Furcsa hangok hallatták magukat a konyha felől. Azok a bizonyos hangok a szálon falának ütközvén nemhogy csökkentek volna, inkább erősödtek. Egyre veszettebbül, kettőre pedig még veszettebbül. Be kellett nézzek mi a franc történik odabent. Nem zajlott más, mint kitett ebéd első fogásának hamizás előtti pillanata. A finom gőzölgő leveske engem is becsalt oda. Ágnes és Zsófia utánam bekanyarodva a konyhába, rögtön asztalhoz ülve, szaporán enni kezdtek. Jómagam is melléjük csüccsentem (helyet foglaltam), sőt Anya is. Sajnos a nemrégiben hallott durrogtatások kevésbé álltak le. Volt bökkedés (böfögés), szürcsölés, krákogás, csemmegés (csemcsegés) és fingódozás (finoman - purcolás). Persze mindannyian felkapva fejünket, kerestük ennek az éktelen munkálkodásnak a forrását. Szemünkben egyből látható volt a meglepődöttség és az a megrökönyödöttséges nana! Ki mer ilyet és ehhez hasonlót művelni!
  Először, ha már gyanakodunk, kezdjük magunkon, vagyis is vegyük szerre a családtagokat. Tudjuk azt, hogy Ágnes nem lehetett, csak azért is mert ő egy igazi illemkönyv. Zsófiát meg úgy sem hiszen, attól, hogy néhanapján hajára kent az ételből egy rendet, amelytől az jobban csillogott, még nem kell föltétlen rágyanakodni. Apa, vagyis jómagam, meg Anya, egyáltalán nem tesz ilyet, szó sincs róla, hiszen mi vagyunk a valódi példaképek! Hát akkor ki lehet? Vagy esetleg kik lehetnek? Nem is lehet tudni. Vajon a Nagy Semmiség tréfát játszott velünk? Azt már mégsem hihetjük. Egyszerre néztünk össze, de ravaszan (ravaszul), s evés közben nagy nyomozásba kezdtünk. A szemünk sarkából éberen figyeltünk mindenfelé, hogy le tudjuk leplezni azt vagy azokat az éktelenkedőn durrogtató, néha büdösséget keltő levegőfestőket. Bizony hosszas időbe telt a munka, mint ahogy előre gondoltuk... Közbe ettünk is. Hirtelen valami érdekes ficás (cseles - itt - megtévesztő, szokatlan) hangokra lettünk figyelmesek. Mikor már a másodiknak dereka táján tartottunk, pont akkor ugrott ki a bolha a zsákból, vagyis megtörtént a nagy leleplezés! Szempillantás alatt felfedtük a titkot! Tudjátok kik voltak? El sem képzelitek. Pedig pofon egyszerű. Maga a Konyhamalac, és az igen megtermett szemétbekutukáló (szemétbeturkáló) bátyja, a Konyhadisznó. Nos e díszes társaságot kiegészítette a Dugi Manó. Ott hülyéskedtek az asztal alatt mindhárman. Fékezhetetlen malackodásra adták a fejüket. Az mondjuk rendben van, hogy malackodtak, de überelték (itt - felülmúlni) a helyzetet, disznólkodtak is! Mi pedig hol láttuk őket, hol meg nem. Az asztal alatti óriási rendetlenkedők nem sokáig viselték ki magukat, mert megérkezett a Szobanyuszi és mindegyik fenekébe sitty és sutty, jól bevert. Volt is hirtelen jajveszékelés, és aztán ugyanolyan hirtelen eltűnés. Ezúttal nemcsak láthatatlanok maradtak, hanem le is léceltek, mert muszáj volt. A határozott rendszerető Szobanyuszi elől menekültek.
  Ez esetbe a Szobanyuszi sikerre vitte tervét. Valljuk be, a Szobanyuszi hiába maradt nő létére mindig férfias, mert néha nekije (neki) is pihenni kellett. S akkor a garázdálkodók, főleg a Konyhamalac és Dugi Manó elővették a bolond ingüket, s folytatták a megszokott éktelenkedésüket. Most már ti is jól tudjátok honnan fúj a szél. Azaz, igazából ki bökkedezik akkorát, hogy cseng tőle a ház. Nem beszélve arról, hogy ki fingik akkorát, hogy megremeg a konyhai ebédlőkészlet. Nos ennek a szagát jobb ha nem is firtatjuk. Ezek mellett a szürcsölés, csemmegés és a krákogás díszbeszédnek számít egy előkelő konferencián.
 Lépjünk tovább ettől a hátborzongató jelenségtől, amelyet a Szobanyuszi hősies viselkedése fékezett meg. Közülünk Ágnes ismerte őket a legjobban. Hisz ez nem is csoda, mert ő a Szobanyuszi szuperkebelbarátja. Tőle tudta meg, hogy miként kerültek ezek a jóízűek (éktelenkedők) a konyha asztalunk alá. Íme a történet kiterítve:

   A Konyhamalac és a bátyja a Konyhadisznó hajdanán, mint más rendes disznópolgár a környéken, az egyik zsögödi ház disznóóljában éltek anyukájukkal, a Konyhakocával nagy megegyetértésben. Itt megjegyezném, hogy anyukájuk igazi neve Disznóóli Hájgörgeteg Csömikécske volt. Ebből következik, hogy két gyereke Disznóóli H. Malac és Disznóóli H. Disznó nevezetűek valának. Az idő telt, s a két gyerek felcseperedett. Ahogyan egyre nagyobbak lettek egyre nagyobb huncutságok jutottak az eszükbe, amelyeket rögtön kiviteleztek. Mondanom se kell, hogy köztük szerepelt az általuk hőn szeretett bökkedés és a fingodózás is. Persze ilyenkor Konyhakoca mama mindig az ő nyugodtságával csendre intette őket, habár ha egyet csömizett (malackodva enni) ő maga is ugyanúgy durrogtatott. Hát, amikor hárman csömiztek! Hogy mi volt ott. Nincs olyan toll, ami leírná. Ezért pötyögöm be a számítógépen. Hát olyasvalami volt az egész, mintha a második világháború kellős közepébe csöppent volna az ember, mondjuk az orosz fronton lenne. Természetesen a két röfi sosem adta fel a hülyeséget. Továbbra is űzték az ipart (itt - űzték az eszüket). Elárulom, profi szinten kezdték művelni! Sőt, ha a kiskondásuk kiengedte a rétre ők nyomban a káposztásig szaladtak, ahol sok murkot (sárga répát) túrtak ki a földből, amit nagy részben elmocskoltak. Nos, itt kapták el igazán a bogot, mert ott lakott akkoriban a Szobanyuszi. Még mezei munkásként szerzett ismeretséget a nagyvilágban, ezzel is gazdagítva a hajdani család nagy nevét, mint ahogy szüleitől kapta: Murokfalvi Zsenge Tapsinyuszika. Ugyanis szülei, nagyszülei, és dédszülei a kollektívben (téeszben) teljesítve vármegye robotját, voltak igazi nemzetközi hírű répás mesterek! Ezt a szálat csak kimondottan nagy odaadás közepette lehetett továbbfolytatni. Erre a feladatra igen alkalmas volt tapsifüles hősünk. Sajnos mostanában a munkájába, azokba a szép muroksorokba belémásztak ezek a duhajkodó disznólkodók. Többször is előfordult már, hogy a díjnyertesnek kinézett murkot zabálták fel.
  Ezt látta a murokföldtől nem messze lakó Dugi Manó, akinek régen is Dugi Manó volt a neve. Nemhogy megfékezze az egyre tornyosuló bajt, hanem még "segített" is a két kópénak. Azok pedig örömmel közéjükbe fogadták a kis ravaszdit. Ugyanis nagy élvezettel szeretett borsot törni mások orra alá. A Szobanyuszinak pláné. De hol is lakott pontosan ez a nagysapkás, aki előszeretettel minden eldug? A répaföldet (mert a murok között sárga répa is volt) számítva, aránylag közel egy tölgy üregébe vert tanyát már elég rég, nem messze a murokföldtől. E három bajkeverő sok bosszúságot okozott tapsifüles barátunknak. Már szinte ellenőrizhetetlenné vált a murokföld megvédése. A már említett ramazurik tetézésével a mi nyuszinkban is eléggé elszaladt a cérna... Nem bírta tovább a folytonos merényletet. Úgy érezte itt a cselekvés pillanata. Hatalmas tervet készített e három rosszaság megfékezésére. Egyik szép napon megbújt pontosan annál a tölgyfánál, ahol a Dugi Manó várta haverjait. Ő is várakozásba állt, figyelte hogy kismanót, amint előmászik rejtekhelyéről. Aztán nagy éberséggel követte, ahogy a két disznólkodó barátja rálép az ő drága répás földjére. Megvárta, hogy jól belemelegedjenek a csömizésbe. Azelőtt való nap vágott volt egy tövises ágat a közeli borsikabokorról (borókabokorról). Aztán hirtelen, mint a rajzfilmeken előugrott a semmiből, s mindkettő fenekébe jól bevert azzal a tüskés borsika ággal (boróka fenyő ágával). Volt nagy jajveszékelés! Futni sem tudtak, csak sántikálva nyöszörögtek el a káposztás széléig, s ott a feneküket óvatosan a finom zöld fűbe súrolták. Persze a murkok tovább is tünedeztek el a földről.
   Mindaddig követte a Szobanyuszi murok tolvajt, míg megtudta állapítani annak földalatti mozgását. A murkok szemmel láthatóan cuppanva tűntek el a föld alá. A látványtól bizony sok embernek kiment volna a dajer (dauer) a hajából. A sorokban volt murkok, nincs murkok állapotba kerültek. S ez imigyen ment percről percre. A Szobanyuszi komolyan felgerbuncásodva (felmérgelődve) kileste a helyzetet. Mikor az egyik murok cuppanódott volna be a talaj alá, reflexszerűen elkapta és jó erősen felfelé húzva ráncigálta ki a földből. A murok végén pedig ott találta a Dugi Manót. Nem is kell mondjam, az ő feneke is két perc múltán piroslott a borsika vessző lapogatásától. Hát ezek az említett jóízűek jedtét (ijedtét) vették a dolognak, mert látták, hogy ez a nyuszi nem hagy a huszonegyből és eltekerték Csíkszeredába. Felmentek az egyik nagyház sokadik emeletére, s ott is az egyik lakrészbe, közben a szemétbe kutukálva (kutatva, matatva), jól bécsömiznek, s jöhetett a durrogtatás. Olyan felfordulást tudtak csinálni, hogy csak. Vélük társult a Dugi Manó is, aki folyton elteszi, elrejti Ágnes és Zsófia féltve őrzött játékait. Sőt, ha jobban akar szórakozni akkor kedve szerint még össze is keveri azokat. Szóval, szó nélkül is, eléggé borzalmas tettekre képes ez a Dugi Manó. Nem beszélve arról, amikor ezek hárman összejönnek, isten ments meg tőlük, annyira hétgazemberek, hogy el sem lehet képzelni.
  Szerencsére, mint tudjuk, Ágnes meghívta a Szobanyuszit rendcsinálónak és felsőfokú vitáz székely ellenőrnek. Megesik, hogy néha eljön a két kislányhoz Szobanyuszi testvére is, akkor bizony ezek a malackodók, akik ebédnél szeretik kidomborítani egyéniségüket, kellőképpen meghúzzák magukat. Szobanyuszi, Ágnes kérésére elzavarta Konyhamalac testvérét, a Konyhadisznót. Azóta őkelme csak vendégségbe járhat fel. Azonban, a Huncut Tündértől megkapták a láthatatlanságukat. Egyetlen segítség nekük csak az. De hogyha rosszat próbálnak tenni, akkor egyre jobban láthatóak lesznek. Ezért a Konyhamalac és a Dugi Manó, akkor lép munkába, amikor nem nagyon figyelnek rájuk. Mert valljuk be, az incselkedők, bolondkodók (bolondozók), nem tudnak olyan könnyen leállni. Mivel sokat vannak ellenőrizve, már az a reggeli, ebéd és vacsora közbeni bökkedésük, meg a fingodozásuk sem a régi. Sokkal visszafogodtabb, sokkal vérszegényesebb.
Igen, jó hogy közbelépett a Szobanyuszi ezen lakhelyen, ahol már sok malackodás folyt, mert újra kezdett kialakulni a rend. Többé már nem fenyegette Ágnest és Zsófiát a trió incselkedései.
Ha szükségetek lesz egy rendfenntartóra, akkor válasszátok a Szobanyuszit, mert e téren ő érti a legjobban a mesterségét.

A mesét Ágnes ihlette.

Borbé Levente
2012 tavasza