BEVEZETŐ

  Mindenki életében vannak állatok. Lehet kedvenc, házi, vagy vadállat. Lehet egyszerű találkozás, hű társ, vagy idegesítő melléklet. Mindenféleképpen befolyásolnak, egyesek pedig mély nyomot tudnak hagyni életünkben, nemcsak a félelemre gondolok, hanem a szeretetükre is.

  Egészen kis koromtól állatok sokasága vett körül. Szinte családtagnak számított néhány háziállatunk, mint a kutyánk, macskánk, tyúkjaink vagy akár a disznóink is. Házunk előtt, ott fenn a fenyvesek árnyékában sokszor találkozhattunk a csordákkal, megismerkedhettünk a bacikkal és kiscsikókkal, a báránykákkal és a kecskékkel, de a lovakkal és a bivalyokkal is. Számos vadállattal találkoztunk, de egyik sem bántott, talán azért, mert magunk is egy kicsit vadak lehettünk. Találkoztunk menetelő vaddisznó csordákkal, legelésző szarvasokkal, kutunk mellett delelő őzekkel, málnászóban málnát majszoló medvével, farkasokkal, Kicsi erdőben osonó rókával, az égen ékeskedő sasokkal, s folytathatnám tovább. De most nem ez a lényeg, mert már írtam ezekről az állatokról, hanem azokról szól a történet, akik kevés időre is jelentkezve belopták magukat az életembe.

KORMI

  Kormi Kelet-Zsögödfürdő kutyáinak ősanyja volt. Legalábbis ezt állították róla. Nem lehet tudni honnan került oda, egyszeriben csak ott volt. Egy igazi kedves kis korcs, melynek szőre feketében fénylett. Nevét is közösen adták a hétvégi, avagy már ott lakó emberek. Mindenkit kedvesen meglátogatott. Kitartóan várt egy darabka kenyérre. A környék igazi kedvencévé vált. Kormit mindenki kedvesnek találta, de minden esztendőben mikor eljött az ideje egy csapat kutyakölyökkel ajándékozta meg a völgyet. A kutyák egy részét meghagyták, a többit meg tovább adták még kölyök korukban. Elég sokáig hurbolták az anyjukat a kis ebek. Kormi a csicseit egészen a földön húzta. Eső után csicsei beleértek a sárba, nem lehetett valami steril a kis kölyköknek. Szegényke túl sovány volt mindig, hiszen sok gyereket tudhatott magáénak. Mindig éhes volt, szemei kotyogtak egyfelé.
  Bizony a gyomorkorgás előhozza az emberből, állatból a "pofátlanságot". Még a növény is elszárad, ha nem kap elég táplálékot. Több esetben rajta fogták, amint ügyesen óvatosan elemelt ezt-azt. Ugye a hétvégi házakban kigyülemlő emberek a friss levegőn ételt készítettek, a flekken és miccs sütésére Kormi szinte a levegőben repült a tett színhelyére. Szokásos kedvességével oda osonkodott, feltűnést nem keltve, tette magát, aztán egyre közelebb ment, míg észrevétlenül hamizni kezdte a finom falatokat. Esetenként szinte fel tudta zabálni az egész előkészített finomságot, máskor elkapták, és egy cseppet megrugódták.
  Korminak hatalmas éles fogai voltak, de nem használta sem védelemre, sem hergelődésre, csak jámborul tűrt és elviselt mindent a finom eledel érdekében. Mikor egy cseppet belefociztak, akkor is visszatért, s kitartása sokszor eredményhez vezetett. Bármit is cselekedett, mégsem tudta teljesen felbőszíteni az embereket, Mindig visszafogadták, s ha néha nem jött elő a helyéről, akkor már mindenkinek hiányzott. Ha pedig előjött mindig hízelgő pózba vágta magát. Népszerűsködött. Akárki ölébe húzódott, kedvesen nézett fel rá, olyannyira, hogy muszáj volt megsimogatni. Amíg a hétvégi lakók haza nem vonultak, ő sem mozdult a környékről. Ha túl sokan jöttek le pihenni, akkor szerre látogatta a telkeket, nehogy valaki hiányt szenvedjen belőle. Határtalan kedvessége végett belopta magát az emberek szívébe.
  Néhány újgazdagot, akik az életet pénzbe mérték az életet, zavarta szegény kutyus jelenléte. Sokszor elhajdászták a saját kacsalábon forgó izéjüktől. Korminak rohamosan teltek az évszakok, de nagyon szerette mindegyiket, a hideg telet úgy, mint a langyos tavaszt, vagy a forró nyarat, akár a szendergő őszt, neki egyre ment. A természet kutyája volt. Lassan az évek során a szőre feketéről ezüstösre kezdett váltani. Öregsége ellenére megmaradt fürgének, hízelgőnek és kedvesnek, mint annak előtte.
  Egyik újgazdagnak a nyulai egy szép napon kinyúltak. Valami széttépte őket. Kormira fogták. Ki akarták nyírni. Egy derék ember magához vette kis kölykeivel együtt és elvitte Udvarhelyszékre. Azóta nem lehetett hallani róla sokat, mégis lépten nyomon mindenhol ott lehet érezni a jelenlétét. Kormi az egész völgy emberének változást hozott az életében. Többségük szerették. Kormi által az emberi kapcsolatok is megszelídültek. Mindegy honnan jött és hová vitték az áldásos teremtést, de még a szél is azt fújja nála kellemesebb lényt ritkán teremtett ez a völgy. Ő (volt) maga az igazi béke.

2005 koratavasza

Napfürdőbe úsztatott bajszok

  Nyugodtnak születtem, hova is az a sok idegesség. Édes kedves mamámhoz bújtam testvérkéimmel egy darabig, amíg lehetett. Aztán egyedül maradtam, de nem hagytak faképnél, csak, mert nekünk ezt a sorsot szabták ki. Igazából nem sokat változott az életem, talán annyival, hogy sok érthetetlen dolog még érthetetlenebbé vált. Az érthetőek, azok úgy maradtak, ahogy vannak. Nagyon szeretem az érthetőt, azaz én világom és jól megvagyok benne. Nincsenek időproblémáim, nem sietek sehova, és nem kér tőlem senki semmit se számon. Néha megtörténik, hogy összezördülök ismerőseimmel, barátaimmal és közeli rokonaimmal, vagy idegenekkel is, de ezt azért teszem, mert sokkal, de sokkal kellemesebb érzés tölt el, mikor utána elnyújtózom egy kis szundi-bundira. Különösképpen szeretem a süllögést egy padon, de a legjobb mégis a napfényben való bóbiskolás. Annál nincs nagyobb öröm, mint amikor elárasztja a nap sugarai kis pufámot, bajszomat csiklintgataja és egy kedves kis szellő átöleli egész testemet. Kedvenc helyem egy három lépcsőfokos üzletbejáró féleség. Egy darabig nem vala kinyitva, most pedig egyfolytában nyitogatják. Ezért a szomszéd kapu aljába szorultan. Azt hiszem szinte mindegy hol is vagyok manapság, mert egyfolytában csurog az eső, kevés a napfény, ezért inkább a házba surranok be pihenőre, esetleg a tornácra ülök ki és természetesen kihasználom azt a kevéske napsütést, ami felbukkan a felhők mögül. Néha meg-meglepődöm, ha nem vesznek észre, s ha észre vesznek, akkor is.
  Egy dolog, hogy rátaposnak lábamra, pompázatos lompos farkamra, de néha belém rúgnak, az egyáltalán nem humánus. Embernek emberi, de az alja. Állati, nem az, azért az állat akkor cselekszik hasonlóan, hogyha időközben megvesz. Az ember csak úgyból. Ez az, ami érdekes. Pedig szegény emberek mégis sajnálatra méltóak. Ahogy elnézem a mindennapi rohangálásukat nevetnem kell, mégsem teszem, mert már túl unalmas. Inkább a sütkérezésnek élek, a finom eledelnek és a szerelemnek. A szerelem egy kissé vad, de hát nincs mit tenni, ilyenkor fellángol bennem a vágy, s ez minden évben megismétlődik.
  Úgy általában a nyugodtság lesz úrrá rajtam. Eljátszom a felém kacérkodó lepkékkel, bogarakkal, a tavaszi szélcibálta virágszirmokkal, a nyári és őszi lepottyanó gyümölcsökkel, a társaimmal, de még az emberekkel is. Lényeg a szórakozáson van. Akiben van valami, egy kevéske szikra is a nyugalmas kellemes léthez, az még szórakozni is tud. A többiek pedig futnak, mint a bolondok, állandóan bizonyítani akarnak, lépten-nyomon. De kinek? Fölöttébb furcsa. Naponta az élet értelméről garattyolnak, s legtöbbször magukat sem veszik észre. Mindig később jönnek rá, kit kellett volna tiszteljenek, erre fel emlékműveket emelnek, emlékeznek egyfolytában, de igazából a lényeg elvész, mert egy belemagyarázott létet követnek. Rendszerbe foglalják életüket, s azt pedig kicselezik, mindig új rendszer és új törvény kell. A folyamatos gyílkolászások testileg és lelkileg, kissé lecsillapítják kardoskodó természetükről. Mindent elpusztítanak, ami körülveszi, s mégis a természet szépségéről hablatyolnak. Saját érdekük irányítja, mégis az együttlét gyönyörűségéről zengnek ódákat. Fölöttébb érdekes, de nem követhető.
  Jómagam maradok a szunyókálásnál. Macska létemre, követem a taót. Ami bonyolult számukra pár ember volt képes megoldani. Azok egyenesen istenek, szentek, próféták és csodatetteket véghezvivő alakok. Egy időben még minket, cicusokat is istenítettek, most már alább hagytak. Kísérleteznek rajtunk is, mint saját magukon. A fajtiszta, az elmélet. Csak azt nem vették észre, ha náluk nem jött be, akkor máshol sem fog bejönni. Hát igen, ha belenézek egy tűkör tiszta pocsolyába, rögtön észreveszem, hogy egy "korcs" cicaféle vagyok, az emberek szerint. Nem is tudják, minő remek bundám van nekem. Azok a szürke, fekete, narancsos szürke csíkjaim teljesen feldobnak. Macskák körében héthatáron át, irigykednek gyönyörű bundám végett. De hát nem lepődök meg, ezt az emberek nem érthetik.
  Az életem (mondom és hangoztatom újra) nem bonyolult, s mégis szép, s van emberfia, akinek még tetszem is, amint napfürdőbe úsztatom hosszú bajszomat. Persze úgy teszek, mintha nem venném észre, nehogy hiúságnak tűnjön az észrevételem.

2005. április

Egy hetes vendég

  Estefele volt. A nap már elbújt a hegyek hátához. A lámpások pislákolása alatt valahol a város nagy zöld övezetében egy sün döcögött elő a bokrok alól. Kedves kis teremtésnek nézett ki. Utolért bennünket, mint minden gyereket a hóbort, s felkaptuk a döcögő tüskést és hazacipeltük. Útközben esze ágában sem volt tiltakozni. Kidugta hegyes orrát, aztán majd az egész orcát megmutatta, szaglászta testvérem kezét. A két elülső lábait kihúzta a kezek szorításából, mintha egy teraszon lenne kikönyökölve, úgy bámulta a nagyvilágot, s azt a gyereksereget, aki a cipelővel haladt mellettük. Néha egy alaposat röffentett, tüskéit folyton váltogatta, akár a zongorabillentyűket, hol összehúzta, hol teljesen kitárta mutatva lényének veszélyes oldalát.
  Estére már ott volt a gyerekek között. A barátok néhány kíváncsi csodálkozás, bámészkodás után békében hagyták a sünit. Testvéreimmel gyümölcsöt kerítettünk elő. Volt zsögödi szilva és piacon vásárolt dinnye. Mind a kettőt nagyon csípte, teljesen meg volt elégedve a felhozatallal. Kézből adva is elvette a finom falatot. Villanyt nem gyújtottunk, mert nem szerette a nagy fényt. Így hát tangófényben figyeltük végig, amint jót eszik. Egészséges étkezését a folyamatos csemcsegés jelezte. Bátorsága határtalan volt, odaeregelt mindenkihez, körbeszaglászta, majd ment a dolgára. Néha egy időre felkapaszkodott az egyik jelenlévő ölébe és ott bóbiskolt egy darabig.

  A rákövetkező napokon mindez tovább szélesedett. Nemcsak sün mivoltát mutatta meg, hanem a feljáró barátok előtt is kitárulkozott. Szó szerint elkényeztette magát. Miért is ne, mikor annyi rajongóra tett szert. Testvéremmel készítettünk a jó szocialista pufajkából az ágy alá egy henger alakú alagutat a számára, napközben ott pihent egész szürkületig, de az igazi futkározása mindig estére és éjszakára maradt. Ha valaki, akkor én tudom mit jelent éjjeli váltásban lenni. A sün és én, mert ketten tartózkodtunk éjszaka abba a szobába, felváltva pihentünk. Valószínű egyformán zavartuk egymás nyugalmát. Valójában nem is annyira zavartuk egymást, hiszen nagy volt az egymás közötti szimpátia. Nagyon kedveltük ezt a kialakult helyzetet. Esténkét szétszórtam néhány gyümölcsöt legyen, amit becsemmegjen. Soha nem tettem az ágyra egyetlen darabkát sem, mégis őkelme minden alkalommal végigmasírozott az ágyon.
  Egyik holdvilágos éjszaka rám nézve költött fel. Nem mindennapos jelenség szembe nézni, éjjel egy sünivel. Egy kicsit beszélgettünk, mindketten a saját nyelvünkön, majd elaludtam. Reggelenként mindig a hasamon találtam, legtöbbször ezt a süninek kedvező helyzetet alakítottam ki. Sokszor megszúrt a tüskéje, ahogy magamhoz térve néztem őkelmét, hogy milyen békésen szuszog a pockomon. Mindig mikor felkeltem, ügyelve ölömbe vettem őt, s úgy az ágy aljához irányítottam a nappali hálója felé. Nagyon öregesen fáradtan döcögött befele. Este megint kezdődött újra a ramazuri, egészen frissen futkorászott végig mindenen. Éjjel többször ébredtem csörömpölésre, hol ezt, hol azt levert. Ténykedése közben megtalálható volt asztalon, szekrényen, ágyon, széken, fűtőtesten és mindenhol majdnem.

  Testvéreim egy idő után már nem sokat törődtek véle. Úgy döntöttem visszaviszem oda, ahol találtuk, biztos a közeli házak kedves látogatója, s már nagyon hiányzik az ottani embereknek is. Egy kerek hetet ücsörgött minálunk. Nagyon közeli barátok lettünk. Mondjuk a melléktermék eltakarítása és különleges illata is amellett döntött, hogy bizony a szabadba jobb helye van. Kissé kevesebb volt a létszám, akikkel bekísértük, mint, amikor hazahoztuk. A sünit egy percig sem zavarta. Kikönyökölt a kezemre, figyelőzött végig, míg el nem értük a bokrokat, ahol találtuk. Letettük a földre, hirtelen megemelkedett, felénk jött, kettőt röffentett, aztán sarkon fordult és röfögve egészen vidáman beereszkedett a bokrok közé.
  Azóta sok víz lefolyt az Olton, de mindig eszembe jut kedves kis barátom és vendégem, aki bármit tehetett, mert nem tudtam haragudni rá. Még egy darabig hiányzott is. Most meg az emlék szépítette meg őt, bekerült az örökkévalóságba. Oda, ahol helyet kap mindenki, aki tettével koronázza meg a földi életet. Azt is lehet mondani nem tett semmit, szinte észrevehetetlen dolgokat, de nem lehet feledni azokat a reggeleket, mikor pockomon szundizott, míg el nem raktam nappali hálószobájába.

2005. május eleje

KAKAS HARC

  Gyimes gyönyörű vidékén tanárkodtam. Faluba laktam, azaz kvártélyban, vagyis albérletben egy kedves idős házaspárnál, mégis pokoli napokat értem meg. Volt egy méregzsák kakasuk. Ő felügyelte az udvart, tyúkjait még a házigazdáitól is féltette, őket is meg megkoppantotta kemény csőrével. Lassan gyűlt fel bennem a méreg. Először nagyon féltem tőle. Minden alkalommal iskolába indulásomkor megtépett és megkopogtatta a fejemet. Egy-két komolyabb sebet is ejtett rajta, úgy nézett ki, mint aki mindig és mindenáron meg akar leckéztetni, mert valamit nem értek meg. Csakugyan úgy is volt, ugyanis a fölségterületére merészkedtem lépni. Teljesen magáénak vallotta az egész fertályt, a háztól a kapuig. Elég volt rettegésben elmenni, s hazajönni. Végül úgy döntöttem, hogy a Hidegség pataka menti ficzfából török egy vesszőt, s ha közelít, rá-rá vágok egy hazait. Bizony megtettem többször is, de hiábavaló volt, úgyis igyekezett utánam, legalább egyet koppantott a fejemen.
  Azon gondolkoztam, hogy kötött ki mindig a fejemen, nagyon szélsebesen cselekedett és könyörtelenül csapott le. Eleinte a karóval csak legyezgettem, alig értem be lakomra, később hozzácsaptam egy-kettőt, de tovább vitézkedett.
  Egyik alkalommal. Mikor az ég is nagyon borús volt, úgy május vége felé lehetett, mert a kaszálókon már egyre magasabbra merevedtek a fűszálak, s köztük gyönyörű mezei virágok díszelegtek teljes pompájukban, amiket lepkék, bogarak, méhek hada rajzott körbe, besötétedett az elmém. A hirtelen beborult ég elől nem bújtak el rögtön a kedves kis bogarak, lepkék. Az egyébként szívemhez közelálló látvány sem tudta megpuhítani a lelkemet. Fel is voltam dühödve, már magam sem tudom mire. Mikor kinyitottam a kaput, a kakas futólépésekbe igyekezett felém. Teljesen elborult az agyam, akár az égbolt, úgyszintén futólépésekben szaladtam feléje, mint ő. Mikor összeértünk, nem sokat gatyázott, egyből támadott. Terve kissé dugába dőlt, mert belerúgtam vagy kettőt. Kissé meglepődött a nem várt mozdulatoktól, visszavonulást fújt magának, a farakások felé vette az irányt. Akkora már utolértem a szemtelenjét. Ő újra támadott, becsületesen karmolt, nem kímélt egyáltalán. Nem érdekelt hogyan tépdes, a farakásról leemeltem egy jókora hutyurót, s azzal kezdtem rittyenteni, úgy ahogy éppen jól esett. Az összegyűlt haragomat kitöltöttem rajta. Védekezni sem tudott, ott rogyott össze helybe. A nagy csata végén, ahol még vér is folyt nem születtek győztesek. Mikorra észbe kaptam, már egy agyonvert kakast láttam magam előtt. Nagyon sajnáltam szegényt, nem akartam ennyire elhúzni a nótáját. Gondolkoztam egy darabig, mit mondjak a háziaimnak, de először visszamentem, mint minden gyilkos a tett színhelyére, de már nem találtam ott. Ez egy kicsit megvigasztalt.
  Másnap ereszkedtem a kapu felé, s hát a kakas is szaladt felém, úgy látszik nemcsak az ebcsont, de kakas csont is beforrik. Igaz, mikor ránéztem, mintha csak virágot akarna szedni, félre vette az irányt, s ott sétált meg kapirgált. Attól a naptól kezdve elismert, mint egyenjogú társat, habár a hölgyikéi felé közelítettem számtalanszor meggyorsította a lépteit, de soha nem ugrott rám. Később tettemet el mertem mondani a háziaknak is, akik egyetértettek cselekedetemmel, habár szerették kakasukat. Nem is csoda, messze héthatáron, egyetlen baromfiudvarban nem lehetett olyan gyönyörű kakast látni, mint ez a harcos. Tollazata a legszebb volt, s büszke járásától bolondultak meg a tyúkok, folyton körülötte sündörögtek.
  Volt eset, mikor egyik ismerősömmel érkeztünk a lakra, ő nem számított kivételnek, ugyanúgy rászökött, mint hajdan rám, s elintézte. Ebből látszik, hogy mindenkinek nem engedte a szabad közlekedést. Nemhogy mindenkinek, de csak nekem és háziaimnak, s azzal slussz. Mire véget ért a tanév, nagyon jó barátok lettünk, még gabonát is vittem neki, ő, mint igazi gavallér a tyúkjainak adta. Egy egész nyarat nem láttam. Szeptemberi iskolakezdéskor, újra oda mentem vissza lakni, ahol a vitéz kakas tanyázott, de már a kakast nem láttam. Hiányzott egy kicsit a harcias teremtmény, de arra is gondoltam, lehet megfelejtkezett rólam, s újra megtép, ezért tartottam az újabb találkozástól. Valahogy nem lett volna szívem újra elpáholni szegénykét. Nem is történt meg.
  Utána érdeklődtem, a házim azt mondta, túl kevély volt és harcias, mindenkit megtépett ki útjába állt. Nem volt mit tenni, levágták. Finom tyúkhúsleves, azaz kakas húsleves készült belőle. Szerintem, aki evett belőle, az is harcias lett, legalább egy darabig. Ez a kakas megtanított a harciasságra, s hogy védjem azt, ami megillett, ha kell mindenáron. Néha jó elővenni ezt a technikát, mert vannak emberek, akik nem értik meg a dolgok menetét, ha kettőt valaki nem koppant a fejükre.

20005. május 11

TEKNŐCTÖRTÉNET

  Egy pöttyöt régecske történt. Sok víz lefolyt az Olton beleloccsanva a Dunába, s a Duna vize eresztette a Fekete-tengerig. Miért éppen a Fekete-tengerről ódázok. Azért, mert ott nyaraltam egyszer a szocializmus éveiben, mikor építették a Duna - Fekete-tenger csatornát- Apám és a legnagyobbik bátyám is bőven kivették a részüket belőle. Amíg bátyám és apám kulizott a csatornánál, mi vígan feredeztünk. Anyámmal néhanapján besétáltuk Eforiát. A legnagyobb élményünk mégis az ott lakó teknőcök voltak. A kölyök ész mindenre képes, saját környezetükből kiemelvén Csíkországba hoztunk belőlük vagy hármat. Az erkélyen etetgettük. Hallomás után menve vízbe raktuk szegényeket, mert kétéltű állat, és sokat láttuk a tévébe is úszkálni, míg kiderült a turpiság. Mór teknőcök voltak, s kimondottan a szárazföldet kedvelik, főleg a homokot. Lett homok, lett, ahová beássák magukat. Kaptak gyümölcsöket, meg fűféléket, amiket kedveltek. Fokozatosan megszoktak, már nyújtották a kis nyakukat a simogatásra. Az idegenektől továbbra is összehúzódtak. Minálunk is szépen fejlődtek. Egyre nagyobbak lettek.
   Aztán egy szép nap tovább ajándékoztuk, egy kicsit, mintha kinőttük volna az állatosdit. Igazából azt soha nem lehet kinőni, bármennyire is szeretnék. Egy idő után leszottyant az ötlet, hogy náluk nélkül sokkal kevesebbek lennénk. Pedig ezek a kedves jámbor állatok csak falatéroztak, döcögtek egyik helyről a másikra, s jó nagyokat aludtak, mégis mennyire kellettek. Valóban többek lettünk, talán tanultunk egy kis jámborságot, de főleg felelőséget irántuk.

  A felelősségérzet boldog felnőtté varázsolja az egykori gyereket. A gyerekből meglett felnőtt már nem keres kibúvókat, hanem vállalja tettét s belevág a történések sűrűjébe. Olyanná varázsolja a mindennapokat, amilyenné éppen csak akarja, mert élete kevésbé gürc, hajsza meg ilyesmi. Tudja, miként kell továbblépjen, és tudja az élet járásának titkát. Érzi a végtelen szabadságot, és csak ott szab korlátokat magának és másoknak, ahol egy jobb, egy tisztább lehetőség kínálkozik az önmegvalósításra, aminek semmi esetre sem gyújtózsinora a pénzen múló karrier, hanem a lényegmarasztó értelem. Ahol az értelem győz, ott a vérmérséklet sem cikázik szélsőségesen, nincs beteges tévelygés, nincs hisztéria, csak nyugalom. Az embernek igazán az kellene, ha annyira ne hajtanák az ösztönök.
Persze az egymás iránti gondoskodás sem maradhat ki, ahogy hajdan tettük az állatokkal, csak egy kicsit felnagyítva. Mert nemcsak embertársainkra, hanem egész környezetünkre figyelnünk kell.

Borbé Levente
2005. június 6.