Rég elveszettnek hitt álmokat hozott vissza kis tündérkénk, felrázva lelkünket, néha fásultságba burkolódzó csöndes napok leheletébe. Pedig igyekvésünk a tisztább, a világosabb, a helytálló, az örökigazság után, kiapadhatatlannak bizonyult. A fásultság, a mindegy állapot mégis nyomot tud hagyni, elsöpör mindent, ami fontosnak mondható. Mégsem nehézség ellenállni, csak meg kell kapni a módját, ahogyan lehet, továbblépni az emberi természet és az anyatermészet közös kapcsolatának folyamában.
  Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, nekünk teremtődött a továbbsétálás folyamata a természetben, melyben helyt álltunk valakivel, aki hozzánk jött, s meg szelídített bennünket, szebbé varázsolta a hétköznapjainkat. Lehet nekünk ez volt az ajándékkulcs természetünk felszabadulására. Idejében észrevettük, s ráhangolódtunk az adott lehetőségre. Igazából, legalábbis úgy tartják, mindenki kap életében néhány figyelmeztetőt, amelyből kihámozza a lényeget, pontosan: hogyan tovább. A hogyan tovább saját döntést hordoz magában, sokszor másfelé terelik az embert. A másfelé terelődésről úgy érzem, hiába beszélek, azt szinte mindenki tudja. Inkább mesélek az odafigyelés által kapott ajándékcsoda létrejöttéről.

  Egyik nap kiscsaládom, jómagammal együtt, útnak indult Nagy Laji dombjára. Ez a domb nem is annyira az, lehet kis hegyecske, ahogy mondani szokás, nézőpont kérdése. Mi csak mentünk, mentünk egyre feljebb. Tündérkénk néha körülnézett, lefigyelt minden fűt, fát, madarat, az arajáró embereket, kóbor kutyákat és, - macskákat. Valóban, bőven akadt látnivaló.
Sietségünkbe, mi emberek gyakran elfelejtünk körülnézni. Néha a saját egészségünkért megtehetnénk jó nyugodtan, nem föltétlenül a csodálatos környezet végett. Mondjuk, imitt-amott szétdobált műanyagpalackok, papírok stb. nem felvidító látvány, bár az is igaz, aki nem látja az anyatermészet szépségét, az engedi el szemetét teljes nyugalommal. Saját természete egy nagy szemeteskuka, amelyben nem fér már a felgyülemlett mocsok, megoldásként a gyors szabadulást találja jónak, ami azért hanyagsággal is párosul.
  No, de kanyarodjunk vissza kis sétánkra. Ahogyan kapaszkodtunk egyre följebb, úgy éreztük, mintha fellegekbe járnánk. Ott is voltunk. Kis felhők után kalimpálhattunk kezeinkkel. Valahol megálltunk egy kis pihenőre. Tündérkénk elfáradt, úgy döntöttünk lepihenünk. Leterítettük a kabátokat, hanyatt fekve kémleltük az eget. Mindegyiküknek nagyon tetszett az ide-oda oldalgó bárányfelhőcske. Ágnes néha meg akarta fogni őket, közbe nagyokat mosolygott az orrocskája alá. Talán meg is fogta őket, csak mi nem láthattuk, nem vagyunk annyira jártasok tündéri berkekben. Kis hempergőzés után, összeszedtük magunkat, újból útnak eredtünk. Valamivel feljebb megálltunk. Ágnes széttárta a kezét, szikrázó csillogó szemével magához ölelte a természetet; mindent, amit látott, lehet, hogy többet is. Értésünkre adta tetszését, hol a fákat nézegette, hol az eget kémlelte, hol a település felé sandított, nem felejtett el minden apró részletet megmutatni nekünk. Nemhiába, ő még nem hurcol magával semmit, önzésbe nem torkollik képzeletvilága, mindenkivel meg szereti osztani azt, amit jónak lát. Számomra szinte mámorként hatott. Kevés szépség jut az embernek, s az is csak akkor, ha képes tisztán látni, képes félretenni az összes zavaró körülményt. Valójában meg kell tisztulni, s érdemes életre kelteni azt az ártatlanságot, amelyet születésünkkor kaptunk. A föltétlen egyfolytában védekezés (esetleg támadás) lehúz, zsigerekben matat, s mindenütt ott kandikál, ahol semmi dolga nem lenne. Kell egy kis erőfeszítés a világos szemlélet felé, ahol természetes a nyugalom, ahol jöhet egy mosoly, ahol gyöngyözhet szemünkből a könny, bármennyire is könnyű ábrándnak bizonyul. Az egész hadakérozás ami körül vesz a mi (vagyis az ember) tettünk. Egyáltalán nem rózsás. Furcsa módja a szenvedésnek a valóság kitérőjeként alkalmazott gyötrés és gyötrődés, kínlódás és effajta rémséges helyzetek teremtése. Egymás nyomorgatásának legfőbb eleme valami ilyesmi, amelyek hangzatos magyarázó szavakkal vannak telítve. Mindannyian tudjuk, azaz igazi, amit nem kell folyton megmagyarázni. Talán ettől lett szép az a kis időszak, amelyet hárman töltöttünk. Tündérkénk keze az egész világ felé jelezte azt a teljességet, amit ritkán tudunk megélni. Legalábbis közvetve hozzám így ért el. A teljességbe belefér az a rész, amelyet gátjaink végett másképpen fogunk fel, mert folyton meg tudjuk magyarázni. Talán ennek a teljességnek részarányát vetítem most látókörötök elé, hogy valamennyire eltudjam dalolni azt az elbűvölő hatást, amelynek részese lehettem.

  Kitárt kezecskék az ég felé felhőcskéket cirógattak. Néhány felhő-pufók derülten libegett tovább, némelyik közülük elmosolyodott. A távoli erdőnek fái igyekeztek koronáikkal megérinteni a pillanatot, ahogy kézben tartotta kis tündérkénk. Ráfért az egész környék, még magunk is. Elringatott, védett árnyékában bóbiskoltunk. Láttuk az eget, földet, csillagokat, s magát a holdat és a napot. A természet ragyogó színeivel tárta felénk titkos zugait.
Hallhattam a mindenség titkát; a falevelek táncát, a fű susogását, a bogarak döngicsélését, a madarak ciripelését, a környező állatok duruzsolását. Hallottam az embert is, valahogy kívül esett az összhangtól, tettével bizonyította összeférhetetlenségét a természettel. Saját természetéből adódóan rossz gazda mivolta kissé felkavarta a harmóniát. Meg nem kímélve környezetét, kitalálva történetét, mintha csak neki lenne teremtve, történelembe foglalva pusztította önmagát, s ami még az útjába akadt.
  Valahogy emígy értem el kissé a beborult felhők vad világába, ahol mint ember, történelembe helyet kapva visszapillanthattam saját népem emberi sorsára. Mindenképpen nem annyira olyan, mint ahogyan szónokoltam az emberről, itt közbeiktatódik az emberségesebb lényegmarasztó felfogása is. Népünknek is kijárt a harc, vele együtt a védelem, a tisztaság megőrzése, a tisztesség megadása őseinek, környezetének a valóság elérhető toleráns eszközeivel. Szétmorzsoltam a múlt fekete felhőit, hogy lássam a jelent, s abból is azt a léleklengést, amelytől kiteljesedett egy időre az élet értelme és szépsége. Lenne, amin rágolódni, de az adott helyzetben az ilyesmi süllyesztőbe tűnik tova. Egy aranyos mosolygó szempár nem engedte. Ebben a szempárban ragyogott a születés és az elmúlás tükrének gyönyörködtető képpompája, ahol igazán sétálhat az ember, és nyugodtan megpihenhet, akár Tündérhonban, vagy az időben visszacsoszokálva valahol az Aranykor kezdetén.
  Furcsa egy káprázat a teremtés eme szikrája, a már teremtettet; vagyis engem meg a kedvesemet teremti újjá testestül-lelkestül. A testi-lelki újjászületés nem látható, nem tapintható. Milyen nehéz mindazok számára, akik a "hiszem, ha látom" elmével utaznak a világba. A világ nem titkol, nem fed el semmit, mégis kitárulkozása ellenére észrevétlen marad sokak számára, pontosan azért, mert elfelejtik, hová tartoznak. Saját megszabott korlátok közötti világukból nem akarnak kilépni, mert úgy hiszik, védve vannak. Mégis érzik, hogy valami nincs rendjén, a megérzés pedig sohasem hazudik. Nem veszik észre azt, ha átadnák magukat a világ végtelen szabadságának rendjébe, teljesen védettek lennének, anélkül, hogy folyton védelmet keresnének, eszkabálnának maguknak.

  Ahogy így morfondírozom, eszembe jut, hol is vagyok, hát tündérkénk kezében. Lassan visszaalakul minden, ahogy volt. Tündérkénk kis kezecskéi a felhőkkel babrálva villog a napsugarak által átitatott fényességben. A dombok, hegyecskék a rajta levő fákkal, bokrokkal, nyugtató képet nyújtanak, ők is eljátszanak velünk. Szívünk mélyére csöndet, a lét szikrájának elősegítő szépségláncát ajándékozzák.
Így már más a Nagy Laji dombja, a közeli kis Zsögödi temető, maga Zsögöd és a távolabbi Zsögödfürdő is. Már nem a kis szorosba, a medencébe beékelődött települést látom, hanem a házakat, amelyek együttest alkotnak a környezetükkel, ahogy régen volt. Azzal a környezettel, ahol megalapozhatták az itteni emberek bölcsőjüket a patakpartján, közel az Olthoz.
A hegyek üdvüzletüket küldték nekünk, és mindig visszavárnak, mert tudják nemcsak magunk csodálata a fontos, hanem az, amit képes volt megmutatni egy kislány. Pedig nem magyarázott, nem tett semmi mást, csak átölelte a világot, hogy utat mutasson nekünk. Furcsa ez a fordított viszony, de már köztudott, a bölcsek nem sokat beszélnek, inkább cselekednek, s ha beszélnek is, minden kiejtett szavuk igazi tett, amiből csak tanulni lehet.

Azóta többször körbesétáljuk a vidéket. Meglátogatjuk a parkokat, s nem felejtünk el megölelni minden fát. Igaz tudják, hogy szeretjük, de mégis jobb átölelni, legalább egyiküket a sok közül, hadd érezzék ők is, hogy a mi természetünk sem különb igazából a teremtett természettől. Hadd érezzék, hogy valóban részesei vagyunk egy egésznek ebben a világban, s talán másutt is, a többi teremtménnyel együtt.

Most ősz van. A fák leveleinek játéka elkábít. Az elmúlás hangulatát keltik, s mégsem riasztó, inkább kellemes és mélységesen nyugtató. Valahogy így kell lezárni egy korszakot, egy életet, mert az utánunk következőknek sokkal könnyebb és másabb világképe lesz.
Az átalakulás természete az emberben is hasonlóképpen kellene zajoljék, hogy lássuk az igazi természetet, s talán észrevehetjük akkor az élet értelmének egészét.

Borbé Levente

2006- októbere