A fák közé beszüremlett aranyfoltos mohák kezdtek kitakarózva élemedni (feléledni) az esti fagytól. Madarak szimfonikus ciripelése ébresztette fel a bágyadt lomhaságba lélegző erdőt. Az ágak szellőbökdöső suttogására figyelt fel valahol az erdő közepén bóklászó, éppen a földön tartózkodó mókuska. Körülnézett majd egy határozott mozdulattal felszökött a legközelebbi fatörzsre, aztán uccu neki vesd el magad ágról-ágra szökdécselve haladt tovább az odúja felé. Néhol megállt, ahol mocorgást hallott, kidugta fejét a levelek közül, körülnézett, és láttamozta az ismert vadak sokaságát, amelyeket úgy ismert, mint a rossz pénzt. Most éppen egy őzcsorda pihent a köves forrás melletti tisztáson. Figyelme azonban másfele irányult. Hangokat hallott a mező felől. Már valamennyi ideje elhagyta lakásának tölgyfáját, és a fenyvesek felé vette az irányt. Ugrabugráláskor a fenyőtüskék végigfésülték sötétbarna bundáját. Az érdekelt hangok felé igyekezett, majd szinte az erdő szélére érkezve megpillantotta az önfeledten játszó gyerekeket.

 

Erdőszéli ramazuri

 

  Felderítő csapatunk féktelen pajkossággal játszódtak a Szeredai feredő melletti erdő szélen, a Hargita hegy lábánál. Egymást kergették, nagyokat hahotáztak. Egy csoport manó tartott feléjük, akiket észre sem vettek. A nagy felhőtlen boldogságba ugrálókat az sem zavarta, hogy a közeli bozótosban megbúvó nyuszi váratlanul kitört a bokorból és a mező felé iramodott. Azonban ekkor a kivételes figyelemmel rendelkező Zsófia csak megpillantotta a tapsifüles rohangálót, de azonban rövid időre, mert egy másik hang kötötte le a figyelmét. Valahonnan magasabbról származott. Felnézett az egyre jobban mozgó fenyőfára. Leleplezte a mókuskát, aki ide-oda cikázva, leselkedve szaladgált fel s alá.
- Nézzetek oda! Ott egy mókus! - kiáltotta el boldog felindultságában magát Zsófia.
- Nahát kicsi pöttömkéim, még nem láttatok mókust? - közölte kissé gúnyosan a mókus.
- De igen láttunk, csak olyan jó ilyen kis cuki mókuskát látni - aranyoskodott Ágnes.
- Kis cuki, meg miegymás mi?! - szövegelt maga elé a mókuska - bár valóban aranyos vagyok, de ez most nem tartozik ide.
- Akkor mi tartozik ide? - gondolkozott hangosan Zsófia.
- Hát kicsikéim az erdei túra, ahová most némi segítséggel meg fogtok ejteni negyed útig a kis manó barátainkkal.
- Kikkel? - nézett kérdően Dorka a mókuskára.
- Hát a manócskákkal - ismételte meg magát az izgága mókuska.
  Hát amint hátranéztek óriási meglepetés érte. Ott voltak a kis erdőmanók Mogyorólaki bölcs Mogyimanó vezetésével. Úgy lerohanták a manókat, mint pár száz esztendővel ezelőtt Csíkot a tatárok. Minden kis manót sorra ölelgettek. Olyan erősen vonták magukhoz őket, hogy szegénykék alig kaptak levegőt. Majdnem kiszorították a sok gyaloglás utáni maradék szuszt belőlük. A derű, a vidámság, a móka és kacagás a tetőre hágott. Szegény kifáradt manók nem tudtak leülni. Ide-oda ráncigálták őket. Szerencsére Mogyimanó nem nézte tétlenül eme meggondolatlan pajkosságot. Kezével hadonászva csendet intett. Az erdőszéli mohás kövekre mutatott, jelezte, hogy mindenki csüccsenjen (üljön) le. Nagyszerű és egyben hamisíthatatlan kényelmes természeti ülőalkalmatosságnak bizonyultak ezek a kövek, hiszen minden egyes bohókás kis gyerek helyfoglalás után úgy el tudott hallgatni, mint az aludttej az éléstárban. Még Márton is!
- Na így na! Hála a Fennvalónak... - eresztette ki a gőzt megelégedve, s megtoldva egy húuuu-val Mogyimanó.
- Mi a probléma Mogyorólaki Bölcs Mogyimanó? - Faggatózott Ágnes.
- Mindent a maga idejében - fontoskodott az öreg vezírmanó.
- Hát az, - szövegelte a fáról való letekerőződés közben a mókuska - hogy ott az ideje útra kelljetek, s megnézzétek a négy lábon járók Erdőrengeteg Birodalmát.
- Hurráááá!!! - nagyjából egyszerre tört ki belőlük akaratlanul az öröm.
- Hurá, hurá... Na persze - morgolódott az öreg manó - de valaki el kell kísérjen benneteket!
- Hát mindjárt jönnek Balambérék - szólt kedves kis csilingelő hangján Cecília.
- Ők bizony nem - lépett fel határozottan a manó.
- Hát akkor kik? - kérdezett rá Zsófia.
- Na, örökmozgó édeske gyermekeim, az a helyzet hogy ők most nem tudnak véletek menni, Balambér szülinapját ülik. Sőt, mi is ott kellene legyünk vélük... - Jaj, az baj! - tette hozzá Ágnes - inkább halasszuk el túrát.
- Annyira nem vészes az egész - megértősködött az öreg manó - elkísérünk a tisztásig, s ott majd az őzek hátán szaladhattok tovább a szelek szárnyán. - S mégis ki fog irányítani minket? - faggatózott Zsófia.
- Hát a kis mókuska meg bandája - fejezte be mondókáját a manó.
  Erre hatalmas csöndlett. A gyerekek megbíztak a mókuskába, csak egy kicsit viccesnek találták. Néha cinkosan összepisolyogtak (sejtelmesen mosolyogtak), persze, amikor a mókuska nem látta.

 

Erdőrengeteg káprázatos birodalma

 

  Ahogy Mogyorólaki Bölcs Mogyimanó befejezte az felfedezői útravalós mondókáját a társaság apraja, mert nagyja nem vala, félig elzsibbadva feltápászkodott a helyéről. Mártonnak annyira izgalmas volt a bölcs manó beszéde, hogy belealudt. Boglárka igyekezett felkölteni. Ameddig összeszedelőzködtek, a sok ráncigálástól Márton is magához tért. Útnak indultak egy szűk erdei ösvényen bé (be) a rengetegbe. A fáról le nem szálló, ott biztonságot érző mókuska mutatta az irányt. Hozzájuk csatlakozott még két hasonszőrű, hosszú farkú kis kópé, amilyen eredetileg jómaga is volt. A manók kordában tartották a gyereksereget, hogy ne bóklászódjanak szanaszét. Menetközben egy egész vaddisznó csordát vettek észre. Márton rögtön barátkozni akart vélük. Két testvére és négy manó, tépelődzős húzással meg ráncigálással, alig tudta meggyőzni, hogy jobb a virágszedés. Bozony, mert ha vaddisznó kocát a felhergelték volna, akkor abból lett volna nemulass! További sétálás közben már csak néhány kis vörös erdei egeret és erdei rókát láttak. Mindenki megcsodálta őket. Menet közben megpihentek és Márton vigasztalására virágot szedtek. Koszorút fontak belőle. Mindenki felbiggyesztette a kobakjára. Egyszer csak egy tisztásra értek, ahová rendesen bé tudott kukucskálni a nap. Ott pihent a mókuska által is megvizsgált köves vízforrás melletti őzcsorda. - Na, izgága barátaim itt közös utunk vége szakad - mondta a főmanó.
- Hát ti? - puhatolózott Dorka.
- Hát mi lelécelünk, olajra lépünk, eltávozunk, vagy valami ilyesmi - nyilatkozott a helyzetről a manó.
- Már mondták ezelőtt is - egészítette ki a gondolatfonalat Cecília.
- Úgy bizony - legyintett rá a manófőnök - de ne aggódjatok, mert ma még találkozunk!
  A tisztás fölött a lágy szellőből hamarosan forgószél kerekedett. A manók külön szaladtak a tisztás süppedő mohás kissé vizenyős részére. Ott kapta fel őket a forgószél és vitte Balambérék felé. Zsófia, mint igazi szemfüles látta Szélítőt, ahogy mosolyogva balra el távozott a manókkal együtt. A csuporék gyerek csak nézett ki a fejéből, és várták, hogy mi lesz. Az lett, hogy a kis mókuska dumálni kezdett.
- Mint fáintos édeska, s aranyos kis mókus elmondhatom, hogy most kezdődik a mi igazi belevaló kalandunk!
- Jaj de jó! - kiáltott fel felhőtlen jókedvében Ágnes.
- Püsszt! Most én beszélek - okoskodott a Mókus. Igen folytatjuk utunkat árkon-bokron át. Ti az őzek hátán, és én ugrándozva jelzem merre kókoskodjunk (boklásszunk - kutatva járkáljunk).
  Nos, a dumát ezúttal nagyon eleresztette a mókuska, megfeledkezve a küldetéséről, mert el kellett mondja legnagyobb sérelmét, hogy róluk azt mondják, hogy rágcsálók. Bár szerinte ez egy kicsit sántít, hiszen inkább foghegyezők és sebes harapdálók... A gyerekek kezdtek nyüszögni (nyüzsögni), mert már „tűkön ülve” várták a további fejleményeket. Volt aki sóskát evett, volt aki a forrásból ivott, s volt aki csak egyszerűen bambult. A sok duma közepette a az emberpalántákot feltessékelte az őzek hátára. Mindössze két gida és egy őzbak maradt szabadon. Persze a pufája (a szája) továbbra se állt be. Már útnak indultak, amikor két mókustársa intette le, hogy ne mind karattyoljon össze-vissza, mert irányítani kell a csapatot.
- Jaj igen, kicsikéim (mintha ő nagy lett volna) - ez az Erdőrengeteg Birodalom! - nyilatkozta hivatalossággal a mókuska. Az Birodalom több királyságból, hercegségből és mittudomén miből is áll. Itt egymáson vannak a különböző hatalmas tündérek országai. Legtöbbször meg tudnak férni békésen maguk között. Azonban, ha eleségről esik szó, akkor már ezt a nézetet arra az időre felrúgják, mint a bolondgombát.
- Ezt hogy kell érteni? - érdeklődött Ágnes.
- Ezt úgy mi, hogy a növényevők, mint mi, vagy az őzek, szarvasok, nyulak, egerek, néhány madár, és a többi hasonszőrüekkel együtt növényt fogyasztunk. De van, akik minket füvezőket, magozókat, gyökerezőket, meg lapizókat (levelezőket) meghamiznak, azaz elfogyasztanak. Mint például a farkas, a róka, a görény, a nyest, a hiúz, a vadmacska, sasok, baglyok et cetera et cetera... - toldotta meg hanyag tudálékos latinsággal okoskodását a mókuska.
- Hühha! - lepődött meg Cecília.
- Hüha biza, de a helyzet nem olyan súlyos - mondta bizalommal - mert minálunk nincs pazarlás, mint felétek! Akkor eszünk, ha éhesek vagyunk, s akkor is csak annyit , amennyi szükséges. Így meg tudunk lenni békében egymás mellett.
  Amint imigyen tágította kedves kis vöröses bundájú mókuskánk a gyerekek agyát, szembetalálkoztak egy szarvascsordával is. Az őzek párosujjú patás rokonaival. Éppen csakhogy üdvözölték egymást, mert a mókus nem engedett a huszonegyből. Tovább kellett haladni! A mókuskák a szökdöséssel kezdtek alábbhagyni. Úgy látszott ők is kifáradtak, mert igénybe vették a maradék őzek hátát, mint kényelmes biojárművet.
  A gyerekek nagyon élvezték az utat, a suttogó erdő csörrenő, reccsenő, nesszelő kis zajocskáit, és tüneményes titokzatosságát. Közbe fel-feltekintettek az égbolt felé, lesték a fák koronái között elvonuló felhőket. Habár hiányoztak a "öreg" barátjaik (barátaik), de így is kiválóan szórakoztak.

 

Összekoccanás Málnás Macival

 

  Ahogy haladtak egyre előbbre a csapat úgy frissült fel újra. Még énekeltek is valami erdős nótákat. Az önfeledt muzsikaszót egy hatalmas csörtetés szakította félbe. Egy bokros helyről kidugta fejét keresett maci barátunk. Nagy volt a meglepetés.
- Né, egy maci! - kiáltotta el magát Boglárka.
- Né, egy csuporék emberpalánta meg mókusizink (apró gyenge mókuska) az őzeken - dörmögte teljes nyugalommal a medve.
- Na itt egy kicsit megpihenünk - jelentette ki a mókus.
- Már vártalak benneteket kedves mélynövésű társaság - brummogta a medve.
  Erre mindenki fellélegzett, még az őzek is. Ők egy szikrányit félrevonultak és eledelt keresve ellegettek (legeltek) a környéken. Meg is éhezhettek rendesen az egyre vadabbul kanyargózó ösvényen való boklászódástól (itt - járkálástól). A maci a bokrához közel leültette őket az igen kényelmes mohás földre, s máris kezdődhetett a várva várt előadás. A csapat éberen figyelt. Szó köztünk maradjon, most jól esett nekik is a kis pihenő. Azért a mókuska kis kezével a szeméhez nyúlva, s aztán a medvére mutatva jelezte, mint egy szigorkodó pedagógus, hogy mostantól éber kell lenni.
- Barlangváz mindenkinek! - köszöntötte a társaságot medve uraság. Na gyerekeim - kivetve a pockát nekicihelődött - ezen a környéken vagyok el mostanság. Egy üreget is vájtam magamnak a tegnap hajnalban, abban tartottam a reggeli utáni kis pihenőmet.
- Azt mondják barlanglakó vagy? - Állította keménységgel Zsófia.
- Az is, meg egyéb is - igazította el a maci. Jó a barlangban is, ha télire kapok olyan helyet, habár azok a vacak denevérek ott néha zavarnak. Ezért készítek magamnak hatalmas faodvában, vagy a körül helyet, ügyesen kivájom, szélesítgetem, megrakom száraz gallyakkal és levelekkel, s abba jól elvagyok egy darabig. - Majd viccesen hozzátette - dögölhetek nyugodtan...
- Jaj de érdekes - nyilvánította ki tetszését Cecília.
- Nagyon szeretek tekeregni, mint más macitársaim - folytatta brummogását a maci. Egy esztendő alatt több száz kilométert teszünk meg. Itt is időzünk egy kicsit, meg ott is. Imádom a hegyeket róni. A szép tájat látogatni, erdőn-mezőn átcsatangolni, főleg esténként. Holdvilágnál a legszebb. Ha egy hely megtetszik, akkor visszatérek, akár társaim. A kajába nem válogatunk nagyon, habár, amikor kiserken a zöld, akkor inkább azt kívánjuk. Főleg tavasszal, mikor negyedével kevesebbek leszünk. Ez nem jó, s nálunk, nem eppeg (éppen) hóbort a csinosság...
- Mindent megesztek? - tudakolózott Ágnes.
- Azért éppen mindent nem - kacagott maga elé egy cseppet a maci. De szeretjük a füvet, gyökeret, bogarat, mézet, na meg a gyümölcsöket. Itt errefelé a málna, a kokojza fekete (áfonya) és a szeder jön be a legjobban, de a vackor meg az alma se rossz. Aztán közbe megesik, hogy kicsi állatokot (állatokat), és lehet nagyokot (nagyokat) es levadászunk.
- Mint mi - tette hozzá Ágnes.
- Hát igen, aki húst eszik az már ragadozó - fűzte hozzá a maci.
- Jagadozók vagyunk - ismételte Márton.
- A bendőmről szeretek hosszant beszélni, de nem tartózkodtok hosszant itt, úgyhogy rövidebbre fogom magam. De a málnás az valóban egy jó hely - egészítette ki mondanivalóját a brumi.
- És a gyerekeid hol vannak” - kérdezte Dorka.
- Hát mit tudom én - vetette oda lazán a medve. Tudjátok mi férfi macik többnyire magányosan szeretünk kóborolni. Amikor eljön a szerelem ideje úgy május és június körül, akkor vidáman összehempergőzünk a macilányokkal. A bubáink télen jönnek a világra. A kicsinyeink három hónapos korukra már tizenöt kilót is nyomhatnak. Fél év múltán ennek duplájára gyarapodnak. Az anyuka feladata a nevelés. Három négy esztendőn át okítja a bocsokat. Addig oroszlánként védi őket minden élővel és élettelennel szemben. Az anyuci medvét ezért jobb is elkerülni.
- Mekkorára nőtök? - kérdezte összevont szemöldökkel Zsófia.
- Hát izé, úgy két méterig is, s nyomunk legalább háromszáz kilót - mondta a medve.
- Mondjál még valamit magadról, s társaidról! - unszolta Zsófia.
- Hát, annyi fogunk szokott lenni, mint nektek, csak tízzel több - viccelődött a maci. Tíz centiméteres a karmunk, a bundánk igen változatos. Lehet sárgásbarna, barna, vörösesbarna, vagy éppen sötétbarna. A mancsainkon a körmök tíz centisek, s ajánlom senki se kérjen egy pofont tőlem, mert az bizony nagyon fájna.
- Hát miért, talán szoktál osztogatni? - puhatolózott Ágnes.
- Néhanapján igen - mondta a medve - mert az egyre ritkuló erdő végett társainkkal le kell járjunk az emberek közé egy kicsit kukázni, meg a kertekből gyümölcsöt szedni, egy-egy háziállatba belekóstolni. Van közülünk olyan is, akik már kiérve a kocsiútra a sofőröktől kér pár darabocska eleséget.
- Ez igaz, kevés az erdő - jelentette ki határozottan Ágnes.
- Na látom bölcs kislány vagy észrevetted mitől is tudok felgerbuncásodni (felmérgelődni) igazából.
  Még valamennyit csevegtek a macival, de a mókuska szokásos fürge határozott mozdulataival sebesbe tette a gyerekeket, és az őzeket. A macinak tájt intve szeleltek tovább.

 

Az Erdőrengeteg káprázatos cicája

 

  Mentek mendegéltek, s egyre mélyebbre, és egyre sűrűbb fenyvesek között kutyagoltak előre. A rengeteg egyes részein, ahová nem tudott beférkőzni a napsugár elég hűvösen tartotta magát az erdő. Szerencsére a gyerekek a macinál ettek-ittak, satöbbiztek, mert hanem beleuntak volna a hosszas csörtetésbe, nem beszélve a hűvösség adta hidegrázásokról. Már szinte értek volna fel egy olyan tisztásféle nagyobb köves bokrosba, amikor felfelé haladva a meredeken, valahol a tető felé megpillantottak egy csudaszép lényt. Egy méternél nem lehetett hosszabb, magassága még annyi se, a farka hozzámérve közepes. Tátva maradt szájjal figyelték a fehéres előkéjét, meg rózsaszínes vöröses-szürke pettyes bundáját, a szemet szúró tekintetét, a fehér szakállát, meg a füle botján lévő kis díszpamacsát.
- Na, ébresztő barátocskáim - szigorkodott a mókuska - biztos nem láttatok még hiúzt. Be kell vallanom nem csúnya egy állat, de ha jobban szügyre veszitek, akkor rögtön rájösztök, hogy én szebbecske vagyok.
- Jaj persze - tért magához Ágnes.
- Na, azért mondom... - toldotta hozzá előbbi öndícséretéhez elégedetten a mókuska.
- Szervusztok kitartó utazok - mondta a hiúz - én vagyok e faj tündéri helytartója. Félelmetes kinézetelem ellenére kissé félénk vagyok.
- Ez nem lehet igaz - erősködött Zsófia.
- De igaz - beszélt ellenszéllel a hiúz. Na, de szálljatok le az őzekről. Nekik sem kell félniük, mert már jóllaktam.
- Mit ettél? - kérdezte Dorka.
- Ezt most mellőzzük - tapintatoskodott a hiúz. Inkább mesélek arról, hogy mit szeretünk papilni (enni) Hát az étrendünkben a kis madárkák előnyt élveznek, de emellett isteni, ha be bekapunk, mondjuk bármilyen kis egeret és egyéb rágcsálót. Néhanapján étrendünket őzikékkel vagy éppen fajdkakassal tegyük gazdagabbá.
- Jujjj! - jajjantott egyet Boglárka.
- Azért mondtam halkan, hogy az őzek ne hallják - bizalmaskodott a hiúz. Na de mi eléggé kevesen vagyunk, az őzek meg sokan...
  Hát úgy magunk között szólva a hallgatóságot nem egészen tudta meggyőzni félénkségéről, meg ártatlanságáról. Pedig lássuk be, mégis az volt. Ezért nem is folytatta tovább a hiúzok szakácskönyvének ecsetelését. Inkább kevésbé fájó homlokegyenest eltérő témát érintett meg.
- A legjobban az alkonyatot és az éjszakát kedveljük. Ez olyan számunkra, mint nektek a nappal.
- Sokan vagytok errefelé? - faggatózott Ágnes.
- Egyáltalán - jött a felelet. Ez az erdőirtás kizárólagosan bajt hoz ránk. Mindig elkap a frász, amikor beindul a közelben az emberek eszkabálta favágógép.
- Rokonaitok vannak a nagyvilágban - tudakolózott Cecília.
- Mi belőlünk is van elég ezen a kettős földrészen, s rokonaink mégtöbben, de jóval kevesebben lettünk összesen, mint annak idején, ahányan csak voltunk Európában.
- Van-e hasonló állat nálunkfelé (itt - Kárpátokban)? - repetázott a kérdésbe Ágnes.
- Hogyne lenne, például a vadmacska! - jelentette ki egészen kimért bölcselettel a hiúz.
- S hol vagytok el, amikor pihentek? - kérdezett újból Ágnes.
- Hát hol, hol? Az erdőbe! - vágta ki a rezet Zsófia.
- Na, egy kis figyelmet! Tessék hallgatni hiúz őméltóságát! - intett csendet a mókuska.
- Hát a bokrosokba, sziklarepedésekbe, mondjuk barlangokba is - mondta természetességgel a hiúz méltóságosság.
- Családotok mekkora? - érdeklődött Dorka.
- Elég nagy - válaszolt a hiúz. Legtöbbször négy aprósággal gyarapodunk. Tizenkét nap után már látnak (felnyitják a szemüket), s vannak tejfogaik, akár többségének közületek.
  A továbbiakban beszélt arról, hogyha felfedezik a fiatal családot, persze a férfiak nélkül, továbbköltöznek, hogy senki se tudja bántani őket. A család körülbelül másfél esztendőt marad együtt. A legények már idejében megszeretik a magányos járkálást. Egy éjszaka akár húsz kilómétret (kilométert) is megtesznek! Ott szeretnek mászkálni a sűrűben, ahol a medvék. Néha betévednek az erdőhöz közeli csendesebb falvakba is. Még valamit mondott, de a hallgatóság, hol hallotta, hol nem, mert Márton a hiúz felé közeledett. Őt követte Boróka, s majd az egészen.
- Csiccsa! - mondta Mártonka.
- Tényleg Cica - győződött meg Boglárka.
  A hiúzcica meg visszafogva magát tűrte, hogy agyongyámbásszák (megfogdossák, simogassák...).

 

Körút hazafelé

 

  Hogy mi történ tovább? Hamar rájösztök. De azért ecsetelem. Mókuska szokásos fontoskodásával mindenkit felparancsolt az őzek hátára. Nyeregbe lévén, tájt intve a hiúzok helytartójának továbbnyargaltak. Úgy belejöttek, az össze-vissza nyargalásba az őzek is, hogy véletlenül az Egyeskőnél kötöttek ki, az Öcsém mellett a Nagyhagymásban.
- Nicsak egy vadkecske! - kiáltotta el magát Zsófia.
- Olyasmi. Ez zerge - helyesbített a mókuska, majd hozzátette - s nagyon szereti ezeket a sziklás helyeket.
- Ne ott a társa! - lepődéses sunggal (irammal) hangoskodta el magát Ágnes.
- Ne ott a kis gidája! - vette észre Cecília.
  Na aztán lett fürkésződés. Volt a gyerekek közül olyan is, aki még a köd mellett is zergét látott. Szerencsére a mókuska, mint igen komoly megbízott, hamar továbbhajtott. Beszélt a zergékről. Elmesélte, hogy úgy, mint a hódok, igaz, hogy régebbtől, de betelepített társaság. A nagyok több mint egy méteresek és háromnegyedméter magasak. Imádnak a sziklán szökdösni. Ruhácskájuk változatos. Nyáron inkább vörösesbarnát vesznek fel, a hideg beálltakor sötétebbre cserélik. Az arcocskájukon középen fehér csík ékeskedik, akár, mint a nyakuk körüli sáluk. Ők csak füvet, friss hajtásokat, mohát és zuzmót esznek.
  Be kell vallanom, hogy a mókuska száraz eszmetágítós beszédébe a kisebbek belealudtak. Kimondottan az őzeknek köszönhető, hogy szendergésük közben le nem estek a hátukról. Valahol a csomortáni Várdomb körül ébredtek fel. Ott találkoztak egy másik csapat őzzel, meg nyulakkal. Volt nagy öröm. A kis lurkóknak is, mert jött értük Bőcs Adalbéét és Szélítő. Amíg Adalbéét bá egyet tért az első rend gyerekkel, addig Szélítő ügyelt rájuk, s beszélt a rég nem látott erdei-mezei állattündérekkel. Aztán Adalbéét visszatértekor érzelmes búcsút véve igyekeztek Balambér láthatatlan várába.
  Balambér éves lett!!! Attól eltekintve ő melegítette fel a vendégek kajáját. Gyógynövény teát, rozsos sütit és mézeskalácsot kaptak a kedves meghívottak. A hatos csapat egy hatalmas csokor virágot szedett neki. Mindenki meg volt elégedve. Jót szórakoztak. A gyerekek meg elmondták, hol jártak és mit láttak, amit meglepetésükre a Sárkányvár falain meg is csodálhattak. Mert Balambér varázsfürkésző fényképezőgépe bárhova eljut... Az ünneplés vége felé Ágnes egy kicsit, mintha szomorú lett volna. Kezdték faggatni, hogy mi a baj. Sok unszolás közepette végül beadta a derekát, s elmondta fákat kellene ültetni az egyre fogyó Erdőrengeteg Birodalom növelése érdekében. A négy bölcs: Balambér, Adalbéét bá, Mogyorólaki Bölcs Mogyimanó, meg Szélítő egyből értették. Ezért tavasz lévén, már másnap beszélve az erdésszel meg a környékbeliekkel, hét napig, s egy nap pihenő után megint hét napig csak csemetét ültettek. A gyerekek kérése még csak annyi volt, hogy jó lenne minden esztendőben az ültetést megismételni.

 

Borbé Levente,
2016. április vége - május eleje