Rég volt már, azt hihetném, képzelődöm, pedig nem. Az a völgyecske újra üzent nekem, belopta magát a szívemben, ahol éltem valaha. Séta közben kedvesemmel, végigjárhattam emlékeim helyét, amelyek szikrázó parázsból fellángoltak és szelek szárnyán továbbröpítve betöltötték az egész völgyet. Kisiskolás voltam újra, hazafelé tartottam e csendes szeptemberi napon, osztálytársaimmal borvizet ittam Zsögöd központjában, kicsit továbbhaladva megálltunk a patakparti vackorfa alatt, minden alkalommal, amíg teljesen le nem fogyott róla a gyümölcs. Zamatát most számban érzem, mint a szeptember végi őszi szellő játékát, ahogy lágyan végigsimogatja arcomat, magából áradva az ősz bőséges termés illatát. Egy helyen mindig kizökkentem Tündérország adta csodás érzéseiből. Mindig megfelejtkeztem, arról a bácsiról, aki menetrend szerint lebújt a tornác fedezékébe, mikor odaértem hirtelen előbukkanva rám ijesztett. Ropogósan kacagott rajtam.
  Haladtam tovább azon a keskeny ösvényen, ahol nagyon elbámészkodtam időm egy részét. A vasút mellett nádas tavacska szundikált, körülötte gyönyörű virágok ékesítették paplanját. Lennebb az Olt vize csillogott tisztán. Aztán újra az otthoni táj a hatalmas fenyvesekkel, útszéli bokrokkal, néhány borvízküpüvel, a kanyargó csihányosi kispatakkal, és persze a lakunkkal, hol heten éltünk, mint a "gonoszak". Itt az évszakok megfelejtkeztek az időről. Tavasszal a hegyekből leszaladó hólé, a madarak égi tánca, a virágok színes pompája kápráztatott el. Nyáron a meleg, a boglyák széna illata, a vadállatok sétafikálása változtatott más emberré. Ősszel a sok gyümölcs, a csendesen pislákoló, mégis dúsgazdag termés adott nyugodalmat, bennem rejlő világnak. Télen felcserélte a természet eddigi színpompás ragyogó ruháját hófehérre, tisztára, olyanra amilyen a lélek kell legyen mindig, nemcsak ünnepek környékén.
  Hol van már a bikaborvíz, csak egy cső kandikál ki, régi helyét jelezve. Hol van a vackorfa, öreg is lehetett tán, de még élt, amikor kivágták. Hol van az ijesztgetős bácsi, elmosta az idő. Hol van az a tiszta Olt, melyen télen hokiztak és korcsolyáztak a gyerekek, most csak amúgy bűzlik a szennytől. Hol vannak a kockás liliomok, pünkösdi rózsák, és hol látok vadakat a környéken. Ellopták tőlem az emberek. Igen, szennyesek lettek, mint az Olt vize, kopárak, mint a halomra kivágott erdőrészek. Szegények, ahogyan felszántották a védett növények területét, a virágos réteket, most már gabona meg burján éktelenkedik helyettük, az erdők állatai menedéket keresve vándoroltak tovább. A régi tündérvölgy helyén ördögi monstrumok emelkednek, amelyeket úgynevezett hétvégi házak töltenek be. Madárfütty helyet pedig borzalmas agymosásos gépzene bőgeti az ördög diadalát. Vajon, így is marad? Addig nem ameddig tudok, tudunk álmodozni, s talán teljes pompájában életre kelteni szívünkben rejlő tisztaságot.
  Bevallom, láttam a tündéreket és az angyalokat is. Most így messzi távlatból jó rájuk gondolni, hiszen köztünk vannak, lehet éppen mellettünk, csak észre kell venni. Aki rájuk bukkan, attól nem lehet elvenni semmit, amit elloptak mások, a lélek visszaveszi és élteti, míg a világ a világ. Kell, legyen bennünk tartalék a szépre, az igazra, és főleg azokra, amivel újra szárnyalhatunk a képzelet végtelen birodalmában. Tőlem már senki sem rabolhatja el a múlt emlékeit. Talán tovább fognak élni másokban, akik a természetet csodálják, és hasonló kegyben részesítik, igazi kincsként őrzik majd mások számára is.

*

  Aztán a sétákat többszörösen megismételtük, körbejártuk a környező hegyeket, dombokat. A falut és nevezetesen a várost, főleg a környékét, hogy át tudjam látni minden szögből az egész várost, amely bekebelezte a körülötte lévő falvakat. Régen a város inkább egy várból állt. Területére sem büszkélkedhetett, de mostani helyzet megoldotta ezt a dolgot és alámosta az emlékeket. Dombokon, hegytetőkön állva, erdőszélen sétálva többször végigcikáztak a régi emlékek. Nemcsak a gyönyörű táj lett a múlté, de változott vele együtt minden. Zsögöd lakossága is változott, főleg az öreg huszadik század utolsó éveiben, mikor a demokrácia balkáni változata hullámzott az egész vidéken. Habár a falu központja ugyanolyan mélabúsan fogadja az arra járót. A házak sem sokat változtak, némelyiket a förtelem utolérte, mint a zsögödfürdei hétvégi valamiket. Emberi létesítménynek, vagy förmedvénynek lehet becézni, ami nem illik se a faluképbe, s még annyira sem a tájba. Ezeknél sokkal gyönyörűbb a Nagy Imre galéria, amelyet a szocializmusba húztak fel. Az igazi szépség még mindig a templom, s nem messze a szembe lévő Mikó udvarház. A Mikó udvarház még annak idején is bútorgyárként működött, ott avattak hős pionírrá, aki "tűzön vízen át" megvédi a hazát. Akkor mit sem tudtam régiségéről, múltjáról.
  Most az iskolától nem messze emelkedő templom csendesen bámult le rám, már régi ismerősnek számítottam, neki is megvolt a története, mint minden régi várhelynek, romnak és épületnek. Ahhoz képest teljes pompájában láttam, ha még évszázadok során néhányszor át is alakították. XV. Században építették gótikus stílusban; úgy beszélik, hogy a Mikók, majd a XVIII. Században, barokk stílusban átalakítják. A Madonna szobor a legrégebbi benne XVI. Század elejéről való, a szárnyasoltárt többször is átalakították. A templom hálóboltozatú gótikus szentélye XV. században készülhetett, és, az egyébként Csíkban ritka téglabordákból állították össze. Ötszáz év távlatából megnyugvást sugároz, és boldogan nyugtázhatom, hogy van ki felügyelje a zsögödi népet, minden olyan mint e mennyei angyali üdvözlet, melyet a hit bástyái öveznek körbe kereken. A szemközt Mikó Udvarház a Nagy Laji domb lábánál húzódott meg. Valamennyire kijavítva áll, régi pompájából veszítve. Betérnék még egyszer, most nem pionír avatásra, csak úgy, de nincs erőm hozzá, talán annyi vigasztal, hogy építőinek nevét megőrizte a gyár. Honnan tudhattam akkor a Mikókról, s egyáltalán a régiségéről, habár megfigyeltem a díszes épületet, de mindent elnyomott a kommunizmus tömény kőkemény zakatolása. Most már tudom, hogy a kúria neoklasszikus-empire stílusban épült. A Mikó család rezidenciája volt sokáig. Utolsó lakója Mikó Bálint, országgyűlési képviselő, Csíkmegye főispánja volt. Örökségét unokaöccse, báró Rudnyánszky Sándor kapta meg. A kápolna ma raktár szerepét tölti be. Micsoda "felemelő" változtatás. Gabonása a XIX. század elején épült. Szabadon álló, kőfallal kerített földszintes nemesi udvarház. A templom kis erődítményével örül, legalább nem vették el tőle barátját, ha rendeltetésétől függetlenül is létezik. Mikók szelleme körbejár, nem számít hogyan csattog a bútorgyár, mert a templom újra megtelik hívőkkel, akik nem mondottak le atyáik örökségéről, s ez már több mint reménysugár. Gyerekként tekintve a vidékre eszembe sem jutott a fogyó népesség, az egykék divatja, mint mindenhol. Az iskolában már egyre kevesebben járnak. Nincs gyerek, tanító sem kell. Iskola szerepe is megváltozott, már nem ugyanúgy süt be a napsugár reggelenként az ablakokon. A régi padok és a festett tábla is eltűnt, felcserélődött modernebb szerelésekre, talán jobb is ez így, mert fejlődni kell. Az igazi értékeket azonban sohasem lehet lecserélni, ha el is tüntetik láb alól, úgyis tovább él, s egy idő után hiányzani fog.
  Sokat nem tudhattam, de megéreztem a hely szellemét. Talán a legnagyobb élmény a Nagy Imre bácsival való találkozás volt. Meglátogattuk otthonát és buzdított bennünket a rajzolásra, festészetre, a művészetre. A tanító nénik le sem tudtak fogni kerek két hétig bennünket. Osztálytársaim ugyanolyan lelkesedéssel maszatoltak és rajzoltak, mint jómagam. Imre bácsi is végleg elbúcsúzott népétől egy-két évre rá. Utána nagy üresség maradt, de munkáiban tovább él, mert ő a miénk, ő a nagy festőnk, aki felülmúlhatatlan már és beivódott az akkori kor szellemébe. Jó végignézni képeit. Meglátni az akkori Zsögödöt az ő szemével. A hely szellemét megörökítve tudott adni, s rájöttem neki is voltak veszteségei, de nyert is. Az egykori zsögödi táj beköltözött általa az örökkévalóságba. Igyekezett mindent megörökíteni nemcsak képeiben, hanem naplójában is. Műveit nemcsak szülőfalujában lehet megtalálni, hanem Marosvásárhelyen, Kolozsvárott, s a nagyvilágban, főleg Európában és Amerikában. Igen, valami olyant alkotott, ami szintén örökkévaló. Ahogy végignéztem a tájon, láthattam a változásokat, az eltűnt és letűnt emlékek maradványait, amelyek csak hajdani helyét mutatták meg mindennek, akár a zsögödkörnyéki várak. Zsögöd utcái, ahogy Székelyföld megannyi települései híven őrzik azt a kincset, mit örökségül továbbadtak egymásnak az emberek. Elbűvölt teljesen e helységnek gazdag falutörténete. Zsögöd régi utca és düllőnevei visszavárják az igazi nevüket, mert abban az az igazi spiritusz. Milyen szépen hangzott a Várutca tízes, az Erdőutca tízes az Alszeg és Felszeg mellett. Hajdan az Erdőutca tízes közelben teljes pompájában ott díszelgett a Kisvár. Ma már Kisvártetőként ismeretes. Még a népvándorlás idején őrhely állt ott, amelyet később a székely népesség várrá emelt. A domb már csak a várrom alig kivehető, szinte földdel egyenlő négyzet alakját őrizte meg. A vár belterén most szántóföld van, mint máshol, ahol létezett valami csoda. A csoda mégis az, hogy legalább kivehető a várhely. Onnan a tetőről rá lehet bámulni a falura, mely évszázadokon át, változott a mai napig. A várról legendák is kerengtek. Azok a legendák, amelyek felmagasztalják az akkori népet, és büszkévé teszik az utána következő nemzedéket. Azt beszélik, hogy hajdan az akkori vár ura csatába indult, hű felesége pedig szüntelen hazavárta férjét. Türelmetlenségét kőbe zárta az idő. Az oromszögénél kiálló sziklára mászott fel, s onnan kémlelte nap mint nap férjét. Szegény hiába várta, mert nem jött. Hiába ontotta könnyeit, időleg halványan látta be a gyönyörű vidéket. Mégis kitartott amellett, hogy egyszer viszontlátja férjét. A férj nem jött meg elesett valahol a csatában, ő pedig nem tágítva a helyről búbánatában és a nagy várakozásban belehalt. Még most is látszik az asszony lába nyoma a sziklán, annyira belevésődött, mint a hűsége embere iránt. Az asszonyi hűség jelképe körüljárja a falut, most is ott lapul minden házban. Talán az teszi titokzatossá az itt lakó embereket, mert valami olyant tudnak, annak ellenére, hogy "városi negyedben" laknak, amiket főleg a tömbházakban szorult negyedbéliek nemigen ismernek. A kaláka még mindig él, úgy lehet érezni, mintha megállt volna az idő. Vannak még jó szokások, vannak még jó emberek, akik tettükkel megmutatták, hogy kik ők. A Kisvár, most is ott van a domb tetején, csak jobban szemügyre kell venni. Ha valaki meglátja a dombot, akkor rögtön előbújik a semmiből az évszázadok forgatagában ködből kiemelkedő vár, és látni a gyönyörű asszonyt, akinek könnyei fátyolba borítják a tájat, s egy szempillantása eltűnik előlünk visszazökkenve a jelenbe.
  Ez a Kisvár csak az egyike a környék várainak. Azt mondják, hogy a csíkszentamási Csonka toronytól kezdve egészen le Bálványos várig terjedő részen kiépített őrhelyek és várak láncolatának egyike a Kisvár is. A Kisvár közelében ókorban és a népvándorlás korában várakat emeltek a környéken. Az ókori várat vagy Zsögödi várat a XX században fedezték fel újra. Az ásatások helyét végig lehet követni. Olyanok, mint kis vakondtúrások betemetve, pedig a hompok vissza voltak illesztve a feltépett helyükre. Bronzkori leleteket is találtak. Rég letűnt időkről árulkodnak, akár a Haromvár, ami a Kisvár háta mögötti hegyen volt. A Haromvár alatt malomkövet metszettek a rákövetkező századokban a helyi lakósság. A vár teljes kilátást biztosított Al. És Felcsíkra. A zsögödi szoros felett könnyűszerrel lehetett őrködni. Innen nézve a falu mely régebb nagyobb volt szomszéd településénél, amelyik teljesen kinőtte magát szinte magába szippantotta azt. Pontosan nem lehet megállapítani a határt sem. Zsögöd egyszerűen Csíkszereda része lett. A régi utca nevek is elhalványultak az emlékezetbe, csak néhányan tudják ezeket, ahogy mondani szokás a régi öregek. Némelyik mémelyiket felett nem járt el az idő, ilyen a Puskaporos és a Kicsimező utca, amelyik a legsárosabb volt még gyerekkoromban. Léteznek még szép és érdekes nevű utcák mint; a Cigonia, a Harom, a Gödör, a Kútpatak, az Erdő stb. utca. Ezért lenne jó újra hallani. Meggyőződésem megváltozna a táj, a hely szelleme.
  Zsögödöt övező dülők nagy része (egyesek szerint az egész Zsögöd területe) Mikó Bálint báróé volt, aki főispáni tisztséget töltött be. Az ő birtokához tartozott a mai csíkszeredai bútorgyár területe is. A Mikó család sokáig uralkodott a vidéken. Abban at időben alakultak ki a düllőnevek is olyan, mint; Hóvalló, Ördöglik, Nagy Laji, Paphalála, Magyarósalja, Farkaskőalja, Malomhágó stb.
  Az Ördöglik kiemelkedik a többiek közül, Csíkszentkirály felé vezető út keleti felén van. Ma a szekérutat felváltotta az országút és benzinkutat telepítettek az aljába. Egykoron híres csata színhelye volt ez a dimbes-dombos bokros és fenyvesekkel borított rész. Mindig is kíváncsi voltam miért is hívják Ördögliknak. Az elbeszélések alapján szinte legendaszerű történetet kovácsoltak össze nekem. Tatárokról és véres csatákról beszéltek, mikor összefogott Közép- Csík népe a betörők ellen. Az elmondások szerint a nők is félelmet nem ismervén kivették részüket a csatákban.
A történet valahogy így szól:

A tatárok a XVII-ik században végigsöpörtek csíkon. Garázdálkodásuk egyre több veszteséget hozott a környék lakóinak. Nem tűrvén már a megalázó helyzetett a csíkiakk szervezkedni kezdtek.. Először a somlyói lakosság fogott össze Közép-Csík környékén, később ez az összefogás átterjedt Zsögödre és Szentkirályra is. A nép külön ütőképes sereget állítatott fel a katonasággal karöltve. Csíksomlyóról indulva, dobokkal és zászlókkal haladtak előre merészen. Senki sem hagyta el a helyét. Ekkor már a tatárok is kezdtek készülődni. A katonaság seregei dobolni és énekelni kezdtek, meghúzták a harangot. Mikor a tatárok meghallották a nagy zajt, cselnek vették a dolgot, megijedvén a klastromi seregtől Szentkirályig futottak. A zsögödiek és a szentkirályiak sem hagyták magukat, korommal bekenték arcukat, fáklyát gyújtottak a közeli barlangból úgy fúttak a tatár elé. A tatárok ördögöknek vélték őket, vezérük elakart menekülni, de a felfegyverkezett nép az Olt jegére hajtotta és megölték. Úgy történt a többi kisebb vezérrel és néhány katonával is. A tatárok vezéreiktől megfosztván, nehogy gazdag prédájukat elveszítsék, ugyanaznap este hazáig Moldova felé folytonosan futottak-takarodtak. Azóta a barlangot, amelyből kiszaladtak a zsögödi és szentkirályi férfiak és asszonyok, Ördögliknak hívják. Ez is jól mutatja, hogy itt a nép a veszedelemben összefogott és nem hagyta alább. Fontos volt hazája és embertársa egyaránt. A tatárok feletti győzelem emlékére Szentkirályhoz közeli dombon felemeltek egy kápolnát. Az emlékezetbe úgy maradt meg, hogy Vérkápolna. Nem is csoda, akkor vér áztatta az egész vidéket. Az elesett csíkiak emlékére nevezték el vérkápolnának.

  Akkoriban Csíkszereda kicsike volt, de idővel kinőtte magát, s főleg a kommunizmusban egyre hatalmasabbá vált. A somlyói kápolnák dombjáról teljesen beláttuk az egész várost. Azt a várost, amely hajdan kicsi és tiszta volt. Más emberek, más vidékekről jöttek a városba felszaporítván annak lakosságát. Jómagam gyerekként napról-napra eltévedve kóborlásztam városomba, nem találva a régi üzleteket és utcákat. Napok kérdése volt, hogy felbukkanjon egy újabb épület valahol. Üzletek sorai tűntek le és fel. A fájdalmas mégis az volt, mikor a XX. Század elején épített nagyházakat tették egyenlővé a felszínnel. Néhány szerencsés épület még ma is jelzi, hogy valamikor létezett egy kis élet azokon a helyeken is. A tömbházak között megbújó kistemplom, ahol megkereszteltek, jól érzékelteti a helység hajdani méretét. Mert csak akkora templomot építettek ahány lelket elbír adófizetésével együtt. Természetesen az épület szerencsésen megmaradt, de, azóta az újonnan jötteknek két új katolikus templomot húztak fel. Az egyiket történeteset Makovecz Imre tervezte.
*

  Minden változó, úgy az élet is az, és nem lehet új életet kezdeni, ahogyan sokan mondják csak folytatni. A hajdani gyerek, aki voltam mégis megbújik minden fűszálban, a csörgedező patakocskákban, a fenyvesek komor de fönséges hangulatában és dalolva suhan tovább a szelek szárnyán örömódaként hátat fordítva az új világnak, amelynek kietlen természetét még hamarabb elfújhatja a szél, mert nincs benne valami örökkévaló, mert nincs benne az egyetlen állandóság- a tiszta változás szele.
  Fény és játék egy tájra, ahonnan elindultam életem útjára a fenyvesek öléből ki a nagyvilágba. Bűvös utazáshoz hozzásegítettek a modern démonbéli herkentyűk, amiket manapság tévének, rádiónak vagy még tovább haladva számítógépnek nevezünk. A tisztán maradás életművészete ezekben az alattomos "csodákban" pontosan az, hogy megkapjuk bennük a tanúságot, az igazi szépet, amelyek ott lapulnak előttünk, mint szurkos fa mögött kikandikáló róka, aki csak azt várja, mikor mutassa be magát, hogy tökéletessé tegye a pillanatnyi táj hangulatát.

Ahonnan indul valaki, azt sohasem feledi és beitatódik teljesen a lélek és a tudatalatti elérhetetlennek tűnő bugyraiba, ami által létrehozza magának a megismerés hálójában akadt új világok kincsét. Ettől lesz szép az egész vidék, mert aki hű marad bölcsőjéhez, annak van gyökere és semmilyen fenevad szél sem tudja kicsavarni tövestül azt a biztonságot, hogy van ahová hazatérjen, ha csak gondolatban is. Így születnek az igazi életek, bennük pedig az életöröm sziporkázó valóságai, akár egy tündéri álom.
Igen, megismervén a környéket, a benne élő embereket, erőt adott a továbbfolytatásra. A falucska, ahol iskolába jártam álmosan nézet le rám, a hegy tetejéről. Rég ismert, s a bennem felgyülemlő érzések sem tántorította el egységét. A falu sohasem lesz több vagy kevesebb. A közösség szelleme talán változik, de a lényeg sohasem vész el, talán módosul. Itt nem annyira alakul át, mert a szabadságszerető székelynép nem áll kötélnek. Az évszázadokon átmasírozó népek sem tudták megtörni őket. Lehetett török, tatár, osztrák vagy bárki, aki ártani akart, vagy rákényszeríteni idegen szellemét. Egy népnek sem sikerül elsöpörni mindazt, amit századokon át az itt lakók felépítettek, csak ha békés szándék rejlik bennük Ha kölcsönös megismerés, meg jó szándék vezérli e helyre, látogatókat veszik észre, hogy egy csöppet sem másabbak, talán még jobbak, mert még nem sikeredett annyira elrugaszkodniuk a valóságtól. Egy nép, amely a természet szeretetében kapta meg mindazt, amire vágyott. Egy nép, amely észjárása és mindennapi cselekedetei az évszakok szeszéjes játékát követi. Ebben a játékban ott van, nyomon követhető a szabadság szelleme.
A séta szépsége fölemelő érzéssel töltötte be mindazt, ami hajdan volt és összekötötte a jelennel, ami még most is van, s talán élni fog és virágzani. Nem jó azt gondolni, hogy eljött a pusztulás ideje, hiszen már rengetegszer volt pusztítás ebben a medencében, mégis talpra állt minden.
  Borvizek országában minden gyógyít; tavasztól késő őszig, a levegő tisztaságától kezdve a kis rétek és legelők növényei, a fenyők lombozatai, és alatta megbúvó gombák, a gyümölcsök és természetesen a borvíz. Régi idők árnyéka kacsintgat a tájra. Régebb vulkanikus erők dolgoztak, annak maradványaiként elhagyva romboló erejüket gyógyítanak. A medencét körülvevő fenyvesek között télen is gőzölögnek valamivel fagypont feletti forrásuk végett. Minden meggyógyít, amit esetleg a zord időjárás elvesz az itt lakóktól. Nagyon jó a reumatikus bántalmakra, az emésztő- és érrendszeri betegedésre, a vese- és idegbántalmak gyógyítására. A szívre pedig nem kell gyógyír, hiszen segít a hely szelleme. Bármerre mehet az ember, csak belebotlik egy borvizes küpübe, azaz forrásba. A környék felkínálja ritkaságát, a szabadtéri és fedett úszó- és gyógymedencéivel egy ütemben. A szépséget megcsonkító pusztulásnak induló, meg nem javított úthálózat kiabál az illetékesek felé. A lepattant karbantartás hiányában szenvedő épületek, amelyek régen ékesítették a környéket, sóvárogva várják felújításukat. Mi kellene a fényes jövőhöz? Azt hiszem, a kérdésbe benne van a válasz. Szinte tárgytalan. A múlt szép emlékeket idéz még a XIX. Század közepéről, mikor Zsögödfürdő Csíkszereda részeként teljes pompájában uralta a csíki fürdőhelyiségek nagyságát. Még a kommunizmus sem hagyott ki tudja milyen borzalmas nyomokat. Legalább valami történt ott. Voltak felújítások, javítgatások, és boldogan érezhették magukat az arra járó vendégek, betegek. A folytatás nem jogosít fel senkit sem a teljes abbahagyásra. A terület adva, a kincsek helyben vannak, s várják az újabb aranykort, hátha valakik megszánják, és újra ráfigyelnek értékükre. A paradicsom nem veszett el, csak utat kell vágni hozzá dzsungelvágó késsel, hogy újra fel lehessen fedezni, az elveszetnek hitt kincseket.

Borbé Levente, 2005 március