Jóska valahol Zsögöd környékén látta meg a napvilágot, pontoson egy szép szeptember deréktáji meleg napon, mikor az desnyája (édesanyja) napszámosként harcolt a betévő falatért. Ebből mán (már) lehet sejteni, hogy nem es (és) eppeg (éppen) otthon történt a szülés, hanem a pityókamezőn. Mikor a harmincadik teli vedrét (mert ő nem csalt, mindig dugtig szedte) ürítette vóna (volna) ki, a fájdalomtól szélsebesen embermagasságra emelte azt és kupán vágta véle a zsákoló Ferit. Fájdalmába az es futott egy kört a pityókapiramis körül. Mikor béfejezte a futkorászást, le akarta tolni az asszonykát, de nem volt akit, met (mert) az egy szemperc alatt (pillanatok alatt) földhöz vágta magát, s kegyetlenül rúgdolózni (rugdosni) kezdett. A többi fehérnép ruhájukba törölve kezüköt futtak (szaladtak) oda, mind (mint) akik esziket vesztik, hogy segítsenek a szülésbe. Bezsi, mert így hívták az asszont (asszonyt) mán többször es felikrándozott (felvonaglott) a pityókarakás tetejére, s ledőjtötte (leverte) azt. Az asszonoknak sem vót (volt) már erejük onnét kiszedni. A pityokarakás egy cseppett szétterítve, egy csuda bizgergetős (bizseregtető) reklámpaplannak hatott. Bezsi hajladozástól kiakadt hátát becsületesen megdolgozták a még meg se válogatott pityókák. A fehérnépek odaszöktek, lefogták, s az egyik ügyelettel (odafigyeléssel) szájába bérakott egy jókora pityókát, de azt kénjába (kínjában) kettérágva megharapta Rózsi ujját. Rózsi ordított mind a sakál. Annyira, hogy valaki meg kellett rázza, mind (mint) Krisztus a vargát... Aztán Bezsinek ügyelettel kivájták szájából a pityoka darabokot, sö (és) egy fadarabkát nyomtak bé a fogai közé. Veszettül izzadott és nyüszített. Minden esszekeveredett a pityókával s annak cerájával (kórójával), vedrekkel s mindennel. Amikor mán azt hitték, hogy nem lehet semmit se csinálni, sö jöjjön, aminek jönnie kell, a kicsi buba kidugta fejét az árnyékvilágba. Véget ért a nyivákolás, visítozás. Juliska nagyhamarjába (gyorsan) hozott egy vesztert, s abba csombolyították bé (bepólyálták) a bubát. Bezsi esszeszedte magát, s segítséggel a pityókafőd (krumpliföld) szélére ment. Addig Rózsi fogta a bébugyulált (jól bepólyált) fiúcskát, s osztán (aztán) odaadta Bezsinek. Hát vót nagy öröm az emberek körébe. A pityókaszedésnek szinte vége lett. Eppeg a válogatás kezdődött vóna, de addig es a kis pihenőbe roppantottak (összehoztak) egy jókora ünneplést. Az üstbe mán elkészült a pityókatokány, elékerült egy kicsi eredeti szilvapálinka es. Adtak Bezsinek es, hadd feledje fájdalmát. Őneki nem es a fájdalomtól torzult el az orca, hanem mérgébe. Nem es azétt mérgelődött, hogy ott kirittyentette a bubát, csak azétt me egy hétig nem tud pityókát szedni, s kevesebb lesz a bétevő falat otthonra a többi gyereknek. Imigyen elméskedett magába: - Mét es nem született egy hétel később? Na métt es nem?
Bezsi hazavitte Júliska veszterébe (szvetterébe) a mán bébugyulált gyereket. Szerencséjére vót elég teje, amivel szoptassa. Evett es az a gyerek rendesen. Bezsi férje, Feri, amikor meglátta, hogy megszületett a fia, olyan boldog lett, hogy egyből feletette fejére a báránybőr kucsmát, söö, magára öltötte legcifrább lájbiját (lajbiját, mellényét), s ereszd a kocsmába, s ott fizetett egy-két kört cimboráinak. Vót es ott ivászat olyan férfiason, rendesen! Otthon az étel annál kevesebb. Az újonnan világrajöttön kijjel (kívül) biza (bizony) még hat éhes szájat kellett etetni. Négy leánkát (leánykát) s két gyereket, azaz, fiút. Jóska lett a családba a harmadik legén (legény), így összesen, most mán heten lettek.
Bezsi nem sokáig szoptatta anyatejjel Jóskát, met rendesen elapadt az, addig hurbolta (itt - nyúzta) anyja csücseit (melleit), hogy na. Ideges es volt egy cseppet erre a gyerekre, hogy világra jött, de azétt (azért) mások előtt kétszínkedett (jobbik orcát mutatta), hogy mennyire szereti es a bubát. De amikor a kicsi Jóskával maradt, akkor kedvére meg agyabugyálta. Jóska, minha (mintha) vasból lett vóna semmi sem ártott neki ez a folytonos szidás, verés, lökdösés. Tűrőképessége legendássá tette. Amikor mán akkorára cseperedett, hogy mászni tudott, kicsi vityillójukból kieregelt (kisétált, kiment) négykézláb. Hát nem-e arra jött egy szeker (szekér)! Nem-e, hogy pont alaja került bé. Attól eltekintve, hogy mindenki béijedt (megijedt), semmi baja se lett, ahogy a desnyája mondaná a "kicsi mocsoknak.... Pedig sokan látták hogy a szeker átment a testyén (testén). Ejsze (itt - azt hiszem), most ezen nem kell annyit vakarózni (töprengeni), igaz-e vagy sem met teljesen felesleges. Inkább figyeljük Jóskát s az időhaladatot (az idő telését) véle együtt.
Hogy es történt a további történet Jóskával? Nagyon egyszerű. Evett-ivott, ami vót, s osztán (aztán) járt néhanapján, amikor engedték iskolába, de még többet pásztorkodott. Nem volt mit csinálni, a falu meg ne szólja Bezsit, ezért őt es úgy kellett etesse és öltöztesse, mind a többit. A többi gyerekét úgy szerette, mind a saját kristálykészletét, vagy mág jobban. Azomba Jóskát pedig úgy mind a szemétdombra kidobott cinnel megfoltozott likas (lyukas) csiprot (csuprot). Bezsinek mindvégig begyébe vót, hogy nem kellet vóna világra jöjjön, met eleszi a többiek elől a finom falatot, egy szájjal többet kell etetni satöbbi bajok, de mit csinálj immán (immár) ha megvan, nevelned kell azt es. Há nem?! Bezsi ügyelt arra, hogy kívülről úgy látszódjon, hogy egyformán hányódik fel a többi testvérével, pedig a valóság egy cseppet se ez vót. Egy kicsit kevesebb tejet, kisebb puliszkát kapott az ételhez, a kenyernek (kenyérnek) az égetett felét, az almának a savanyóbbikját (savanyúbbikát) kapta, de a felsorolást ekképp, ahogyan megkezdtem, lehetne folytatni tovább. Ahogy nőtt, egyre jobban észrevevé a külömböztetést, ezétt (ezért) többször fel es gerbuncásodott (felmérgelődött), de azétt nem mutatta. Osztán az egyik nap mindezt megelégelve olyant rittyentett az asztala, hogy magasra felszökött a hét tányér, amibe volt a puliszka.
- Desnya! Én ezt egy cseppet se tűröm tovább, hogy így bánjál vélem! Nekem mindig csak az ucsuja (vége, a gyengébbje) jut, s a többiek pedig a finomabbjikát belelik bé!
- Ó mit beszélsz kisfijam. Én egyformálag (ugyanúgy) szeretlek az egészeteket.
- Hagyjuk Desnya! Most mán eldöntöttem, elmegyek világgá!
- Mennyél (menj) csak, ha neked nem tetszik a szép szó! Mennyél csak, ha azt hiszed, hogy máshol kolbászból van a kerítés!
Erre mán az egyik idősebbecske fiútestvére odaszökött, hogy megvédje az anyját.
- Na, mit kápálózol (itt - elégedetlenkedsz) folyton Jóska! Nem látod, hogy Desnya pettyes lelkébe belégázoltál?
- Te csak azt látod, amit akarsz!
Jóska felemelte öklét, de jónak látta elhagyni a szülei házat. Felvette a vitézkötéses gúnyáját, a fejére a likas szalmakalapját, met úgyse volt egyebe, s elindult Alcsík irányába.
Amíg így mendegél Jóska, elárulom néktek, hogy mán kicsi gyerek korától vót titka. Mivel testvérei es folyton hergelték, inkább elkólicált (elbódorgott) otthonról, s a környéken bónyászódott (elmerengve kóborolt). Ott találkozott Balambérral, a híres zsögödi sárkánnyal. Először boldogan mesélte el az desnyájának meg a többi testvérének, de úgy kikacagták, hogy remegett belé a vityilló. Karcsi testvére leesve a fásládáról még kettőt gurulva, röhögve a földet ütötte. Bezsi, a desnyája se fékezte meg a hihetetlennek tűnő történet kiröhögését, még rakott rea egy lapáttal. Rendesen jóízüsködtek (sületlenségeket mondtak) rajta. Aszondta (azt mondta), hogy viccesnek találja s együtt heherészett többi gyerekével. Jóska ekkor felvette a bolond ingét (felmérgelődött), hogy bébizonyítsa, minden igaz. Elráncigálta testvéreit és pajtásait a bányasziklákig, ahol találkoztak Balambérral. Persze, amikor meglátták, akkor es aszondták, ez nem valódi, csak káprázik a szemik (szemük), s attól van. S osztán (aztán) tovább röhögték... Nem es tudom métt es (miért is), de Jóska eztán úgy döntött, hogy hallgatni fog, mint szar a fűbe. Úgy es lett. Még egy darabig bosszantották testvérei, s a fél falu es, de ő mán nem figyelt rejik (rájuk). Edzetté vált, mint a hargitai kősziklák. Azokba osztán belécsaphat a menykő, vagy eshet az eső, szélvihar hegedülhet rajta, úgyes (úgyis) komoran csak úgy áll nagy büszkén. De most térjünk cag (csak) vissza Jóska világgá menésére. Azétt es tépette (egyre gyorsabban ment) úgy lefelé met Balambér a sárkány árulta el neki, hogy pont az Akó-kapunál a legistenibb átkelni, s szerencsét próbálni. Jóskának mán nyakig elege vót ebből a világból, s gondolt egyet, s mégpediglen azt, hogy egy másikba megfogja majd az isten lábát (nagy szerencséje lesz). Mikor az Akó-kapuhoz érkezett egy csepett (egy szikrát) körülnézett, de nem nezett reája vissza senki, úgyhogy mehetett a szeme világába es met senkinek se hiányzott.
A székely kapu előtt állva nezelődött mégy rendet, sehogy se értette, hogy mi a nyűtől lehet az egy varázskapu. Ugyanolyan vót mind a többi, csak egy cseppet nagyobb. Osztán láss csudát, s nagy álmélkodást! A nagykapu fénybeborult, s kisajtaja, amelyik nem vót ott, ott lett, s béeregelhetett rajta Jóska. Ekkor valamelyest inába szállt a bátorsága, de mán nem hátrált meg, elszántan mene tovább. Nem es kellett sok minden eszébe jusson, csak a sanyarú élete, s mán bent es volt. Maga után ügyesen bévágta, s haladt béfelé. Haját fútta a hűvös szellő. Úgy nezett ki mind egy szegény sorsú költő. A táj minha egy cseppet se változott vóna, s méges más vala minden, mind eddig. Jóska lépegetett, de azétt a nyavalya törte ki minden egyes lépésnél, hogy mi es lesz véle. Merészség ide-s oda, de ismeretlen tájakon sétálni, eléges (eléggé) félelmetes. Főleg ha azt se tudjuk, hol vagyunk. Izgalom, félelem ide vagy oda, de Jóskába vót egy szekerderéknyi elszántság és vakmerőség es, szerencsére. Így hát tekerte tovább (továbbment). Legalább ezúttal senki se töpött (köpött) belé a levesébe (senki se mondta meg, hogy mit csináljon). Osztán megpillantott egy falucskát, gondolta egy életem egy halálom, de odamegyek, ha a fene fenét eszik es odabé (odanent). Odament.
Mikor megérkezett a faluba, hej de tél vót. Ejsze mégolyanabb mire gondoltok. Fútt a szél, úgyhogy a szalmakalapja a fején egy fabatkát se ért. Olyan vót, mind szél ellen a pókháló. A testyébe megrekedt meleget kezdte apránként kiereszteni. Egyre nagyobb gőzerőt fútt ki a száján. Mán látta, hogy ez most fele se tréfa, bé akart menni valahova, de makacs vót, s tartotta es magát egy darabig, osztán méges békérenzkedett (bekérezkedett) egy házhoz. Egy öreg néne kukucsált (kukucskált) ki az ajtón, s a béfelé igyekvő Joska orrát majnem (majdnem) odacsapta. Dühös vérbeforgó szemei, szúrós tekintete meggyőzte Jóskát, hogy nincs amit ott keressen. Ezt rendesen megértette, de azt nem, amikor elindult még hétágra sütött a nap, úgy pontosan, amikor nem akart dolgozni, s még egy cseppet heverészett az ágyba, s most itt a székely kapu után egyre nagyobb lett a cúg (huzatos fagyos hideg). Egy másik házba es békopogtatott, ott eppeg karácsonyra készülődés vót. A ház népe az adventi gyertya körül imádkozott. Honnan honné nem, de ott vót Jézus es, de ő nem imádkozott velük. Ezétt ferde szemmel neztek a szék felé, amelyéken üle. Megakarta mutatni, hogy a sült csirkéből rendes élő tyúkot tud visszacsinálni. Erre nagyon idegesek lettek, s csendre intették. Megzavarta az imádságot! Há hogy lehet ilyen? Ahogy észrevevé Jézus, hogy nincs rea szükség, ott helybe el es tűnt. Gondolta ős es, hogy nincs mit ott táccsa (tátja) a pufáját (arc, pofa, itt - száját), jobb ha eltűnik. Vette a sátorfáját s avval kihúzta a belét (elment) onnan. Nem vót mást mit tennie bément a legközelebbi kocsmába. Ott osztán vótak rendesen, kemény csórók elegen. Egy cseppet megszeppent, met mind az egészen őt nezték, annyira, hogy majdnem csórén maradt. Jedtét (ijedtét) vette a dolognak, s gondolta inkább megfagy, mind ezekkel a zsivány kinézetelűekkel legyen, az ajtó felé igyekezet, de az egyik atyafi visszatérítette.
- Hova hova kicsi barátocskám?
- Há, ízé, ne...
- Ejsze belefingtál a finomlisztbe (valami rosszat csináltál?), hogy ennyire bérezeltél?!
- Öhhhöhö..., - félvigyorodott el Jóska.
- Na gyersza (gyere csak) ide közébünk (közénk).
Közébük ment, leült az asztalukhoz. Az embereken eltűnt a vérbeforgó-morgó tekintet, s az egyik megkérdezte - na fiacskám mi járatban vagy itt minálunk?
- Há, szerencsét próbálni jöttem.
- Akkor kéne egy szállás, s dolog es, vagy nem?
- De, de!
- Akkor gyerszag hézánk (hozzánk), én kitalálok valamit neked es...
Az ember elbúcsúzott ivócimboráitól, fejére biggyesztette kalapját, s Jóskának intette, hogy kövesse. Nem es kellett túl sokat menjenek. A kocsma után öt meterre vala egy utca balra s azon bementek, s akkor eltértek jobbra, s kicsi idő múltán megént balra, s akkor egyenesen előre, s úgy szembe mentek az utolsó kapuval. Úgy nezett ki, hogy ez az egyik falu vége. Bényitottak, s bémentek rajta. Vót ott hely, olyan szépecske ház odarittyentve, hogy az emberfia elámult tőle. Jóska es úgy csudálkozott reája, mind borjú az új kapura. Immán vót es mit neznie (néznie). Nagy és jól kimunkált faoszlopos tornácos ház tárult a szeme elé. Az oromzatán s a tornácos béjáratnánál ott csillogott a napsugár. Hát egyszerűen megvallva, bubás látvánnyal szolgált. A ház mellet még fel vót építve egy kisebbecske (kisebb) zsindelyes fedelű es, s még egy szikrányi nyári konyhaforma, ahonnét hozták ki az állatok főztjét. S osztán ne beszéljünk a gazdasági épületekről, a csűrről meg miegymásról, s meg a gyümölcsös kertről... Höhööö... (ott vót mit nézni). Annyi vót benne az alma, szilva s körtefa mind a nyű. Jóska bámulászása (ámulása-bámulása) itten nagyhírtelen ki es merüle, met bémentek a házba. Egy aszonka kötögetett odabé, s valamit énekelt az orra elé. Szép vót a hangja de ő még szebb! Há amikor felállt és kihúzta magát, olyan hegyesen sétált, hogy az ember nem tudta levenni a szemét róla. A gazdán es látszódott, hogy büszke a hetyke (szintén büszke) asszonyára. Ott ne, nagy hamarjába székkel kénálták (kínálták). Jóskát se kellet sokat piszkálni egyből beléheppent (belehuppant) a székbe. Bonifác, met így hítták (hívták) a gazdát aszonta, - Na, kicsi barátom, ha neked munka kell, itt van annyi, hogy ki se látszol majd belőle. Akersz-e nálunk szolgálni?
- Há persze! - vágta egyből rea Jóska.
- Na jól van, akkor nem mind szunnyadozzunk mind a parázs a hamu között, hanem gyorsan fogjunk es neki!
- Most, ebbe a helybe? - lepődött meg egy cseppet Jóska.
- Na, nem eppeg olyan hirtelen. Először körbevezetlek, majd az asszonkám készít valami ej be finomat, s egyet alszol, s másnap hajnalba lehet nekije fogni (nekifogni) a dolognak.
Hát valljuk bé, Jóska nem eppeg erre számított, de méges jobb vót, mind otthon ülni, s várni valamire, amíg egy sült galamb bé nem repül a szájába. Meghallgatta Bonifác gazdája elvárásait. Másnap csak fát kellett vágjon, s csak elintézze a tíz marhát, s meg a huszonöt báránt (bárányt) meg kecskét, lecsutakolni a négy lovat, s a többit, s avval kész es. Azt a zsindelyes háztetős házacskát kapta meg szolgálata idejére laknak, ami a szép ház szomszédságába vala, persze abból es csak az egyik szobát. Még aznap vót egy cseppecske munkája. Kipucolta a kályhát, s jól megdürüszölte (dörzsölte, súrolta), olyan fényes lett mind a Salamon bácsié, vaj még tisztább. Kár, hogy nem lássátok tű (ti) a saját szemetekkel, met saját arcképetek tekintene vissza belőle. Há, mivel nem vót sok holmija, egykettőre bétudott rendezkedni. Még aznap Rozáli, met így hítták a gazdasszonyt jól megetette. Jóskát nem es kellett bíztatni az asztalnál met olyan éhes vót, mind a farkas. Egy szempillantás alatt béhörpíntette a levest, a csirkepaprikást szinte csontostól gyúrta pufájába (a szájába). Másképp szólva úgy megvette a mocskos belét, hogy aliges (alig) tudott felkecmeregni (felkelni) az asztal mellől. Amikor illendően meg akarta köszönni a vacsorát, véletlenül akkor tört fel torkából a gáz, s akkorát bökkedett (böfögött), hogy a haja es megemelkedett. Rozáli csak mosolygott, persze mindvégig megtartva hetykeségét. Osztán látta, hogy immán nem jut neki akkora nagy szerep elmene a szállására, ahova Rozáli mán bégyújtott rendesen a kályhába. Annyira szórta a meleget a ropogó tűz, hogy a fűtő oldala olyan veress volt, mind a szégyenlős kislány arcacskája, amikor nagyon de nagyon elpirul. Jóska nem gondolkozott sokat, tudta, hogy másnapra híjja (hívja) a munka. Még a petróleumlámpát se gyújtotta meg, hamar ledöglött (lefeküdt), s azonnyomban (rögtön) el es aludt.
Másnap mán hajnalba neki es kezdett a munkának. A gazdák es talpon vótak, illendően köszönve tették a saját dolgaikot. Há, vót jó bőven, amit még csinálni ott ház körül. Jóskának ott abba a helybe (rögtön) segítettek, ha valamihez nem értett. Ő ezentúl igazából csak a reggelinél, ebédnél és vacsoránál pihent meg. Egyszer-egyszer úgy kidolgozta magát, hogy a szemei es kigülledtek (kimeredtek). Ne féjj met (attól tartok) nem fogta a zsigora (hülyéskedésre, marhulásra), vagyes, hogy más egyébre es kedvet kapjon. Pedig Rozáli nem es egyszer bélopodzott héza, s ott illegett-billegett, szépecskén kellette magát. Olyan ruhákot öltött magába, hogy egyből meg kellett kévánni (kívánni). Jóskának tetszett es, de nem vót rea tehetsége, fáradtan, s még visszatartotta magát, azér (azért) es, hogy mit szól majd a gazda. Pedig többször még meg es cirógatta Rozáli Jóska pufáját (itt - arcát). Egyszer egy táncot es lejtett az orra előtt, de heába kokettált (tetszősködött), met nem mene sokra véle. Ekkor osztán Rozáli nagyon felhergelődött (dühös lett, mérges) Jóskára. Többet nem ment bé héza, csak a beleléseknél (étkezéseknél) találkoztak. Ettől a perctől még több munkát kapott, s úgy dolgozott mindennap mind, aki eszét veszejtette vóna, de még így se vala Jóskának panasza.
Az egyik nap a Bonifác gazda elvitte fát készíteni. Ment es Jóska, met még így es jobb dóga vót mind otthon. Egy cseppet fáradtnak érezte magát, de sose szidták, sose hánytak rea (rá) kígyót békát (nem mondtak rosszat), s még az ételét es megkapta rendesen. De osztán tényleg! Olyan nagy adag paprikáspityókát evett azelőtt való nap, hogy a hasáról azt hinné az ember, nem más mind a falubéli híres Veresdomb! Na ezt tedd össze, s ne szedd szét! Hiába, a pocka nőhetett evés után, de a munkától mindig szemperc alatt visszaalakult. Ott az erdőbe, úgy fakészítés után, mikor már kirittyegtették (kivágták) a fákot furcsa dologra lett figyelmes. Bonifác gazda anélkül, hogy elévegyen valami tüzet szító felszerelést, mondjuk egy gyufát, vagy egy gyújtót, csak úgy hipp-hopp kezét reameresztette (föléje tette mozdulatlanul) az elékészített fagerezdre, s az egyből lángra lobbant. Hej de egy cseppecskét bérezelt (megijedt) Jóska, de ő es úgy csinált, minha nem látná, s béfogta a pufáját, s továbbra es tette a dógát (dolgát). Na, megkészítették a fát, s ez a nap úgy el es telt, de amikor nyugovóra tértek Jóska nem tudta lehunyni a szemét. Pedig izé, s mezei, aki a lovát vezeti, marha erős csóró vót ez a Jóska, s az árnyékától se jedett meg egykönnyen, de kétkönnyen annál inkább. Méges most folyton valami nyugtalanította. Kitekintett az ablakon, bámulta a csillagokot, s ott ne, egyfelé elvót. Így a sűrűcske egyfelébe saját két szemivel látta, ahogy kijöve az ajtón a gazdasszonya, s ott helybe megváltozott. Na, nem úgy hogy olyan csúf lett mind az ország útja, nem. Ejsze még egy cseppet minha szebbecske leve, de szeme tüzessé változott, s valahonnét elékerült egy seprű, s azzal usgyi (uzsgyi) felszállt a magasságos egekbe. Jóska érezte, hogy ennek fele se tréfa. Az se tudta mitévő legyen. Izgatottságába egy parázsszikrányi, még annyi álom se jött a szemére. Valami tervet próbált kieszelni, de félelemérzései azt es elűzték. S akkor látott valami kezett előtt, hogy port szór rea a pufájára. Elárulom, álompór vót az csak Jóska nem es sejtette. S azt még kevésbé, hogy Bendegúz gazda intézte az egészet.
Nem es lehet tudni mikor es aluhatott (alhatott) el, de arra ébredett, hogy gazdája kőti (költi) fel a szokásos munka elvégzéséhez. Jóska valahogy felkecmergett a helyiről, csak méges megakarta érteni, hogy miképpen aludt el. Osztán, hogy tovébb (tovább) ne egye annyira az a ráksúlyos kíváncsiság, s ne érezze a félelmet úgy gondolta tiszta vizet önt a pohárba s gazdája elé állt.
- Bonifác gazda bátyókám valamit meg szeretnék kérdezni - mondta félig rezegve.
- Noszag kivéle Jóska fiam!
- Öööööööö...
- Most ö betűs versenyre készülsz, vagy valamit mondasz es.
- Hát nagyon nehéz...
- Kezdj belé, s meglátod egy idő után úgy fog peregni a nyelved akár a patakparti szélmalmunk lapátjai.
- Hát izé...
- Valljuk ebből nem sokat értek. Inkább megyek a dolgomra...
- Jajjj, az a helyzet, hogy láttam az éjjel a gazdasszonyomot a seprűn repkedni!
- Azt biztos álmodtad fijjam!
- Söö, azt es, amikor maga gazduram csak egy marékos legyintéssel (marok kiengedése tenyérre) kint meggyújtotta a tüzet azt sehogyse álmodhattam!
Bonifác gazda, erre megfordult, s minha meg se hallotta volna szolgája mondókáját, elment a dógára (dolgára). Jóskát ott helybe szinte kitörte a nyavalya, átkozta elszántságát. Hogy lehetett ennyire bebelló (a fetyelló társa ü kissé ütődött, olyan lükverc ember). Mét es beszélt róla. Most mán késő bánat gondolta magában. Tett vett a ház körül, úgy ahogy eddig, de amikor egyik munkát béfejezte rögtön jött a másik. Egyből! Minha kilesték vóna, úgy adták nekije. Azér etették, rendesen ételt kapott, hogy egy szava se lehessen panaszra. Úgy felpergették a mindennapjait, hogy egyszer szembetalálkozott önmagával. Ekkora erős sungra (hirtelen gyorsaság, sebesség) mán csak néhányan képesek! Tudjuk a siettetés maga a pokol, met aki siet, az gyakran lemarad az igazi jó életről. Sajnos Jóska siettetése nemhogy nem állt le, hanem egyre gyorsult. Ki es vót készülve jó márjáson (jó máriásan). Mán nem bírta, hogy ennyire hatalmoskodnak rajta. Arra reajött (rájött), hogy amióta bévallotta miket lát nem vót egy perc nyugta se. Gondolta elszökik, de nem sikerült, met a gazdái mindig ott voltak a segge alatt. Egyszer úgy jött ki a lépés (úgy sikeredett), hogy fát vitt bé a gazda házába, s ott vót a faluból az egyik ismerős. Gondolta beszél véle, de a mencsikáját (azt a hétszázát! - a cudar életét!), azt! De nem tudott belékezdeni, mert folyton a gazda kérdezősködött a vendégtől. Akkor mán letisztult előtte es a kép, ő biza fogva vagyon tartva. Heába es vót olyan fáradt, hogy két lengésből fejelte meg a fődet, nem tudott elaludni. Nem tudta mitévő legyen. Kókadozott, szenvedett rendesen. Tű (ti) ne es próbálkozzatok a szenvedéssel, met őt ebbe a helyzetbe nem tudtátok volna elkerülni. Zövé (az övé) volt a fájdalom. Akkor eszébe jutott a csíkszentkirályi köbányakövi cimborája, maga Balambér a behemót sárkány. Arról álmadozott bárcsak ott lenne, ő biztos segítene, vagy mi. Azétt tartotta magát mégse hunyta le a szemét, met a félelem nem engedte. Amikor mán szinte elaludt, a szobába termet egy mélynövésű figura, kicsit olyan félvigyorogva (mosolyra húzta a száját) nezett szembe véle. Ekkor mán Jóska es félretette a benne még aliges pislákoló viccet. Nem hogy fele, de egy deka se vót vicc belőle. Mélységesen érintette a dolog, s reajött, hogy valóban másvilágba cseppent. Keze ügyébe akadt egy pléből (pléhből) összetákolt szemétlapát, s avval, vérbeforgó szemekkel támadott. Fejbe akarta rittyenteni a házba került kismanót. Szerencsére megszólala, mert Jóska dühe nagyon erős vala, s a manóból egy emlékpalacsinta fényképszerűség maradt vóna.
- Te Jóska! Ne légy olyan mérges! Tecca (tedd csak le) le azt a lapátot a kezedből!
Jóska egy cseppet megmeredt csudálattal (csodálattal) figyelt a manóra, s úgy lassan kezdte leereszteni maga mellé az addig egek felé mutató a szemétlapátot.
- Jó van na! De én Balambért vártam...
- Kicsi barátom én vagyok az csak álalakot öltöttem, met másképp eléges nehez lett vóna beférni ebbe a kuckuriába (kislakba).
- Mit nem mondasz? - mondta Jóska meglepősen s örvendetten.
- Na, nincs sok időnk a pufánkot tátani, indulnunk kell. Met ha Bonifác ördög cimboráival hazaérkezik az ördöggyűlésből, és Rozáli asszonyság a boszorkány ötperces beszélgetésből, akkor itt nem lesz menekvés!
- Jó van na! De elébb egy csepet öleljelek meg megmentőm!
- A ráksúlyba belé, ne mind ölelgess! Erre most nincs időnk! Kifelé!
Jóskát egy-kettőre meg tudta győzni Balambér, mán úgy kicsi manó formájába es béfütött a seggébe, úgyhogy az langalni (lángolni) kezdett. Legalább felgyorsult, s sebesen haladt kifelé.
- Gyorsan a templom felé! - kiáltotta visszaváltozva sárkánnyá Balambér.
- Métt es?
- Azétt, hogy szentelt vizet merhess a szárnyamra akasztott vederbe!
- S azt minek?
- Azétt te kóceráj (figyelmetlen, kicsit együgyű), hogy szembe loccsincsuk (loccsantjuk) az üldözőnkkel!
- Ejsze csak nem fognak utánunk jönni?!
- Csak igen!
- Há, nem tudnád megperzselni az eléges jól működő toroklángoddal?
- Azzal még erősebbek lesznek, de a szentelt víztől úgy félnek mind a tűztől!
- Most mán értem.
- Lehet, hogy te igen, de én még most se, de sebaj minden öreg volt egyszer fiatal... Jajjj, egy cseppet elragadtak a versrímek, s félrebeszélte, de közbe nem árt. Jól pihentet...
Amíg kitisztázták a dógot, mán meg es érkeztek a templomba. Jóska most nem sokat teketóriázott, leszökött Balambér hátáról vedrestül, s jól megvette (teletöltötte) szentelt vízzel, s avval felkapaszkodott újból Balambér hátára, s árám világ, hethethét ország ellen repesztette tovább. A nagy haladatba valami gyanúsat érzett Balambér. Hirtelen mozdulattal oldalba bökte Jóskát. Csak akkor vette észre Jóska a szeme sarkából, hogy Bonifác ördög egy igen fáintos vasalón vetteti (itt - siet utánuk) utánuk. Ugyanakkor Jóska fejéből szinte kivitte a szalmakalapot a felette kavargó lévő szél. Fel es nézett. S hát mikor feltekint kit es lát? Na kit? Hát Rozit! Ő vót a széllelbélelt lökhajtású sepernyőjén (seprűjén)! Na osztán vót ott haddelhadd, s azon kívül es vad üldözés. Nem es kell mondjam hogy Jóskába a frászt belé verték rendesen. Biztos tű es (ti is) már kezdtetek rezegni mind. Hát nem es csoda egyre jobban nyújtották kezüköt vagy karmukot Jóska felé, hogy szedjék le Balambérról. Eközbe, hogy még vadabb legyen a helyzet, Bonifác pedig farkával suhintott feléjük egynéhányat. Kár hogy a kísérőzene nem megy ilyenkor, met, aki olvassa, vagy akik halgassák (hallgatják), mindenkit a nyavalya törne ki, de becsületesen! Folytassuk tovább a cselekmént. Ugye Bonifác egyre jobban rosszalkodott. De erre mán Balambér se volt rest. Odalba (oldalon) bökte Jóskát, hogy cselekedjék. Az meg jedségébe csak tátotta egyfelé a pufáját.
- Jóska ne mind tácsd (tátsd) a pufádot - mondta Balambér - elgyütt (eljött) a cselekvés üdeje (ideje)!
- Mi a ráksúlyt csináljak?
- Eléges közel vannak hézánk (hozzánk), löttyintsd szembe vélük a veder szenteltvizet!
Jóska lehet fel se fogta mit csinál, de mivel egy zab szem az nem sok, annyi se fért volna fel a fenekén úgy megfélemlett (megvolt ijedve). Így hát a parancsot teljesítve cselekedett. S hát láss csudát a vasaló, amilyen tüzesen repült a szélbe, hirtelen elaludt, s a füstfelhőből aliges lehetett kivenni Bonifácot, ahogy zuhan a föld felé. Rozáli seprűje összevissza cikázott, tett néhány kört a magasba, osztán kettőt fingott a szabad levegőbe, s az is zuhanva kente lefelé (gyorsan esett alá). Ejsze Rozáli vót szerencsésebb, met ő fenn akadt egy nagy csipkebokor tetején, még akkor es, ha egy cseppet imitt-amott a tüskéi megszúrkodták piacosan jól kinéző testyjét. Bonifác koma bizony tovább esett még a fődnél es egyenest fejleg (fejest) egy kútba. Nem es kell mondjam lett nagy öröm. Balambér azétt vettette nyílegyenesen tovább (nem hagyott ki gyors repüléséből), addig, amíg legalább el nem került hét hegyet, s azután lassított valamicskét. Biza sejteni lehetett, hogy a biztonság kedvéért teszi. Osztán még odébb repültek egy erdei tisztásra, ahol állt egy ház, s ott letette Jóskát, s aszondta:
- Na édes gyermekem, én most meg kéne ebédeljelek, met szeretem az ilyen Jóska féléket, jó az ízük, de mégse teszem véled.
- Há mét nem? - csudálkozott gagyáját (nadrágját) rezegtetve Jóska.
- Azé met van eppeg elég ennivalóm, s máskülömben es tű az emberek világába elég szépen megeszitek egymást.
- A, nem!
- Dehogynem!
- Pedig én ilyesmit nem es láttam!
- Nem es a testyre gondoltam, hanem a lélekre.
- Na, e mán igaz!
- Ne se törődj, elhoztalak Szélítő boszorkányhoz, még ő es rendesebb, mind sok embertársad. Ő csak kígyót-békát hord össze, s aszt es eszik közbe. Nem es lehet olyan rossz az étlapja. Eszket (ezeket) az állatokot még én es szeretem! Nyami!!!!
- Ööööö!
- Látom az ö betű a szüved csücske, mán elég sokszor hallottam tőled barátocskám. Ha bajba vagy ezen túl es gondolj reám, s rögtön ott termek, végül es szinte barátok vagyunk!
- Isten áldjon! - szaladt ki önkételenül (önkéntelenül) Jóskának a száján az üdvözlet.
Balambér egyet csapva szárnyával a levegőbe balra el... Jóska meg Szélítő boszorkány háza előtt toporgott, megse tudott mozdulni a meglepetéstől, rendesen cöveket vert a lába, amikor Szélítő boszorkány nőcike (hölgy) kilépve az ajtón rámosolygott. Hát ejsze Jóska szebbet életébe nem es látott... Hát ez lenne egy boszorkány? Így elmélkedett magában. A választ Szélítő válaszolta meg.
- Nem vagyok én boszorkány Jóska! Én egy tündér vagyok, csak hirtelenségem és gyorsaságom miatt aggatták reám ezt a nevet. Nem mondom jól es áll, mán sokan el es felejtkeztek igazi tündéri mivoltomról. Kígyót-békát pedig nem eszek. Az a Balambér mókája. Mindenkivel béveteti.
- Na me, lelkem lekvár, egy jó bödönnel! Hát ez hihetetlen!
- Az a ráksúlyt! Minden hihető csak oda kell tenni az agyarod.
- Nekem nincs es agyarom.
- Azt csak úgy mondtam. Emeld meg a lábaidot (lábaidat), s gyere bé.
Bémentek a kunyhónak kinéző házba, de belülről olyan tágas lett legalább tízszer akkora, mind, ahogy kívülről látta. Jóska egyik ámulatból a másikba esett. Nem vót ura magának, futkorászott a nagy terembe, s mikor észrevette, hogy a nagyteremből szobák vezetnek ide-oda egy cseppet curukolva hátlag (hátrafelé araszolva) beléheppent (esetlenül, de kellemmel helyet foglalt) egy karosszékbe.
- Ja be fáintos itt minden - mondta Jóska.
- Há hogy a csudába ne lenne az - válaszolt rá Szélítő, majd folytatta - mindent azzá lehet tenni, amivé csak akarunk.
- Akkor te tényleg nem es vagy boszorkány!
- Ha az lennék, nem gondolod-e, hogy Rozáliéknál mán találkoztunk vóna?
- Háááát.
- Na látod-e! Ennyi az egész, - majd imigyen folytatta - jó gyerek vagy te Jóska csak kevés ész szorult a fejedbe, s még fel se nőttél, mindent úgy el hiszel, mind a sicc (egyből hiszed).
- Az rossz?
- Há nem mindig jó. Akkor isteni, hogyha nem kerülsz bajba tőle.
- Ezt még meg kell tanuljam.
- Ne féjj egy szikrányit se me, amire hazaérsz, megtanulod.
- Én nem akarok hazamenni!
- Na ez az, dehogynem, csak magad előtt se vallod bé. Most inkább dögölj le, s osztán holnam megbeszéljük a dolgokot.
Szélítő szetetős hubrisággal (sietve kapkodósan, szeleburdi módjára) két perc alatt eltűnt és vissza es került, még Jóskát es úgy megcsapta a gyorsaság szele, hogy a haja csak amúgy lebegett hátrafele, mind egy sziklaszilárd kommunista jellemű hősnek.
- Kész a szobácskád, - mondta kimért boldogsággal Szélítő.
- Mét hozott ide Balambér?
- Met én vagyok a megtévesztő. Asziszik (azt hiszik), hogy magányos boszorkány vagyok, így járkálhatok köztük es, de nem ez a dógom (dolgom).
- Há akkor mi?
- Hogy a tévesztéses dolgaimon kijjel, átmenekítsek erről a varázsvidékről minden jó lelket, s vigyem oda, ahol még egy cseppet tanulhat, addig, amíg hazatér otthonába.
- Jó jó értem, de métt es?
- Métt, métt! Annyit ne mind mondj! Lefekvés!
Jóska köszönően biccentett a fejivel, s elment eltenni magát másnapra (lefeküdni). Korán reggel nagyot rikkantott a rigó, erre ébredt Jóska. Szeretett vóna tovább dögledezni (pihenni, aludni, heverészni), de erre fel a kakas es nekifogott a kukorékolásnak. Legszívesebben megnyuvasztotta vóna őkelmét, de hát mit tegyen, ő benn, a kakas meg künn. Ekkora zajba, mán nem tudott visszaszenderedni. Kinyújtózkodott, s ahogy máskor es szokta néhányat püsszögött (tüsszentett), lehet az allergiája kezdte ki, s ilyenkor rendszerint muszáj felüljön, s fel is ült a dunyhával töltött párnára. Biztos így vót a kényelmesebb a hátsó felének. Nem es csoda, met azelőtt való nap még Balambér göcsörteges (ágas-bogas) hátán sárkányolt (olyan, mint a lovagolt) és nem es keveset. Szélítő rea es nyitott. Jóska megszégyenlette (megszégyelte) magát, pufája úgy kigyulladt mind a rezsó, mivel alsógagyába (alsónadrágba) vót.
- Egy cseppet se zavarodj meg, - mondta Szélítő tündérboszorkány (így könnyebb), láttam mán én különbet es! - Osztán még odatette, - öltözz csak hamar met mennünk kell tájba. De most mingyá (mindjárt)!
Jóska szorongani kezdett ettől a siettetéstől. Szélítő látván idegességét lefékezte, hogy nyugodtan csinálja. Met tudjuk, a szorongás pokoli dolgokra képes. Megbolondítsa az ember józan eszét. Na térjünk cag vissza a cselekményre. Jóska fel es öltözött, s meg es reggelizett, osztán Szélítő felültette maga mögé a seprűnyélre, s tegyed! Árkon-bokron áthaladva a tisztást elhagyva az erdő felé emelkedtek. Elég hosszas röpködés után egy folyóparthoz értek, ott lakott a Bőcs Adalbéét. Rendes nevén Zsögödházi Márkus Pál Adalbert volt, de hát egy bőcsnek elég az előző név, nem kell hatszáz, úgyes eléges jól meghatározza jellemét.
- Na immán itt hagylak te istállószagú legén! Vigyázz magadra, sö lessed Bölcs Adalbéét minden szavát - mondta Szélítő. Egyet még kacsintott a fiúra, s azzal el es tűnt.
Jóska nyaka tekerve nezett ki a fejéből, s nem látott senkit. Hű ez kemény lesz neki, hogy a rápenbe (a betegségbe belé) fogja megtalálni Bölcs Adalbéétet. Nezelődött jobbra, s nezelődött balra, s aztán hátra, s hát látta magát élőben mind egy filmbe, hogy mekkora hülye. Menetközbe gondolta, hogy bémegy a sárral tapasztott kőkulipintyóba, de amikor visszatekerte kobakját előtte állt egy öregember. Hát biza jól megjedett tőle. Akarta es kérdezni, hogy ki és mit keres itt, eszébe se jutott, hogy ez csak Adalbéét lehet. Hát hogyes mondjam, kilikadt (lyukas) kalapban és nadrágba vót, s az arcán legalább hetvenhét ránc, de a szeme olyan élénken és tüzesen nézett, mint a világot megismerni vágyó kéváncsi kölyöknek. Mielőtt bármit es dadogott volna, Adalbéét elintézte.
- Nyugalom cimbora! Igen én vagyok Bőcs Adalbéét a hetedhét határ legnyugodtabb és a legjobb észjárású embere. Kár es ezen rágnod magadot, met ez a színtiszta igazság.
- Háá...
- Na me lelkem, tudom, hogy megrajongni akarsz, de nem kell a felesleges letyepetye (beszéd), inkább vágjunk belé a közepébe!
S akkor belévágtak a közepébe. Első nap leültek a patak partjára s nezelődtek. Jóska mind meg akart szólalni, de Adalbéét csendre intette: így hogy ssüssst! Ott ne, hallgatták a szél fúvását, a falombok zenéjét, a bogarak zúgását-búgását, a madarak énekét, s Adalbéét bá időnkénti fingódozását (szellentését, Jóska érkezte előtt hangszerlevest evett = fuszulyka leves). Osztán eljött az este, s ültek tovább. Jóska fejére egy kis cinke szállt, kicsit időzve lefosta. Jóska le akarta törölni, de Adalbéét újra csendre intette. Közbe a közeli erdőbe tűz ütött ki, de nem szabadott felállni erre se, csak nezni, majd eleredt az eső csurom vizesek lettek, de legalább eloltotta a tüzet. Osztán másnap ücsörgésük közepette, a nap megszárította őköt. Mán harmadik napja csak ültek egy helybe. Jóskának kelés növe a seggére, de mán őt se érdekelte.Úgy tetszett (úgy látszott), hogy egy cseppet olyan bümbürdec (együgyűség, ezer telik s ezer nem érzés, minden mindegy) alakká változott. Pedig mégse, met a mindegy, nem olyan minegy vót, mint általába a másmindegy. Az éhség keményen gyötörte, de mán az se érdekelte. Amikor mán semmi se érdekelte, akkor szólalt meg újra Bőcs Adalbéét.
- Nem szabad, hogy semmi se érdekeljen inkább figyel cag a benső hangokra!
- Figyeltem mester!
- S mire jutottál?
- Az, hogy ha nem eszek továbbra es korogni fog a gyomrom.
- Jó észrevétel, de először menj, végezd el a dógodot ott a hecserli bokorba, s azután lehet enni.
- De hát nincs semmi a belembe.
- Bölcs meglátás! Akkor eszünk.
Úgy es lett. Adalbéét bá béhívta a házba, s ott helybe valami köleses zabkását rittyentett oda két perc alatt. Asztalhoz ültette vendégét s bézabálták. Jóska rendesen érezte, ahogy nyelőcsövén gyomrába csúszva loccsan az eledel. Rögtön reajött, hogy ő olyan finomot sohase evett. Azután pedig folytatódott a bölcsesség továbbcsiszolása. Legtöbbet a patakpartján nezelődtek. Amikor szükség vót összeszedtek egy kicsi fát tűznek. Máskor meg eleséget gyűjtöttek, s keveset beszéltek, de azétt amikor ettek, akkor jó nagyokot beleltek. Jóska úgy lenyugodott, hogy felfedezte sajátmagát! Ő Jóska, a nemakarva született legény, akinek sok minden nem járt, de reajött, hogy nem es kell. Hadd zajoljon (zajlódjon) az élet, mind a patak folyása. Elmúlt a szégyülése (szédülés és a szégyenérzet ötvözete) a sokkoló bőbánat és bűbánat (kurva bánatos és gonoszkodó megbosszulás utáni bánat) es, ami szorongató érzést szedett össze otthonról. Mán tudta kormányitani (irányítani) rendesen a lelkét. Ez a jó csend, s a sok semmittevés teljesen kiürítette agyát, s ugyanakkor cselekvésre bíztatta. Például arra, hogyha ott van az a patak akkor feredjen (fürödjön) es meg mer (mert) mán büzétől a dongó legyek járták körbe, annyira belészerettek a szagába. Gondolta belévág, sö lemossa magát. Meg es fürdött. Ez üdő alatt Adalbéét bá csak a retkes lábait himbálóztatta a patakba. El es menekültek a feredezők környékéről a vízi állatok. Megferedve kívül belől tiszta lett. Ekkor mán ő maga keresett egy helyet egy vadalmafa alatt s ott szemlélte a gyönyörű tájat. Ott világosult meg rendesen az agya, hogy ő csak félelmébe tekerte el otthonról, s azétt met feltétlen bosszút akart állni azokon, aki megbántották. De arra es reajött, hogyha nem most nem sikeredett vóna megesmernie önmagát, akkor egy kalap lócitromot se érne az egész élete. Most mán, hogy elmúltak félelmei, nem es jött rea semmi. Mind például aszongya, hogy feltétlen tegyen valamit, még kevésbé, hogy bizonygasson. S osztán méges reajött az ötperces, met eszébe jutott egy fáintos vicc. Ekkor mán Bőcs Adalbét es kezdett röhögni, met ismerte mit gondol nyeletlenkedő (sületlen) tanítványa.
Egyik szép napon azon kapta magát Jóska, hogy most mán becsületesen megülte magát, s haza kéne menni, de hogy? Töprengett a dolgon, de mán ettől nem remegett a gyomra olyan csúful, ahogy szokott régebben. Adalbét bával leültek vadalmafa alá s bévették a testükbe fuszulyka levest (megebédeltek).
- Te Jóska - eppeg látom a fizimiskádon, hogy hazavágyódsz?
- Öhö - válaszolt Jóska.
- Há igen, a vágyakozás egy olyan dolog, amitől nehezen lehet megszabadulni. De immán (immár) ne se törődj, keresztül mentél a kereszttűzön, átéltél elszántságot, vakmerőséget, félelmet, szorongást, s helyrejöttél rendesen megértetted, hogy miétt es érik bé a vadalma. Most mán igazi vitéz vagy! Nem csináltál magadból bolondot. Legyőzted önmagad kókságait (bolondságait, hiányosságait). Rendesen megmérkőztél önmagaddal!
- Há...
Látta, hogy Jóskának mondanivalója támadt, erre Adalbéét úgy gondolta nem beszél erről többet. Másra sirítette (fordította) a témát.
- Szélítő tündérboszorkány abba segített, hogy elhozott ide, erre a titkos helyre, nekem az a feladatom, hogy éppségbe hazatérj. Háha lesz aki még segédkezik...
- Jó!
- Ezt mán értem (látom megérte)! Ez a beszéd! (ügyes vagy). Megértetted, hogy mit mondok. Te vagy a fény az éjszakába.
Búcsúzóul adott a kezébe egy vesztencét (titkokat rejtő útravaló tarsolya, csak azok látják, akik mán megtisztultak). Belénézett a vesztencébe s há látta az otthonát, ahol mindenki sürgött forgott, mind fing a feredőbe (fürdőben), s folyton akart valamit. Az egyik testvére annyira akarta az ő valamijét, hogy a nagy erőlködésébe kettőt nyögött s béfosott. Az anyukája pedig kétszinkedve mosolygott gyerekére, de a pufája mán annyira torz lett a heábavaló (hiábavaló) kelletlen vigyortól, hogy szinte megjedt tőle. Heába, annyira kápálózott, hogy lássák mennyire ontsa a szeretet, hogy rendesen megcsúfult. Látszott az egész családon az egymásra reaerőltett fáradtság. Gyorsan összecsukta vesztencéjét, hogy tovább ne nezze a szörnyűségeket. Osztán útnak eredt, pont arrafelé amerre Bőcs Adalbéét mutatott. Egyet visszanezett, de Adalbéét mán lefeküve vót, pufájára ráhúzva likas kalapját, szájába egy fűszál, s ott aludt ne, a vadalmafa alatt. Menetközbe, hirtelen hátszelet kapott, felnezett az égre, s há Szélítő vót ott, szokás szerint a semmiből...
- Gyere, pattanj fel, elviszlek az Égígérő Vackorfáig, úgyes arra tartok!
- Nem es beszéd!
Avval felkapaszkodott a seprűre egy szemperc alatt az Égígérő Vackorfánál köttek (kötöttek) ki. A vackorfa láthatatlan ágas teteje koronájáról lecsúsztak s egy nagy fény kíséretébe átjutottak az emberek világába. A vackorfa aljába két kislány bámulászott (nézelődött). Szélítő tündérboszorkány egyből felesmerte Zsófiát, aki nagyon bőcs vót, sö majnem olyan jól tudott szélíteni (szelet kavarni), mint a boszorkának mondott társa.
- Há szerusz édes leányom!
- Szejvusz! Tudod-e, hogy most, mind két kezemmel tudok szélíteni, még ebéd közbe is.
- Ez mán döfi!
- Ki ez a bácsi?
- Há ő Jóska.
- Tudom.
- Ne, vesztence van a kezébe! - mondta a másik kislány, aki Ágnes névre hallgatott.
Erre mán Jóska es felkapta a fejét. Meglepődött, hogy mások mán túl vannak az élet nagy dolgain, s belélátnak a vesztencébe. Szélítő látván meglepődöttségét, odamondott:
- Ágnes, habár tudja, mitől döglik a légy, még nem ment át a kereszttűzön, de tisztaságával, ki tudja nyitani (nyitni) a világ összes kapuját. Mán kicsi kora óta ismeri a titkos vesztencét!
- Eszt mán szeretem! Mondom én tehetsége nem semmi!
Szélítő elbúcsúzott a Jóskától, a lányok Zsögöd felé vették az irányt. Ott ne, kókoskodtak. Ment vélük Jóska es. A hármas vályúnál megpihentek. Odaérkezett egy egyszer ej de szépecske leány. Ekkor a két kislány otthagyta a terepet, s elindultak a saját dógukra gyalogosan a Feredői házik felé. Jóska egy cseppet beszélgetett a leánval (lánnyal), osztán ők es elindultak a sárkányforrás felé. Sokat nem teketóriázott megfogta a kezét, met tudta meg kell fogja, s azt es, ejsze ne engedje el soha. Há igen, me ami fontos az nem csap zajt, vagyes szép csendbe rendeződik le. Most, hogy nem futott semmi után megkapta, amiről álmodozott. Perpillanat lett egy babája, s olyan isteni vót hogy kettesbe csak úgy mennek és hagyják a dógokot megtörténni egyfelé. A szenkirályi bányakövén meglátták Balambért. Üdvözölte. Az es őköt. S avval eregeltek tovább, míg haza nem értek. Jobban mondva amíg Jóska haza nem ért, met a kislány csak ment vele.
Otthon az anyja futott véle szembe - Jaj de jó édes fíjjam, hogy hazajöttél! Hol a csudába vótál eddig? Mét nem írtál legalább egy képeslapot? Ki ez a leán (lány)?
- Gyopárka.
- Na üljetek le, meséljetek - torz pufával vigyorod nekik egyet.
Erre beérkezett az desapja, egy cseppet részeg vala, de azétt megölelte. A család körbevette a kalandor gyereket, s várták a történetet. Jóska mán tudta, hogy csak azt kell elmondani, amit el es hisznek, meg, amit hallani akarnak. A sok hallani akarásba nem vót péndz, gazdagság vagyonszerzés. Ezétt az desanyja kényszeredett vigyora átváltott mérgesbe s a fogait kezdte csikorgatni. Főleg azér es met nem részesedtek ők es valamibe, pedig ilyenkor egy világmenőnek szinte kötelessége, hogy aprítson valamit a tejbe. Ki es fakadt rendesen.
- Nem szégyelled magadot te szégyentelen! Elmesz világgá, s mű csak halálra aggódjuk magunkot, s te pedig tekeregsz! Még egy nyűgöt es nyakadra veszel? Te!!! Elment-e az eszed. Hogy fogsz így boldogulni az életbe!
- Desnyádnak igaza van! - vágott közbe a desapja.
- Nem es azétt jöttem hogy maradjak, csak azétt, hogy mondjam meg jól vagyok, s mán es megyünk.
- Te szarházija! - ordította torkaszakadtából az desanyja - nem mész sehova, s azt csinálod, amit én mondok, met az enyém vagy.
- Öhö, úgy van - helyeselte az desapja.
Jóska nem szólt semmit felkött a székről, kézen fogta a bubáját, s elindultak a szebb jövő felé. Hátra se neztek. Pedig minden úgy fortyogott a házba mind a kályhán felejtett, mingyá odapergelődött leves. Szídták nyakra főre, de heába, nem jött ki a lépés (nem tudtak pénzt felvasalni tőle)... Elmentek.
Boriskával, met igazából úgy hítták a szüvecsücskét esszeköltöztek egy szerén esküvő után. Jóska munkába állt, s folytatta életét tovább, szép csendbe. Amikor visszaemlékezett, hogy es vacskolták (markolászták) lelkileg otthon egymást a családja meg azok a falubéli barátaik es, a bele rendesen felfordult tőlük. Az új otthonába mindennek mán vége szakadt, szó se vót kihasználásról, elhasználásról, s akármilyen haszonba vevésről. Itt az élet váltotta fel az élettelen, s a felesleges futkorászást. Méges, ami a legfontosabb, az vót hogy megtanulta, nem jó semmihez betegesen ragaszkodni met nem a tulajdona. De úgyes lett háza, met az emberek megszerették. Sokat segédkezett másoknak, s azok es visszasegítették rendesen (úgy ahogy kell). Eccer (egyszer) még egy szamarat es kaptak ajándékba. Na azon sokat szamarolt (ez es olyan mind a lovagolt). Persze régi mesevilági barátjaival megvót, továbbra es az öröm, sokat beszéletett vélük, es sokszor találkozott es, most mán családjával együtt, met lett nekije es két fia meg egy cefréje (leánykája). Legutóbb a csíkszemmártoni buszmegálomáson Bőcs Adalbééttel futottak össze.
Itt a vége, de ne szetess ( meggondolatlanul kapkodva siet) el, hanem elmélkedj egy cseppet véle.
Borbé Levente
2013. január vége, február eleje