Schöffer Erzsébetnek,
aki sokat adott kincseiből.
Valahol fent a havasokban, ahol a nyári reggelek hűvösen kapaszkodnak a gyöngyöző harmat illatában, amelyet később a táncikáló napsugarak felszárítanak, ott lakom én. Elküldöm hozzátok léttitok mesém. Mint kémlelő, bokrok menti kukucskáló, fentről landolva, határra letekintő, és titkokat kiszimatoló mondom el a természetit és az emberit.
*
Elhagyván a szelídnek "becézett" vadontól elhódított teret, rögtön utána, csodaparadicsom öleli át az arra látogatót. Bárhol járhat és bárhová is tévedhet ezután az ember, ha egyszer megérkezett e szépségben, nyomban tarsolyába teszi a tiszta vagy éppen borongós eget, a rengetegben rejtőző vadakat és a pihenésre szolgáló tisztást. A vándor magával viszi a kövekkel szegélyezett, zöldmohával burkolt csörgedező kispatak napjátékos csillámait, s annak csobbanásait is, és azt a talpaltnyi földet, amely a benső ösztönlátvány tükrében megszelídíti a helyben csodálkozót. A csomagban belefér az időszikra emlékpoggyásza, amelyben helyet kap a volt, van és a majd lesz is. Ha nem lehet ott, később emlékeiben őrzi majd színpompás szépségét a tájnak, és pakolhat hozzá látványt, akár az éppen előtte álló erdőn túli világ kiserdejét, vagy a táj színpompás virágos legelőit, mezőit-rétjeit.
* *
A havasok homályba vesző kékes-lilás csúcsai alatt a dombtetőn, táncol az odavaló tisztaság egy tűz körül. Lángokban küldi vágyai káprázatát a mának, ahol reggeltől a nap, esténként pedig a hold és a csillagok, mutatnak neki utat, hogy átjárja a fény, s ettől képes lesz majd másoknak is tüzet gyújtani. Mikor úgy esik, szelet zaboláz, hogy a benső megnyugvása legyen, és semmiképp ne szítsa erősen a tűzet, csak annyira, amennyire birtokolni tudja lángjait. Ha szomjas vizet iszik, hogy tisztaságát megőrizze, és ha netán könnybe lábad a szeme, a legördülő csillogó csöppkristályok az igazat árulják el róla. Földön pihen fáradt teste egy nehéz nap után, mellette szundít a varázsbot is, de az mindenképpen készenlétben, kézügyben marad, hogy suhinthasson a szükségnek, hogy lelke üde maradjon, és léte rátaláljon önmagára, biztosítva kincsekben rejlő termékeny talaját. Ez Ő, a csillagszemű, az anyatermészet napszámosa. Ő mutatja az utat, irányít és bíztat, hadd lelje meg az egyensúlyt ég és föld között, aki arra jár, hadd lebegjen súlytalanul néhány önfeledt percet az arra járó vágyakozó. Ő az, aki erőt önt az élettelenbe, erőt ad a folytatáshoz, a bátorsághoz, az igazak kimondásához, és a szeretetet is ő adja át a túlsó parton, ha képes vagy "átevezni" hozzá. Cserében nem vár többet, hogy meghallgasd bíztató hívását, amelyet érezni lehet, mert nyugtatóan dobban tőle a szív.
Odafent a messzeségben, társ nélkül sohasem volt magányos, megtanult felelősséget vállalni tetteiért, és biztatni embertársaimat a valóság szépségére, s ezáltal maga köré gyűjtött mindenkit, aki még megmenthető. Azóta igyekezik megőrizni hitét, s figyel arra, hogy továbbra is tiszta maradjon, és szándékosan ne bántson senkit.
Élete végéig is embereket kémlel, amerre csak a szem ellát, s még rábukkan azokra, akikben pislákolt a belső tűz az igazra, a szépre, ami leégeti a fölösleget, s meghagyja a lényeget, hogy táptalajt nyerjen a tiszta forrásból rája öntözött víz, a lét lenyűgöző világa. Ábránd nélkül teszi dolgát, hallgat a belső hívó szóra, s gazdagítja mindazokkal a semminek látszó történésekkel-látványokkal azt a kincset, amelyet megadott nékünk Földanya.
Látja az árnyékba burkolódzó lomb alatti víztükrén magamagát, amely megrezzenve elmosódik, de mindig kitisztul. A lélekpatak pedig néha páraként elkalandozva felhőkbe tömörülve visszaküldi másnak mindazt a jót, amit könnyedén továbbadott a rájuk szomjazóknak. Egy ilyen esemény után lelkében maradó csöndességet átitatja a nyugalom, de neki is jó egy kis szellő, amely felfrissíti mindazt a világot, ami benne rejtőzik, amiből kifogyhatatlanul adni tud.
* * *
Fontos hogy szeressük az anyatermészetet, mert nélküle bizony elveszettek vagyunk. Feladatunk felismerni mindazt, ami bennünk emberi, mindazt, amivel közösen léphetünk. Képességünk birtokában csiszoljuk átláthatóra a mindennapokat létünk összes szépségével és a rútságával együtt, s igyekezzünk kiválasztani belőle, amivel továbblépünk, s észrevesszük a vélünk rokonszenvezőt, de ugyanakkor mérsékelni tudjuk a tiszta másság varázsát boszorkányság nélkül.
* * * *
Ha sikerült megismerned tüneményes embereket, akik valóban együtt élnek a születés ajándékával, az életösztönön túli kíváncsisággal, szeretettel és örömmel, akkor veled van a napmadár, és szárnyalhatsz vígan, s ha pihenésre vágysz teljes nyugalommal-méltósággal, megteheted azt.
Több mint egyszerű szimpátia köti össze azokat az embereket, akiket a jó szándék vezérel, valami megmagyarázhatatlan őserő, amitől mindig ki tudnak virulni, amitől fel tudnak frissülni, amitől tovább tudnak lépni, még akkor is, ha néha félnek.
Köszönettel tartozik az, akit embertársaik megkedveltek, szívükbe zártak, s bölcseletükkel rávilágítottak a lényegre, vagyis az emberségre, és rávezettek a kimondhatatlanra, amelyet érzőlélekkel továbbadhatnak, mint a sötétségben fényt hozó pislákoló gyertyaláng.
* * * * *
Tüneményes az élet, gyönyörű. Ami nem annak tűnik, az lépten-nyomon figyelmeztet és tanít. Szeretni kell mindazt, aminek részesei vagyunk, mert imigyen teljesedhet ki hitünk szép virága, hogy tündökölni tudjon az eső utáni rengetegen túli szivárványnapsugárban.
Borbé Levente
2010 szeptembere