Ha már ennyire nekiláttatok olvasni lelkecskéim, nem es akartam említeni, de most már megteszem, elmesélem eredetemet visszamenőleg legalább háromszor hét emberöltőre. Egyszer sok minden történe, nemcsak akkor, amikor nem voltam, hanem azután es. Könnyű járjon a cséphadaróm azutánról, ha abba az időbe születtem belé, persze hogy van amit mondani. Van, van! Meg es kezdem nagy sungba. Szeretek beszélgetni, de firkálódni es.
Azért van egy-két sorocska kihagyva, mert levegőt vettem a nekikezdésnek. Hát hol es kezdjem? Na persze, amit mások mesélgettek, vertyokoltak ahogy érték, nekem abból sikerült összehozni a dumámat. Íme rittyentem es.
Hajdanán ezeken a szép zsögödi tájakon nem lakott senki, teljes nyugodtsággal kanyargózott az Olt vize, jobbra meg balra, s amerre éppen kedve tartotta. Ritkán öntött ki, nem es volt amiért, mert sok volt körülötte a bokros vidék, s egy köpésnyire az erdő. A sok gyökér pedig beszippantotta a lezúduló esőt, csak a pára és a köd kerengett a fenyvesekkel borított hegyormokon. Persze napos időben, hej de szép es vala, höhö! Az Olt folyóban és a hegyi patakokban sok halacska úszkált, néha oda jártak az állatok, hogy bevegyenek a testbe a finom friss vízből. A bokrok környékén annyi vala a borvízforrás, hogy csak na, ha most mind meglenne az ember álla fel es akadna a bugyogó-fortyogó, prüszkölő-gyöngyöző víz látványától.
Az emberek előtt tündérkék, manócskák éltek, de néha egy-egy óriás és sárkány is arra tévedt. Amikor megjelentek az emberek, ezek a csodabogarak láthatatlanná váltak, vagyes csak a tiszta lelkűek láthatták. Az akkori emberek, akik először odatelepedtek nem nagyon akadt fel az álluk, került dögivel finomabbnál finomabb eleség.
Egy cseppet hideg vala télen sokat es tartott, de a tavasz mindig kárpótolta pompás színeivel. A nyár az kellemes és meleg maradt elég sokáig, vagyes míg nem jött az ősz. Ősszel annyira tarka vala a bokros, hogy ha az arra járók benéztek a hegytetőről, volt es amit lássanak. Minden gyönyörűséges vala. Egyszer mondom én, olyan színes vala, hogy csak amúgy káprázott a szeme mindenkinek, s másoknak es. A szivárvány tarkasága lópikula mellette mi volt a völgyben. Na ebbe a gyönyörűséges vidékbe egyre több ember heppent bele, azaz vette telepedett le.
Az őseim valahonnan arról jöhettek, ahol a nap felkel. Talán a szelek szárnyán érkeztek, vagy ki tudja. Lehet azért tartottak nyugatra, hogy egy cseppet megnyugodjanak. Meg es nyugodtak. Jót tett nekik, mert eléggé hercs fajta vala. Hatalmas és szép völgy lassan de biztosan betelepült. Az emberek úgy éltek, mint hal a vízben. Maguknak helyet csinálva kinyestek néhány bokrost, egy cseppet megnyirbálták az erdőt, s utat es vágtak más vidékek felé. A tündérkék néha segítettek nekik, főleg akkor, ha nem hülyeséget, hanem jó dolgokat cselekedtek.
Egyszer csak a szomszédos nép küldöttjei megérkeztek Zsögöd földjére, úgy gondolták kérnek ezt-azt, ha még ezen a földön akarnak maradni Zsögöd ősi telepesei. Erre nagyon felháborodtak a zsögödiek, kezdtek szervezkedni, maguknak királyt választottak, s katonaságot állítottak fel. A szomszédos királyság nem szeppent meg, csak kérte azt a bizonyos ezt-azt, sőt minden évbe vitt volna mindenből ami jócska, lehetett élelem, ruházat s akármi, ami éppen nekik kellett. A zsögödiek válaszul megtámadták a szomszédos királyságot, s lett es nagy bunyó. Annyira összeverekedtek, hogy nem akarták abbahagyni. Végül a szomszédos királyság, nemhogy nem kért ezt-azt, hanem még neki adta a borvizes vidéket, ahol feredőztek ők azelőtt, és ahol hajdan a sárkányok feredője volt. Néhol még melegek maradtak a források, ebből lehetett tudni, hogy néhány sárkány odajár lubickolni. Hogy a szavamat, vagyes az írásomat egészen össze ne keverjem, ahogy őseim megkapták a borvizes vidéket attól a perctől ott feredőztek benne. El is nevezték Zsögödiferedőnek, most már úgy mondjuk neki Zsögödfürdő. Zsögöd birodalma nagy lett, még egy-két csetepatéba összeszedett néhány kisebb tartományt, de az ottani népeket nem sanyargatták, na egyszer-egyszer azért szorítottak a kapcán, ha lázadozni akartak, csak annyi probléma volt s kész.
Zsögöd nagy bölcs királya Első Adalbert vala. Olyan bölcseket mondott, hogy az ember egy hétig nem jött magához a nagy igazság hallatán. Például azt, ha nincs borvíz, oda a királyság! Azt is mondta, hogy először le kell nyugodni, s aztán felkelve dönteni akár a nap. S még mondott olyant is, amibe belevágsz járj a végére. Folytathatnám reggelig es, de inkább mesélem tovább az eseményeket, hadd haladjunk.
A Zsögödi királyság híre messze földre eljutott, jöttek es rakásszámra az okos emberek, tudósok és mindenfélék. Mondjuk volt köztük néhány lókötő es, de azokat hamar észrevették, vagy rendet tanultak, vagy elkellett bujdossanak másfelé. Fel es virágzott a királyság, volt amit aprítani a tejbe, még a legszegényebb ember es kölcsön adott pénzt a királyságon kívüli embereknek. A királyság kereskedelme es nagyon begyúlt. Ugye, sehol sem létezett olyan finom borvíz, legalább es nem olyan ízű, mint a királyságban. Aki egyszer betette a lábát a Zsögödiába, s borvizet ivott, többet nem tudott megválni tőle. Első Bölcs Adalbert igyekezett olyan hozzáértőket találni, akik képesek voltak ellátni a kereskedelmet rendesen, hogy mindenhova jusson el ez az üdítő ital. Finom es az a borvíz, amikor iszod, valósággal szikrázik a szemed. Ha fürödsz benne az a jó, s főleg amikor kijössz belőle, utána már egyfolytában melegedsz a napsütésben (másképpen kevés az esélyed), miközben kettőbe összeragad a szempillád, s hajad megkövesedik egy bogba, de gyógyulsz keményen, mert a borvíz sok nyavalyára jó, főleg a reumára és a szívre. Na, de térjünk vissza a dicsőséges időkre, első Zsögödi Adalbertre. Ejsze az a szerencséje vala neki, hogy lett egy szekérderéknyi lánya, azokat pedig csak azokhoz a királyfiakhoz és hercegekhez engedte feleségül, akiknek volt egy csepp sütnivalója. Szerencsére született egy fia es, ő lett Második Bölcs Adalbert. Ő es továbbvitte a borvizes gazdagságot. Már a világba akkora vala rokonság, hogy szinte minden királyi udvarba jutott az asztalra a borvízből. Ittak es belőle annyit, amennyi a hasukba belefért, s közbe még valamivel többet es.
Zsögödi királyságba jól éltek az emberek, jól a manócskák es, akik folyton valami huncutságon törték az eszüket. Például borvizes palackokat durrantottak szét, s ezért sokszor a tündérkék fáradtságot nem kímélve bevertek a seggükbe. Már megint félreharangoztam, nem baj na, ilyen, az ember ha idős, és megannyi élménye van, s eggyel több. Tehát, még Második Zsögödi Adalbert idején a Zsögödi Királyság uniót kötött más borvizes királyságokkal. Ez volt a Nagy Borvíz Unió. Egymás között vetélkedtek a királyságok, hogy kinek jobb a lütyüje, persze nem nehéz kitalálni, hogy a legjobb a Zsögödieké volt és maradt es. Ez az unió több emberöltőn fennmaradt.
Na, ez az, én Rebarbara is még a Nagy Borvíz Unióba születtem belé. Emlékszem gyermekkoromban, annyi minden volt az üzletbe, s még több. Ott volt sok élelem meg cukorféle, ilyenek mint kristálycukor, porcukor, süvegcukor, porcukor, pityokacukor, s minden. Nagy volt a gazdagság, csak eppeg a szomszédos országok szemet vetettek erre a Borvizes Uniós Birodalomra, ugye kellett nekik a finom lütyü, s összeherregtették a borvizes királyságokat, azok össze-vissza szakadoztak le, sőt rájött az ötperces az emberekre és tizenhatodik Adalbert zsögödi királyt elűzték az országból, s kiordibálták a köztársaságot. Lett es köztársaság. Az ország meggyengült, letongyósodott. Nem es kellett sokat várni, hogy más országok betegyék a bocskorukat Zsögöd szent földjére. Állítólag rendet csinálni érkeztek, de nagyon bent felejtették magukat. Volt csetepaté satöbbi, úgy tűnt nem akar véget érni, de egyszer csak vége szakad. A nagyhatalmak magukfelé kötötték a békét. Nagyon kellett nekik a borvizes területből. Zsögödöt es cseppet megnyirbálták, majd nagy részét jóságosan Szereda Szocialista Köztársasághoz csatolták. Később Zsögödfürdői országrészt egyik felét Szentkirálynak adták. Ej ha! Ez lett Zsögödből, aztán még Szentlélek Köztársaság es kapott belőle egy cseppet. Zsögöd köztársaság es eltűnt a térképről, mintha ott se lett volna. Jelenleg es ugyanez a helyzet. Most mán együtt vagyunk met újból csináltak valamilyen uniót de ez valami hibádzik, nem olyan mint a régi. Igaz, az új unióba belefér a régi Zsögödország minden szege-lika, legalább ennyi boldogság legyen benne. Zsögödiának a borvize még megvan, az erdők már nem annyira, s még én es itt vagyok ragyogok, mint a fekete szurok. A tündérkék és manók egy része helyben maradt, de óriások már nem járnak a vidéken, sárkányból es csak egy maradt, a jó öreg Balambér, aki közben segít az embereknek a kőfejtésben. Megint kihagyok egy-két sort, így babásabb a firkalmány formája.
Ej beszéljek az életemről, mert az lehet, valamivel érdekesebb, mint ez a történelem. Nem es tudom, fáj es egy cseppet a fejem, mikor történelmeznek az emberek, s főleg ha politizálnak, s mondják szekérderékszámra a hiábavalóságokat. Inkább ők es egy kicsit törődhetnének a családjukkal, a szomszédokkal, s dolgozhatnának es, ne mind beszélgessenek. Nekem nem mondom mindig es járt a lebzselőm, de közben dolgoztam es eleget, s van es eredménye! Ezek pedig annyit ögetnek politizálás közben, pedig az idő alatt egy egész falut rendbe lehetne szedni. Tudjátok-e amikor nyomják az ö betűt hosszasan? Csak akkor, amikor éppen találják ki a következő rend hazugságot. Aki nem hazudik az egyenesen beszél, s nem kell neki papíros, amire már összeírta, hogy mivel szúrják ki az ember szemét mondókájukkal. Na de megint félrekambacsolok a témámmal. Itt es hagyok egy kicsi sort, mert most tényleg magamról dumálok vagy írok (mindegy a hegy, ha már mászni kell) egy cseppet.
Tudjátok kisleányka koromban sokat játszadoztam, annyi barátnőm volt, mint a rostalika s még egyel több. Télen csóré lábbal es kifutottunk a patakra csúszkálni, egy cseppet megfáztunk, de azután olyan Isteni volt a fűtőzni a kályha mellett. Fel-fel kapaszkodtunk egy-egy bárányfelhőre s meglovagoltuk az eget, közbe lestük ki szürcsöli a jó borvizet lent a küpüknél. Néha még elkaptuk XVI. Adalbert királyt, amint teszi a napi gyalogsétáját (ez úgy délutánonként esett meg). Aztán, ahogy kezdtem nőni már nem fogott annyira a játék, de annál inkább a legények. Először szégyenlettem egy kicsit magamat, ha hozzám értek rögtön képen dörgöltem őket, nagyon verekedősnek mondtak, de igazából nem akartam az lenni. Aztán eljött a nagy nap, Szent Borvíz ünnepén, megláttam életem párját. Belé es bolondultam rögtön. A nagy nap ugye bállal végződött, én es kicsíptem istenesen magamat akkorra, s mikor felkért Zsiga, majdnem kétségbeestem örömömben, de azért tettem a bambát, mintha csak egyet elmegyek véle, ott ne én es táncolni. Zsigának már rég tetszettem, s monda es, hogy ennek a Rebarbarának van a legszebb szeme. Igaz ami igaz, sok legény hanyatt vágta magát, mikor tarkaszemeimbe belenézett. Ez van. Nem es tagadom, most es ha megnéznek, mondjuk az orcám nem valami hej de csinos, de a szemem most es csak úgy csillog-villog, nem es vitás, mikor élettel teli vagyok! Na, aztán Zsigától nem tudtam szabadulni, egyfolytában kajtatott utánam. Mondjuk nem es bántam, csak nem akartam egyből beadni a derekamat. Szerencsémre én se bírtam míg a világ, mert majdnem elpuskáztam a babámat, éppen az ámentre (ahogy a mise végén mondják) jöttünk össze. Annyira evett a rossznyavalya érte, egyfolytában a bál, a keringőnk járt az eszembe. Mán egy esztendeje lehetett Zsiga kitartó udvarlásának, amikor újból hozzám érkezett csapni a szelet egyik vasárnap délután, nem teketóriáztam többet, belecsaptam a közepébe, úgy meg cuppantottam, hogy majdnem leköltöztek a csillagok az égről. Zsiga eléggé meglepődött, de nem vette rossznéven, az időt se húztuk tovább, jött a hej hoppáré lakodalom. Szüleim nagyon örvendtek, mert vénleánynak számítottam, akármilyen szép tarka szemeim es voltak, már alig tűrtek meg otthon.
A dinom-dánom után beköltöztünk egy új házba. Zsiga annyit dolgozott legénykorába pajtásaival s egyedül es a házzal, hogy legalább két évet az ing a hátán nem száradt meg a nagy munkától. Igaz, nem bánta, mert egészen jól jött a sok gyereknek. Hét gyerekünk született három fiú s négy leány. Azért lettek olyan sokan, mert a két utolsó pár ikerre sikerült. Ej, Zsiga jó apa volt, nem mondom közbe megródalta őket, ha rosszalkodtak, de minden mesterségre kitanította, főleg a fiúkat, a leányokkal inkább én foglalatoskodtam. A fiúk tudtak házat építeni, nem rettentek vissza a pásztorkodástól, de gyári munkától sem. A leányok seperc alatt megtanultak, mosni-főzni, szőni-fonni satöbbi. Volt es elég munka velük es, de az udvaron es, erdőn-mezőn es. Egy cseppet megzavart ez a háború, ki se léptünk az országunkból, s még es hét országba laktunk. Ez mondjuk praktikus, az ember nem utazik s mégis menetközben annyifelé tud tartozni. Minket sose kérdeztek meg, de mindegy es, a buták vájkálnak mostanság a hatalomé, az okosak pedig inkább próbálják élvezni a szabadságot. Na, de megint elkerémbálóztam a témától. Gyerekeink villámgyorsan felcseperedetek s kirepültek a fészekből, mindegyik megtalálta, amit szeretett és akart volna, hogy aztán nem tetszett nem volt ínyére csak magára vethetett, ha hazajöttek mindig megvigasztaltuk, s ha úgy érezték nincs ahova menjenek, nyugodtan maradhattak, amíg kedvük tartotta. Elfértek, mert elég tágas házunk volt, jó nagy gyümölcsös kerttel, s aztán még hozzánk tartozott több hektár legelő és erdő, amit közbe elvettek, majd darabonként valamit visszaadtak belőle mostanra. Két fiam végül hazajött, s itthon telepedett meg. Az egyik közülük mostanra egy borvízgyárat üzemeltet, ennek nagyon örültünk. Két lányom es van a faluba, azok helybe mentek férjhez.
Még nem es beszéltem az unokákról, abból es van elég hál' istennek, ha jól számolom, akkor pont tizenhárom. Hát amíg kicsikék olyan édeskék, s ártatlanok, aztán jön a huncutság, s ki tudja még mi. Az egyik kislányomnak olyan két haramia gyereke van, hogy rendesen égetnek, ahol eljárnak még a füvet is kiperzselik a nyomukkal, s mégis édeskéknek mondják, hát én azért nem. Az egyiket Bóbikának keresztelték el, s a másikat Pamelácskának. Mondtam es milyen nevek ezek, nem es lehet érteni, de akkor a leányom megszidott, ne mind szóljak bele az életébe. Nem es szóltam bele, csak kérdezősködtem. Felvilágosított, hogy egy sorozatból vették a két nevet, mert azok, akiket Bóbikának és Pámelácskának hívtak, nagyon rendesek voltak eleitől, végtől s végig. Van s azért maradt es bennem egy szikra lópor. Tetettem magamat, hogy nem értem, s megse tudom jegyezni a nevüket ennek a két kicsi hétördögnek. Az egyiket elkereszteltem Bóbitának s a másikat Párácskának, méges magyarosabb, hát nem-e? Hát ez a helyzet. Hiába hányja szemere a lányom, hogy bele szólok az életébe, nekem nincs már erőm az ilyenbe beledugni az orrom, csak úgy mondtam. Máskülönben es elég a magam baja, s főleg a reuma. Mióta a férjem elköltözött az árnyékvilágból, ejsze egyetlen a reuma, ami folyton velem van. Na, de ne siránkozzak, mert azért sokszor látogatnak haza gyermekim unokástól, s itt vannak a jó szomszédok es. Igaz, néha-néha összekaptunk az élet folyamán, de mostanra lecsillapodtunk.
Szép és gazdag életem volt. Zsögöd Bölcs királyára emlékezve Első Adalbert bölcs mondásai zümmögnek a fülembe. Mintha nekem mondta volna bölcs beszédeit. "Az a fontos, hogyha felhergelődsz le kell nyugodni, s aztán dönteni, amikor fel kel a nap, s mindehhez kitartás kell." Lássuk be sötétségbe tapogatózni nem érdemes, mindig meg kell várni a reggelt. Úgyhogy régi Zsögöd királysága újjá fog éledni a borvíz által, amibe még az egyik fiam is benne van. Úgy a gyerekeim, mint most már az unokáim által én is újjáéledek bennük tetteimmel s cselekedetemmel, azért kellett ügyelgessek miként es cselekszem. Más kiút úgysincsen senkinek, mert egymagába az ember semmit se ér, muszáj továbbadni a dolgainkat. Aki pedig a mostani életbe flancolászik, az nem es boldog. Hiába a sok kincs, kolonc, ágálás, ha nincs, akivel megosztani. Az ilyent elfújja előbb-utóbb a szél. Igaz, sokan megjavulnak öreg korukra, mert észreveszik mi a dörgés. Tudni való az a helyzet, hogy csórén jövünk világra s úgy es megyünk el, semmit se viszünk magunkkal, csak a lelkünket, s azzal nem kéne baj legyen. S már szinte kiviláglik a lényeg, hogy maradandót csak a lelkünk tisztaságával tudunk alkotni.
Na ez olyan jól sikerült, hogy saját magamtól es meghatódtam egy cseppet. Azért annak örülök mostanság a legjobban, mikor felkelek, hogy még egy nap az enyém is ebből a csodálatos világból, ahová születtem, s az emlékek meg történetek egyre színesebbé varázsolták ezt a helyet, ami már egy kicsit az enyém is, most már azt is tudom, hogy mindörökké.
2007 márciusa
Borbé Levente