Amióta e világra érkeztem, az jár a kis kobakomban folyton-folyvást, hogy mi a csuda történik körülöttem. Az egyszer biztos eleinte túl nagy volt a szűnni nem akaró sürgés-forgás. Később rajongóim visszavettek ebből a tempóból.
   Ugye, valahol boldogan lebegtem a végtelenben, egyszeriben mindez szép csendesen kicserélődött valamire, de teljesen másra. Persze lebegtem továbbra is, de közbe héza-héza (hozzá-hozzá) csapódtam addig számomra ismeretlen falnak becézett burokhoz. Igen kedveseim, ez már durcis pörcölködésre (idegeskedésre) adott okot! Nagyon felgerbuncásodtam (mérges lettem)! Nem elég, hogy a végtelenben lebegő éterem egyre jobban beszűkült, s valóságos zsákutca lett belőle, hanem valami végett onnan ki kellett kecmeregjek. Amikor sikerült az onnani kikecmergésem, véle együtt jött a hirtelen és kíméletlen hideg zuhany is! Olyan eseményekben bonyolódtam, hogy höhööö! Észleltem például a fényt, a sötétséget, a hideget, a meleget és a többit... Töredelmesen bevallom, hogy érkezésem előtt ezek a titokzatos érzések pöttyös lelkemnek mindegyek voltak, mert nem léteztek. Ilyen mikor az ember nyakig belecsöppen az ismeretlenbe. De hadd folytassam tovább önnönelmélkedésem. Képzeljétek, világra jövésemkor komoly és megfontolt nyomozásom során fény derült az étert összeszűkítő gazdájára is! Ez már egy fáintos (több, mint jó) kiinduló pont! Úgy mondták neki Anya vagy mi a csuda, de inkább maradjunk az elsőnél. Nem tudom mi okból, de hatalmas vonzalmat éreztem iránta, mint amilyen volt a végtelen, annyi különbséggel, hogy úgy éreztem elsősorban hozzátartozom. Az az anya aki testőrként lépett fel magához ölelt, mondhatom igen jül éreztük egymást. Menetközben ehetnékem támad, habár még pontosan nem tudtam hogyan kell, csak hajtott a vágy az ösztönös cselekvés felé, ami aztán pillanatok alatt be is következett. Egyszeri próbálkozás után magától ment a szopizás, mintha ezer éve azt csináltam volna. Mohón szivattyúztam ki az emlőkből a tejnek nevezett folyadékot. Görcsölt is utána fenevadul a hasikám, pedig csak annyit próbáltam kiszívni, amennyi belémfér. Jó na, egy kicsit többet... Az is lehet sokkal többet, s akkor mi? Ti ejsze (itt – vajon?) nem szoktatok keményen zabálni?! Ahonnan én jöttem nem volt szükség hamizásra, vagy hogyismondják, szopizásra, sem egyéb táplálkozási trükkökre, mint lefetyelés, szürcsölés, s a velejáró böfizés meg purcintás. Ott elvoltunk egyfelé, mint a befőtt az éléskamrában a felső polcon. Hiába, új világ, új szokások, és új kalandok. S ezeket a szokásokat bizony mind ki kell próbálni, természetesen ha fekszik a lelkecskémnek.
   Ha már ilyen csuda jelenésem van e világban, akkor szigorúan követelem, hogy aki hívott az álljon haptákba nekem! Segítsen, s mutassa meg hogyan rendezzem az ügyes-bajos dolgaimat, mert egyelőre a testnek nevezett valami, amibe bebugyulálták a lelkem, egyelőre nem engedelmeskedik. A kezem jár fel s alá, olyan hej de kapálózós, néha időnként képen dörgölöm sajátmagam, máskor aranyos kis újacskáimmal benyomom a tiszta és vadonatúj szemem, harmadszor a meglévő icuri-picuri körmöcskéimmel lekarmolom magam. Megesik, hogy kedves családtagjaim az arcomon elkövetett jelek gyanánt hasonlóságot vélnek fölfedezni az indián harcos ember testvéreimmel. A lábaimmal viszont nincs ennyi gond, azok egyelőre lefelé haladnak vagy szerteszét, néha-néha összekucorodik, akár én, amikor gurgulázik, azaz harcok dúlnak pocakocskámban. Nos, amint kezdtétek észre venni a helyzetem bizony tarthatatlan! Az a kérdés hogyan tovább? Ez itt a bökkenő, de nem bökkedő (böfögő). Egyetlen egy módon tudom kifejezni magam, úgyhogy legalább részlegesen megértsék elvárásaimat. Ez az egy jeladó is kucifántos helyen terül el a fejemen. Nevezetesen akkor használom, amikor tarthatatlannak vélem az állapotomat. Tudom magyarázatra szorul a dolog, ezért türelmesen leírom e cselekedet zajlását. Tehát, az arcomon található szájnak nevezett tölcsért amennyire csak bírom, kitátom, s nagy erővel hangot hallatok, amit jobb híján, talán egészen, hétköznapi szóval, ordításnak hívnak. Ilyen esetben általában jönnek is az alattvalóim, főleg Anya. Ha a szemem körül igyekszem kipréselni azt a bizonyos folyékony kristályos gyöngyszemet, akkor nagyobb a hatás, mert rögtön felkapnak, s együtt éreznek nehéz sorsommal.
   Az egyik súlyos dolog eddigi életemben, hogy belezuppantanak egy ágynak nevezett micsodába, és akkor azt hiszik, de jó nekem, mert békésen elleszek, amíg meg nem éhezem, vagy be nem fosok. Fel sem fogják gyötrőim, egyebet se csinálok csak pihenek. Persze, hogy belebetegszem. Ne beszéljünk arról, hogy nincs társaságom se. Valami furcsa csingilingi hangokat vartyogó (itt - éneklő) szemnek tetszetős ízét hagynak mellettem abban az elképzelésben ringatva magukat, hogy kitűnően érzem magam. Ezzel akarják elhitetni, hogy nem vagyok egyedül. Huncutul van kidolgozva! Ravasz, nagyon ravasz, még ha nem is mondom! Ha egyetértetek, fölöttébb érdekes dolog ehhez a cselhez folyamodni. Csak azt nem értem mikor nekem nyilvánvalóan kétoldali ágyundorodásom van, senki sem segít égbekiáltó fájdalmas nyüszkölési állapotomon. Pedig készen ki vagyok terítve, mint áldozat. Igaz nem akarok egyből baba mártír lenni, ezért is próbálom megoldani a tarthatlan helyzetet, szintén magyarázattal megtoldva. Nos, ha főleg Anya nem tudja mi a nagy bajom, akkor hát töredelmesen elmondom. Ez egy fajta csecsemő és egyszeriben súlyos kisbaba betegség is. Annyira fáj a hosszas fekvés, hogy szinte minden egyes alkalommal ordítanék. Attól eltekintve, hogy mindig szépen kezdem eme helyzet orvoslását fokozatosan önkéntelenül is a felhívás ordításba torkollik. Ezért csak ne vagyok hibás, vagy mi? A kedves Anyuka, Apuka, meg nővéreim, akik már kitanulták a test uralásának csínját-bínját és könnyen veszik az akadályokat nem veszik észre vívódásaimat? Meglehet, elfelejtették ezt a nagy betegséget, pedig az ordítás úgy fogalmazódik meg bennem, hogy a nagy bajok előjele, s én bizony születésem óta gyakran művelem. Nem is csoda, hiszen ugyanolyan gyakran ott fekszem legkeményebb fájdalmamban, kipirosodott orcácskával torkamszakadtából rikoltozva, mert csak annyira van erőm, hogy segítséget hívjak. Eme időszak számomra a teljes végtelennek tűnik. Mindez addig folytatódik, amíg végre feltűnik egy arc, de még akkor sem biztos az ölbe vevés! Hát nem rettenetes? Pedig egyfolytában finomítok a stratégiámon.
   Amikor egyedüllétemben teljesen kikészítem magam, s végre rám szánva az időt hozzám érkeznek látom rajtuk hogy sajnálnak, de kérdem én, akkor mi a francnak dugnak folyton oda bele, ha látják, és főleg hallják véget nem érő szenvedésem? Ez számomra kész rejtély. Biztos nekik is fájna, ha egyik percről a másikra egy ilyen vaszokból nem szabadna kikecmeregjenek, abban százas vagyok.
   De ha már így belefogtam, akkor még millió kis panaszom van. Anya miért is nem tartja egész nap a mellét a számban? Ha néha meggondolnám magam egy-egy slukkot ihatnék belőle. Nem is beszélve arról, hogy nem hajlandó egész nap kézbe fogni és dúdolgatni. S még egy hatalmas szörnyűségre is képes, valami melléhez hasonlító ízetlen, csuszlinak (cuminak) nevezett átlátszó izét bedug a számba, hogy hallgassak. Néha nem is ő követi el ezt a merényletet, hanem Apának nevezett társa, vagy a két nővéremnek becézett lányok. A nagyobbik, aki Ágnes névre hallgat, néha még dúdolgat is nekem csuszlis szájbétapasztás közben valami nótácskákot. Persze ebből kivehetitek, akár számból a csuszlit is, de nem erről van szó, hanem, hogy az Apának nevezet figura keze teljesen, mondhatnám nyakig benne van Anyával együtt, az ágyikós fájdalmam összejátszásában. Finoman szólva, elég sáros ő is ebben a csuszlis az ügyben. Visszatérve Anyára felteszem a költői kérdést: vajon mellőz engem? Ahelyett hogy csak vélem foglalkozna ilyeneket csinál, például, hogy felöltözik, megfésülködik, s kedvére mosogat, főz és takarít és ilyenkor csak se szó se beszéd ott hagy az Ágnes-Zsófia kuckó pusztaságában. Közben abban reménykedem, hogy nem tesz vissza a babaágyba. De sajnos igen. Akkor újból egy opera betétet adok elő, mint egy igazi művész. Hiszen hangom az van, és nem is akármilyen. Ilyen képességekkel, akár valamilyen énekes-előadói tehetségkutatósdit is megnyerhetnék. De ő ettől sem hatódik meg egykönnyen, neki fog enni, foglalkozik a nővéreimmel, akik már maguktól tudnak szabadon futkorászni, s még le is fekszik! Csudálom, hogy nem szenved tőle. Egyszer mondom (csudálkozom), nagyom merész cselekedet!
   Anya egyik szokása a sok közül pelusfigyelés (pelenka meglesése). Mindig résen van amikor becsületesen, de akkor is , ha kicsit megvetem a pelusom matériával. Sajnos úgy cseréli ki, hogy levetkőztet! Hát nem kín? Ha még nem voltatok levetkőztetve nem is tudjátok meg milyen érzés! Ezek után aztán mégborzalmasabb lépésre szánja el magát, felöltöztet! Ez aztán mindennek a teteje! Ráadásul csodálkozik kiborulásomon. Pedig semmi köze a csudálathoz, ez a csóré valóság. Nagyon megfelejtkezett ezekről az igen nyomasztó dolgokról, mert ha érezné, nem követné el, legalábbis irányomban. Komoly és megfontolt agymunka következtében arra a véleményre jutottam, hogy azért teszi mindezt, mert nem képes sitty-sutty varázslattal eltüntetni alólam a pocimból származó fölösleges anyaggal megtelt pelust, s egy másikat helyébe pillantani-villantani.
   Remélem éberen figyeltétek minden egyes mozzanatát az elgondolkodtató türelemmel viselt szenvedésemnek. Rájöhettetek a hosszas és fárasztó küzdelmemre az igazság kiderítése ügyében. Ha egyetértetek vélem, akkor hát nem egy bűnös lélek ez az Anya? Na, azért ne kapkodjunk! Teljesen higgadtan fontoljuk csak meg ezt a kérdést, de a válasz rá nem holnap kell, hanem még ma, s ebben a percben! Belátjátok, az ügy nem tűr halasztást. Mert hogyan gyógyuljak ki a kétoldali ágyundorodásomból, ha folyton oda kerülök vissza?
   Azért másról is szót kell ejtsek. Igaz, van ami eme vádak ellen szólnak, például amikor ölben vagyok, az mindent megér, elszáll az összegyűjtött bánatom, s az ellenem tett bűnök elkövetőinek az összes fekete pontját képes vagyok egy tollvonással kihúzni. A közbe ölbevevő és álomba ringató Apa is jó. De azért nem kell föltétlen bizalmat szavazni neki, mert láttam Anyával, nem is egyszer! Úgy vettem észre ők nagyon egy húron pendülnek, és nemcsak az ágyikós összeesküvésben! Bizony többször hagytak ágyundori, betegségemben fetrengeni, szabadon kántálni, satöbbizni. Mégis, ha Anya helyett ha ez az Apa hozzám jön és ölébe vesz ugyanúgy elszáll minden dühöm, s követeléseimről is rendszerint megfeledkezem. Biztosan kuruzsló. Ha nem is az, de jól érti a dolgát. Anyával szemben másak az igényeim, mert ő van legtöbbet mellettem. A testvérkéimnek nevezett nővérkéim Ágnes meg Zsófia, de főleg Zsófia olyannyira megtudnak putyukálni, hogy attól zendítek bele az ordításba. Amikor meg elszenderedem, és csöndesen szundítok legtöbb esetben nekik akkor szokott fájni a világ. Akkor ők teljes energiával beledolgozva annyira kezdnek ordítva társalogni, hogy megébredvén együtt érzek velük, s akkor együtt ordítunk elég sokáig. Vajon ez a testvéri együttérzés, szeretet meg ilyesmi? Kezdetnek nem rossz. Mindegy is minek nevezi az ember, üvölteni kitűnő, csiszolódnak a hangszállak és erősödik a tüdő.
   Azért egyezzünk meg, mi is az akadálya annak, hogy ölbe legyek 24 órából 48-at? A fentiekben felsorolt érvek akárhogy vesszük mellettem szólnak! Sajnos ameddig eszem, iszom, alszom, bőgök, pisikakálok és hasonlítok, még baj van. De ha én egyszer lábra állok, akkor majd megmutatom magam, de rendesen!

*

Apa porcica megjegyzése Mártonkához

   Mártont figyelve, néha kérnék a csöndes kuckóból, persze Ágnes és Zsófia üvöltései nélkül. Szívesen befeküdnék a kicsi ágyba, s aludnék, ha engednék elég sokat. Az sem bánnám, ha néhanapján ölbe vennének, s elringatnának. A böfiztetés és az élelmezési szokásait, meg a pelus cserét kihagynám. Szerencsésen megtanultam mit kezdjek a testrészeimmel. A csönben való éteri pihenés azért mindenképpen mennybéli lenne. Szeretnék én is egy kicsit enni, aludni és hasonlítani. Nem venném zokon senkitől, ha megengednék.

Borbé Levente
2014, február vége