hirtelen megváltozott alattuk a föld, csak menni tudtak ott. Legelőre érve bukdácsoltak a felbukkanó kövek között.
- Azt hiszem hazaértünk! Mindjárt itt az otthonunk – mondta Tehénke.
- Na, ezt megnézem magamnak – múgatott okosan Kiscsillag.
Tehénke völgyotthona
Nem sok változott a Marhák országa a mesén innen és túl, amióta Bocipötty anyuka rásegítésével Tehénke „elkambacsolt” (bódorgott, tekergett) otthonról. Marhaország ugyanolyan csöndes és meghitt vala, mint Tehénke születése idején. Sok marhacsordán vonultak át, míg egyszer rábukkantak arra a völgyre, ahonnan Tehénke sokat és vígan süttette a kockás bendőjét. Mielőtt bementek volna a völgybe Tehénke és Kiscsillag lepihentek éjszakára egy nagyon öreg vackorfa alá. Ott álomba szenderedtek. Tehénke Bocipötty anyukájáról álmodott, és a kis szalmakalapját viselte, mint hajdan, amit már útközben Kiscsillagnak adott, mert a fejéről folyton esett le. Azért nem kell olyan marhán (buzgón és fejetlenül) sajnálni őt, mert még Indiában kapott egy sokkal dögösebbet, amiből szintén nem esett ki a fejéből, és nem is hervadt el a betűzött három szál akármilyen virág. Ha már fel nem tehette csak Indiába, s ott is ünnepekkor, úgy gondolta egy jó darabig tartalékolja magának... Visszatérve az álomra, hát mindenkiről álmodott elsőként Tavasztündérről, majd Szélítő királykisasszony- álboszorka-tündér s mitudoménmiről, Putyuréka manócskáról, a zsögödi ravasz gazda kedves kis Están fiáról, majd Hajnalkáról és családjáról, Öhhöről, és végül az indiai szeretni való kitűnő gazdájáról, s annak egész pereputtyáról. Mikor kinyítá a szemét, mindenki, akit megálmodott ott toporgott előtte.
- Jesszus! - rázta meg Kiscsillagot – Nézd, kik vannak itt! Ébren vagyok, vagy csak álmodok?
- Nem álmodsz, ébren vagy, mert felköltöttél – mondta kissé bosszúsan Kiscsillag.
- Csípjél meg, mert nem hiszem el!
- Jól va anya – és Kiscsillag egy jókorát beléharapot csípés helyett.
- Ááúuuu... - vad vagy édes leányom!
- Te mondtad.
- Há igen de... - itt abbahagyta, mert magához tért. Valóban itt vannak. Mindegyik úgy mosolygott feléje, mint egy birsalma.
Vigyorgást folytatva megvárták, míg Tehénke és Kiscsillag feltápászkodik, s szép komótosan elindultak a völgy felé. ők követték minden léptüket. Amikor béértek a lütőn (lejtőn), há kivel mennek egyenest szembe. Há Bocipöttyel. Nagyon fasza csaj lett belőle. Ki volt menírozva (melírozva) rózsaszínre a kis kobakszőre búbja, a nagy boci szemei körüli szempillák csillogós feketére békenve, a szép nagy szája piros csókálló rúzzsal bémaszatolva és a patáin lévő körmök vörösre festve. Úgy nézett ki, hogy már ennél piacosabb nem es lehetett volna. De rendesen megvala a hatása, hiszen Fő Bika Béla most es körülötte ténfergett, a többi marhatársa bánatára. Amikor meglátta Tehénkét hát nem lett éppen az a csúcs cuki marha, mint azelőtt, idegességében a farkával durván csapkodni kezdett. A fenekénél ólálkodó legyeknek béköszöntött a vég. Hatot egy csapásra akció volt. Úgy hullottak a legyek, mint a tavaszi záporeső. Ejsze még jobban.
- Honnét kerültél elé te tekergő? Milyen bandát hoztál magaddal? - hisztérikuskodott Bocipötty, miközben az egész tehéncsorda közössége le nem vette bociszemét az eseményről. Sőt egyre jobban gyülekeztek köréjük.
- Szerusz anyuci – múgatott egy nagyot Tehénke.
- Hízelgünk-hízelgünk?
- Nem egy cseppet sem – mondta Tehénke – csak hazakívánkoztam, s most itt vagyok.
- Na, láttál! A viszontlátásra!
- Először még egyszer megmutatom a pocakomot!
- Csak azt ne tedd! Te förtelem!!!
- Métt (miért) es ne!
- Neeehhogy!
Mire ezt kimondta Tehénke, megmutatta a pocakját. Erre a pillanatra Kiscsillag is utánozni kezdte. Ritka egy látvány vala. Két tehén, aki égre meresztett pocakkal vigyorog egy csorda közepén. Hát elmondhatom, nem mindennapos esemény!
E látványt beárnyékolta egy furcsa történés. Nagydolog esett meg. El sem hinnétek, ha nem mondanám! Tehénke hasáról lassan de biztosan, mintha radíroznák úgy tűnt el a kocka (inkább négyzet), miközben Kiscsillagnál ugyanolyan iramban megjelent egy karika. Az egész csorda marhára ámulatba esett. Tehénke kívülről olyan lett, mint a többi. őt, és csakis őt, ott helyben vissza akarták fogadni, mert bocija más lett. Tehénke nemet intett a fejével, a bocija végett es, de már úgy sem kért volna belőle. ő egy más tehén lett, mint azelőtt. Tudta, hogy az embernek (azaz tehénnek), nem külleme fontos, hanem, ami ott rejtőzik abba a marha agyába. Felemelt fejjel távozott, őt követte libasorba Kiscsillag és barátai. Szélítő királykisasszony egyet szélített, s két völggyel arrébb otthont talált Tehénkének, Kiscsillagnak és a jóképű Öhhö bikának. Volt öröm és dinóm-dánom. Hajnalka élete párja es járta a táncot. Hirtelen összejött a terülj asztalkám es, és mindenki azt falatérozott (evett) róla, amit eppeg csak akart. Tehénke megegyezett Tavasztündérrel, hogy hagyja nála a híres vesztencét, hadd tudjanak egymás között közlekedni, összejárni. Többek között felkérte Szélítőt, hogyha kell szélítse csak ide-oda. Szélítőre rákérdezett Tehénke, mert egy dologgal nem vala tisztába:
- Te Szélítő, azt már megértettem miért es vagy tündér, s méges boszorka, de mitől vagy királykisasszony, ha még király lánya se vagy?
- Honnét tudod, hogy nem?
- Há csak gondolom.
- A válasz egyszerű királykisasszonynak születtem, s punktum.
- Most mán értem – pedig nem értette.
Hogy valamit mennyire értünk vagy nem, az tökéletesen mindegy, csak erőszakosan ne próbáljunk meggyőzni másokat az igazunkról, még akkor se ha úgy tudjuk, mert rosszabbat csinálunk véle. Ebben az esetben Tehénke igazi bölccsé vált, hiszen nem dörgölt semmit oda Szélítő orra alá.
A buli még egy darabig kitartott. Szeretteitől Tehénke úgy vált el, hogy igazából nem is. Hiszen bármikor találkozhattak. Tehénke tudta, hogy négy világot járt be, s annak eredményeként tűnt el bendőjéről a négyszögletű ábra. S amikor a világjáró kör bezárult Kiscsillagon feltűnő kerek folt jelezte egy új élet kezdetét. Olyan fajtát, mint amilyen egy tavaszi hóolvadás után indul el. Tele örömmel, zsongással-bongással és sok csodával.
Aztán híre ment a nagy Marhavilágba Tehénkéék csordájuknak. A csodák egymást érték, hiszen a kerek Marhavilág tehenei, ha kilógtak a sorból, vagy puszta tetszésből hozzájuk telepedtek le. Szerencsére nagy vala a völgy és mindenki elfért benne. Tehénke továbbra is látta a négy-szögletet a pockán, hogy más es lássa vissza-visszarajzolta hajdani helyére. Kiscsillagon is virított a kör. Egy idő után az egész Marhaföld kerekségén divatba jött a négyszöglet és a kör, a pocakra való felmákátyolása (fest, ken, úgy ahogy éri). Még Bocipötty is kezdte utánozni, és boldogan hirdette, hogy annak idején az ő kis bocija kezdte el és teremtett divatot belőle. Hiába, aki menő akar maradni, továbbra is ki kell vágja a rezet...
Azonban Tehénkére semmilyen divathóbort nem hatott, mert már tudta mit akar. Akkor múgatta el magát, amikor tényleg értelme volt. Arra is rájött, hogy bárhol legyen, nem a szokások fontosak, hanem hogyan értékelsz másokat. A csordaszellemű ítélet sosem szolgálja a közösség javát. Csak akkor jó valami, ha lépten-nyomon nem fosunk belé egymás képébe, s főleg mások pufájába.
Így hát Tehénke végre megpihent, hiszen jól elvolt kambacsolásaival imitt-amott, a szeme világába! Boldogan élt általuk elnevezett Kockakör völgyben marha társaival együtt nagy szeretetben és megegyetértésben.
Itt a vége bőgj el véle, mert hanem megcsap a tehén farka-szőre.
A mese gondolata 2014-ben kelt szárnyra.
Írva vagyon 2015. március-október között
BORBÉ LEVENTE múuuve.