Karcsi bának hírét messze határon ismerték. Ő volt az igazi keménymunkát végző férfi a faluba. Ha mindenki nem is szerette, legalább tisztelte. Munkabíró képessége, ahogy mondani szokás, vetekedett hat ökörével. Nem is hagyta alább soha. Minden áldott nap korán kelt. A szokásos reggeli tevékenység után elindult a dolgára. Nem számított problémának, ha neki nem akad dolga otthon, segített másnak. Miért is ne. Munka alatt, de szabad idejében sem beszélt sokat, azt hagyta az okoskodókra. Az volt az elve, hogy az embernek a keze kell járjon, nem a lepzselője. Így élte napjait feleségével és négy gyermekével egy darabig. Addig, míg mind a négy gyerek ki nem repült a családi fészekből. Igaz nem költöztek messzire, csak a falu végire, szinte egymás mellé. Ott maradt valamicske föld, ahol inkább lehetett építkezni. Biztonságot teremtve fiainak, mert mind a négy az volt, csendesen éldegélt tovább szorgos feleségével, aki valami betegség folytán meghalt. Szegény Karcsi bá egyedül maradt, mint az ujjam. Búsult is sokat, de továbbra is munkába lelte örömét. Fiai nem sokat törődtek véle, beleültek a készenbe, s azt hitték ezzel minden el van rendezve. Nem kellett biztatni az asszonykákat sem, mert azok se mentek el legalább mosni vagy takarítani őhozzája.
Karcsi bá egyedül kellett elintézze a dolgait. Nem is panaszkodott ezért egy dekát sem. Úgyis jól telt neki mindennap. Nem fogadta el azt a kis alamizsnát, amivel hébe-hóba saját gyermekei ki akarták szúrni a szemét. Mindig azt mondogatta - inkább maradjon az onokákra. Na, azokra se nagyon maradt, de mindegy a hegy, ha már mászni kell. Egyedül megöregedve lassan erejét vesztve töltötte napjait. Itt is fájt, ott is fájt, de munka nélkül mégsem tudott meglenni.
Egyik nap újból változás történt életébe, amire nem is számított. Körülbelül olyan volt, amikor kiszemelte magának áldott feleségét, vagy a gyerekek születése, és ide tartozik a szomorú haláleset is. Egy kutya állított be az udvarára. Nagyon csapzott és girnyác volt. A lélek már lassan hálni járt belé. Gyorsan megetette, amilyen élelem éppen csak keze ügyébe került, mind oda akarta adni. De szegény kutya nem bírta a sok elemózsiát. Napok teltek belé, amíg felépült. Attól a perctől kezdve sohasem hagyta el Karcsi bát. Mindenhová ketten mentek. A falu népe is viccesnek találta. Mivel a falutól vagy fél kilométerre lakot és a faluba volt dolga, vagy annak a végibe, egészen végigmasírozott rajta. Az emberek sokat szórakoztak rajta. Nap, mind nap egyre gyengébb lett, de volt, aki megsajnálta és segített rajta. Mindig adtak munkát neki, ne érezze azt, hogy ingyenkenyéren él. A gyerekei pontosan ebben az időben felköltöztek a városba, csak az egyik nem. A házukat nyaralóvá alakították át és csak dinom-dánomozni tértek haza. A faluba maradtnak a kisfia, aki szintén a Karcsi nevet viselte, többször meglátogatta az öreget, ahogy a menye szokta mondani. Azért küldték nem-e lett valami baja. Egy idő után Karcsika nagyon megszerette a nagyapját. Nemsokára hárman lófráltak.
A hetvenedik nyara is könnyen eltelt, az ősz már nyűgösebbnek bizonyult, a téltől félt. Már mindennapot áldásnak fogta fel. Szerette volna megérni a tavaszt, még egyszer láthassa virágba borulni a mezőt, és teli látni a háztetejét ékesítő gólyafészket. Mint mindig egyedül indult el az erdő felé fát készíteni télire. Csípős szelek jártak. A kutyája követte. Össze is gyűjtötte télire a tüzelőt, amennyit csak kell. A szekérre elég rosszul rakta fel, mert a lánc kibomlott és a fa mind rá omlott. Kutyája nyivogott mellette. Aztán felpattant, s a falu felé vette az útját. Hamarosan beért és Karcsikát kereste. Karcsika először azt hitte, hogy éhes és kenyeret, ezt-azt adott neki. Minden alkalommal a kutya a szájába vette és eltűzött az erdő felé. A gazdájának vitte az ételt. Karcsi bá nem tudott kivaszkalódni a ráguruló fák alól, de a keze szabad volt. Evett a kutyahozott ételből. Estére megérkezett Karcsika is kutyával. Később a fia is, hogy hírt kapott. Betették a városi korházba nyögődözni. Az egyik lába eltört, gipszbe rakták, s hazavitték, mert nem bírta ott. Karcsika továbbra is ott volt minden nap. Csak sajnos ő is lebetegedett, valami megfázástól felugrott a láza. Kedves kutyája nem hagyta el, ugyanúgy szaladt Karcsikához, aki az ablakból dobott ki ételt. Az öreg a kutya szájában cipelt, Karcsika jóvoltából származott kis alamizsnából tengette az életét. A fia meg a menye, mindig hergelődtek ki vigyen élelmet neki. Azon a héten egyszer mentek el és letették a hetes élelmet, de ahhoz Karcsi bá nem nyúlt. Akkor vették le lábáról a gipszet is. Egyik este elfelejtett begyújtani, nagy hidegek voltak. Szegény megfagyott. Kedvenc kutyája nem akarta elhagyni. Karcsika fedezte fel, mikor újra felépült, de már négy napja halott volt a nagyapja, s mellette a kutya is.
Eljött a temetés napja. Minden gyereke úgy üvöltött, bőgéssel tarkítva, mint a kiéhezett farkasok. Aztán jött rögtön a vagyonon való marakadás. Ugye a temetőhöz közel volt az apjuk háza fent a dombon. Ahogy marakodtak, hirtelen beborult az ég és villám csapott a házba, amelyik pillanatok alatt szemük láttára leégett. Csak a gólyafészket nem bántották a lángok. Karcsika azt felrakta házuk tetejére.
A ház helyébe tavasszal egy fenyőfa csemete nőtt ki, de senki sem merte bántani. Sokan mondták a faluba, hogy ott látják a holdvilágnál az évről évre cseperedő fenyőfa törzséhez támaszkodva az öreget és kutyáját, ahogy megosszák az eleséget egymás között. Ha egy gazdag jár arra felé, szigorúan ránézve azt mondja Karcsi bá - Kucoriságodba ne osztogass alamizsnát! Ilyenkor, akinek szól, eszevesztve fut el, ha lehetne ki a világból. A fát azóta sem meri senki kivágni. Tanúság fájának nevezték el.
A gyerekei tanultak a dologból, azóta, akin tudnak segítenek, s nem osztogatnak alamizsnát sem koldusnak sem másnak.
Vége
Szómagyarázat
Bá - Bácsi
Lepzselője - Szája
Készenbe - Ebben az esetben az elkészített házba
Őhozzája - Hozza
Onokákra - Unokákra
Girnyác - Sovány
Ingyenkenyéren - Ingyenélőnek szokás mondani
Dinom-dánomozni - Mulatni, szórakozni
Kivaszkalódni - Ebben az esetben kikelni
Nyögődözni - Lábadozni
Kucoriságodba - Zsugoriságodba
eszevesztve fut el - Ijedten elszalad
Borbé Levente
2006-02-08