Éppen akkor kellett fogorvost válasszak, amikor egyszerre négy fogam jelezte, hogy számukra a szájamba marhául tarthatatlan a helyzet. Nem volt mit tennem, pedig már egészen elfogadtam a volt fogorvosomat, s hát nem-e ő pont akkor, nagy hirtelenséggel nyugdíjba ment. Újat kellett helyette keresnem. A váltás korántsem vala egyszerű. Kemény elmélkedésemben került, de mivel a szóbeszédek alapján még jobban összegabalyodtam, hogy ki az igazi, végül a lakunkhoz legközelebb álló rendelő mellett tettem le a voksomat. Első nekiszökésre négy hetet kellett várjak azok rendbetételére. Ez ígéretesnek hangzott, hiszen akkor hitelt nyerő orvosról lehet csak szó, ha ilyen sokan megrohamozták. Viszont túl távol esett a céltól. Szinte egy hónap alatt sok minden történhet. Például úgy fog fájni a kedves fogas társaságom, hogy a csillagos eget az ölömbe véve rögtön kihúzom, vagy kiráncigálom magamnak, ha tudom. Esetleg ha sikerül, türelmesen viselem majd a moderált fájdogálást. Szerencsére ezek közül egyik sem történt meg, más szóval, nem ütött be a menykő. A fogacskáim nyugtalansága, hogy hogynem, de egy darabig megszűntek fájni. Hamarosan kiderült, egy jókora huzat segítette elő rakoncátlankodásukat. Úgy gondoltam, ha ez ilyen simán ment, a fogas látogatást elnapolom. Elnapoltam. Azonban ahogy eltelt a nyár újból nyugtalankodni kezdtek őkelmék. A rágómunkát vállaló uraim egyre jobban noszogattak, s mi tagadás, egyre közelebb hoztak a cselekvéshez. Fájdalmaim ezúttal túl mutattak az egyszerű huzaton. Néha fájdogáltak, néha nem, főleg a főleg a hideg melegre voltak érzékenyek. Kaptak is rendesen hideget és meleget is. Akkor kigyulladt a körte fölöttem, s bölcs elhatározás születetett meg agyamban. Gondoltam, ameddig nagyobb következménye nem lesz a fájásnak, ügyesen rendbe tetetem. Valahogy nem volt ínyemre az éjszakai dagadtpofás holdnézés, meg a gyógyszerek hatása utáni szobakerülés, ahol legalább hatszor teljes búcsút nyertem volna. Így hát újból feliratkoztam. Három hetecske után kerültem sorra. Annak ellenére, hogy a fogaim nem annyira dorbézoltak, vagyis nem éreztették mivoltukat, mégis valamelyest berezeltem. Hát szó köztünk maradjon, csak nektek, csak itt, és csak most súgom meg, nem éltem meg teljes nyugalommal az egyre közeledő fogas napot, mivel a régebbről maradt tapasztalataim nem voltak túl nyugtatóak.
Most nagy hirtelenjében a hajdani fogasos múltamból tallózva pillantok vissza az egymást váltogató egyáltalán nem unalmas eseményeire. A fogaimról annyit, hogy úgy nőttek ki, mintha egyszeri lazasággal szenes lapáttal vették volna be a szájamba. Az csudáltam, hogy nem volt agyaram, esetleg a nyelvemre nem nőtt belőlük legalább kettő. Emlékszem a gyerekkoromra, az ártatlan szemem hiábavalóságba tűnt, amikor kitátott szájjal mutatkoztam. Bizony elég veszélyes fenevadhoz hasonlítottam. Így hát a szerényebb énem-választottam, a becsukott szájú változatot. Nos, az elkövetkezendő években, ahogy felfelé cseperedtem keresztény ember módjára elvetettem a hiúság minden egyes szikráját. Mondjuk ebbe belesegített a nincstelenség és az érdektelenség nagy megegyetértésben karöltve. Ahogy az Isten adta azokkal a kapákhoz hasonlító rendezetlen rágószertár tömkelegével vigyorogtam, fogszabályzó nélkül. Annak ellenére, hogy a mogyorót és diót a fogammal törtem majdnem huszonöt esztendős koromig egy-két kisebb gyulladást leszámítva semmi bajuk nem történt. Aztán jött sunyin, szép lassacskán a baj, s egyre sűrűben vala jelenése... Volt eset mikor az estét nem kellett megvárjam, mert úgy is láttam a csillagokat. Esetenként a szenteknél katonás névsorolvasást tartottam.
Nyilván a fogrendbetételébe nemcsak a hiúság játszik főszerepet, hanem az egészség is, no meg ha az ember olyan helyen dolgozik, ahol egy pöttyöt "piacosabban" kell megjelennie, akkor kötelező. Nem mosolyoghatunk a kedves érdeklődőre csonka-bonka, főleg elől hiányos, netán kirohadt fogsorral. Jómagam a könyvtár színterén kellett megmutatkozzam. Bizony a fogvillanás fontos szerepet töltött be, a hiánya pedig egyből megkapta a diákok figyelmét is. Az első fogam letörésekor, az egyik kedves diák megörökítette fogatlanságomat az egyik szöveggyűjteményen. Néztem az igen modern portrét, s örültem, hogy rám is figyelnek a maguk módján. Mondjuk az igencsak jobban tetszett volna, ha az olvasással kapcsolatosan fejtik ki a véleményüket, de azért hagyjuk meg ez sem tartozott az utolsók közé. Az igaz, a művésznek közel három hete volt az portrém megformálásához, hiszen annyit tartott míg fogba öltözött a kis csonkocskám.
Nos, visszatérve elérkezett a nagy nap. Munkából jövet meghatározatlan állapotba voltam. Amire észbe kaptam az akármilyen hangulatomban már a fogorvosi várakozóban lapoztam az egyik folyóiratot. Rövid várakozás után sorra kerültem. Két kedves és fiatal hölgy fogadott. Nem is kell mondjam, hamar rájöttem arra, hogy az egyik az orvosnő volt, a másik meg az asszisztense. A székbe ültetve rögtön kiderült az a véka probléma, ami a számba lapult. Ezekkel a dolgokkal jobb lett volna hamarabb, mint később jelentkezni, mert az embernek kevés választása van előbb vagy utóbb, de úgyis a "vérpadra" kerül.
Egy-két régi foghúzásomra visszaemlékezve el kell mondjam, igazi mészárláshoz hasonlított. Kettő közülük kiváltképp elevenen él az emlékezetemben. Az egyik eset az, amikor az öt gyökeres kampós fogamat próbálták kiráncigálni, de nem sikerült. Végül a fogorvos teljesen leizzadva, széttördelve szedegette ki. A jó húsz perces véres jelenetet irdatlan kínok közt éltem meg. Volt ez alatt nyüszítés, tehénbőgéshez hasonló hang, de farkasüvöltés is. Nem nagy csoda, ha azt mondom, amikor kiléptem az ajtón a sok várakozó közül már egy legény sem volt a gáton, aki fogat szeretett volna húzatni. A következő szintén hasonlóan esett meg, bár a tálalás valamelyest emberségesebb volt, annak ellenére, hogy nem annak hatott. Az otthoni többszöri kállai kettős tán után, amit a hátsó fogam idézett elő, ugyanolyan tánclépésekben a legközelebbi fogorvos rendelőjébe teremtem. Az orvos becsületesen össze kellett szedje magát, mert egy hatalmas lófoghoz hasonlót rántottak ki a fogsorom hátsó fertályáról. Hiába töröltem meg becsületesen az arcom a vér tovább is bugyogott a hatalmas gyökér helyéről. A rendelő elhagyása közben is törölgettem magam, addig monyokoltam, míg az arcomra is felkentem a szájüregben megpattan erecskék céklalevéből. Úgy néztem ki, mint egy veterán harcos, aki megjárta Távol-keletet. Kiléptemkor a rendelő várótermébe, kísérteties hasonlósággal az első esetemhez, jó néhányan felszöktek, és uzsgyi el is tűntek a látóhatáron. Szóval ezekkel az emlékekkel a tarsolyomban, nem lehettem hely de nyugodt.
Szerencsére itt a vadonatúj helyen még hasonló sem esett meg. Az orvos szerre tömögette be a fogaimat, néhány apró kellemetlenséget leszámítva, ami ezzel jár, nem történt semmi rendkívüli.
A sok alkalom közül, amikor a régi gyökérhez rögzített csapot tették fel, két-három esetben elfogott a röhögés. Habár ezt igyekeztem visszafolyatni, de nem mindig sikerült. Ez az ereszd el a vigyoromhoz simán párosult a munka utáni fáradság s még egy filmreklám. Úgy látszik így jött ki belőlem. Ráadásul ilyen esetekben nagyon figyelmetlen vagyok. Figyelmetlenségemet megrovásban részesítette az orvoshölgy. Természetesen az én hibámból történt, tehát, mea culpa. Hogy mi is volt az filmreklám, amitől folyogató röhögő érzésem támadt? A napokban, mikor, mint úgy általában esti órákban kezembe vettem a tévéirányítót, s pattogtatni kezdtem, saját fogas ügyemre figyelvén, egy fogas filmreklámba ütközött meg a szemem. Sajnos a szövegére sem emlékszem tisztán, ami koránt sem probléma, mert az egyszerű írás vesztene úgy is a hiányzó képes melléklet hitelességéből. Egy pszichopata fogorvos, kegyetlen vadsággal tépte ki az ember fogait vagy az egész állkapcáját (álkapcsát). Patakokban folyt a vér, s a kép mellé adagolva, valami ilyesmi szöveg párosult: "Ma este eljön a rettegés ideje, mert Dr. ... fogorvos rendel! Betekint a fogak közé! Megismered az igazi foghúzást! Aki elmegy hozzá többet nem fog fájni a foga...", és ehhez hasonlók. A "fenyegető, fogsercegtető, vadveszélyes" hangsúlyról nem is beszélve. Ezzel az élménnyel telítődtem, és minden alkalommal, amikor a fogászatra indultam önkéntelen eszembe jutott a szittya kemény reklám. A borzalmas látvány meg a reklámszöveg egy szelíd orvosnő és az asszisztense mellett viccesnek hatott. Nem csoda, hogy orvosi székbe ülve vigyorogni kezdtem.
Azóta sok víz lefolyt az Olton, a fogaim tataroztatása is kellőképpen haladt. A reklámkép is vesztett "régi fényéből", de sok mindenre emlékeztetett. Főleg arra, hogy ne hanyagoljam el életem szájas főszereplőit. Idővel szinte minden egyes fogas dolgomra megkaptam a választ. Nemrégiben Ágnes lányom fogsorának megvizsgálása után teljességgel kiegészült az egész, úgy látszik, amit édesanyámtól örököltem ő pedig tőlem, továbbadtam. Sebaj, fő az egészség. Az rotyog a testünk fazékjába..., csak legyen, ahogy megtartsuk azt.
Borbé Levente
2014. június