Hajnalodott a Ladoga tó partján, mikor kisodródott a partra egy csónak. Gondba ejthette volna az ott élő falusi lakósságot, de azok ilyen tájt még aludtak. A csónakban nem tartózkodott senki. Ráadásul nem egy híres cég gyártotta, de nem is öltek meg senkit benne. Szomorú az ilyen jelentéktelen vízen lebegő közlekedési eszköz sorsa. Mindezt a semmiséget az is bizonyítja, hogy két nappal azután, hogy partra vetődött a csónak, valami csibész legények nemhogy megjavították volna, vagy ajándékkal újra szélnek eresztették volna, ellenkezőleg, darabokra szedték szét, aztán nagy kacagással összetörték.

*

  Egyik szép napon Iván, a magas orosz legény kieregelt a Ladoga tó szélére, maga elé bámult bambán, majd lágyan hugyozni kezdett, egy része visszacsurgott a nadrágjába. A pisi többi része, ami nem szívódott fel nadrágjába, kikerült a szabadba. Katyusa nem messze volt tőle, aranyosan megkérdezte:
- Ivánkám, mitől lettél ilyen boldog? Iván, mint mindig derekasan felelt: - Azért Katyuskám, mert egyfajta melegség öntött el.
- Gyere Iván szaladjunk! Gyere boldogan futkározzunk ezen a szép véget nem érő zöld mezőn!
  És szaladtak. Csakhogy e tájt esett meg az a hír, hogy Káréliába lakást adnak az oroszoknak, ha odamennek dolgozni. Nem akármilyen lakrészük lesz, előre bebútorozott. Iván nem akart menni. Jól teltek napjai a semmittevéssel. Katyusa mosott, főzött takarított a nyírfafedeles sárral tapasztott kunyhójukban és közbe halászott is. Minek Ivánnak felrúgni kényelmes életét, s még dolgozni is kéne... De Katyusa nem adta fel. Először aranyosan beszélt Iván fejével, majd kissé nyugtalanul, végül nagyon csúful. Iván mégsem mozdult, inkább egyet szaladgált volna a gyönyörű végeérhetetlen zöld mezőn. Katyusa kiszaladt a tó partjára, egy tutajra fölpattan, beevezett és beleugrott a vízbe. Iván ekkor vette észre, hogy fele sem vicc. Feleségét kihúzta a vízből, eldöntötték, hogy elköltöznek. Beköltöztek Petrozavodszkba.
Egyik nap felesége lihegve járult Iván színe elé.
- Iván! Iván!
- Mi a baj gyevocskám?
- Hát csak annyi, hogy itt mindenki máshonnan érkezett ide, mert más tájszólásba beszélnek. Egyetlen szavukat sem értem.
- Érdekes?

*

  Telt múlt az idő, Iván pockot eresztett. Katyusa pedig eredeti gáváritty depaşit lett (telt karcsú idomokra tett szert). Három gyerekük akármilyen nyelven beszélgettek lent az udvaron. Akkor fény derült a tájszólásra is, nem is táj izén beszéltek, hanem a nagy szöszököszö területérül össze-vissza települt nemzetiségek.
Egyik nap Iván megbánta régi cselekedetét. Ezért autókritikát írt a gyárban régen múlt bűnéről. Elmesélte társainak, hogyan törték össze a csónakot haverjaival. Kemény dolog volt, még a főnöke is elszégyellette magát. Mindenki csodálkozott, hogy lehet ilyen messzire elmenni hazulról. Három napig gondolkozott a munkás brigád ezen az elgondolkoztató tetten. Először Ivánt kérdezték meg, milyen büntetést ajánlana sajátmagának.
- Hádzsá dzsá dzsá, maguk küldtek ide! De csinálok egy csónakot!
A bizottság döntött. Megdicsérték Ivánt derekasságáért. Egy év múlva pártkönyvet adtak neki. A párt derék hű szolgája lett. Mindenki sírt örömében. Nemhiába, hiszen egy elvetemültből, kommunista hős lett.
  Ivánnak eszébe jutottak azok a szép napok a gyűlés végeztével azok a szép napok, mikor kalibájából figyelte a végtelen hómezőt. Egy kicsit könnybe lábadt a szeme. Hamarosan elkészült a csónak is. Iván a kommunista ifjaknak ajándékozta. Vígan nézte, amint a jól nevelt gyerekek, betaszítják az Onyega vizébe a csónakot és hazafias dalokat énekelve eveznek a szebb jövő felé...

Borbé Levente
Írva 1988 telén.