Akkoriban születtem, mikor még nem léteztek évszakok, éjjelek és nappalok. Akkor volt fény és világosság, akkor virágzott a cseresznyefa, akkor lehetett aratni, és akkor volt jó pihenni, amikor csak akartam. Mások is így voltak véle. Nem kértünk, nem követeltünk egymástól semmit sem. Kinek mi hiányzott kiegészítettük s boldogan éltünk, anélkül, hogy tudnánk mi a boldogság.
Mert valójában, ha valamit meg tudunk határozni, akkor mindig az ellenkezőjét is tudjuk állítani. Bizonyos esetekben egyik a másikat nem egészíti ki, csak akkor, ha elpárolognak és eltűnnek a messzi, kitudja milyen ködben. Példa erre a jó és a rossz fogalma. Egymás nélkül nem létezhetnének. Kimondottan, akkor tudjuk mi a jó, ha tudjuk mi a rossz és fordítva, vagyis ha eltűnnének, valami más helyettesítené, amely felülmúlja magát a kellemes és kellemetlen szenvedést és szenvedélyt. Nem más, mint maga a boldogság, de amint említettem csak akkor létezik, ha tudjuk mit is jelent, ha elmúlik. Helyében lépnek olyan elemek, amelyek felhívják a figyelmet arra, ami már letűnt és hiányzik, valahol itt jelenik meg az idő. Az idő elhozza mindazt, amit meg kell tanulni, hogy újra abba az állapotba lehessen kerülni, ahonnan hajdan elindult az ember. Aranykorként is emlegetett valamikori történést, talán egyszer utol lehet érni. Akkor, amikor szintén magától értetődő lesz a világ rendje, s akkor újra felszívódik minden, de ott fog élni legbelül elsősorban a lélekben, a szívben és az agy bonyolult tekervényes szövevényeiben. És már követhető lesz a tudatban az egyensúly megőrzése.
Igazából nem is a világ természetéről és dolgairól szeretnék beszélni, hanem arról, miként változott meg az életem egy rögeszme útján, amely elvesztette természetességét és önző módon többet akart, mint a puszta lét tisztasága. A tudás lépett helyébe, lekörözve a lélek szépséges álmait. Valóban szükséges-e mindaz, ami előhozta az időbeni történést e kerek földön. Azt is lehetne mondani, hogy nem. A részbeni igazságok kiemelésével, s annak variációival megteremtett illúzió, kultúrát szült, a kultúra követhető történelmet, amelyben lobbanásként tört elő a rendszer és meghatározás, mert valamiféleképpen az egyeztetés útjára kellett lépni, hogy legalább felidézhetővé váljék a hajdani élet mása. Hasonlatosság volt bennük, de halvány mását mutatja annak, amelyben belefér mindaz, amit most csodás álomvilágnak nevezünk. Mégis érdemes fenntartani azzal a világgal a kapcsolatot, amelyből valaha elindultunk, amelyben valaha születtünk. Lehet hívni újjászületésnek, reinkarnációnak, vagy éppen a gének játékának, de a lényeg ugyanaz marad. Afféle lényeg, amely túltesz az előbb említett részigazságokon, s amit nem lehet kimondani, csak érezni, annyira tökéletes.
Valahol itt kezdődik el történetem. Pontosan ott, ahol átléptem a tökéletesség kapuját, megismerni vágytam a tökéletlenséget, ami egymagában, bizonyos helyre, esetre, személyre szabva szintén tökéletes, de összesre nem az, esetleg általában. Általánosság is csak elenyész egy idő után, mert nem maradhat fenn olyan dolog, ami nem örökérvényű. Mégis szépségében néhány eszmét, dolgot érdemes megőrizni, mert gazdagabbá tesz, s lehet egy idő után időtlent kovácsol belőle a létrehozója, s annak közvetítője. Éppen ezért választottam azt a magamnak kinézett világot, amelyben újjászülettem, mint halandó.
Furcsa volt az ébredés. Meztelenül érkeztem abba a világba, amelynek már volt története, ahol az évszakok követték egymást, s ahol éjjelek és nappalok váltogatták egymást. Ebben pedig nincs semmi furcsaság, mert ez a meztelenség maga a tisztaság, a kikelet. Ugyanolyan, mint kikeletkor a vakító fehér hó, amely olvadásnak indul. A fehérség tisztaságát megőrizve jelképesen folytatva színében éri el célját a hóvirág.
A hegyek melyek zordon fenyvesekkel vannak beborítva, örökzöld színűkben pompázva értésére adják az embernek, van, ami nem változik. Még az évszakok játéka is körforgást ír le, ami szintén nem változik. A változás csak akkor lép fel, ha valami félre síklik, így vagy úgy, a tény maga meg szinte mindegy.
Rám köszöntött egy új élet, egy egészen más, mint azelőtt, amelyben szerepet kapott a kíváncsiság, a felfedni és felfedezni vágyás. Érkezésem előtti állapot nyugtatóan hatott, mintha egy kapu előtt állnék s várakoznék hangulata érintett meg, nem feledve azt a világot, amelytől elbúcsúztam, s ezúttal történelmet írtam önmagamról. Valami megtörtént, valami volt, valami előtt állok, mert, ha akarom, ha nem valami készülőben van, valami lenni fog. Így kerültem bele az "idő fogságában". Régi világom még egy darabig pislákolt a hátam mögött, s úgy tűnt el a semmibe, mintha nem is létezett volna. Most már izgatottabb lettem, miért is ne. Talán a várakozás tette érdekesebbé az eljövendőt. Angyali szárnyakon berepültem a kapun. Aztán egy örvénybe érkezvén elvesztettem kölcsönkapott szárnyaimat. Egyre világosabb lett körülöttem minden, de nem láttam semmit, csak azt a hangot ismertem fel, akivel szövetkeztem kapun belől. Szép volt és kedves. Csodának mondogatott, s gyöngéden ölelt magához, védve attól a világtól, amelyet végig fogok táncolni egy életen át. Biztonságérzetet kaptam tőle, s jól esett a szeretet, amely harmóniát teremtett köztünk. Anyának hívta mindenki védőmet, néha megbecézve édesanyát mondtak rá. Bárhogy is hívták én voltam a szeme fénye. Csodálkozóan kutattam magamban e tény állapításának lényegét, abból indulván ki, hogy nem sokat látok, de ennek a jelképnek forrását a szívem környékén találtam meg, s boldog voltam, mikor éreztem hatását. Lassan, de biztosan elindultam egy tapasztalatlan helyzetből a tapasztalás felé. Számomra egyféle tudatlanságnak számító illúzióhiányt jelentett, melyet ez a világ, amelyben belecsöppentem felépített magának. Sok idő eltelt mikor végre látni kezdtem a két kis fekete szememmel, de kevésbé tudtam, az igazi látás belülről fakad, s megteremt egy olyan világot, amelyik csak az enyém, de megoszthatom másokkal is, ha elfogadják.
Megéltem a kikeletet. Ugyanúgy ahogy a magas hegyekről olvadó hólé gördül be érként, csermelyként egymásba ömölve patakként folytatva útját az igazi patakig, én is kezdtem élni életem. Mintha az ablakról elkapták volna a sötétítőt, s aztán a függönyt, látásom napról-napra erősödött a halvány fényektől, a ködösön keresztül az élesig. Valamilyen erő hajtotta bennem a megismerést. Felébredtem, mint az áldott természet, és fokozatosan egyre többet mozogtam, s egyre többet vettem észre a körülöttem lévő világból. Mászkálásom, akár a rozsdabarna táj fokozatos élénkzöldre történő váltása gyorsult fel bennem. Ahogyan sarjadva magaslott a fű, úgy próbáltam minél magasabbra kapaszkodni, míg végül sikerült talpra állnom. Érdekes volt nézni a világot ablakon át, vagy ahogyan cipelt édesanyám, de többre vágytam, erősebbé vált bennem a megismerés és felfedezés ösztöne kis tudatossággal elegyítve.
Mikor útnak eredtem a nagyvilág felfedezésére, még gyerek voltam. Édesanyám attól félt nem vagyok túl erős, de tudta, hogy életemet a megismerésnek fogom szentelni a felismerésen túl, hogy helyet kapjak ebben a világban, amiben beleszülettem. E világban szinte nélkül mindenki gyerekként indult útra és felnőttként tért haza, azaz állapodott meg.
Magam mögött hagyva ajándék otthonomat, nekivágtam a nagyvilágnak. Előttem volt észak, s hátam mögött néhány év, ami nem egészen a tapasztalatról szólt. De amit tapasztaltam, arra mindig is büszke voltam. Magam előtt láttam a kis kristálytiszta csörgedező hólét, amint a nap megcsillantja sugarát benne és visszaverve ékkőként beragyogja környékét. Felidéztem a hófoltos domboldalakat, amelyek egyre tarkábbra festették a tájat. De sokat jelentettek a füstölő, gőzölgő havasok is, melynek bércein és lentebb is zavartalan komolysággal álltak a fenyvesek.
Vándorlásomnak első pár lépésében benne volt a félsz, néha még hátratekintettem, de senkit nem láttam az ablakba, már lekoptak onnan a figyelő szemek. Magamra hagyatkozva, batyuval a vállamon, néha-néha megtorpanva haladgattam előre. Tudtam nincs visszaút, és az is megfordult a fejembe, szégyent hoznék kedveseimre. Talán az utóbbi gondolat bátorított a továbbhaladás meggyorsítására. Még egyszer hátra néztem, s a hatalmasnak tűnő kőház egyre kisebb lett, összement a távolság adta trükkjében. Jó volt látni, ahogyan füstölög a kéménye. Nem messze a kéménytől nemrég hazaérkezett gólyák foglalták el a helyüket. Igen, szerre kezdtek érkezni e tájra a vándormadarak. Füsti fecskék röpködtek körülöttem. A fák rügyei kipattantak már, zsongtak-dongtak a legyek, s megmarad hófoltokon virgonc pókok szaladgáltak. Egy-egy bokor tövében előbújtak az avarból kíváncsiskodó hóvirágok, felcserélvén az egyre zsugorodó hófoltokat. Játszani támadt kedvem az egyre élesedő napba öltözött tájban, de nem sok erőm volt hozzá, inkább lepihentem az erdőszéli közeli avaron. Felfele figyelve kémleltem az eget, kedves dalocska jutott eszembe, melyet a szellő susogása idézett fel bennem, amint megcibálják a bokrok ágait. Néhány felhőfoszlány lomha könnyedséggel úszott az égen, néha eltakarva a napocskát. Olyanná lett a táj, mint villanyoltás után, hirtelen láthatatlan lett a látható, s időbe tellett, mikor újra körvonalazódtak a környék szépségének éltető színeiben burkolt világcsend.
Mire magamhoz tértem már késő délután lehetett. Egy száraz botot találtam. Arra támaszkodva vágtam neki az útnak, amelyet nem jelöltem ki még magamnak, csak vitt a lábam vitt, ki tudja merre. Egyre magasabbra törekedtem a patak folyását követve fölfelé. Némileg nyugtató hatást gyakorolt rám izgékony természete, amint átbucskált köveken, dombokon-völgyeken. A fenti táj egyre hűvösebbé vált, s hasonlított arra, mikor megszülettem, de igazából ott is már a kikelet szava érvényesült, teljes pompájában és erejében nyilatkozott meg. Elértem az erdőt, már nagyon elfáradtam, s szél is erősebben fújt. Szerencsére betérve a rengetegbe minden csöndessé változott. Imitt-amott egy-egy kisbocsot láttam előtotyogni édesanyjukkal, róka koma igyekezett lompos farkával valamerre, én pedig továbbra is haladtam előre. Már sötétedett, mikor kiértem az erdőből, s felkapaszkodtam a hegy ormára. Túloldalon egy falucskát pillantottam meg lent a medencében. Közelben egy jókora faház díszelgett. Nem tehettem mást bementem esti szálást kérni. Már sokan összegyűltek ott, hasonló sorsúak, mint én. Nem társalogtunk, csak a legfontosabbakat jeleztük egymásnak. Az irányító szerep is egy gyereknek jutott, de szinte fölöslegesnek mutatkozott, hiszen mindenki megtalálta a helyét. Rendteremtő gének ivódtak bele a kedves sorstársaimba is. Hamarosan nyugovóra tértünk, hogy holnap kipihenve könnyedén nekivághassunk útjaink folytatásához.
Cudar volt az ébredés. Nem nagyon akaróztam felkelni, pedig muszáj hangulat uralkodott. Egy öregember több méteres szakállával útbaigazította, mindazokat, akik sehogy sem óhajtottak elindulni. Sor került rám is.
- Kis emberke, neked kelet felé ildomos indulni, aztán nyugat felé, de a rákövetkező kereszteződésnél újból keletre.
- Nem értem.
- Nem is kell érteni, mire megérkezel megérted.
Komolyabban ránéztem, s többet láttam benne, mint négy évszakos életet.
- Min töröd a kobakod kisapám?
- Mintha kísértetet látnék.
- Van valami benne. Mi felügyelők az életünket egy kicsit továbbéljük, mint általában. Igen. Ez egyfajta büntetés mindazokért, amiket nem tudtunk megvalósítani, inkább sajátmagunk elódáztuk, sőt bebizonyítottuk állításunk hazugságát, hogy igaz.
- Megdöbbentő.
- Nem egy cseppet sem az, te is kerülhetsz ugyanebbe a kátyúba. Ha már ide születtél, addig nem tudsz búcsút mondani e világnak, míg nem jutsz révbe, úgy ahogyan elvártad eleinte magadnak és mások is úgy nem gondolják.
Kérdően néztem rá, kevésbé értettem beszédét. Kicsit úgy éreztem, mintha egyfajta hablatyolás lenne, pedig, később kiderült, teljesen kézzelfogható és közérthető elmélkedésről volt szó.
- Most indulj, ne mind morfondírozz, mindent idejében jó megtudni, sem később, sem hamarabb.
Félretettem okoskodásomat elindultam a kijelölt úton. A már el haladott sorstársaim szinte patakként ömlöttek le a hegyről. Egyelőre nem akartam vegyíteni. Egyedül vágtam neki az útnak, vagy legalábbis követtem, csöppnyi kedvem sem akadt mással találkozni. Inkább magamba szívtam a kikelet zamatos illatát. Valahogy ellágyított az ég kéksége, boldogságot éreztem magamban, szinte táncra perdültem egyedül. Lejjebb érve már nyíltak virágok. Hófoltot utánzó hóvirágot felváltotta az ibolya és a többi gyönyörű tavaszi üdvöske csapat. Ahogy így elvoltam magammal két "vélem egykorú" jött felém. Nem tudtam, de már nem is akartam "kibújni" a találkozás elől. Ők is vidámaknak tűntek. Hármasban játszadoztunk a kék ég alatt. Esténként bebújtunk egy-egy útszéli vándoroknak fenntartott házikóban. Enni nem sokat ettünk. Ami csak éppen akadt. Legtöbbször növényt nyersen, vagy a házikókban, ami éppen elő volt készítve számunkra. Néhány gyökeret, lapit, zöldséget, gyümölcsöt, meg miegymást falatéroztunk. Nem is volt igazán szükség rájuk.
Mindegyikünk felidézte a családját szabadidejében. Pár percre a családtagok is részt vettek a mi életünkben. Legnagyobb boldogságot édesanyám szerezte, de örültem a többieknek is. Édesanyám ellátott csodásnál csodásabb tanácsokkal. Persze, amíg nem éreztem a súlyát, nem sokat törődtem véle.
Játékaim, cimboráim és a kis találkák családommal egyfajta tapasztalatot nyújtottak, de mégsem fért meg bennük a komolyság. Gyerek lévén, mind eljátszódtam, azokat a komolynak nevezett dolgokat, amelyeket a felnőttek diktáltak útón, útfélen. A játék hasonlított kedélyállapotomhoz, akár a kikeletet követő bolondos időszak. Hol havazott, hol esett az eső, hol sütött a nap, hol borongós lett az égbolt, és ezek variációi tarkították a természet szeszélyességének kiszámíthatatlan valóságát. Mikor esett, vagy már esett, szerettem kártyázni sorstársaimmal, de háborúzni is. A háború egyfajta futkorászásos vidámságként zajlott, némi földre eséssel, ha eső után felszáradt a föld. Tanulni, kimondottan a napi eseményekből tanultunk, főleg azoktól, akiket megidéztünk. Időnként felcseréltük őket, egy-egy kíváncsiskodó dumára.
Ami teljesen megérintett, az egy nagytudó mesternek szavai voltak. Akkor értettem meg igazán éltem lényegét e földön. Majdnem hanyatt vágódtam e dolgok hallatán. S mivel jó ideje úton töltöttem napjaimat, inkább jobb szerettem a pihenést, pedig kamaszodni kezdtem.
Másutt, más helyen, fordítottja szokott megesni, hallottam e dolgokról úgy hírből. Ebben az időben legtöbb kamasz világgá szeretne indulni, tüntetve! Inkább hagyjuk azt, mert kevésbé értem. Térjek vissza arra a dologra, amelytől majdnem hanyatt vágódtam. Az illetővel mikor először összekoccantam már éreztem furcsaságát lényében. Nem kellett kérdezzek, ő készségesen válaszolt, belelátván gondolataimban.
- Kedves életutas, kíváncsiskodásod nagy része elszállt, mint a lepke a reggeli verőfényben. Hol megjegyeztél valamit, hol nem. Igaz, a lényeg legtöbbször azon van, amit képesek vagyunk megjegyezni. Most eljutottál a belső utad olyan szintjére, amellyel választás előtt állsz. Ha valaki választás előtt áll jobb tisztába lennie néhány aprósággal.
- Aprósággal? Néztem egyfelé, mint, akit váratlanul fejbeütöttek.
- Igen, aprósággal, vagy legalábbis, annak is lehet nevezni. Ez egy érdekes föld. Mindenki, aki nem egykorú véled legalábbis néhány nap eltéréssel, szembesülnie kell ezzel-azzal. E szembesülés alól kivételt képeznek az irányítók, azok egyféleképpen nem is léteznek. Vagyis illúzióként jönnek elő, lehet, vágyaid követelik, de vannak olyanok is, akik kicsit visszajárnak, hogy segítsenek az eligazodáson. Minél idősebb leszel, annál evesebbet találkozol majd vélük. Vagyis illúzió adta képek, mert a felnőttek és akármilyen korosztály korántsem létezik köztetek. A segítség mindenáron elkel, s boldogulást hoz nektek.
Most már megelőztem eszmefuttatását, csak azért, mert nem vártam meg teljesen mondókája végét, kicsit önkéntelenül futott ki a számon. Bántam forma, mert így is-úgyis válaszolt ő.
- Hogyan kell éljek, ez megszabott dolog?
- Ne se törődj. Nincs szó bonyodalmas szövevényes, titokzatos meghatározásról, ahogyan közületek legtöbben sejtik. Egyszerű és velős. Kövesd a természetet. Igazodj az évszakok váltakozásához. Szeresd, ami kitisztult és nem, ami zavaros. Tegyen boldoggá a hétköznapok varázsa. Ne próbálj jégesőből napsütötte perceket csinálni. Legyél büszke művedhez. Sose próbáld meghazudtolni magad. Inkább győződj meg arról, hogy helyes, amit cselekszel, magaddal és másokkal szemben is. Ez úgy nagyjából elég.
- Nagyjából?
Nem tudtam, hirtelenjében mit tegyek. Rám mosolygott jóságosan. Én meg továbbálltam. Elindultam utamon. Hozzám szegődött egy lány meg egy fiú, hárman meneteltűnk árkon-bokron át. Kiderült, ők ketten testvérek. El-elbolondoztuk az időt, s nagyon örvendtünk, hogy együtt lehetünk, de azt is tudtuk, hamarosan meg kell állapodjunk. A sok terefere séta után mégis révbe jutottunk. Találtunk egy kis falucskába, két takaros házat. Az egyikbe beköltöztek ők, a másikba meg én. Sok dolgom akadt. Helyre kellett pofozni az aranyos kis házat, oda bizony elkelt a segítség. Első napokba sokat eset az eső, inkább benn igyekeztem rendbe rakni. Tavasz nem telet el egészen, de szinte húsz esztendőnek számító időszak elillant, mint a reggeli pára a kibontakozó napsugár biztatására. Lassan kitisztult az égbolt, nekiláthattam a mindennapos tevékenységnek kerten belül. Fákat, virágokat, meg zöldséget ültettem, legyen a későbbiekben egy kis harapnivaló. Imitt-amott megnyestem a gyümölcsöst, egy-egy vadóc ágat lecsípve. A kertben gyönyörködtem naphosszat. Egyre szebb lett. Néhanapján kimentem a közeli hegyre, s onnan néztem be a csodálatos völgybe, ahol meghúzódott a falucska. Egyre zöldebb lett minden, s lassan már látszódtak az első fáknak koronáin a virágok, ahogyan szinte éhezve figyelik a napfényt, rózsaszínben, fehérben, sárgában és ki tudja milyen színben készülődve-öltözve. Elbambultam a természeten, magamba szívtam a közeli dombok virágillatát, miközben hallgathattam a méhek, bogarak dongását a levegőben. A lepkék égi tánca szendergésre biztatott, szinte minden egyes alkalommal, de tudtam, tennem kell a dolgom. Valahogy befejezem a házat kívülről is.
Neki is kezdtem a külső munkálatoknak, de szinte óhajom belső hangjára érkezett át hozzám a két testvér, aztán mások is, akik a környéken laktak. Örömömben majdnem kibújtam a bőrömből. Fokozatosan haladtam a munkával, mivel másoknak is eljártam segédkezni. Néhány nap különbséggel az öregedő falucska új pompájában díszelgett. Káprázatos jelenségnek tűnt az egyre erősödő napsütésben.
Annyira belejöttem a mindennapi dolgokba, szinte abba sem tudtam hagyni. Dolgoztam keményen, akárkinek. Végül is, sorstársak voltunk, s az egész tavasz leszámítva néhány bolondériás időszakot gyönyörűen lüktetett, akár a bennünk lévő életerő. A munka befejeztével, volt idő többet összejön és még többet tátongni. Minden jött magától kevésbé rendeztük meg dolgainkat, nem tartottuk fontosnak. Mégis rengeteget tudtunk lógni együtt. A falucska élete felpezsdült. Mindenféle bolondériás mókázás új helyet foglalt el a hétköznapokban.
Nagyon lebegtetett a tavaszutó hangulata. Testemben, lelkemben beleborzongtam, hogyha egy széplányt megláttam. Főleg a szomszédlányt. Aztán főleg nélkül csak a szomszédlányt. Meg voltam babonázva jelenlététől. Nem tudtam menekülni tőle. Mikor nem sikerült közelébe férkőznöm nagyon elborult a lelkem, úgy, ahogy az égbolt teszi felhőt összegyűjtve egy kis zivatarra. Többször is megesett, de nem tudtam magamon uralkodni. A májusi záporok belsőmben sem tartottak sokáig, de szenvedélyesen, vadul, fájdalmat nem kímélve söpörtek végig. Aztán újra kisütött a nap, mert éppen szívem választottja kitárta kisablakját, s két muskátli közé felkönyökölve figyelte a madarak csicsergését. Néha egymásra pillantottunk. Ő pironkodva elkapta tekintetét, de azért egyből nem ment be a házba. Elhatároztam magamba, nem mehet ez így tovább, a tettek mezejére lépek.
Odaléptem. Nyíltam kezdtem udvarolni neki. Testvérének semmi ellenvetése nem volt. Elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Volt nagy dinom-dánom, volt nagy hepaj és öröm. Meghívtuk a szülőket és mindenkit, akivel találkoztunk az életünk során. Maga a lagzi nem tartott sokáig, mert a faluban menetrend szerint mindenki megnősült, vagy férjhez ment. A tavaszutó és a nyárelő lakodalmas hangulatban zajlott.
Ebben az időszakban valahogy kevesebbet esett az eső, s azt is legtöbbször éjjel tette, bizonyosan megkímélte a mindennapossá vált fontos életbevágó ünnepünket. Néha megesett egy-egy zápor, ami felkavart hegyet-völgyet. A föld összeért a földdel, de amilyen dérrel-dúrral érkezett, ugyanolyan hamar elszállt. A mezőket, erdei tisztásokat tarka virágszőnyegek borították, az egész falu gyümölcsfáival úgy nézett ki, mint egy virágcsokor. Most már kedves feleségemmel, annak testvérével és kedvesével mászkáltuk a hegyet, kémleltük a vidéket, s nagyon boldogoknak éreztük magunkat, ennyi szépség láttán. Áldott életnek hittük minden percét, annak, amit megéltünk.
Nem késlekedett a nyár sem. Egyre nagyobb forrósággal rukkolt elő. Izzott az ég és föld egyaránt. Hajnalba keltünk, s végeztük mindennapi teendőinket, úgy sokkal könnyebbnek tűnt a munka. Délbe és koradélután a lazítás óráit éltük át. Estefelé újból kimerészkedtünk otthonainkból, elvégeztük a hátralévő munkálatokat. Mezőre ritkábban jártunk ki. Annyit esett, hogy elegendő legyen a megmaradásra. Legfontosabb tevékenységnek azért a munka számított, s még az esti összejövetelek, ahol kibeszéltük azt, hogy honnan jöttünk és hová tartunk. Mindenkinek létezett egyfajta elképzelése e kérdésekre. Egészen érdekes elméletek születtek. Egy része úgy tudta új segítőtársaitól, visszajárva e világba, hogy létezik olyan hely is, ahol négy évszak nem egy emberöltő, hanem annál sokkal kevesebb, de mégis több. Azért kevesebb, mert ami megesik itt egy évszak alatt, ott körül belől hússzor ismétlődik meg a négy évszak. Azért több, mert mindig meglehet ünnepelni azt az időszakot, ami megtörtént négy évszak alatt. Itt pedig, csak akkor van ünnep, amikor tavaszelőn megszületnek, aztán tavaszutón és nyárelőn összeházasodnak, valamint, amikor szüretelnek és télen mikor búcsúznak ettől az élettől továbbhaladván egy másik helyre, azaz egy másik világba. Persze ezen kívül más világokról is lehetett hallani, de engem csak az előbb említett ragadott meg igazán.
A beszélgetéseken kívül sokat kirándultunk messzi tájakra is. Legalább meglátogattuk a szomszéd falvakat és városokat is. Hasonlóan éldegéltek az emberek. Hasonló sorsokkal. Az egyik városban hallottuk azt a hírt, hogy abba a világba, amelyet kiválasztottam magamnak, vannak öregek is, fiatalok is, gyerekek is egy időben, sőt a gyerekek akkor születnek, amikor betervezik a szüleik. Roppant furcsának és zavarosnak tűnt az egész. Valahogyan nehezen tudtam megemészteni, úgy tűnt, mint egy hatalmas rendetlenség lenne abba a világba. Inkább többet figyeltem a páromra, s magára a kirándulás jó kimenetelére. Inkább a természet szépségével törődtem. A tavakkal, a folyókkal, a csobogó patakokkal, az erdei tisztásokkal, az állatokkal, amelyek ott körülöttünk ugrándoztak, és természetesen az éjjel égbolt gyönyörűséges csillagaival és holdjával.
Egyik alkalommal, mikor az eget kémleltük derült ki, hogy mindenki mást lát az égen, ugyanakkor és ugyanott. Hogy lehetséges? Morfondíroztam magamban. Sokáig nem kellett törjem kiskobakomat, szikraként csapott le előttem egy árnyalak, egyesek szellemnek nevezik, nekem szinte mindegynek tűnt ez a fele. Jól kinézte magának, mikor maradok néhány percre egyedül, az biztos.
- Látom a bensődben nagy harcok folynak.
- Mik folynak?
- Kedvesem, nemcsak egy patak folyhat, hanem más is. Elnézést mindig elfelejtem, hogy nem magától értetődő itt felétek az, amire csak úgy gondolok.
- Miért?
- Hát azért kedvesem, mert jómagam világok közti kapcsolat szellemecske vagyok, de ebbe ne mélyedjünk bele, semmi értelme. Neked most nem ez a fontos.
- Így van!
- De mennyire. Milyen határozott tűzrőlpattant csórócska vagy, ez igen. Nos, egyszerű, de nagyszerű a megfejtés, amin morfondírozol. Minden egyes egyszeri évszak világában született emberi lény betekintést kap fokozatosan abba, ahová képzeletbéli vágyai vezérlik, vagyis a segítők által elmagyarázott lehetőségek közül tudatosan, vagy tudattalan kiválasztott magának.
- Mégsem értem, hogyan lehet kiválasztani?
- Hozza a természeted, szinte rá van írva az arcodra.
Mielőtt meglepődtem volna komolyabban, csak hűlt helyét találtam. Pedig néhány kérdést még tartogattam a tarsolyomban. Nem számít ez is haladás, gondoltam magamban. Egy biztos, az ezt követő események után egy csöppet sem döbbentem le, ha valaki, hat napot vagy tíz holdat látott az égen.
A nyár közepe egyre tikkasztóbb meleggel lepett meg. Szinte olvadtunk tőle. A szöcskéknek kiváló bulinak számított. A hegyről nézve egészen kivehetővé vált a lekaszált domboldalakon sarjadó sötétebb zöld árnyalatú, (a tavaszhoz képest) alacsony fűtenger. Kaszálók mellett már a gabona kalász színt váltott, egyes részek már aranylóra váltottak, felfele haladva a legelőkön bizony már régóta aranysárga fűszőnyeg lebegett a nyári szélben. Sáskáktól, tücsköktől, bogaraktól egyre hangosodó világba pottyant ide az ember. Ha csendre vágyott valaki és hűvösre, akkor az erdőt választotta. Ott is lehetett hallani néhány madár csirikolást. Egy-egy vadállat csörömpölését, de a kisfalui és környékbéli madári és bogári zenebona, s főleg a legelői élmény után szinte áldott csendnek számított.
Ami feldobta a kedvesemet az a virágszedés volt. Nos, a virágokat gyökerestül szedtük ki a földből. Azokat elültettük a kertben, szintén ugyanolyan körülményt teremtvén nekik, mint eredeti származási helyükön, amilyenekben éltek. A kertecskénk e szegelete, egyre inkább hasonlított a szemközti dombokra és azt ezt követő hegyre. Büszkéknek éreztük magunkat, a falu csodájára járt. Egyesek a virágszedés nagy mesterévé kiáltottak ki. Természetesen, ha letűntek, vagyis elhervadtak, nem dobtuk el őket. Próbáltunk melléjük ültetni másokat is. Netán kinyílt egy virág, amit nem is mi hoztunk be csak úgy, igazi ünnepnek számított, aznapot megkoronázta jelenlétének pompájával.
A tikkasztó hőséget semmi bevezető nélkül egy igazi hosszantartó nyári eső követte. Három napot úgy tekerte, mintha dézsából öntötték volna. Egy hétig esett, már azt hittük nem lesz vége, pedig véget ért. Utána nagy pára, hegyek között ködfoszlányok szálltak fel a levegőbe. Völgyekben felgyülemlett víz szinte tengerként hullámzott. Szerencsére a falut nem érte el, dombra épült, de körülötte köröskörül víz borította. Most már bejött miért hívták őseink Szigetfalvának. Hát ilyen esetben mit is tehet az ember, kiment pecázni a falu végére. A mindennapi betévő falatok, szinte terülj-terülj asztalkámként működött. Lassan, de biztosan húzódott vissza a víztömeg. Pár nap alatt kisebb tavacskára zsugorodtak. Volt, ahol a termés a víz alá került, de, amikor teljesen felszáradt minden, ugyanolyan hegyesen álltak, mintha nem történt volna semmi különleges vélük. Pedig egy része a víz alatt dekkolt a halak és békák lakhelyének paradicsomába.
Az árvizet követő napok egyre hűvösebbek lettek. A forróság elszállt, a meleg még maradt. Sokkal nyugodtabbra zsugorodott természetem jelezte, hogy túl vagyok az élet delén, ahogy mindenki ezen a földön. Emlékeimet számba véve érdekes múltbéli képek maradtak meg agytekervényeimben. Tudtam életem egy vizsga a továbbfolytatásra. Testem is megváltozott, már nem tűnt annyira erősnek, kissé elernyedt, s hajam színe is fokozatosan változott. Nem éppen napról-napra, de hétről-hétre már észrevehetővé vált. Aztán egy idő után felgyorsult az egész, úgy cserélték le fehér és szürke hajszálaim a barnákat, ahogy eső után bújnak ki a földből a gombák. De nem akartam éppen ilyen villámgyorsan előrehaladni az eseményekkel, csak hát a gondolatmenet szárnyal, s repít, nehogy valaminek nekiütközzék, esetleg lezuhanjon suttyba, azelőtt megállok. Maradok a hűvös őszelői reggeleknél.
Kedvesem fáradtnak, de annál kiegyensúlyozottabbnak tűnt a kora őszi munkálatok után. Délutánonként az ablakon keresztül bámulva figyeltük a vándormadarak vonulását. Csoportba verődve, kivétel nélkül, minden áldott nap egy vándormadár sereg elindult útjára, átszelve sebesen az előttük álló fellegeket. Mi egymásra nézve saját utunkra gondolva, szemünk fényében láttuk meg mindazt az időt, amit együtt töltöttünk, s amely érzéseink tisztaságának gyümölcsét hamarosan megteremtjük, és itt hagyjuk e világba. Visszajárva ráfigyelhetünk, mégis a mi, gyerekeinkről van szó. Lehet megbízatást s kapunk, mint eligazító, ha nem teljesítettük kötelességeinket kellőképpen. Igaz, ha túl jóknak bizonyulunk, akkor is előfordulhat a megbízatás.
Az őszi napok gyűjtögetéssel. Télre felkészülés jegyében teltek. Gyümölcsöket elraktároztuk, befőttet, meg különféle italokat készítettünk belőlük. A gabonát, meg néhány zöldséget pincébe vittük. Egymásnak segítve hamar végeztünk. Természetesen hagytunk napot a szokásos kirándulásokra is, de most valahogy nem vágytunk oly messzire. Legfeljebb egy-két hegyet másztunk meg, s csak a szomszéd településig kóboroltunk el. Kedvesemmel néha úgy éreztük, szűkségünk van egyedüllétre. Ilyenkor félrevonultunk, vagy egyet barangoltunk a környező dombokon, hegyeke. Valahogy igényeltük a külön megélt csendet, egymás tekintetéből úgyis kiolvastunk mindent. Benne láttuk mindazt, ami megtörtént, történik és történni fog, ugyanúgy időben, mint időn kívül szemlélt és teremtett világ titokzatos illuzionista akrobata valóságlátszatának eredetiségében.
A szemlélet talán a legfontosabb tulajdonság. Lehet külső, lehet belső, de ha figyelmesen működik, meghozza a gyümölcsét. Kiülve a dombtetőre, elengedve magamat, hagyva, hogy a fáradt őszi szellő átjárjon, minden esetben pihentet. Hallgatva a fák leveleinek halk szavát, zörejét, teljes nyugalmat árasztva felfedezteti mindazt, ami fontos egy életen át. Azt, hogy minden pillanatot úgy kell megélni a maga nemében, mint amilyen a természet és az idő közjátéka. Nem föltétlen, muszáj valami másra vágyni. Az élet tavaszán bolondosnak, virgoncnak, elszántnak és tettre késznek jó lenni, pezsgő élettel telve akarástól szinte szétrobbanva jó megélni a napokat. Az élet nyarán, érdemes minden elképzelt dolgot kivitelezni, és nagy munkába lendülni, megvalósítás gyanánt. Az élet őszén, mindannak, amit sikerült álmainkból megvalósítani, annak gyümölcsét ildomos begyűjteni és elraktározni az élet telére. Az élet telén az elraktározott termésből élve, a jól megérdemelt nyugalom mellett, érdemes felidézni azt, ami történt. Az életnek bármilyen pontján járván érdemes megőrizni néhány elemet, ami belefér az egészséges életvitelbe, felfogásba, mondjuk egy kis virgoncságot a gyerekkorból, egy kis kitartást az ifjúkorból, egy kis tudást és rendszert a felnőttkorból, hogy bölcsek lehessünk, ha elértük az öregkort. Az elmélkedés eme birtokába már másképpen érzi magát az ember. Nekem valahogy, annyira szükségem volt rá, mint az éltető vízre.
Talán, ami tényleg megragadott ebben a hónapban a káprázatos színek varázsa, ami napról napra újabb árnyalatváltozásokkal ajándékozott meg. Teljesen oda voltam, feleségem úgyszintén. Igazi nagy varázslatnak könyveltük el. Meg voltunk győződve héthatáron nincs ilyen. A sárgászöldtől a bronzon, narancsos színen és a vörösön át egészen a barnáig minden megtalálható volt. Még fel-feltűnt egy-egy zöld foltocska imitt-amott, de fokozatosan az idő teltével elnyelte az ősz. Egy idő után szinte az egész táj rozsdabarnában fürdött.
Lassan mindent sikerült elraktározni. Hűséges kiskutyánk, meg a pajkos cicánk is megöregedett, egyre lassabban mozogtak. Ereinkben éreztük a vég kezdetét. Egyfolytában az elmúlás jutott eszembe. Az a nagy szüret ünnepe ébresztette fel bennem az egészet. Ezen kívül még egy ünnepet ülünk meg, s az a gyerekek születésekor, valamint a mi távozásunkkal esik egy időbe.
Megtörtént mindenféle betakarítás. Jöhetett a szüret nagy ünnepe. Azaz ünnep, mikor már lassan lehetett búcsút mondani az ősznek. A faluközössége helyrepattintotta a központba lévő templom melletti épületet, s kezdődhetett a vigasság. Volt, aki olyan fiatalosan ugrándozott, akár egy kecskebéka. Korunk ellenére kitettünk magunkért, egyesek leitták magukat a fekete földig. Sokáig tartott a hajcihő, hétnapon és szinte nyolc éjjelen át.
Vigadalomból többször is félrehúzódtam, inkább a szüret idejére meggyújtott tábortűz mellett üldögéltem az éneklő párok körében. Egyre jobban erősödött bennem az elmúlás gondolata. Amint imigyen emésztettem magam, hátba ver valaki.
- Na, mit kell edd magad már megint?
- Te vagy, az a.
- Nem, de azért ismerlek.
- De akkor.
- Ne se törődj. Onnan jöttem, ahová te készülsz. Jó hírem van, jöhetsz nyugodtan, de előbb itt kell rendezd az ügyeidet.
- Milyen ügyeimet?
- Előbb-utóbb rájössz magadtól is.
- Öhö!
- Bizony öhö. Ne aggódj tovább, nincs annak sok értelme, de az ilyen természetű eszmefuttatásokat már magadtól is észrevehetnéd. Ahogy a természet rendje működik, úgy születsz újra, azt mondják a semmiből, de én azt állítom majdnem a semmiből. Na, ugye megnyugodtál, már nem búsulsz. Inkább foglalkozz a feleségeddel, mert ikreket vár, s azok a te gyerekeid.
- Két gyerekünk lesz? Jaj, de jó!
- Nem kettő, három!
- Még jobb!!!
- Na látod, van minek örvendeni.
Ahogy ezt kiszólta felszívódott a lángok között, még néhány pillanatig mosolygóan megértő arcát ki lehetett venni a vakító tüzes fényben, de hamarosan az odalett. Valóban nem búsultam tovább, elindultam megkeresni kedves páromat. Sokáig kódorogtam körbe-kereken, míg rá nem bukkantam egy szőlőfürtökkel feldíszített hintapadon. Hasonló mosollyal fogadott, mint akivel nemrég derécseltem. Tudtam, hogy tudja, hogy tudom, amit csak ő, és azaz illető tudott. Megöleltem, boldogan bújt hozzám. Egyetlen dolog nem fért a fejembe, miért kell férfi létemre, mint más férfiú s egyébként, mindent másképp akarjak, mint, ahogy van. A nők ellenben képesek elfogadni mindent, ahogy van. Valahogy úgy magyaráztam meg magamnak, mindennek megvan a saját szerepe. Nemcsak kiegészítőként vannak egymásnak teremtve a párok, hanem azért is, amit a férfi létrehoz, legyen, aki láttamozza annak értékét. Az értékek megtartásában is fontos szerepet játszanak a nők, hagyják a férfit, hogy főművét bizonyításként ápolja, s ösztönözze még jobban a tettrekészségre. De hagyjuk ezeket az eszmefuttatásokat, most a feleség a lényeg, s a gyerekek. Boldognak éreztem magam, nem távozunk anélkül, hogy helyünkbe ne lépjenek mások.
Egyre hidegebb lett odakint, rátelepedett a tornácra, a fűre a dér. Nem volt elég a reggeli napfény, hogy fel tudja olvasztani, majd szárítani, egész délig kellett várakozni erre az eseményre. Az északi oldalak fehéren csillogtak, s úgy tűnt, mintha havas lenne. A lombhullató fák teljesen megkopaszodtak, kevés kivétellel. Azok is azért maradtak meg gyatra frizurájukkal, még egy darabig, mert nem voltak kitéve a bús őszi szélnek. A kertben is már alig marad virág, ami még nyílogatott. Egyre hosszabban, tartósabban maradt vendégként a köd a falu völgyében.
A reggeli favágás, meg vízhordás teljesen felfrissített. A nap sokat rövidült, amit lehetett gyorsan elintéztük még a sötétség beköszönte előtt. Napvilág búcsúja után összegyűltünk szomszédokul és beszélgettünk, arról, hogy ki merre folytatja tovább az útját máshová. Sok érdekesség derült ki, főleg a máshonnai közvetítőkről. Sokat kacagtunk rajtuk. Mókásaknak tűntek, bár, ha úgy vesszük, értünk tették a mókát is. A történeteket továbbszőve megtudtuk, hogy e földön nemcsak négy évszak uralkodik, van, ahol egy, máshol kettő, de három s előfordul. És nem s úgy hívják, mint e tájon azokat. Van ilyen, hogy meleg, meg hideg évszak, van esős és száraz. De van olyan is, hogy szinte esős vagy szinte száraz, van tiszta hideg és tiszta meleg s, esetleg beugrik egy langyos évszak. Persze azt kiokoskodtuk, hogy bármennyre váltózóak az évszakok vidékenként, a lényeg ugyanaz. Így is, úgy is mindenhol van négy évszak, ahol virágoznak a fák, termést hoznak, majd lecsupaszodnak, és újból virágba öltöznek rügypattanás után, csak az időtartam változik. Hol hosszabb egy évszak, hol nem, s ne beszéljünk a vándormadarakról. Csak az nem volt tiszta előttünk, ha valamelyik évszak időtartam csökken vagy nő, azaz életszakasz attól rövidebb vagy hosszabb lesz, mert ugye nálunk teljességében arányosan oszlik meg. Egyik, akinek jártassága volt ezeken a más évszakos tájakon elmondta, valóban úgy van, ahogyan fejtegettük. Roppant érdekesnek tűnt. Mifelénk senki sem jött másfajta évszaki területről, pedig nem voltunk azért annyira elzárva a külvilágtól.
Egyik derűs reggelen kilestem az ablakon. Felragyogott a szemem, olyat láttam, amivel még találkoztam. Havat. Feleségem kissé fáradtan ebickélt el az ablakig, neki is felderült az arca. Valahogy a már megélt esemény emlékeket ébresztette fel az emberben. Most így fehér fejjel megértettem mi is az a csodálatos érzés, amit egy átélés után újra élek. Több mint csupasz emlék, maga a valóság kipattanása az ábrándon túl.
Bizony beköszöntött a tél. Úgy éreztem egyre világosabb mért is választottam ezt a környéket, ezt a földet magamnak. Letisztultak a homályos dolgok, élénken élt bennem életem minden egyes pillanata. Elmosolyogtam útra kelésemet. Egyre kiegyensúlyozottabbnak éreztem magamat. Nagyon jól fogott a sok eltett élelem télire. Feleségemmel csak totyogni tudtunk már. Arra gondoltunk, amit mondtak az ismerőseink, hogy abba a világba, ahová menni készülünk, ott fiatalon szülnek a nők, öregkorukra meg tudnak pihenni, és több nemzedék követi egymást. A nemzedék eléggé érthetetlennek tűnt, de egy pacáknak, jókora körülírással sikerült felvilágosítania.
Most már más falvakba se jártunk el örültünk, hogy eleinte fel tudtunk kapaszkodni a hegy tetejére. Az a hegy inkább egy jókora dombnak számított. Letelepedtünk a hátamon cipelt vízhatlan melegítővel bélelt bundára, semmit sem szólva egymáshoz, élveztük a dermesztő csendet, figyeltük, hogy közben, ki meri megtörni ez a tekintélyes varázst. Néha a szél susogása merészelt ilyet tenni, de nem maradt el a madarak hal cirpelése, az erdőből jövő állati hangok, a bőgések sem. Mégis csend uralt minden, ezek a zajok belevesztek a végtelenbe. A nap sugarai bearanyozták a fehéren tündöklő hótakarót. Egy-egy hecserli bokron, néhány bogyó még fityegett. Cinege cinke kóstolgatta a fagyos eledelt. Látszólag úgy tűnt, nagyon ízlik neki. A falu felé bambultam. Egy lovacska húzta kocsisszán ereszkedett végig a falu főutcáján. Ami valóságos ezüsterdővé varázsolta a környéket, az a zúzmara volt. Esze ágába sem volt távozni zúzmarának, inkább tovább nyújtotta fönségterületét. Mindegyik fán, s azok mindegyik ágán fehér lepelként csüngött lefele a téli csend ezüst csillogása. Mikor már kibámészkodtuk magunkat, elindultunk visszafelé, kezdett ködbe burkolózni a táj. Mire beértünk a faluba, alig láttunk el az egyik háztól a másikig. Pedig azok nincsenek túl messze egymástól, az út két oldalán sorakoznak.
Sokszor kisétáltunk a dombra, ha jó idő mutatkozott. A hideg, a fagy, néha a viharos hófúvások bent rekesztettek, még a szomszédba sem merészkedtünk át oly gyakran. Az egyre zsugorodó nappalok, arra késztettek mégis, hogy többet beszélgessünk szomszédainkkal. Komolyan megszerveztük a találkákat. Minden egyes nőnek domborodott a hasa. Azért akadtak néhányan, aki szintén ikreket vártak, de hármas ikret szinte senki. A beszélgetések fő témája a közelmúlt eseményeiről és a közeli jövő történéseiről szóltak.
Egyik reggelen, míg a kedvesem aludt kikászálódtam az ágyból, tüzet raktam, és kimentem fát vágni, hadd pótoljam azt is. Sűrűn nagy pelyhekbe hullott a hó. Rátelepedett a tornácra, az öreg kutyánkra, s kutya hátán szundikáló macskára is. Mivel mozgásba voltam nem sikerült hóemberré változzak. Aprítottam a fát, s közbe megszusszantam. A csöndesen hulló hó arcomhoz érve teljesen megtisztított belülről is. Habár testem már nem mozgott úgy, mint hajdan, de lelkem felfrissült, ugyanúgy, ahogy gyerekként éreztem, és tudomásom volt róla felnőttként. Ez a tudatos érzés valaminek a befejezését sejtette vélem egymagába. Most már nem féltem a befejezéstől. Láttam életem állomásának végét, s a továbbfolytatás lehetőségét is. Amint hősies gondolataimmal így eszem magam, a hópelyhek a szemem előtt sűrűsödni kezdek, míg egy egészen ki nem vehető alakot, meg nem pillantottam belőle.
- Fát vágunk?
- Fát vágok.
- Ja, persze, hát csak te ügyeskedsz.
- Azt nem mondtam, csak a favágásra gondoltam.
- Öhhö, öhhö. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy eláruljam néked, hamarosan véget ér a tél, de azelőtt megszületnek a gyerekek, s ti pedig végleg elindulhattok a kijelölt úton, ahová kívánkoztatok.
- A gyerekeket nem vihetjük magukkal?
- Nem. Azt hittem ennél okosobb vagy, minthogy ilyent kérdezzél! Minálunk ez a szabály, másutt meg más. Igyekezz helytállni továbbra is, és hamarosan megtalálod, amire vágysz. Annak mértékében, miként cselekedtél, és mennyire tiszta a vágyódásod, fogsz emlékezni, ahová kérted magad.
- Köszönöm a felvilágosítást.
- Mi a baj?
- Úgy szeretnék ügyelni a gyerekeimre.
- Érthető az aggódásod, de a rendből nem hagyunk ki semmit. Majd, amikor ők hívnak ideig-óráig, velük lehetsz.
- De én akkor már máshol leszek.
- Ez igaz, de egy pillanatra idejöhetsz eltölteni pár napot, hetet.
- Időben ez lehetetlen.
- Időben igen, de mi képesek vagyunk az idővariációra. Ahol egy pillanatot elszedünk, abból másutt több napot, hetet keverünk, ennyire egyszerű.
- Hát.
- Nem baj, ha nem érted, én sem értettem, de nekem most ez a munkám, szaki vagyok benne, s biztos lehetsz, hogy összejön.
Az illető újból hópelyhekké vált, s eltűnt a havazásban, mintha ott se lett volna. Én pedig folytattam abbahagyott munkámat.
Eljött az a nap is mikor megszületek a gyerekek. Két fiú és egy lány. Annyira aranyosak voltak, jött, hogy keményen magamhoz szorítsam. A feleségem körülöttük sürgött forgott. Aztán megcseppent az ereszéj, tudtuk menni kell.
A faluban nagy ünnepséget szerveztek. Éneklések közepette választottuk ki utunkat. Hátra sem maradtunk felügyelőnek, mert jól viseltük az életünket. Így hát boldogan álltunk elébe az újabb kihívásnak.
Elérkeztünk a lebegésbe, ahol szintén kapu tátongott előttünk. Ott eligazítottak, hogyan tovább. Én és a kedvesem annyira kötődtünk egymáshoz, hogy ugyanazt az életet választottuk magunknak. Még néhányszor visszalátogattunk a gyerekekhez, főleg a kedvesem. Én addig bekukkintottam más világokba is, néhány percre, de meggyőződtem, hogy jól választottam. Elmondta az egyik aranyos irányító, ha a gyerekeink fognak hívni, nem lesz probléma az új világba, mert álmunkba fog megtörténni, s több mint bizonyos semmire sem fogunk emlékezni. Aztán végleg megérkezett a párom, s kinyitottuk új életünk felé a kaput, egy sötét szűk folyosószerűségen tapogatóztunk végig, s ahogy előre haladtunk egyre fiatalodtunk, már kisgyerekké változtunk, mikor elnyelt a nagy szivárványfénysugár.
Elmélkedésem az újjászületésig eléggé összevisszaságot keltett bensőmben. Kevésbé értettem, miért kellett elhagyjam mindazt, ami tökéletes, pedig tudtam. Az is világossá vált előttem, hogy nem elég tudni, hanem érteni is kell, nem elég érteni, de érezni is kell. Rájöttem, hogy csak akkor fogom teljesen megérteni a tökéletességet, ha minden egyes tökéletlenséget képes vagyok felfedezni és tökéletesíteni magam és mások számára egyaránt. Amíg tud emészteni a gondolat, hogy valamire rá nézünk és nem olyan, amilyennek elképzeltük sok dolgunk lesz, akármilyen életet élünk és akárhol vagyunk, és világot teremtünk magunknak.
2006 márciusa.
Borbé Levente