Egyszer történt Székelyföldön, hogy az egyik iparosnak annyi gyereke volt, hogy megtudta számolni. Nem is volt, amit nagyon ott összevissza számigáljon, mert kettőt szült a felesége. Az egyik volt az egyik, a másik meg a másik, de egyik szebb volt, mint a másik. Ha úgy vesszük össze se lehetet őket hasonlítani, mert az egyik leány volt, és a másik fiú. Annyiból igen, mindketten olyan rosszak voltak, hogy perzseltek belé.
Azt is mondhatnók, hogy ikrek voltak, de nem mondjuk, mert nem voltak azok. Esetleg, ha úgy tartjuk a köztük lévő három esztendőre, nem is különbség, egyenesbe hozva az időt. Innen derül ki, hogy az egyik nagyobb volt a másiknál esztendőre, de a másik nagyobb volt egy idő után az egyiknél növetelre.
Immár szárnyaljunk csak odébb a mondókával. Mind a két gyerek úgy cseperedett fel ahogy tudott, s azt kaptak, amit kaptak, s azt hordtak, amit hordtak. Többször kaptak nyaklevest, egy-egy kezelést fatestápolásként a laskaserítőből, mint eledelt, amit begyúrhattak a pofájukba. Ha hülyeségről volt szó azért kiálltak egymásért.
Mikor már akkorára cseperedtek, hogy otthon nem volt mit keresniük, a leányt férjhez akarták adni, a legényt megakarták házasítani. A szülők annyit dolgoztak értük, hogy hátukon az ing nem száradt meg. Kész volt a leánynak a cifra staférung, a fiúnak pedig csórén felhúzva téglából épített ház. Hiába a sok szülői gürc és hajtás, a két gyerek kereket oldott otthonról. A szülök teljesen kiakadtak. Az asszony úgy bőgött, mint az állat, az ember pedig úgy mérgelődött, hogy nyuvadozott tőle. Azért nem törődtek belé a sorsukba, kezdtek nyomoztatni utánuk, de nem jutottak sokra, hol itt látták, hol meg ott, de igazából sehol.
Nem is nagyon bukkanhattak reájuk, mert ezek a semmirekellők kimentek az országból, meg sem álltak addig míg el nem fáradtak, s aztán folytatták útjukat epret szedni az Európai Unióba. Mondjuk volt, amit dolgozzanak, ha már nem tetszett az előkészített könnyű élet. Pedig a szülők vőlegényt és menyasszonyt is szereltek nekik, hogy avval se kelljen bibelődjenek. Hiába, na, ha nem tetszik akkor viseljék a következményeit. Viselték is keményen. Együtt maradtak elég sokáig vagyis az eperszedés végéig, de akkor kezdett megbüdösödni kettejük között a légkör.
Ezért történt az, mikor lejárt az eperszedési szezon kettéváltak útjaik. A leány ment a szeme világába egyfelé mígnem beállt táncosnőnek egy nudibárba, a fiú pedig autószerelő lett szegény feje. Mindketten keservesen megbánták tettüket, de mégse füllött a foguk az otthonlétre. Nem volt mit csináljanak bírták a jelen gonoszt, még a nyelvet sem ismerték, de aztán megismerték... Nagyon felhergelődtek, napokig képesek voltak mocskolni egymást, hogy melyik volt az a címeresebb ökör, aki elkezdte a szökést pedzeni. Aztán megunták, mert rájöttek, hogy az egész egy szélmalomharc, ha már Spanyolhonba voltak úgyis, inkább ez dukál jobban. Ügyesen beiratkoztak valami egyetemre, s azt kínlódták évekig. Amire végeztek, már jól megszedték magukat pénzzel, s visszatértek Székelyföldre. Vagánykodtak a kocsijukkal. Megjegyezendő, egy cseppet sem volt szép dolog tőlük. Hát az igaz, olyanok voltak a tragacsok, hogy egyből hat nyelven beszéltek, az ember álla rögtön kiakadt annyira ámulatba ejtették a falu apraja-nagyja nézőit. A két szülő meg akarta leckéztetni őket, de mikor meglátták a luxusokat, a bankkártyájukat meg a az uniós egyetemi diplomát, nyomban lecsendesültek. Visszavonták a nagy cirkuszt, amit megakartak rendezni. Alig tudtak alábbhagyni csillapítani magukat a hergelődésből, de ilyen esetben valahogy mégis sikerült. Hogy szokás mondani, ha szél nincs vihar se lesz, s nem is lett.
A leány külhonban nem ment férjhez, a legény se nem nősült meg. Kellett szerezzenek maguknak egy társat, amelyik majd végigkalauzolja az életen őket. Mit ad Isten, a két szülő által kiválasztott jelölttel akadtak össze. Akár a filmeken. Hát dupla volt így a boldogság. Volt öröm. Örömözött az egész rokonság, de legfőképp az apa, s az anya is, na! Igaz, hogy a leány, mikor asszony lett elvált, nemcsak a divat véget, azért is, mert a pacák elég dög volt, s belőle élt, s azért. Aztán újból férjhez ment, de akkor sikeresen. Legalább eggyel több mulatság volt a családba. S jöhettek a gyerekek is. A második férj a testvére legjobb barátja volt, egy egészen szorgos pacák. De ez olyan is volt, csak rá kellett nézni, s máris tudta mi a tennivaló, nemcsak a cséphadarója, hanem a keze is járt jó rendesen. Volt amit aprítani a tejbe ne félj!
A legényből lett ember megmaradt az első mellett, ezért egy kicsit maradinak számított, de tetszett neki az oldaldeszkája, s nem akart megválni tőle. A pirosba maradt házat bevakolták, ne maradjon éppen olyan csórén. Az asszony pedig hozta a sok kelléket, seperc alatt palotát varázsoltak belőle. Mikor annyi ideje került, gyerekeinek elmesélte betonkemény történetét. Alig lehetett győzni figyeléssel a rengeteg eseményt, hogy mennyi viszontagságon hányódott át élete során, s mégis megállt a lábán, mert nemcsak jó szülei voltak, hanem egy jó nővére is, akivel gyerekkorukban, s azután is egymást kihúzták a bajból még akkor is, ha néha jól jött az egymás elleni mocskolódás. Amit akartak az élettől megkapták, lehet néha többet is, vagy esetleg kevesebbet? Majd később kiderül. Az idő eldönti, de bajban mindig készen vannak még a mai napig is, s egymást segítik úgy ahogy tudják.
Valami efféle kell legyen a testvéri szeretet, főleg, ha testvérekről van szó. Ejsze, hasonlít a barátra is, de mégis más, vagy olyan? A ráksúly tudja. Ezen éppen nem kell fennakadni. A lényeg az, nem kell haragba lenni a testvérrel, s egyfolytában túrni a nyálat, mert az elmérgesíti az egész család életét. Inkább arra gondoljunk, milyen jól is jön az a segítség, amit kapunk, néha erőlködjünk s mi is adjuk vissza.
Itt a vége fuss el véle csapjon meg az ostorvége, de azért ne annyira, hogy a vér ellepjen.
Borbé Levente
2007 októbere