Írta: Borbé Levente

- A folytatást a szerzőtől lehet beszerezni.

Megérkezés Ücsögébe

  Egy késő őszi ködös reggelen, mikor még az emberek csak ébredeznek, már az utcán fontoskodó sietséggel tipegett-topogott gyönyörűséges Álomka. Fittyet hányva a csípős, de nyugodt hideg világra nagyon kirakatosan öltözött fel. Hiába, a divat, az divat, még akkor is, ha fene fenét eszik, meg kell mutatni, amink van. Ő igenis megmutatta! A divat diktál, és a divatosak megkövetelik maguktól. Aki látta Álomkát rájöttek, hogy itt nem hibázik semmi. Szinte hiányosnak mondható öltözékben, kis retiküllel igyekezett a dolgára. Haj, de ügyes a természet! Hosszú hajával eljátszott az alig beindult szellőcske, amely megtörte a lemeredt csöndet, s felrázta a tejfehér képet ködfoszlányokká változtatva kis ideig. Örömmel nyugtázta magában hősünk a végre érzést, hiszen néhány perce az orráig sem látott el, s mi több megnyílt előtte a tágas horizont, ahol az ég és föld kacsint egymásnak, mialatt a felkelő nap kikecmereg a domboldal egyik szegeletéből, sugaraival játszva, hogy igenis jó idő jön. Itt a jó idő inkább egy kis felmelegedést takar és még egy szemernyi esőnélküli napot.
  Vajon hová sietett a gyönyörűséges kis Álomkánk? Hová-hová? Felelet kellene legyen, nem kérdés! Hová siethet egy gyönyörű lány, újonnan festett dús hajával, amelyet a szellőcske huncutul háborgat a maga kedvére, hát állásinterjúra, mint a filmekben. Csak ez már a sanyarú valóság. Azért annyira nem borzasztó az ő kis helyzete, hiszen két egyetemet lefizettek a szülei és szinte végzett a harmadikkal is, sőt az állás, amire ment, az is meg volt bundázva. Hivatalosan még nem, de nem hivatalosan az övé volt, tehát megnyerte. Ha jól belegondolunk ebbe az ügybe egy szikrácskát gonoszak ezek az álláshirdetők, egy ilyen kedves kis gyönyörű lányt csak úgy becibálni azért, ami már úgyis az övé, borzasztó. Sajnos, ezt a kemény megpróbáltatást végig kell csinálja, ez van. A töltelék versenyző nemzedéket pedig ellehet hessegtetni udvariasan, azzal az ürüggyel, hogy nem ütötték a szintet, még lapátnyelével sem.
  Álomka szerencsésen épségben és boldogan becaflatott az állásinterjúra, a cipője sarka sem törött ki. Az előírás szerint zajlott le az esemény. Kissé unta az egészet, de kivágta a rezet, mert az előírások szerinti szövegből készült, amelyet csak neki nyújtottak át, s láss csudát megnyerte az állást. Valami környezetvédelmi tanácsadó vagy mi lett belőle. Mostanság annyira váltakoznak ezek a címek és rangok, mint a tavaszi időjárás, a franc tudja megjegyezni, mi micsoda. Azt pláné nem könnyű észben tartani, hogy milyen rangban szenved a kedves illető, mert a címkék egy bizonyos ranghoz naponta változhatnak, akár az újonnan létrejövő címek is. Ebben az állásos rangozásban és megnevezésben, azaz ez már döfi dologba, hogyha egy illetőt fel akarnak menteni tevékenységéből, megszűntetik azt, helyette beindítanak egy újat, ahová felvehetik, akit kiválasztottak maguknak. Mindez demokratikusan van megoldva, ahogy üdvöskénk is észlelte.
  Szó mi szó, megkapta az állást, s azzal sarkon fordult otthagyta a gratulációs tömeget megígérve a másnapi tevékenység megkezdését. Ilyen a kiegyensúlyozott unalom. Lehet neki veszélyes is lenne egyéb helyzet, mert ahonnan ő jött imigyen mentek a dolgok, azaz mint a karikacsapás, vagy csettintésre, szinte mindegy. Igen, mindegy a hegy, ha már mászni kell.
  A jól előkészített világocskája nem tartogatott egy fikarcnyi meglepetést sem. Már rutinszerűvé vált minden mozdulatkája, hogy mikor mit, hol és hogyan kell elmondani, sőt az érzelmeket is ugyanúgy mímelte. Meg tudott lepődni akármin, ha úgy kérték tőle. Ha jól belegondolunk nagyon nehéz feladatokat oldogatott meg, főleg azért, mert ő mindazt tökélyre vitte, néha még megtrillázta egy kis művészi aláfestéssel is. Más szóval élve, ügyes volt.
  Ahogyan így csetlik-botlik hazafelé győztesen a délelőtti napos, de kissé hidegbe torkolló időben, akarva-akaratlanul, nem lehet tudni honnan, azt hiszem, valahonnan lecsúszott óriási ködbe elveszett. Volt, amin csodálkozzék, azért sokáig nem tette, inkább pánikba esett és rohangált eszét vesztve egyfelé. Ez alkalommal valóban nem látott el az orráig sem, ráadásul a gyönyörű cipőcskéje sarka megduvadt, pedig az volt a kedvence. Volt búsulás, de nagy. Sántikálva folytatta rohangálását, már a cipőcskéjét sem búsulta, csak éppen a ködből valahogy vaszkalódjon ki. Mikor már feladott minden reményt hirtelen a köd sitty-sutty felszállt, s ő szabadon mehetett a dolgára. Mehetett volna, de nem tudta merre, a helyet, ami a szeme elé tárult nem ismerte. Hamar rájött, hogy nem az utca túloldalán van, de még a szeretett unalmas kis városkájában sem. Nem értette az egészet, nagyon meresztgette a szemeit, de hiábavalóan, mert nem volt semmi értelme. Nagyon elkeseredett, nekiállt pityeregni. Ilyen esetben valami szomorúsággal ki kell tölteni azt a tétlenségi űrt, amikor képtelenség valamit, komolyabbat cselekedni. Sírdogált egy kicsit, aztán befejezte. Hamar rájött, hogy az efféle rőkölések sehová sem vezetnek. Úgy gondolta, most már mindegy, nekivág az előtte lévő kilátásnak. Hová is látott ki drágaságunk? Hát egy mezőre, s a mezőt követő nagy erdőre, és a nagy erdő borította hegycsúcsokra, amelyek az eget karcolták. Menetelés közben, félúton meggondolta magát, jobb lesz irányt változtatnia, miért is kelekótyáskodjon be egy erdőbe, mit keressen ott, nem is beszélve a hegyről, miként fogja megmászni... Ily elmélkedések közepette száznyolcvan fokot fordulva ellentétes irányba indult el, mikor visszaért oda ahol találta magát a ködbúcsú után hirtelen örülni kezdett, a völgyben egy falucskát pillantott meg, jó jel gondolta magában. Már nem érdekelte a cipőcskéje sem, sőt kitörte a másiknak is a sarkát csakhogy gyorsabban haladjon lefele a lejtőn. Még egy dolog kellemesen érintette, a jóval melegebb idő, olyan nyárias hangulat vette körül, újból cibálta hajkoronáját a szellőcske, de most sokkal melegebb kiadásban.
  A falucska a nagy völgy egyik sarkában húzódott meg, távolról nézve a napsugaraktól szinte aranyban fürdött. A zöldben pompázó völgy felett halványan látszott, amint az egyik dombról leereszkedő patak és a mellette követő útvonal kanyargózik végig. A patak a tetőről kanyargósan igyekezett lefele végig a völgyön, míg el nem tűnt valahol a látóhatár közelében. Álomka kissé félénken, de büszkén vette az akadályokat, amelyek eléje gördültek a dombról való beereszkedés során. Néha megkapaszkodott egy-egy bokorba, hogy fékezze magát. Csusszanásai során véletlenségből ki-kilendített egy-egy apró követ, azok gurulva tépették befelé a lejtőn. Ő nem merte megtenni a kiskövek által diktált tempót, úgy érezte miszlikbe szakadozva érne be, márpedig kevésbé akarta részletezni magát. Nem is tudott másra gondolni, csak éppenséggel valahogy egészségesen beérjen a völgybe. Néhány rend kapálózás, szinte-szinte elesés, majdnem hanyatán vágódás után sikerült a terve, miközben a súrlódás következtében kezéről, könyökéről és bokájáról lement egy jó adag kulimász. Nos, ez még semmi, de milyen lett a gyönyörű hajkoronája, akár egy böjti boszorkáé. Igaz, neki ez semmit sem jelentett, hisz ilyen esetben az ember kevésbé tudja pipizálni magát, inkább igyekszik koncentrálni. Mikor végre egyenes utat ért a lába, akkor vette észre, hogy drága körmöcskéi, amelyeket napestig dolgozott megtöredeztek, szép ruhácskája valamelyest maszatos lett, néhol ki is szakadt, s a haja már nem huncutkázott a szelőcskével olyan egyértelműen. Ez pont elég volt ahhoz, hogy újból egy rendet bőgjön. Bőgött is, de nem verte földhöz magát. Egy az, hogy nem volt közönség, s a másik pedig nem is volt sok értelme csak úgy az ismeretlenbe egyet hisztizni. Minden, ami kedves volt számára eltűnt, mint szamár a ködben. Leült, búsuló pozíciót vett fel, ölte magát mindenféle gondolatokkal. Szomorúsága oly mélyrehatóan sikerült, valósággal megsajnálta magát. A falu felé nézett, orcácskájába fújt a szél, s mint egy igazi hős, döntésre szánta el magát. Döntött. Saját megdöbbenésére útnak indult a kívánt cél felé, mivel nem volt autó, pedig kocsihiányban szenvedett, gyalogszerrel fogott neki, s mint látni fogjuk, úgyis fejezte be a faluig az utat.
  A kis falucska megőrizte kedves báját az egyre közeledő Álomka előtt. Az ember úgy érezte, ahogy egyre közelebb ért, hogy már be is fogadták akárhány napot is tölthetne ott. Távolról egészséges gyümölcsfák lombozata alól kikukucskáló piros cserepes háztetők mutogatták magukat. A szelőcske hatására ide-oda ringatózó fák ágai hol eltakarták a házakat-hol mutattak vajmi keveset belőlük. Drágaságunk nagyon oda volt a látványtól, már panaszos bújja is alább hagyott. Az útról lenézett a vele egyvonalban párhuzamosan mellette csorgadozó patakra. Nagyon tiszta volt. A patak szélén növő buja zöld növényzet a vízbe lógva lobogtatta magát, küzdve valamelyest az árral szemben. A bokrok és fák lombajiban előbújó és eltűnő kis énekes madárkák "hangversenye" tette otthoniasabbá gyönyörűségünk előtt a lenyűgöző látványt. Egy helyen lehajolt, vizet merített kezével és markából szürcsölte befelé. Mikor harmadszorjára tette meg ezt a lépést észrevette magát a víztükrében. A látvány egyáltalán nem volt vonzó számára, de most már elszánt, kissé beletörődött pózt vett fel, inkább figyelte a gyorsfolyású patakban az ide-oda ficánkoló halacskákat. Egyet megfogott volna szívesen, de nem azért, hogy megsüsse meg ilyesmi, csak úgy. Ez neki nem jött volna össze úgyse, hamar letisztázódott előtte e gondolatmenet játéka. Minek kezdjen neki aranyos kezecskéivel, ilyesmivel foglalkozni, inkább hagyja azokra, aki valóban tudnak ily módon halat fogni. Ahogy imígyen elmélkedik, átfutott agyának furcsa szövevényein még egy gondolat, mint a félhatos gyorsvonat. Teljes pontossággal, ő régebb nem elmélkedett ilyesmiről. Nem is tudta mire vélje. Talán a gyermekkor emlékei törtek fel benne, vagy a nap sütötte meg hajsátor alatti kobakját? Halvány elképzelése sem tört rá, de nem ette magát ehhez hasonló zöldségekkel, tovább indult a falu felé. Neki akkor egyetlen választásnak tűnt, és unta saját nyavalygását. Közönséghiány nélkül már nem annyira érvényesül, így hát elfogyott mindaz a finom gesztikuláció, amelyet ő is meg környezetében lévő emberek is előszeretettel adták elő. Millió ideje lett, bámulászott, amerre csak látott, de azért törte a nyavalya, hogyan is került ebbe a helyzetbe és mit is keres ezen a vidéken tulajdonképpen. Rágolózása és morfondírozása alatt ügyesen felhergelte magát. Próbált felelőssé tenni néhány embert ezért a gaztettért, de nem tudta, s még idegesebb lett. Bizony a hosszú út teljesen lenyugtatta. Újból nézelődött, nemcsak a legyeket vette észre, amik után hisztérikusan kapkodott és hessegtetett, hanem néhány repülő bogárkát és egy díszes pillangót is. Mondjuk a pillangót nehéz lett volna ne észrevenni, hiszen az orrára szállt, ott ücsörgött néhány másodpercig. Lassan az út hossza lerövidült, megpillantotta az első házakat. Már szinte mindegynek érezte hová megy be. Még az sem érdekelte mit fog mondani, csak éppenséggel valahol pihenjen le. Igaz, kint is megtehette volna, de ahhoz még nem volt annyi bátorsága. Kíváncsiskodott egy kicsit, hiszen gyalogszerrel járta meg az utat, vajon miért nem ment el mellette egy szekér, vagy miért nem suhant el egy kocsi? Annyira nem látta elesetnek a falut, hogy ne legyenek efféle járművek. Hamar kikoppant az agyából, mert szembetalálta magát két fülig mosolygós kisgyerekkel. Kacéran összenéztek, nagyot nevettek, s mielőtt szóhoz jutott volna elszaladtak előle, ő meg követte a két huncutkát. Egy utcácskán szaladt kifele deszkakerítések mellett. Észre sem vette, mikor és hogyan került kapun belül egy gyönyörű kertbe. A kertben virág kavalkád csábította egyre beljebb egészen a házig. Mesében érezte magát, úgy gondolta álmodja az egészet, semmiképp sem lehet valóság. A lába kibicsaklott a kövezett ösvényen, s ekkora elszállt meseképzelete. Újra látta a huncutkodó két kis pajkos gyereket, ahogy a sötétzöld pázsitos gyümölcsösbe veszik az irányt. Bicegve eregélt jobbra-balra, forgolódott egyet-kettőt, lefigyelte a ház környékét. Az udvar egyik sarkába volt a kerekes kút, nem messze egy-két méterrel díszelgett teljes pompájában lemeszelve a nemrég újratapasztott kemence. A ház mögött gazdasági épületek rendeződtek sorjában. Tyúkok futkorásztak az elkerített udvaron. Tovább nem bámészkodott, pedig lett volna amit, megfordult és bicegve igyekezett vissza a ház felé. Már el is érte fő célját, ott állt a küszöbön, mikor nyikorogva kitárta az ajtót egy elbűvölő zöld szemű hölgy. Egyszerű otthonias ruhácskában díszelgett, mosolygott. Szemébe lógó hajtincsét füle mögé igazította, a fonott kontyán is rendezett egy keveset, így sikeresen kitöltötte azt a holt időt, mikor két idegen, vagy éppen beszélni akaró, de téma hiányában nem tudó, zavarba jövő személy egyike pótcselekvés gyanánt teszi.
  Álomka még álmában sem álmodta volna, hogy ilyen helyzetbe kerül. Most először ködös eltűnése óta biztonságba érezte magát egy vadidegen falu egyik házában. Lehet azért, mert szeretettel fogadták. Minden oly nyugodt és megnyugtatóan hatott. Szinte ez a kellemes helyzet váltotta ki belőle a sírást. Természetesen nem tette, ura maradt saját érzelmes világában. Ott ült a szobában elfoglalva az egyik fa széket. A hölgy kilépet vizet hozni. Mikor visszatért még akkor sem beszélgettek néhány percig, de gyönyörűségünket egy csöppet sem zavarta. Már a betessékelés is némajátékként zajlott, mégis természetesen vette. Inkább élvezte az alig hallatszó zajokat. Egy légy burongérozott az ablaknál, biztosan ki akart jutni. A házi hölgy lába alatt recsegett a padló. Beszivárgott kinti hangok közül a fák susogása ért el becses fülecskéjéig, no meg a két huncutka gyerek kiabálása. Nagyon tetszett neki. Bámulászott körbe a szobában, a nyolc részre osztott ablakszemek felé sandított, bizonyosan a napsugarakban játszó porszemek trillázása kötötte le figyelmét, de nem sokáig, mert a ház úrnője kérdést intézett hozzá.
- Elfáradtál?
Álomka kérdően nézett rá, valami más kérdést várt, például honnan jött, mit keres itt s ezekhez hasonló, de ilyesféle eszmefuttatásoknak helye sem volt. Legalábbis úgy olvasta ki a hölgy tekintetéből.
- Ne haragudj, biztos nem szereted, ha tegeznek.
- Jaj, nincs semmi baj azzal.
- Jól van, akkor teljesen megnyugodtam. A beszélgetés így közvetlenebb két ember számára. Nem is kellett volna kérdezzem, hogy elfáradtál-e vagy sem, hát látszik rajtad. Micsoda butaság...
- Oh, dehogy az, én tartozom magyarázattal.
- Ugyan, dehogy, itt nem kell magyarázkodnod. Kérsz egy csésze teát?
- Igen.
- Jó, akkor készítem is. Azzal nekilátott teljes nyugodtságos boldogsággal teát készíteni. Ő pedig nézegette a bokáját. Kezdett dagadni forma, valahogy nem jött ki szájából semmi panasz, pedig lett volna egy sor jajgatási lehetőség, inkább tartotta magát. Nem sokáig kellett erősnek látszódjék, mert a hölgy észrevette bokáját.
- Jaj drágaságom! Gyorsan melegitek vizet, hozok egy kis szappant és megmasszírozom. Pillanatok alatt helyre teszem a bokádat.
- Inkább ne!
- Jaj, azt nem lehet, eldagad és nem fogsz tudni rajta járni.
  A hölgy meggyőző mosolya arra sarkallta, hogy egyezzék bele. Beleegyezett ímmel-ámmal. Tudta, ha nem kezdenek valamit a bokájával később úgy fog szenvedni, mint egy kivert kutya. A hölgy kezébe nyomta a csésze gyógyteát, ő vidáman kortyolgatta. Kisvártatva elkészült a tálacska melegvíz is. Álomka engedelmeskedett a hölgynek, lábát bele tette a tálacska langyos vízbe. A hölgy megkente, aztán mikor Álomka nem is sejtette, csak úgy finoman kortyolgatta a teát, egyet rándított a bokáján. Egy vaccsanás után helyre is igazodott.
- Most már ráállhatsz a lábadra, sétáld meg magad.
- Jó - mondta Álomka, s elkezdett lassan sétálni, majd egyre gyorsabban körbejárni a szobában. Ameddig masírozott körbe-körbe a ház úrhölgye leült egy kicsit a szobasarki fapadkára és kötögetett. Közbe félszemmel figyelte Álomka ténykedését.
- Kedveském, most már leülhetsz, megpihenhetsz...
   Álomka szó nélkül helyet foglalt, megmaradt teáját beszürcsölte és várta a jóakaratot, hogy már történjen valami. Hiába érezte kellemesen magát, mert egy idő után kezdett nyugtalankodni. Nem bírta azt a kiegyensúlyozott csendet, s főleg azt, hogy semmi sem gyanús a hölgynek, pedig mindennek gyanúsnak kellene lennie. Ő pedig fiatal és nyugtalan lévén, már szeretett volna hazatérni saját otthonába. Úgy döntött tovább nem maszutáskodik, hanem a tények mezejére lép és elmeséli mi történt véle, habár az egészet álomnak véli, csak az a baj mégis túl valóságnak tűnik az egész történet, meg az új helyzete is. Mielőtt megszólalt volna, a hölgy törte meg a csendet.
- Mond csak valami bánt, nyugodtan elmondhatod.
- Igenis, sok minden bánt!
- Nocsak, ki vele.
- Bánt az, hogy ilyen helyzetbe kerültem.
- Milyenbe szívecském?
- Hát idekerülök, és mintha semmi sem történt volna, úgy veszed ezt az egészet.
- Ez nem igaz, hiszen láttam mi történt, kiment a bokád és visszatettem. Fáradt voltál, s adtam teát is.
- Nem erről van szó!
- Hát akkor miről?
- Arról, hogy azt sem tudod, ki vagyok, s teljes nyugodtsággal, csak úgy befogadtál, és személyemet érintő kérdések nélkül teljesen kifogástalanul viselkedsz velem.
- Hát, hogy kellett volna viselkedjek?
- Gyanakodj!
- Ugyan mire?
- Hát, honnan jöttem, mit is akarok, egyáltalán mit keresek itt, meg ilyesmi.
- Ezért nem tudok gyanakodni. Örvendek annak, hogy jöttél, s majd csak kiderül, mit akarsz, mit keresel itt.
- Na ez az! Hogyhogy majd csak!
- Mert előbb nem lehet.
- Kiforgatod a szavaimat!
- Ugyan. Nem akarlak téged bántani.
- Nos, most sikerült.
- Kedveském, ha annyira akarod, mond el, honnan jöttél, mit is akarsz, akkor fény derül arra is miért vagy itt.
- Ha annyira akarom...
- Igen, nem kötelezhetlek.
- Ez igaz.
- Na látod.
  Most már Álomka félig-meddig elégedettnek érezte magát e beszéd kapcsán. Belevágott a mondókájába, s töviről hegyire elmesélt mindent, ami furcsaság megesett véle a közelmúltban. A ház úrnője figyelmesen hallgatott, nem szólt bele, inkább érdeklődő, mint kíváncsiskodó volt a tekintete. Álomka kimerült, a sok lepetyeléstől beleálmosodott beszédébe.
- Kedveském - mondta az asszonyka - jobb lenne egy kicsit lefeküdnöd, s mikor felkelsz, majd találunk megoldást mindenre. Igyekezünk eligazítani az otthonod felé.
  Álomkának tetszett az ötlet. Az asszonyka bekísérte egy szép szobába, gyorsan ágyat vetett és belebújtatta a fáradt vándort. Álomka rögtön mély álomba zuhant. A hölgy meg óvatosan kiereszkedett a szobából, s ugyanolyan óvatosan becsukta az ajtót.
  A szép szoba Álomkát ügyelte háziszőtteseivel, ódon bútoraival, mint őrt állva néma csendben feszülten és büszkén. Gyönyörűségünknek mivel soha nem volt ilyen élménye, úgy horkolt, hogy arra trilláztak az udvaron a kis verebek. A hölgy nekiállt levest főzni. Kikiabált a gyerekeknek, hogy hozzanak be fát. Azok hoztak is egyet-kettőt, vagy négyszer térve, félig meg is telt a fásláda. Fuszulyka levest készített. Amire meglett véle, már szürkülödött. Megterítette az asztalt, a fuszulyka szaga kikandikált a kis ajtórésen, megbizgerálta a gyerekek orrát. Azok rohantak is befele. Az asszonyka nem hagyta, hogy nekiszökjenek, még vártatta őket, egy cseppet, hogy kelljen fel a vendég, és még úgyis haza kell kerüljön a férj is az erdőlésből. A férj csakugyan hamar hazakerült, olyan koszos volt, hogy isten őrizz. Gyorsan megmosakodott a kút mellett levetette gúnyáit, átváltozott tiszta ruhába. A gyerekek követték, ők is kezet mostak a kútnál, kicsit lepallták, s beeregeltek a házba. Vendégük nem ébredt fel, pedig neki is ki volt rakva a tányér. Az asszony a leveshez finom csípős hagymát vágott, olyant, amilyen az embernek a szemét kiszedi, s úgy bőg tőle evés közbe, mint egy ügyes marha, aki elkóborol társaitól, s jelez hol is van ő maga. Ették keményen a kirakott adagot, sőt a fiúcska még kért belőle egy rendet. A kislány finnyás volt, mert nem ette a leveshez készített gőzölgő puliszkát. Ilyenek a pergált belűek, urizálnak, ha kell, ha nem. Az asszonyka szó nélkül kanyarintott neki egy szelet kenyeret, azzal habzsolta befelé az eleséget. Hát, szó mi szó, s köztünk maradjon, a tíz literes fazék felét eltüntették. Az a lényeg jó étvágyuk megmaradt. A férj eldöcsögött a vitrinig kiszedett egy pohárkát, az asszonyka, mintha a semmiből húzta volna elé a pálinkás üveget, ott termett mellette, s máris töltötte. A ház ura eléggé jól nyakalta be, de a harmadiknál leállt. A házban volt villany is, de azt ritkán gyújtották fel. Nagyon szerették a petróleumlámpát, azzal világítottak. A gyerekek még egy kicsit kirobogtak néhány kört futkározni, míg az anyjuk nem szólt nekik, hogy itt a lefekvés ideje. Már befelé nem annyira iparkodtak, szinte vonszolták magukat, de az esti mese őket is álomba ringatta. Igen, mindenki lefeküdt, elcsendesedett a háznépe, csak a kinti kutyaugatások hallatszottak be. Az ablakból pedig beszűrődött a holdfénye, s valahol az egyik szobasarkában találkozott a kályha résein kiszüremlő világgal. Két fényjelenség, árnyakkal játszva segített álmot csalni a két kis huncut gyerek szemére, akiket még egy darabig ölt a hülyeség. Lassan tekintetük megüvegesedtek, már csak egyfelé egy pontot mintha néztek volna, lekoppant szemük. Az egész család aludt. Horkolt a háza népének fele, a másik fele fel-felébredett és bosszúsan fejére húzta saját párnácskáját. A kutyák is elhallgattak, biztos nem bírták elkerülni az éjszaka bűvkörét, amelyben szédelgőbb, tántorgóbb és kellemesen tompító érzés dominált.
  Álomka álmában kislánymagát látta, ott bolondkodott a többi kedves szomszédkislánnyal és fiúcskával nem messze a tömbházuktól. A történet ficássá vált, mert közben cserélődött az újonnan apja által felhúzott házra, amelyben affektáló szerephez juthatott. Régebb is hányta-vette magát, ahogy bírta. Kislányként is nagyon szeretett pózolni, s minden flincet-flancot magára aggatni, ami menőnek számított. Élvezte még álmában is a hencegést, egyik gőgbéli társával veteszkedtek, éreztették csodálatosságukat. Talán az álom nyugtatta meg annyira, hogy nem törődött a történtekkel, valósággal odamenekült, az már a lélekbúvár feladata miként, éppenséggel tudat alatt vagy tudat felett. Sajnos gyönyörű álma hamar vége szakadt, az álomkép nagyot változott. Ez a sirülés arra késztette, hogy ő is sirüljön. Akkorát sirült, mint valami vadmacska, amelyik kapálózik a farka után. Meg is lett az eredménye, olyan nagyot esett bizonyisten, mint egy nagykabát. Szegényke belenyekkent. Nos, nem mindenkinek sikerül az ébredés szép nyugodtan, s főleg nem az ágyban. Vannak, akik kint a szabadban szabad akaratuktól függetlenül kell horkolásszanak, ez az eset legalább bent történt a szobában, igaz kissé koppanósra sikeredett, de hát aztán, s még aztán Afganisztán s Pakisztán. Az utóbbi két szóbeköpés csak a gördülékenység kedvéért született meg. Térjünk vissza drágaságunk állapotára. Attól eltekintve, hogy egy jókora kukó dudorodott ki a fején, nem történt komolyabb baleset. Álomka álmosan álmélkodva félálmából felriadva magához tért. A nagy koppanásra beszaladt a ház úrnője, ah, de ijedt volt! Arca belepirosodva izgalomtól tágra nyitott szemekkel összpontosított a tett színhelyére, mikor látta nincs komolyabb baj, lenyugodott. Kifújta magát. Kedvesen betessékelte reggelizni a balesetet szenvedet szépségünket. Na persze, a reggeli szertartás megtörténte után helyet is foglalhatott az asztal mellett. Ebben benne van az ágyvetés, mosakodás és felöltözés. Magához térte után, míg ezeket a háziak szemszögéből nézett rutin dolgot végezte teljesen kicsavarodott önmagából, jött hogy sírjon, de nem tette, keményen állta a sarat. Már tudta, mindaz, ami történik véle nem álom, hanem a sanyarú gonosz valóság. Szegényke azt hitte eddig a pontig, csak a mesékben fordulhat elő hasonló esemény. Mély meggyőződését ketészecskálta ez a reggeli meglepetés döbbenet. Már a gyomra is felfordult, ki is szaladt kétszer a kerti pottyantóhoz, csak nem volt mit pottyantania, ahhoz enni is kellett volna valamit, és ő bizony efféle dolgot már szinte huszonnégy órája nem tett meg. Nos, a nagy sürgés-forgás, idegesség meg miegymás után jött a lecsillapodás. Szembe találta a ház urával magát, be is mutatkoztak rendje-módja szerint. A ház ura szemmel láthatóan boldognak tűnt, csak amúgy ragyogott. Mondjuk itt az ismeretség mellett, azért jót tett az éjszakai egyhuzamban alvás reggelig. Asztaloz ültek és pápálták a mindennapi kácsit, mit elébük rakott a háziasszonyka. A gyerekeknél elharapózódott az evészet, a vége felé már szinte egymás kezéből akarták kiszedni a dzsemes kekszet. Ennek a rémes esetnek a ház urának szigorú nézése vetett véget. Reggeli után a ház ura elment szokás szerint erdőlni. A gyerekek kisumákolták a játszást, szinte észrevétlenül, mint a simulékony macska az udvarra surrantak, s máris vígan játszódtak. A fiúcska ott lógott a legmagasabb almafa tetején. A kislány meg igyekezett felfelé, de vissza-visszacsúszott, mint kezdő cicus, akinek a karmai még nincsenek megedződve. Álomka csak kukucsálta őket. Utat engedett a ház urának, s felajánlotta segítségét a vendégszerető háziasszonynak, majd úgy gondolta azután beszélgetnek a hazatéréséről, abban a reményben, hogy megoldást találnak rá, mint akármilyen gyógyírra. Az asszonyka nem is tiltakozott a felajánlott segítséget bezsebelte. Pillanatok alatt Álomkán ott volt a kötényke, sőt menetközben még a haját is felbiggyesztette. Együtt szedték le az asztalt. Aztán felosztották a munkát, miközben az asszonyka mosogatott Álomka sepregetett. Aztán az asszonyka fát hozott be, Álomka kezében nyomott egy vödröt. Szegény azt sem tudta, hogy hozzon vizet, de a fán csimpaszkodó gyerekek leszöktek elébe és kisegítették. Álmoska megtöltött vederrel indult vissza a ház fel, persze útközben felét kilötyögtette. Szegénykének beázott a drága letört magas sarkú cipellőcskéje. Ezen nem búslakodott, csak fázott a lábacskája. Az asszonyka adott neki egy gumiszandált és egy száraz tiszta zoknit, igaz az egyik lyukas volt, de ilyen körülmények között, a mindegy volt. Mikor végeztek a benti dolgokkal, jött az állatetetés. Az asszonyka megkatyfalta az állatoknak szánt ételt, külön a csirkéknek, külön a disznóknak és a többi állatkának, nem hagyva ki sem a kutyát sem a macskát. Álomka is osztogatta, úgy ahogy érte az eleséget. Eléggé elfáradt. Alig várta egy kicsit lepihenjen. Nemsokára sikerült. Az asszonysággal, egymással szemben az asztalra könyökölve ücsörögtek egy-egy a széken, ki-kipillantottak s élvezték a napsugarakat, a jó meleget, bámulták bambán a virágos kertet. Munka után bizony édes a pihenés, nem volt kelekótya, aki ezt a mondást kitalálta. Az asszonyka éppen felállni készült, mikor Álomka hirtelen kérdéseket szögezett neki.
- Most már igazán elmondhatod, hogy hogyan jutok haza. Én csak véletlenül vagyok itt, útközben a köd elnyelt, s íme kipillantottam belőle, s itt találtam magam ezen a vidéken.
- Mond csak, melyik városba is laksz?
- Hát hol-hol Zsögöd mellett, Csíkszeredában.
- Arról a helyről sohasem hallottam.
- Hogyhogy, hiszen magyarul beszélgetünk, mind a ketten, csak nem lehetek oly messze saját otthonomtól!
- Az lehet, nem vagy messze, de az is százas, nem ismerem azt a helyet.
- Hát akkor ezt a falut, hogy hívják, talán Sárgalábú Totyinák?
- Oh, dehogy, az a szomszédtelepülés. A mi falunk neve Ücsöge, ugye milyen szép név?
- Jézus, mindjárt megfutamodok! Hol vagyok én, hová kerültem.
- Ide Ücsögébe.
- Jaj Istenem, nagyobb a baj, mint gondoltam.
- Hogy juthatok haza.
- Azt én nem tudhatom.
- Valahol a közelben nincs egy város, ahol térképeket lehet vásárolni meg ilyesmi?
- Persze. Van. Egyetlen út vezet arra, pontosan Sárgalábú Totyinákon keresztül. Mondjuk, lehetne menni az erdőn át, de az két és félszeres út lenne, és már nehezen érsz célt, ha nem ismered az ösvényeket. Végül másfelé kötsz ki.
- Jaj! Miért mennék a kerülő úton, mikor ott a jó út, s rövidebb is?
- Például azért, hogy látogass el az erdőbe, egy kicsit néz szét, töltődj fel.
- Nem akarok töltődgetni, én haza akarok menni!
- Persze drágám, de azért ne legyél ideges.
- Már hogyne lennék, azt sem tudom, vagyis tudom most, hogy Ücsögébe vagyok, de pontosan nem. Még azt is megvétózóm, hogy egyáltalán a saját otthoni világomba vagyok.
- Ugyan, hát persze, hogy abba vagy, néz körül, mindent, amit látsz, hallasz, észlelsz a te világod része.
- Nem úgy értettem.
- Hát hogy?
  Ekkor értette meg drágaságunk, hogy cselekednie kell, hiába toporog egy helyben, mert nem fog jutni sehová. Úgy érezte, mintha kiszolgáltatott lenne, mintha véget érne az élete, mintha meghalt volna, s talán ez a túlvilág, és azért kell vezekelnie, mert sokszor nem a legbecsületesebb módon jutott olyan dolgokhoz, amik inkább másokat illették volna meg. A cselekedés első dolga az volt, hogy tovább nem valagászódott, inkább a tettek mezejére akart lépni. Ezért kissé megpihent igyekezett nyugodtnak és higgadtnak mutatkozni. Felállt a helyéről, s megsétálta magát, közben úgy tett mintha érdekelné, ahogy a háziasszonyka kezébe veszi a kötését és baggat. Nézte a mintát, néha egymásra vigyorodtak, aztán kinézett, hallotta a gyerekek rikácsolását, de már nem látta. Biztos átmentek egy másik házhoz, gondolta magában. Leült a lépcsőkre, nézte az udvart, a tornác faragott díszeit, elmélkedett a megoldáson. Nem tudta mitévő legyen. Egy idő után gondolatai össze-vissza kuszálódtak, mígnem rájött, mit kellene tegyen. Igenis, megkéri a ház asszonyát, hogy kísérje el a nagy útra.
- Szeretném, ha bekísérné a városba.
- Hát az túl messze van, s nekem most hirtelen nincs kire hagyjam az állatokat, de van egy jó ötletem.
- Mi lenne az?
- A szomszéd Miska gyerek itthon van, és be tud vinni szekérrel.
- Úgyis jó lesz, de milyen ez a Miska gyerek.
- Jaj, egy kedves fiatalember, de vannak huncut viccei, azért nevezzük Miska gyereknek.
- Akkor rendben.
- Ugyan sose aggódj, ha én ajánlok valakit, meglehet benne bízni. Szegényke csak azért van itthon, mert megmarta az egyik juhászkutya és most be van kötve a lába, csak sántikálni tud.
- Jaj, szegény...
- Egyet se búsulj, azért egy szekeret csak el tud vezetni. Na, tovább nem húzom az időt, inkább átlépek hozzájuk és szólok neki.
  A ház asszonya letette a kötését, s erezd, felgyorsulva ikszesen kiszalad a kertből. Álomka még észhez sem tért, s már a kapu is be volt csukva. Ő pedig kissé megkönnyebbülve ült ott várakozó pózban. Nemsokára az asszonyka visszajött, adott neki valami ruhát, szerencsére cakkra találtak Álmoska méreteivel, még a cipő is. Ezen Álomka is elámult, de nem tartotta furcsának, hát van ilyen. Ügyesen felöltözött kicsípte magát hatszögbe, a haját kibontotta, s fésülgette. Közbe átjött a szomszédasszony legalább két és félszer akkora, mint ő, illendően köszönt, az is kért egy ruhát, valami ünnepségre készült, gondolta egy kicsit mutasson, más cuccot keresett, s lám talált. Ez már Álomkának is furcsa volt, hiszen a szomszédasszony csak a ruha színéről beszélt, a méretéről annál kevesebbet, de mikor magára öltötte a szép karcsú ruhácskát, pont talált. Azért annyira nem lepődött meg, sőt már nem is izgatta annyira, egy véka sokk után, amit másfél nap leforgása alatt kapogatott csupa ingyen és bérmentve. Inkább tovább pappázta magát. Hát nagyon csínosra sikeredett, már nem is emlékezett arra, mikor nézte meg magát így, ott helyben. Volt valami elképesztő tündökletes varázs, volt benne valami kisugárzás, s ahogy a tükörbe nézegette magát, volt benne a hajában egy nagy bogár. El is ordította magát, mint egy dühöngő éhes sárkány, aki csak perzseli a palotákat, ha arra van kedve és a finom ropogósra sült emberkéket falja fel. Hirtelen a háziasszony és a szomszédasszony is odaszöktek, először nem tudták mi lelte, de aztán észre vették azt a "csúnya" bogarat, szakértelemmel kiszedték fejéből, és az udvarra dobták. Álomka jobbnak látta volna eltaposni, de ezen már ők lepődtek meg. E nagy kalamajka után már több buli nem esett meg a háztájékán aznap, mert érkezett Miska gyerek, s a kapun kívülről kiabálta, hogy elkészült és jöhet a séta a város felé.

Írva vagyon 2007-es esztendőben