HEGY TETEJÉN

   Fene tudja miért avatkozok bele minden csipp csupp dologba. Ahogy egyesek mondani szokták " beledugja ay orrát örökké valamibe". Talán azért, mert annyira érdekel. A kiváncsiságomnak nincsenek korlátjai, harmonikus értelemben vett korlátjai. Éppen ezért úgy érzem magam néha, hogy képes lennék vért izzadni.
   Nem is tudom kirándulásom során felgyült tapasztalataim megrendítő látványa végett, hányadán állok,-a gáton. Voltam már ez is az is, de most elképesztő érzés uralja testemet, lelkemet. Gondalataim csak amugy sziporkáznak az útak alatt szerzett tapasztalatok furcsaságától. A mostani gyaloglásomtól, valami mást kivánnék mint puszta cipőkoptatást. Bámulászni van időm. A szemem messzire ellát, ezért is vettem észre a távolban fekvő ház körvonalait, egy délutáni lemenő nap tükrében.. Énmondom öröm volt nézni. Elfelejtettem néhány kisértő emlék fájdalmas érzéseinek fájó mivoltát. Az intézkedések hosszu sorozatára gondolok. Például arra, amikor e ház lakói sikeresen eltudták intézni a felsőbb szervekkel, hogy úgy kezeljék őket, mintha nem is léteznének. Ezen a szép kerek világon.
   " A kitaszított család " néven sikerült bejegyeztetniük magukat. Nagzon nehéz volt elérni, mégis sikerült, és ez öröm. Mikor nekikezdtek a kampánymozgalmuknak, legnagyobb hangsúlyt a kivetettségre,-megvetettségre alapoztak. Rengeteg pénzt dobtak be a reklámok kifizetésére. Természetesen ennek szellemében felléptek tévé és rádióműsorokban. Minden fontosabb újságban közölték új szemléletüket. Természetesen temérdek pénzbe került, de sikerült! Most, hogy mindez eszembe jutott , könnybe lábadt a szemem, mint mindig. Ezúttal megprobáltam visszatartani érzelgősségem. Merengőn ,elmélázva figyeltem a kiskertet. Telis-tele volt virágokkal. Lehetett láni néhány kihalófélben lévő cserje és fa sorozatot,amint diszítésükkel kiemelik a kert pompáját. Ebben a csodás látványban egy női alak jelent meg elmosódva. Kis idő múltén kivált környezetéből, egyenesen felém tartott. Kedvesen mosolygott. Ő a házban élők hűséges teremtménye, az anya. Mint mindig, most is ugyanúgy mosolyogva közelített felém. Nem volt meglepődve.
Imígyen szólt: - Édesem, menj egy kicsit hágóra, ott van a híres énekesnő!
Köszönöm- mondtam zavaromban. Öt perc múlva már ott kapaszkodtam a sziklás hegyen. Kinlódva is, de célt értem. Az énekesnő ott ült a szikla tetején és mozdulatlan figyelte a látóhatárban beleférő, szemmel jól érzékelhető világot. Néha a tekintetében látszott egyfajta különös tiszta ragyogás. Lehetett tudni, hogy éberen figyel. Mindent lát, ami körül veszi. A beszélgetés lassan indult, de mikor ténylegesen szóba elegyedtünk, csak dőlt belölünk a kikivánkozó gondolatok fűzére. Tapasztalatcserét rendeztünk felső fokon! Minden amit nem mondhattunk ki benne volt. Egymásért ennyit tehettünk.
   Magamról hülyeség lenne beszélni felső fokon. Talán a lényeget mégis jó lenne megemlíteni. Már egy esztendeje kirándulok, és egyszerüen nem tudom abbahagyni. Hallotam olyasvalakiről, aki tíz évet vendégeskedett a szülővárosától tízkilóméterre fekvő kisvároskában.(A városkát dél-keletre lehet megtaláni,-minden további információ titok.), ahol szerető szíve megszünt dobogni. Apropó, visszatérek az énekesnőre vonatkozó témára. Elmondhatom, hogy igazi nőnek nézett ki. Hosszú hajával kacéran a játszott a lágy szelőcske. Úgy nézett ki, hogy kimondottan szereti hosszú hajának táncát. Mégis kissé komornak tünő, ugyanakkorszomorú, mélységesen szelid, üde hatása volt mosolygásának. Szerettem volna egyik hajszála lenni, talán így sikerült volna örömet szerezni neki.. Ez a tapasztalatcsere is csak néha csalt, néhányérdekesen ható üde fintort a szája szélére. Azert elmondhatom, beszélgetésünk ideje alatt mindig a szemébe néztem. Talén az üde tekintetétől frissültem fel, ahogy kiváncsian keresegélt ragyogó szemeivel az én titokzatos világomban.
   Rengeteg érdekes dolgot mesélt, de egy közülük rendkivüli módon megfogott. Másképpen mondva kíváncsivá tett. Nagyon színesem festette le ezt az egyént. Kétségkívül érdekes személyiségnek mutatkozott. Például, egyszerre több helyen képes létezni. Ha kihirdetik Moszkvába, hogy beszédet mond, természetesen felkészülnek a fogadtatására, persze nem érkezik meg, csak másnap, bizonyos okokra hivatkozva. Útközben nyélbe üt egy interjút Budapesten, és az említett interjút egyenes adásban közvetítik az olasz televízió egyes csatornáján.. Ugye minő egyszerűség és nagyszerűség hátterében lapul a bonyolultság. Még tetőzi az elmondottakat fineszes észjárása. Erről az esetről elsősorban a Times magazin számolt be, az úr népszerűsítésének sikeresebb kimenetele végett. Aki megvásárolta a lapot, azt egyszerűen elbűvölte a szokatlan história. Csodálattal és megrendítő alázattal követték személyiségének "zökkenőmentes" fejlődését.
   Egy híres színész felszívta, amit felkellett szívnia, - azóta tudja mindenki, hogy ez az ember egyedi darab. Ennek ellenére, egy kétszobás házban éldegél családjával. Ilyen "degradált" körülmények közepette éli életét. Szerénysége kényszeríti arra, hogy senkitől, ne fogadjon el segítséget. Ugyanakkor rajongótábora ingyenes meghívásokat biztosít, tehát nem kell fizetnie, még a kedves feleségének sem. A felesége tisztában van azzal, hogy egyáltalán nem érdemli meg e hatalmas megtiszteltetést, de elfogadja, ezzel is fokozza a szenvedő jelleget, amit kedves egyszerűséggel eltűr, mint másodrangú meghívott. Szinte lehetetlen, az ember látóköréből kicsúszni látszó egyszerűséggel magyarázza cselekedetének nagyságát. Más szóval, ami benne van a pakliban, ennyire egyszerűen is lehet élni.
   Lakásuk bemutatásával, mindenki bizonyosságot szerez a helyzet valódiságáról. Van egy vendégszobájuk és egy másik szoba, ami egyben konyha is. A kamra nem más, mint e szoba sarkában (ami konyha is), egy firhanggal eltakart polcos rész. A fürdőszoba nagyon kicsi, csak tusolni lehet benne, a csapból hideg víz folyik. Természetesen a két saját kezével csinálta a fürdőt. A melegvizet egy huszonöt literes edényben melegítik, mindig odaadó figyelmességet szentelnek e szerény munkának. Bátorításként, arra sarkallják a rajongó tábort, próbálják ki ők is. Igazából az szüntelen mesélésen, az egyszerűség ismertetésén van a lényeg. Ez az egyszerűség sok embert lehengerel, szinte tehetetlenül veszik tudomásul, hogy ők képtelenek lennének megvalósítani.. Tény, hogy életemmel én is szeretnék valamit kezdeni. Például olyanná válni, mint ők. Az énekesnő percek alatt kifizetett. Elment a kedvem az ábrándozástól. Véleménye bélyegként sütött az agyamba.

 - Te ne szeress úgy élni, mint mások, mert tönkreteszed és egyhangúvá alakítod az életed.

   Próbáld megtartani, és saját képedre formálni tapasztalataid, meglátod milyen más lesz a világ, mikor templomot építesz benső világod tiszta tükréből. A szüntelen, fáradhatatlan képzelettársítás egyszerűen magával ragadja a tapasztalás nagy kincsét, az egyediséget. Az egyéniség kiemel embertársaid közül, és boldoggá tesz. Olyan leszel, akár a teremtő természet, szín teljes ragyogásában. Ajándéknak szántam figyelmeztető gondolatait. Próbáltam visszazökkenni a mostani mivoltomhoz. A kirándulásomról beszéltem. Vidáman ecseteltem neki, hogy mikortól űzöm, emiatt az otthonommal keveset tudok törődni. Ő percek alatt, választ adott, banális, nyöszörgésemre. Bármennyire állítottam be vidámnak gondolataim, ő tisztán látta a móka hátterében ott lapul egy pici önsajnálat. Amit mondott mégsem tűntek idegennek, mindig is bennem voltak, csak mégsem kívánkoztak ki belőlem.

 - Nem az otthonodat hagytad ott, hanem egy vadidegent. Úgy érzem akkor lesz vége kirándulásodnak, ha majd egyszer otthonra találsz.

   Elmerengtem szövegén, mégis giccsesnek találtam. A giccses szavak mégsem hagytak nyugodni. Keményen marcangoltak belülről. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Beszélgetésünket egyszerű könnyed bámulászás követte. Szerencsére nem kérdezett rám, nem is volt szokása. A szemünk látóterében került természeti látványosság, nyugalmat árasztott magából. A kezembe szorongatott rózsát átadtam neki. Búcsúzóul megpusziltuk egymást. Tanácstalanul néztem magam elé, azért volt bennem vidámság. Elindultam egyfelé, igaz nem éreztem a lényegét. Vitt a két lábam, vitt. Azt sem tudtam, hol fogok kikötni. Néhány napig jól esne egy kis pihenő valahol. Nem kezdett érdekelni semmi. Talán annyi, hogy valahol le kell pihennem.

A CSODÁLATOS KERTBEN

   Egy csésze kávé mellett elmélázva, hajamat Marika befonta és megkötötte. A jeleneten az egész család mulatott. Marika viccesen hozzátette, " a frizurám olyan lett akár egy marcipán". Erre mégjobban nevettek. Nevetett az anyukája, nevetett az apukája,nevetett a nagyobbik fiútestvére, talán nevetett volna a kisöccse is de ő nem volt jelen. Szóvá tette Marika,
  - Jaj, a kisöcsikém, ha bent lett volna, milyent nevetett volna, igaz-e apuci?
   Az apuci védekezően kalimpált kezeivel. Arca teljesen eltorzult a nevetéstől. Annyit tudott kibökni, - Na ne lány...há...há...há..., és akkora nevetésbe fogott, hogy teljesen görcsbe rándult. Görcsösen rángatózott. Lábával, akrobatisztikus mozdulattal felborította az asztalt, eltörte Marika legszebb nipjét, majd a legnagyobbik gyermekébe kapasykodva vergelődött tovább, lehasítva fiacskája újmódi nadrágjának zsebét. Ezalatt az anyuka székrepattanva sívalkodott torkaszakadtából, mit egy katácsony halálraítélt disznó. Marika vígan mosolygott, nem lehett látni rajta egy pöttynyi feszültséget sem. Ilyen kétes helyzetben is olzan szelid volt, mintha mosolyával megtudná váltani a világot.

 - Mitévő legyek - töprengtem magamban.

   Egyre feszültebbé kezdett válni a helyzet. Az anyuka már azt órdítozta, hogy én egy gyilkos vagyok. Nem volt időm tovább nézni az egyre türhetetlenebbé vált helyzetet, az első kezem ügyében lévő tárgyat, ami történetesen egy palacsinta sütő volt, felkaptam és fejberittyentettem a kedves papát. A papa döbbenten csúszott vissza székére, a kacagó görcse elállt. Felesége lepattant a székről, zavartan nézett felém. Géza (a legnagzobbik gyermek), lehúzta nadrágját, keresett tűt és cérnát, visszabagatta a letépett zsebet. Nem bírtam a hirtelen csendet, hizstérikusa kirohantam a házból, nem figyelvén semerre. Vesztemre, ugyanis a kis Lóri kihúzott egy spárgát, térdmagasságig érhetett, megakadván a kötélben, jókorát lepcsentem. Marika utánam jött. Éppen tápászkodóban voltam. Természetes segítőkész mozdulatokkal próbált segíteni. Megkérdezte tőlem, - megütötted-e magad? Vállamot ráncigálva jeleztem, minden rendben.

 - Gyere sétáljunk, mondta. Sétálni kezdtünk! (Hu hú...).

   Mikor két kilómétrecskét sétéltunk, akkor pillantottam meg a kert végét. A kert végének egyik szegeletében egy vadalmafa tarkallott. Alája telepedtünk. Beszélgetni szerettem volna, de nem sikrült, csak mosolzogtam, mint egy süket aszfaltbetyár, kinek elment a megmarad kevéske esze. Marika nem várta el a derécselést. Egyszerűen jól esett, hogy kimentett a bajból. Semmi bevezető nélkül, rázendített mondókájára.

 - Képzeld el, ezt a helyet szeretem a legjobban, azért is mert idővel nem fog létezni. Ez a kis kert mindenfelé két kilométer. Apám nagyon szerette a kihalóban lévő növényfajtákat. Ezért e fajtákkal betelepítette vélük az egész kertet. Hogy minden csodálatosan működjön, légkondicionálást, meg mindenféle marhaságot kitalált. Tíz éves koromban még minden gyönyörűséges volt. Nagy élményt nyújtott, mikor egy új cserje, bokor, fa vagy más növény tűnt fel kertünkben. Oda voltam az örömtől,- de most már a kertből ennyi maradt, ez a vadalmafa, meg az őt körülvevő néhány fenyő.
   Kissé nyugtalannak látszott, ahogy beszámolt emlékeiről, de rögtön mosolygásra váltott át, szemeivel fürkészve kíváncsian nézett rám. Egyszerűen nem tudtam mitévő legyek. Legszívesebben megcsókoltam volna. Még hirtelen átfutott az agyamon legkönnyebb helyben hagyni, de mégis győzött a vonzóerő!!! Közel hajoltam hozzá és megcuppantottam orcáját. A helyzet, a körülmények teljesen felizgattak. Leplezni akartam tehetelenségemet, jobbnak láttam beszáddel elütni.
- Látod én is itt vagyok melletted, de még mindig nem döntöttem el mit akarok. Amikor otthagytam fenn a magas sziklán az énekesnőt, csak töprengtem merre tartsak. Hosszú gondolkodás nélküli üldögélés után rászántam magam az elmélkedésre. Végül úgy határoztam, ide jövök. Olyan volt az egész, mint egy felszarvazott marhaság. Szerencsére ti nagyon kedvesen fogadtatok, első perctől úgy éreztem mintha családtag volnék.
Marika elérzékenyülve megölelt, mélyen szemembe nézett, kérdően figyelt. Aztán kibökte, ami belülről jött.
- Mond csak, tényleg egy évet kirándultál?
Kérdő kijelentésében erződött, hogy számára mennyire fontos. Engem meglepett a kérdés, szinte nyökögni kezdtem, de aztán erőt vettem magamon, mint egy igazi hős.
- Pontosan úgy van ahogy állítod. Szüleimtől muszály volt elköltözzek, négy kerek esztendőt egyedül laktam. Közben mint mindenki más dolgoztam. Munkámból szerényen meggéltem, de nem volt bátorságom otthagyni azt a helyet, mitagadás egy kicsit szerettem is. Idővel mielőtt kiraktak volna eliszkoltam. Mondhatom a köröttem gyülekező fekete fellegek oka beilleszkedési problémáimon mulott. Mégis nem tartom magam hibásnak. Nem érdekelt a fönököm sem, pedig a fönök mindenhol fönök, csak a titulusa meg a neve változik, ő maga aligha. Mintha egyetlen masinéria gyártotta volna őket. A hatalom az egyetlen forrás, ami életben tartja, mégis szükség van rájuk, mert valaki el kell vállalja azt a posztot is.
   A felfogásában nem fért bele, hogy esetleg héttől kilenc óráig ereszkedjek a munkahelyemre. Hogy végül ki győyött? Mindketten. Ő magának tartotta a dícsőséget, hogy közvetve is de kirugott. Én pedig magamnak, hogy leléceltem. Mégis vegyük úgy, hogy kirugott. Tehát, ahogy kitettek, rögtön elhatároztam régi álmom megvalósítását, a kirándulást. Akásomat bér fejében kiadtam az egyik barátomnak. A pénzt mindig beteszi majd abankba átutalással a nevemre.
   Egy szatyorral indultam el, az volt az érzésem, hogy csodélatos kirándulás lesz belőle. Az is lett. Ezt a tényt későbbi bolyongásaim igazolják a legkobban. Sok várost és települést jártam be. Nagyjából mindenhol egy-két napot ültem, hogy meg ne unjanak, hiszen vendégeskedésből épp ennyi elégséges. A harmadik nap már nem ajánlatos, akkor már ferde szemekkel kezdenek figyelni. Volt ahol hetekig is elidőztem volna. Dumám nem egészen kötötte le Marikát, mert be sem fejeztem mondokámat ő valami elképesztő furcsa dalocskát dudorászott. Nem sokáig, mert hirtelen beleunt. Hirtelen fölkiáltott:
- Gyere játszunk mesét! Én leszek Piroska, te leszel a Farkas, jójje!?
   Rögtön belementem a játékba. Sokáig bohóckodtunk, megtöbbet szaladgáltunk, míg végül holt fáradtan földreroggyant Marika, jómagam pedig melléje. Javasolta aludjunk az almafa alatt. Nem kellett kétszer mondja, rögtön belementem, nemcsak a fáradság miatt... Nem volt amítől félni, összebújtunk. Marika újra furcsa dalokat kezdett dúdorászni, de most már a fülembe. Rövidesen abbahagyta, furcsán rámnézett. Megakartam kérdezni, mi a baj, de ő megelőzött.
   Nem tudom mire véljem a világot. Sokszor úgy érzem repülni volna jó. Kedvem volna egyre magasabbra szállni, hogy belássam az egész világot. Jó lenne azt is látni, ami szemmel nem látható. Tudod, mi azt keressük minduntalan, ami itt a szemünk előtt van, és mégis várunk a csodára, hátha szánkba repül készen, akár egy sült galamb. Az lenne az igazi, ha az álhatatosság árnyán mássá tenni a jövendőt és úgy megkeresztelkedni, ahogy senki. Úgy, ahogy a méhek közelednek a virágokhoz és dolguk végesztével tovaröppennek, mintha csak reményt gyűjtve nekünk. A lelkük mélyén, - bármennyire is kisállatok, kell legyen nekük ilyen, - örzik a lényeget, amely soha nem kopik el a szavak sűrűjében. Csak a jelen számít. Így vállnak részesévé a boldogságnak. Hasonlót érzek én is, ha hasonlót éreznél te is, akkor igazán repülnék egyhelyben állva is.
Így mesélgetett. Ezek után bármilyen aranyköpést zengett nem tudtam ráfigyelni, mert mély álomba ringatott a kert nyugtató szelleme.
   Reggel arra ébredtünk, hogy vizcseppek tarkítják a ruhánkat, pedig sütött a nap.
Aranyeső! - Mondta Marika, és cincogott rá egyet.
   Szinte elhittem, de az ezt követő percekben hirtelen ránkzúdoló zuhany mást igazolt. Megvolt a reggeli mosakodás. Mondjuk a hirtelen megerdt felhőcsatornának vélt zuhé, nem is volt annyira rossz, mint az a vödör, amelyik fejembe zuhant. Felkészületlenségem és meglepődöttségem végett úgy maradtam. Ezért nem sikerült látnom a körülöttem folyó eseményeket. Igaz, hallani hallottam egy váratlanul ért hangzavart, ordításhoz hasonló volt, nyögéssel párosulva. Mindez, no meg a fejemkörüli rezzenés arra engedett következtetni, hogy valaki leesett a fa tetejéről. Sikerült eltávolítanom fejemről a vödröt. Hát kit látnak szemeim, nem mást mint Gézát. Marika gyorsan hátulról átkarolt. Géza kissé zavartan, nagynehezen kibökte.
- Ö, izé, azért jöttem, hogy mondjam meg, kész a reggeli.
Szó nélkül mintha össze lettünk volna egyezve elindultunk a ház felé vezető ösvényen. Szótlanul baktattunk kiegyensúlyozott tempóban. Az út felénél közre fogtak, félóránál többet bandukolva a házhoz érkeztünk.Az Anyuka elénkbe szaladt a szokásos kedve mosolyával fogadott. - Kész a reggeli reggeli, gyertek be. Éppen most vettem le a tükörtojást a tűzről. Ugye milyen pontos voltam. Sikerült kiszámítanom, mikor értek ide? Hármasban kántáltuk az igent feleletként. Lóri hozzám szaladt és a fülembe súgta: Figyelj már, itt az én részem, neked adom. Cserében add nekem a jelvényedet (egy mackós jelvény volt). Megegyeztünk. Nekiadtam. Aztán nekiláttunk az ételnek. Mivel titokban volt az árucsere, csak most vették észre a családtagok Lóri trikóján a jelvényt. Az anyuka a megszokott szelídségével megkérdezte:
- Honnan van kisfiam?
Lóri nagyon gyorsan, kurtán-furcsán válaszolt:
- Jaj anyuci, a vendéggel cseréltünk. Én adtam egy tükörtojást helyette.
Nagyon kedves tőled fiacskám! Nyugtázta Anyuci.
   Aztán láss csodát, mindenki adott egy kicsit még a tojás részéből. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy az adagom bőven elég, nem hallgattak rám. A papa megjegyezte:
- Ha nem találod megenni, akkor adósnak fogjuk érezni magunkat. Remélem felfogtad. Logikus, ha fogunk haragudni rád..
   Hiába próbáltam bizonygatni, a helyzetemből kifolyólag jómagam vagyok az adós nem hallgattak rám. Muszáj volt magamba gyúrjam a tojásokat. Nem volt valami kellemes, annak ellenére, hogy szerettem ezt a fajta hamit. Gyúrtam magamba, ahogy bírtam, senkit sem akartam megsérteni. Mikor az utolsókat is bekaptam, kezdtem szédelegni, bocsánatot sem tudtam kérni, hogy elhagyom az asztalt. Felugrottam és villámgyorsan, akár egy tornádó, értem ki a szabadba. Szempillantások alatt mind kihánytam, amit belém gyömöszöltek. A ház őrzője, a kedvenc Rexi kutyus mellettem csóválta lompos farkát, körbeszaladt engem, szembeállt velem, egy pillanatig nézett, s aztán percek alatt bereggelizte a hányásomat.
Apu rögtön mintha csárdást járna, beugrott a nagybőgőbe és elbőgte magát
- Maaarrrhaaaa!
Visszanéztem és elmosolyodtam. A lehető legnagyobb megtiszteltetésnek vettem a kijelentést, ha színleltem is valamelyest. Ahhoz az élőlényhez tartoztam, így el kellett fogadjam megjegyzését, hiszen ő a ház és a kert mindenese, meghatároz, megtervez és megnevez mindent. Életében mindig csak ezek bírtak nagy fontossággal. Egyelőre embereken kívül még nem hallottam olyan élőlényt, aki megtudta volna magát nevezni, ha ez büszkeségnek számít, akkor egyben gyengeség is. Minek a sok megnevezés? Attól a növények még vidáman burjánzanak, és az élőlények is vígan élik életüket. Azért mert fontossá tesz bennünket. Lehet mondani, egy marha a mezőn bölcsebb, mint az ember, mert ő esetleg tudomást sem vesz rólunk (vagy ki tudja), de legalább nem nevez meg semmit, mégis boldognak látszik. Ezért nem tudtam elhanyagolni apu kijelentését, hiszen abból jutott eszembe mindez.
Ahogy így töprengtem, halványan kirajzolódott előttem Marika körvonala, egy fogkefével, rajta fogpasztával és egy pohár vízzel lötyögött felém. Öt méterről is úgy kiáltott, mintha egy hegy tetején lennék: - Látod édesem, az üzletből is megárt a bőség, -mondta megnyugtató gyöngédséggel. Majd így folytatta: - Ne se búsulj. Próbál intézkedni másképp, az-az máskülönben ahogy jónak látod.
- Igyekezz te is, - szólt rám Lóri, kikapta kezemből a szerelést és elszaladt vele. Csak ott álltam, mindig a csereberére gondolva, úgy döntöttem még egyszer nem játszanám végig senki kedvéért. Marika nem hagyta befejezni mély agyaskodásomat, javasolta, hogy sétáljuk meg magunkat a kertben. Beleegyezésemmel ért véget a szemjátékkal eldöntött másodpercnyi vita. Barangoltunk kézen fogva, mint két aranyos varacskos disznó. Szegénykék nagyon tudnak egymás mellett lenni, de kézen fogva, azért nem, talán ennyiben különböztünk tőlük. Néha egymásra pillantottunk, széleseket mosolyogtunk. Nem volt fontos mit gondolunk egymásról, ha egyáltalán gondoltunk valamit. Az sem érdekelt miért kedves hozzám, egyszerűen jól esett, úrrá lett rajtam a nyugodtság. Azért cikáztak az agyamba a gondolatok. Minden badarságot meghánytam-vetettem kis kobakomba, de semmi sem zárta ki, hogy magamba szívjam a virágok bódító illatát. Talán az új helyzetkép varázsolta lelkembe azokat a meséket, amiket akkor találtam ki. Különbnél különb történetek forogtak a fejembe, közbe nagyokat sóhajtoztam, annál is inkább, mert saját helyzetem felzaklatott, amiben nem tudtam belenyugodni. Azt hiszem kissé elszánt voltam és elfogult. Lehetett volna mindezt másképp is csinálni. Sétánk megszakadt meghatározatlan időre. Egy érdekes mohás helyre telepedtünk le. Kissé elfogultan nyilatkoztam az előbb. Nem éppen egyszerű ücsörgésre kell gondolni, mert Marika erőszakos kedvességgel odahúzott, nagyot lepcsentem, bizonyos mértékig és ideig az idilli helyzetképen kívül maradtam. Mégis nevetségesnek tűnt, furcsamód egyszerre nevettük el magunkat. Mint később kiderült, teljesen össze nem egyeztethető témán. Marika kérdést vakolt fel füleimre - Mit nevetsz édesem?
Hogy-hogy mit nevetek? Válaszom valamelyest zavarba hozott mindkettőnket, de ő hamar túltett a problémán. Egy különleges kérdéssel változtatta meg a helyzet tragikumának hangulatát.
- Hallod édesem, cseréljünk bugyit.
Belementem az újabb szokatlan játékba, hiszen sohasem voltam még női bugyiba.
Mintha kitalálta volna gondolatomat, hozzátette - Mert sohasem volt rajtam férfi bugyi.
   E nagyszerű csere után verseket szavaltunk, különböző korszakbéli költőktől, akik nekünk pillanatnyilag eszünkbe jutottak és tetszettek, vagy éppen nem tetszettek. Két óra után kezdett unalmassá válni a játék. Milyen "hamar észrevette". Javasolta találjunk ki valamilyen érdekfeszítő dolgot. Sikerült is mindenféle zagyvaságot magas szinten művelni, de annyira, hogy még a félelem sem tudott volna határt szabni nekünk. Zagyvasági szinten jól haladtunk, nagy népszerűségnek örvendett a sok halandzsa. Ha százalékban kellene megnevezni, akkor mi teljesítettük 100%-ot. Szívünkben benne volt a tét, hogy ilyen esetben más nem történhet, de mégis jobb mintha semmi sem történt volna. Igen jeles minden egyén a hülyeségbe, aki kedveskedni akar egy nemrég ismerkedő személlyel. Barangolásunkat az általános séta kifejezés ihlette meg a legjobban. Mindennek értelmet akartunk adni, a halandzsának is. Ezért volt kimondhatatlan a kettőnk közötti kapcsolat. Mindehhez a kert segített hozza. Nála nélkül mi sem tündököltünk volna egymás szemében. Azért mégsem kell elódázni egy kertet, de ocsmány szavakkal illetni sem lenne valami lehengerlő. Trágár szavakat ilyen esetben bűn lenne alkalmazni, ugye?
   Szép kert volt. Istenkém, az is jól esett volna, hacsak egész nap tátom a pofámat, mintegy eredeti elmés, aki nem messzire áll a teljes bedilizéstől. Szörnyű szavak ezek, de lehet, hogy a kert is egy kicsit szörny volt. Ennek ellenére bámulatba tudott ejteni. Elbűvölő hatása időnként ordításra ingerelt. Csak úgy jött, hogy magamból kiadjak mindenféle szamárságot. Éreztem szabadságot adott nekem. Teljesen megváltoztatta életemet attól a perctől, hogy beléptem pompás birodalmába. Megváltoztatott mindent, ami bennem volt, akár egy vasúti menetrend. Új világ, új forma és új vendég voltam itt. Szerves részét képeztem mindaz, ami körülvett. Nagyon elmélyültem gondolataimban, saját vitáimban, nem figyelve semmire és senkire. Pedig igazából nem gondoltam nagy dolgokra, néha meg semmire sem.
   Elmélkedésem gyönyörű fonalát hamar felzaklatta eredeti énem nyugtalan kérdései. Nem is tudtam, miért vagyok ezen a helyen, és ha tudtam volna, akkor is milyen haszna lett volna belőle. Az ember ha kirándul, nem azért teszi, rágódjon azon, miért is választotta ki azt a helyet ahová utazott. Ezért jó minden kirándulást a véletlenre bízni. Emésztett a kor gondolatai is. Bármilyen szemszögből gondolok ki bármit, mindig ugyanarra a következtetésre jutottam, hogy az elmélkedés megszabja az időt és a kort egyaránt. Valahogy így határoznám meg tettem dolgait: - sohasem voltam túl fiatal, hogy ne legyek egyben öreg is. Akár káprázatcsokor is lehetne mondókám, de mégsem az. Mi is az egész? Talán az úgynevezett élet?
   Miért kell mindenkinek valamit megélni a maga módján? Azt hiszem csak akkor fogok megérteni belőle részleteket, ha tudomásul veszem és nem kérdezgetek fölöslegesen, kilóra, sem magamtól sem másoktól. Mindenesetre sok időbe telik ez a zagyvaság. Mégis, mikor csak magamra hagyom magam, és ábrándozom mélán érdektelenül, úgy érzem mintha örökké örökkön-örökké léteztem volna, ugyanakkor nem léteztem volna azon időn belül. Lehet komiszan hangzik, vagy kissé nevetséges, de a beszédet nem lehet annyira megpróbálni a szavak kereszttűzében, hogy értelmet nyerjen az amit igazán érzünk. Be kell valljam, a lényeget nem lehet kimondani. Nem tudom hányadán állok töprengésem összevisszaságával, biztos azért érzem furcsám magamat.
   Itt van mellettem az a bizonyos nőszemély, ha esetleg ő nem volna, kerülne más, vagy esetleg egy egész ország népe, akik készek ösztöneimet, gondolataimat fejleszteni néha-néha, ha én is viszonzom tettemmel. Ez a körforgás nem más mint a megnyugvás szenvedélyes ellentétei a beletörődés és a semmittevés árán. Ahogy agyamba össze-vissza cikázva robognak gondolataim, mellettem álló nőszemély felrázott okoskodásomból, meghúzta a vészharangot
- Kérlek figyelj rám egy kicsit! Képzeld azt álmodtam, hogy meghalok.
Hogy mondhatsz ilyent, - buggyant ki belőlem a nyálas szöveg.
Hi hi hi..., mégis ez fog történni, - mondta.
Ahogy ezt kimondta egyvégtébe röhögtünk, persze szünetekkel ellátva. Mindig mikor egymásra néztünk még jobban elfogott a kacagó görcs, egy idő után szinte nyerítettünk. Hamarosan délután lett, aztán este, mikor eljött a pillanat biza megint elaludtunk.

FELFEDEZŐ ÚTON

   Érdekes, nagy későn tértünk magunkhoz. Az órám nem füllenthetett, legalábbis a számok szerint. Marika javaslatára elmentünk felfedező útra. Talán az volt a legizgalmasabb momentum, mikor elárulta, hogy van egy tó a kert közepén, de én kellett megtaláljam. Vadul haladtam keresztül-kasul, csörtetésem az oroszlánéhoz volt hasonló. Ő pedig némán követett, néha-néha le is maradt. Szerette nézni, hogyan hatolok előre a bozótosban. Az idő gyorsan repült, mi tagadás, megéheztünk. Az itt-ott előbukkanó gyümölcsfákról téptük le a gyümölcsöket és mohón gyúrtuk magunkba. Néha olyan érzésem volt mintha Ádám és Éva szerepét játszanánk az általunk megtalált Édenkertben. Végül beértünk egy hatalmas csepleszbe, ahol mindenféle fák sokasága tarkította a környéket. Tíz perc küszködés után a tó partjához értünk. Remek látvány tárult a szemünk elé. Nem tudtam betelni gyönyörűségével. Igaz nem volt valami nagy a tó, de lubickolni vígan lehetett benne. Marika köveket szedett fel, némán fél mosollyal a szája szélén nézett felém. Kezében felgyűjtött kavicsokat egyenként dobálta bele a vízbe. Mikor már egy kavics sem maradt kacsójában, hirtelen, gyorsan, de ügyesen és nagy szakértelemmel kapkodta le magáról ruhadarabjait. Számomra követhetetlen eseménysorozattól szinte megkövültem. Nem sokáig álltam annyira megmeredten, mint egy kőbálvány, mert szavaival hatást gyakorolt rám, olyannyira, hogy elpirultam.
- Na mi van? Azt hittem fürödni jöttünk ide! - Mondta.
   Erre már gondolkodás nélkül hánytam le magamról a fosztot. Beleugrottam a tóba. Elég nagyot csobbantam. Jó nagyokat úszkáltunk. Ezen kívül mit is lehet csinálni, hát egyet napoztunk a természet lágy ölén, s úgy gondoltuk sietünk hazafele. Az iszkiri gyorsaság nem vált be, de mivel ő irányított, negyed óra sem telt bele a háznál voltunk. Csodáltam ügyességét. Hazarohanás alatt áthaladtunk egy mozgó hídon, amely két sziklát kapcsolt össze, lefelé nézve lehetett olyan tizenöt méter. Már annyira kíváncsi voltam, hogy a szikla alját nézve, majdnem beleestem a híd alatti patakba. A patak abból a bizonyos tóból eredt, ahol fürödtünk, mesterséges szerelék volt az egész természetesnek tűnő dolog. A környéken lévő kutakból pumpák segítségével hozták felszínre a vizet, amelyik netán nem szabadeséssel érkezett be a kertbe. Az így nyert vizet az említett tóban gyűjtötték össze, majd a tóból egy mesterséges sziklafalon csorgadozott végig a hídig, ahol vízesésként zúdult le az aljig, nagyszerű látványt kölcsönözve a környéknek. Mikor a házhoz értünk, Lóri szaladt felénk.
   Szevasztok olyan rég vártunk, csoda, hogy megjöttetek. Immár ne haragudjatok, de szüleim egy napi várás után kifáradtak és lefeküdtek. Úgyhogy nincs valami fogadó hangulat bent, és az étel is elromlott. Amennyit tudtunk megettünk belőle, hogy ne kelljen a disznóknak adni, mégis oda kerültek, mert azért nem vagyunk bélpoklósok. Ettől a kis incidenstől tekintsetek el, ne zavartassátok magatokat, gyertek bennebb és főzzetek vagy rántsatok magatoknak tojást. Muszáj volt közbeszóljak,
- Marika nem vendég!
Jaj de okos vagy, - mondta Lóri, - azt hittem én jobban tudom, mint te.
   Házba érve rögtön neki fogtunk ételt készíteni. Lóri nagyon álmos volt. Ő volt az egyedüli hős, aki megvárt bennünket. Nagyon látszott rajta az álmatlanság, mert a szemeit alig tudta nyitva hagyni, fel kellett támassza ujjaival, ezért hagyott minket kettesben. Én pedig boldog voltam. Papálás közben egyfolytában a kert járt az eszemben. Rákérdeztem a dologra:
- Most már az egész kertet összejártam veled.
- Sok fontos helyet hagytunk ki.
- Azt a sok fontos helyet mikor fogjuk megtekinteni?
- Holnap. Idejekorán kelünk, jó?
- Jó Marika, te vagy a vezető.
   Bendőtöltés után Marka felkísért a vendégszobámig, ő pedig bement egy másikba. Reggel szintén ő költött fel. A reggeli ügyes bajos gondjai után indultunk a számomra felfedezetlen kertrészek felé. Izgalom és szorongás kerített uralmába, és tudtam, hogy miért. Nagy léptekkel kint találtuk magunkat újból a szabadban. Marika hirtelen megtorpant:
- Bocsáss meg te vendég, de most muszáj elárulnom egy titkot, - erre a kijelentésre már könnybe lábadt a szeme.
- Marika!
- Ne szólj közbe! Ha az ember egy titkot készül elárulni, csendre van szüksége. Az van, tudod, hogy én is vendég vagyok, már tíz éve.
- Hát, hogy?
- Úgy, hogy a volt szüleimmel errefelé száguldottunk egy gépkocsin, engem pedig ezen a helyen "véletlenül" kidobtak, így nem jutottam vélük Bécsbe. Sok idő telt el, amíg magamhoz tértem. Egy kissé meglepődtem, mikor idegen arcokat láttam magam körül. Később hosszú hallgatásba kezdtem, amíg igazán magamhoz nem tértem, de végül is megszerettem azokat az embereket, akik befogadtak és te is ismersz. Megszerettem ezt a helyet. Ők vendéggé fogadtak. Idővel státusomat vendéglány és vendégtestvér szintjére emelték. Gyönyörű fogalmak ezek és nagyon büszke vagyok a státusomra. Mindig elérzékenyülök, ha szóba kerül.
   Belém kapaszkodott és sírt. Rásózott néhányat a vállamra és harapdálta a kezemet.Nem mondom, neki biztos nagyon fájt a dolog, de én sem maradtam ki a fizikai putyukálásból, amitől jött hogy egy nagyot kiáltsak. Hiába küszködtem szenvedése megértésében, nem jött össze. Szerencsére fokozatosan lassan elvesztette erejét, úgy látszott kezdett belenyugodni, letörölte a könnyeit, kifújta az orrát, egy kicsit rendbe szedte magát. Aztán arra kért, hogy csukjam be a szemem, és csak akkor nyissam ki, amikor ő mondja. Hozzászoktam ezekhez a dolgokhoz, de nagyon ölt a kíváncsiság, kezdtem leskelődni. Nem tartott sokáig a kukucskálás, mert rám szólt:
- Leskelődünk, ugye leskelődünk?!
Úgy döntöttem, míg nem mondja, hogy kinyithatom a szemem, nem teszem.
- Na most! - Mondta.
A látószerveim majdnem kiestek, mikor megláttam.
Na milyen? - Kérdezte kecsesen és vidáman. Az arcát figyelve egyetlen jelét nem mutatta a közelmúlt szenvedésének. Milyen is legyen az egész dolog, amit láttam. Négy sírkő egymás mellett felsorakozva fehéren virított a vakító fénysugárban. Mindegyiken egy-egy név szerepelt. A kert gazdájának és családtagjainak a neve. Akkor vettem észre, hogy nem messze a fehér síroktól van egy vörös is, oda Marika neve volt márványkőbe vésve. Marika büszkén kijelentette:
- Ha megfelelően viselkedsz, és eleget teszel a család elvárásainak, akkor neked is készítenek egy gyönyörű sírt márványból. Szintén vörös színe lesz, akár az enyémnek, csak ezt a megtiszteltetést ki is kell érdemelni! Így folytatta:
- Úgy vettem észre, amíg családtagi rangra emelnek sok próbán át kell jutnod.
- Marika, én nem akarok ebben a nagy érdemben részesülni. Különben is nekem küldetésem van, kell folytassam a kirándulást.
- Úgy látom nem fogtad fel. Nincs nagyobb probléma, minthogy ellenszegülj mások akaratának, mikor így is éppen elég probléma van veled. Próbálunk segíteni neked, és te durván eltaszítasz!
- Mit beszélsz te szerencsétlen lányfajzat, még neked jár a pofád érdemről és hasonló buggyantságokról! Amióta itt vagyok, megpróbáltál behálózni saját érdekeiddel, félretéve érzelmeidet, mert ugyebár így könnyen elbírsz bárkivel. Úgy okoskodsz, mit egy rohadt tyúk! Én szeretlek, persze a relléid nehezen fogják fel.
   Nem tudom mi ütött belém, hogy ennyire kiborultam. Megvolt az eredménye is. Marika teljesen belevörösödött mondókám hallatán, nem szólt hozzám, de hisztit kapott és futásnak eredt. Szaladtam utána, de alig tudtam követni. Úgy látszott számomra, hogy céltalanul rohangál. Nem tudtam mitévő legyek, néha megálltam és bámultam, vajon meddig űzi a sportot, de bizony nem állt meg. Mit tehettem mást, rohanni kezdtem utána. Nem sikerült utolérnem, felmászott egy fára és ledobta magát. Rögtön szörnyethalt. Nem is csoda egy kőre zuppant és fejét egyből beleverte. Karjaimba vettem, hosszú haja lelógott a földig, szájából vér buggyant ki. Mivel nem vagyok erős emberke, a cipekedéstől többször megkellett igazítsam az ölembe, összekentem ruhámat a vérével. Eldobtam a romantikus halál gondolatát, mivel többször le kellett tegyem (nem is tudom hányszor), amíg a házhoz értem. Géza nyitott ajtót mosolyogva. Mikor meglátta Marikát, a mosoly ráfagyott az arcára, ezért egy kissé megijedtem, félelmembe összerezzentem. Meglepetés sorozat folytatódott. Mintha ki tudja milyen jópofa dolog történt volna, szóltak a ház főnökének, - apának.
   Apu képzeld el, meghalt Marika! Siess a városba, intézd el a kellő dolgokat, amiket ilyenkor szokás. Másnap már temetés volt. Rengetegen részt vettek. Azt, hogy honnan érkeztek az emberek még a háziak sem tudták biztosan, csak némelyikről. Mivel nem tudták Marika vallási hovatartozását több felekezeti szertartást alkalmazva mondtak búcsút az abc sorrendjében, felsorakoztatott papok. Azért volt megható, mert balesetnek számított cselekedete, legalábbis a családtagok ehhez a formulához ragaszkodtak igazán. Mivel minden pap szívélyes búcsút akart venni, nagyon kinyúlt a műsor. Kerek két napig tartott a temetés. Pedig minden papnak egy óra volt megszabva, de hát ilyenkor ki figyel arra, hogy mikor kezdi egy katolikus, református, ortodox, muzulmán, taoista, buddhista, vagy valamelyik természetvallásaiból származó kuruzsló stb. a beszédjét, és mikor fejezi be. Őrülten lerongyolódtam. Főleg Marika miatt, de a megteremtett helyzetkép miatt is.
   Két nap után nagykésőre, de végre elment a temető társasági banda. Olyan éhes voltam, mint a farkas, vagy annál jobban is. Az is lehet, egyszerűen nem lehet szavakba önteni. A sok szertartástól pedig éreztem, hogy gutát kapok. Nem kaptam. Megvártam, hogy a tömeg szétoszoljon, vagyis elmenjen, akkor én is közelebb mehettem a sírhoz. Tömve volt koszorúval a hely. Szívemet mégis a halott iránt érzett fájdalom koszorúzta meg. Lesütött szemekkel a földet bámultam, nem tudtam, mit kezdjek magammal, bőgtem, mint az állat. Magányosan inkább jobban esett még a bőgés is. Aztán összeszedtem gondolataimat és visszamentem a házba. Ott mindenről és mindenkiről szó volt, kivéve Marikáról nem. Felmentem a szobámba és lefeküdtem, de nem tudtam aludni, egyfolytában Marika járt az eszembe, kínozott a bűntudat, kínoztak a gondolatok. Újra végiggondoltam miket mondott, úgy éreztem hű kell maradjak hozzá, nem mint emlék, mint igazi élő kép. Aznap este elhatároztam, addig törekszem, amíg ki nem érdemlem a vendég családtag címet. Akkor legalább a sírkövemet a Marika sírköve mellé teszik az arra kiérdemesült művészek alkotásának kezük munkájával megbuggyantott kődarabot. Tovább már nem tudtam követni gondolataimat, nem emlékeztem semmire. A következő kép az volt, hogy nyitom ki a szemem, s hat Uram Teremtőm egy új nap kezdődik, egyben egy új szakasz az éltemből kirándulásom során, ugyanazon a helyen, de másképpen, - Marika nélkül.

ŐSZTŐL TAVASZIG

   A vadalmafa, amelyről Marika leugrott már tarka lett. A kertnek ez volt az egyetlen részecskéje, ahol nem létezett mesterséges domborzat, éghajlat és növény. Szerencsére közel van a temetőhöz, így nagyon praktikus dolog, egy csapásra mind a két helyet lehet látogatni. Virágokat szedtem nap mint nap, rátettem a sírra, majd később felmásztam a dombra, az első találkozásunk helyére, a vadalmafához.
   Nagyon szerettem ott ücsörögni. Időnként megkóstoltam gyümölcsét. Gyümölcse nagyon savanyú és kesernyés volt, azért kellett bekínlódnom magamba. Talán csak ez a hamizós repertuár tartotta bennem a ha kell, ha nem cselekedetemben, hogy a múlthoz kötődhessek egy vékony szálon át. Viszont megriasztott az a tény, hogy múltban élek, mi van a jelenemmel, és mi lesz a jövőmmel. Eljött az a pillanat mikor végképp eldöntöttem, egyedül nem fogok többet kijönni az említett helyre. Visszamentem a házhoz, mindig mellettük voltam, - a ház élő embereivel. Először nagyon nehéz volt, gyötört a kétségbeesés és a szomorúság. Mivel nagyon fontos volt az érdem, amit mindenáron meg akartam szerezni, mindent megtettem annak érdekében, hogy érdemem révbe érhessen. Körülbelül úgy szoktam bele új helyzetemben, mint cigány lova az ehezésbe, csak annyi különbséggel, hogy nem fordultam fel. Mindig körülöttük voltam, kotnyeleskedtem, azt hittem nem veszik észre. Észrevették, viszont nagyon élvezték.
   Egyik nap Lórival és Gézával elmentünk sétálni a kerten kívüli világba. Felmásztunk arra a sziklára, ahol először találkoztam az énekesnővel. Ott a tetőn ücsörögtünk, fontoskodva beszélgettünk és bámultuk a szépséges tájat, amely körülvett bennünket. Be lehetett látni az egész völgyet. Falucskák sorai tarkították a vidéket. A falucskák mellett patakocskák csörgedeztek megtörve a csöndet, de nagyobb varázst kölcsönözve a tökéletességnek. Bizony ősz volt, a fák már ezer színpompába burkolózva kacérkodtak a néha meg-megerősödő szellőcskével. Gyönyörű látványt fokozta részletes bambulásunk a színek után. A rózsaszínnek, pirosnak és vörösnek, valamint a sárgának megannyi árnyalata összemosódott égen és földön. Talán a földet azért lehetett külön választani ebben a színkavalkádban, mert a táj aranyszínben úszó részein, barna, barnás, zöldes barnás, zöldessárgás vonulatai kiegészítették tarkaságukban rejlő kontrasztott a felhőkkel szemben. Őrületes milyen giccses hangulatot tud teremteni így a természet. Mindent fokozta a nap szelíd pislákolása, ahogy egyre lennebb csúszott az égbolton. De mindannyian tudjuk, nem lehet giccs a táj. Az egyedüli, amire nem lehet ráfogni. A természet és a természetesség egymagában a megtámadhatatlan örökvarázs mindannyiunk számára.
    Természetesen a természetbe is lehet hibát keresni, de ez már olyan mintha belekötnénk akármibe, mint a vak a kertbe. Csak erőszakos, elégedetlen emberek játszmája, szegények nem fogják fel, hogy ők is a természet részei. Az emberi természet akkor tökéletes, hogyha együvé válik a földi természettel, részese lesz az egyetemes természetnek, a naprendszernek és az egész világegyetemnek a maga tisztaságában. Ha csak sajátmagunkat figyeljük meg, belső és külső hangokkal együtt, mégis valami különbséget veszünk észre, ami másba nincs meg, ez a természet adta varázs. A sokszínűség és az egészséges nézőpont a sok egyest egységbe rendezi, és békét lehel bele. És így van jól, ahogy van. Egy pöttyöt elkalandoztam. Egy-két óra eltelhetett, amióta nem szóltunk egymáshoz. Géza eresztett ki torkából hangokat, nem lehet tudni milyen okból, talán társalogni szeretett volna. Így kezdte:
- Ööööö... .
Majd imígyen folytatta:
- Jól van, na! Ha egyáltalán halljátok, mit mondok. Azt javasolom, menjünk le oda abba a falucskába, tudjátok a gyaloglás nem árt, ha igen majd kiköszörüljük azt a csorbát, amit el fogunk követni. Öt éve nem mozdultam ki a drága kertecskénkből, ahol teljes harmóniában éltem és élek, élővel és élettelennel. Itt minden olyan különös, zaklatott vagyok. Nagyon izgulok és bamba közönyösségem is elmúlóban van, lelki békémet, mintha lapáttal széthányták volna.
Ránk nézett - No, mit kell mosolyogjatok? Hát igen, Lórival mosolyogtunk. Nem tudtam mit kellett volna válaszoljak erre az amúgy is idétlen kérdésre. Nem volt mit tennem, nem akartam szegény jobban fölkavarni, megszólaltam:
- Hát, izé, láttunk egy sast, olyan furcsán keringett fölöttünk, mintha nem is lett volna sas, mert a repülése inkább röpködésre hasonlított.
Géza először egy kicsit elkomorodott, mégis megtetszett a beszédem. Sajnos Lóri nem tudta fékezni magát és kirobbant belőle a nevetés. A nevetés-röhögésbe torkollott, szinte kipukkadt tőle. Géza erre már összevonta a szemöldökét. Lóri tovább tromfolta a dolgot, ott járt, hogy térdét ütögette a két kujakocskájával. Ilyen helyzetben kevés dolog számít, amikor elfogja az embert egy tartós nevetőgörcs. Rám ragadt a kacagás. Nagy hahotázásban törtem ki. Lóri már kezdett köhécselni, de azért folytatta szűnni nem akaró nyerítezését. Már a sziklát döngölte kezével. Sajnos alatta labilis volt a talaj, a szikla amelyen fetrengett kimozdult eredeti állapotából és Lóri vele együtt zuhanni kezdett. Zuhan Lóri, de vajon, hol áll meg?
   Gézával egyszerre kimeredt szemekkel követtük a frissen zajló és egyben megrázó eseményt. Uram- teremtőm, mind a filmeken, Lóri esés közben fennakadt egy kiálló bozótosba. Akkor könnyebbültünk meg, mikor a nagy kő elkerülve Lórit nekivágódott a sziklának és miszlikbe tört. Azért teljesen nem menekült meg, mert a gyorsasági zuhanása közben néhány szikladarab megkopácsolta teste részeit, amelyet hirtelen nem lehetett meghatározni, pontosan hova koppantak. Majdnem egyszerre intettük Lórit nyugalomra és higgadtságra, mi közben mi jobban féltünk a kialakult helyzettől, mint ő maga. Néha mikor helyváltoztatás céljából megmozdult, esési helyzetek kimeríthetetlen pozícióit vette fel. Nagyon berezelt, nem mert mozdulni. Már nem hányta-vette magát, mint egy hős fenegyerek. Minket pedig a guta ütögetett szép csendesen. Muszáj volt nekilássunk valami értelmes dolognak. Eldöntöttük lemászunk a sziklán.
    El is indultunk lefelé. Könnyen lehetett haladni, csak oda kellett ügyelni, nehogy lezuhanjunk. Már tudtuk, hogy milyen sziklafalon mászunk. Hajlamos volt az omlásra. Bármennyire óvatosan ereszkedtünk lefele, elkerülhetetlen volt, hogy ne koppanjon Lóri fején néhány darabka kőküldemény, amelyek miattunk lazultak meg és hullottak alá a mélybe. Visszagondolva a helyzetre, akár csúcs sziklamászóknak is kinézhettünk, annyira ügyesen haladtunk. Nagy nehezen elértük Lórit. Valahogy kivájtuk a bozótosból és cipeltük lefele. A cipelés ordító nehéz volt, már csak azért is, mert Lóri egyszerűen hisztit kapott, nem bírt magával, egyfolytában azt hajtogatta, hogy lezuhanunk. A kezébe maradt bokor darabkával ütlegelt minket, amit akkor tépett ki, mikor valahogy eltudtuk szakítani a bokrostól. A lezuhanás a földtől számított utolsó tíz méternél meg is történt, de nem vele, hanem Gézával. Ekkor már dühömben felszabadítva egyik kezemet, balogosan letekertem egy hazait Lórinak. Ezzel e téma le volt zárva. Érdekes, hisztéria ellen mennyire jó az ilyen megoldás. Mikor földet értünk, Géza bicegve jött felénk, de nem volt rossz kedve, kissé nyikkantan nevetgélt. Rögtön megállapítottam az újabb problémát, kiment a bokája. Gézát lecsücsültettem egy kőre és a szüleimtől tanult szakértelemmel tettem helyre a bokáját. Egy nagyot vaccsantott, de nem kényeskedett. Szemei megvoltak telve könnyel, letörölte. Üldögéltünk néhány percet. A sok monyokolás miatt az idő gyorsan elszaladt. Vissza már nem mehettünk, mert közben a nap is lebubult. Gyorsan készítettünk egy fekhelyet, faágakból egy ideiglenes sátrat, bebújtunk alája és hideg ellenére, reggelig húztuk a csendest. Jó hidegbe ébredtünk, reszkettünk, mint a nyárfalevél. A korai ébredés ellenére korgott a gyomrunk, nekiláttunk valami őszi gyümölcsöt keresni. Találtunk is. Úgy majszoltuk, akár az éhenkórászok. Géza kedvét teljesítve a faluba is bementünk.
    Géza nagyon el volt ámulva az emberek láttán. Az emberek viszont egyáltalán nem Gézán. Vettünk egy helybéli újságot. Az első cikk a "Kivetett családról", ("kiközösített") szólt. A cikk tartalmazta, hogy a család tagjai, a híres "kirándulóval együtt", melyik településben bukkanhatnak fel. Számunkra már nem volt meglepő, keveset törődtünk ezekkel a hírekkel. Visszafordultunk. Azért bementünk a faluvégi falatozóba és falatoztunk. Mikor megvettük a belünket, hazafele tartottunk. Ráálltunk arra az útra, ami a kerthez vezetett. Közben Lóri ecsetelte, mennyire ocsmány kaját kapott, életében nem volt párja. Emésztési zavarai elejét vették a későbbi kálváriának. Több mint felét sétáló mozgásba ki is hányta. Olyan lett szegény, akár a fal oldala, de hamar rendbejött. Nemsokára a málnabokrokhoz értünk. Nekiestünk, becsületesen megdézsmáltuk. Végezetül vackort szedtünk, éhenkórászként pofáztuk be, szemeink időnként kiguvadtak a nyuvasztós gyümölcstől. Délután felé értünk vissza a kerthez, hiába ettünk meg mindent, ami az utunkba akadt, úgyis korrogott a gyomrunk. Az anyu már mosolyogva várt, angolos magyarsággal köszöntött.
- Helló evribádi!
Mi pedig visszaköszöntünk kórusba.
- Csókolom!
Ezzel ennyi. A házba érve anyu újra rágyújtott a szövegelésre.
- Képzeljétek el, már elkészítettem a levest. Kész a leves. Azért csináltam meg olyan alaposan, hogy jóízűen együnk belőle. Aki szégyenlős, nem kell, nekifogjon a habzsolásnak. És senki se kényszerítse magába az eledelt, ha nem tetszik neki. Azért mégis jobb enni, mert tudom milyen az, ha éhes az ember, és ti bizony éhesek vagytok. E szónoklat befejeztével hozzám fordult.
- Te mivel vendég vagy, nem utasíthatod vissza! Nagy szégyen lenne magadra nézve. Közbe akartam szólni.
- Hát, de...
- Ó csak vicceltem kedves vendégünk, ugye férjecském?
- Úgy. Így igaz, a feleségem nagyon mókás asszony, sokat viccelődik, az egész élete egy nagy vicc. Néha mi sokat mulatunk. A család minden tagja kiveszi belőle a részét. Babba hangulatot teremtünk egymás számára.
Végül sikerült rátérni a "tárgyra". Éppen idejében, mert a szemeim kotyogtak, hasam pedig kortyogott és burungérozott az éhségtől.    E nap után egy darabig nem történt semmilyen különleges esemény. Annak örvendtem, hogy jól laktam mindig. Persze azt sem mondhatom, hogy egyhangú zabálással teltek a napok. Voltak napok, amikor különböző versenyeket szerveztek a család tagjai, természetesen bevettek engem is. Egyik emlékezetes szervezés a bicikli verseny volt, amely abból állt, hogy szét kellett szedni egy biciklit, aztán meg összerakni. Mindkét menet, a szétszedés és az összerakás is külön-külön pontozva volt.
   Természetesen más versenyt is szerveztek, még én is kivettem a részem. Ilyen volt a vadalma evészet, az úszás, a szótlan ücsörgés stb. Az úszás nem volt éppen nekem való, főleg ősz derekán. Szinte belefagytam a vízbe. Ők egészen jól bírták. Én pedig három napig tüsszögtem. Bezzeg tüsszögő versenyt nem rendeztek, pedig azt biztosan megnyertem volna.
   Játszáson kívül dolgoztunk a csodálatos kert új ültetvényein és az istállóba. Néha elmentünk vásárolni a városba, ilyenkor mindenfélét összeszedtünk. Remekül telt. Még abban is előzékenyek voltak, hogy felírják a szobám ajtajára foszforeszkálós betűkkel, - FOGLALT VENDÉGSZOBA. Ez volt az a perc, amitől kezdtem stabilabban érezni magam, mert tudtam, hogyha nem érdemeltem volna ki ezt a titulust, akkor egy újonnan érkező vendégnek átadhatták volna a szobámat. Minő öröm és felhőtlen boldogság, dicsértem magam, hogy tudtam ügyelni, idejében tudtam lépni, felmértem a következmények súlyosságát. Persze az sincs kizárva, hogy soha többet nem jön vendég, de mégis megnyugtató új helyzetben lenni. A ranglétrán fennebb haladtam, már jobbnak és többnek értékelnek, mint eddig. Egyszer így vélekedett erről a dologról:
- Te most nem is vagy te, hanem egy másik vendég ugyanabban a felépítésben, ugyanabban a testben és formában, csak a szellemed változott meg. Most már jobban szeretünk, mint ezelőtt.
Nem csoda ez a kijelentés, hiszen igyekvő természetem elégtételt nyújtott mindazok számára, akik képesek voltak befogadni. Ilyenkor mindig elérzékenyülök egy kicsit. Számomra megható, hogy a megismert idegeneket apunak, anyunak, testvéremnek szólítsam. Persze hivatalosan, hozzá kell tennem a vendég kifejezést, de számomra az már igazán mindegy.
   Az idő gyorsan telt, néha úgy éreztem, mintha szállnék az időrengetegben, csak valamire tudtam gondolni, esetleg valamikre. Gondolkodási szintem nagyon eltörpült, aggódásom mások iránt megszűnt. Ezért is nem gondoltam senkire rosszallóan, egyszerű szeretet sugárzott ki belőlem. Munkámat elvégeztem. Volt mikor én láttam el az állatokat. Nem volt ördöngős dolog, mindent gépekkel lehetett végezni. Néhány gépet igen könnyen lehetett irányítani. Sokat időztem az istállóban. Szokásom szerint mindig lecsüccsentem a borjú mellé és sokat putyukáltam. Ő látszólag nagyon szerette. Elbeszéltem a napi eseményeket. Felvilágosítottam arról is, hogy milyen elégedetlen vagyok, hogy nem tud beszélni. Pedig az utóbbi napokban valakivel megosztottam volna gondolataimat párbeszéd formájában. Erre fel ő állt a kert felől, nem bőgte el magát, ahogy szokta, hanem megmagyarázta.
- Nézd kedves vendég, azt hiszem jobban, szeretlek, mint sejtenéd. Azt is elmondhatom jobb és önzetlenebb, erősebb másokénál a szeretetem, még annál is ahogy önmagadat szereted. Muszáj volt elmondjam ezt a dolgot. Ezért is volt kedvem megszólalni, de többé nem teszem, bárhogy is kérsz rá. Tudod ez a beszédnek nevezett valami, túl csökönyös, habár az emberek számára nagy dolgokat lehet kihozni vele. Számomra mégis lényegtelen. Nem kell harcoljak és küzdjek az életért. Nemcsak én, hanem társaim sem. Mi megkaptuk a kielágítő választ az életünkről, az élet rendjéről, ezért érdektelenek vagyunk az emberi cselekvésre. Nekünk bőven elég, ami van, lehet, hogy túl sok is. Ti is rá fogtok jönni valamikor a lényegre. De a tudálékosság elindított egyfajta folyamatot, amely a lényeg kikerülésén alapult. A szavak zavaros sokaságának birodalmában eltévedtetek, de a végtelennek tűnő variációk mögé kell néznetek, mert ott bújik meg az igazság. Ne az eszetekkel keressetek, hanem a lelketekkel, úgy könnyebb lesz minden. Jómagad ügyelj a szavak keverésére, hogy megfelelően szólj! Nem mindegy, hogyan beszélsz egy embernek, egy kisebb csoportnak, egy közösségnek vagy egy tömegnek. Akkor éred el igazi célodat, ha figyelsz a belső hangokra. És még valami, ne ingereld annyira magad. A teljesítmény centrikus gondolkodás megbolondítja az embert. Senki sem több, mint amennyi. Testben és lélekben ugyanaz a helyzet, csak vannak, olyanok, akik imádják palástolni a bennük lakozó eredetiséget, esetleg úgy szokták meg, pedig a szokás az öregedés és a halandóság jele, előfutára. Kibeszéltem magam egy életre, nagyon hiányzik a bőgedezés. Befogom a számat, mert végtére is borjú vagyok és nagy marha leszek, ha felnövök, a ti képzeletetekben. Éppen ezért többet nem gügyögök, elfoglalom méltó helyemet ebben a nagy létezési mániában.
- Ó, kösz tehénke, bocsáss meg nekem, én nem tudtam, hogy téged megsérthetlek, éppen ezért tényleg ne szólalj meg, nincs fontossága a beszédnek, talán semminek sem, vagyis minden egyformán fontos.
   Más alkalommal, amikor meglátogattam, igazi borjúként viselkedett. Bőgött, evett és végezte a tehénhez méltó dolgokat. Néha-néha elmerengtem emiatt, s rájöttem, hogy milyen butaságot követtem el. Néha előfordult, hogy az agyamra ment az egész kert és a számkivetett família, mindig rettenetesen éreztem magam. Marika emléke volt, ami igazán visszatartott, pedig égett a lábam az újabb kirándulástól.
Egy szép nap eljött a tél, igaz nem sokat láttam belőle. Egyik nap észrevettem a vadalmafa körüli dombot, amit tényleg fehér hó borított. Mivel Lóri megvolt pendülve a szánkázásért, elmentem vele, hadd élvezze ki a gyerekkorát. Felöltöztünk isten-márjáson, s tegyed ki a szabadba. Jött velünk Géza is, részt akart venni ebben a produkcióban. Bizony hosszú kényelmetlen séta után tudtuk letenni a szánkókat, mivel nem volt hó a kert nagy részén. A légkondiciónált trópusi levegő, a sok lámpa éppen meg nem főzött, alig vártuk, hogy érjünk ki a dombra, sikeredett is. Nagyon élveztük a lesiklást. Külön szánkóval ereszkedtünk be az aljba. Néha, ahogy a lütőn tekertük befelé, egy egy buckába nagyot döccsent a szánkónk, de azért mi derekas férfiassággal haladtunk előre, akár a kommunizmusban. Hágóra már nem volt annyira szórakoztató kicipelni a járgányokat, de azért nem panaszkodtunk, kieregeltünk lassan. Ha az ember egyszer sikeresen beereszkedett, akkor már ösztönösen jön, hogy másodszorra, - még egyszer és még egyszer becsúszni a domboldalon, belefáradásig.
   Valahogy ez a szánkázás nem belefáradásig zajlott le. Lóri a szokásos csintalankodásával, nagyokat ordibált, örvendezve ugrándozott, úgy eliszkolt szánkójával, hogy egy pillanatig, nem sok, de nem tudtuk követni. A sírok felé vette az irányt. Csak úgy láthattuk meg, hogy beleütközött Marika sírjába. Hamarosan ott teremtünk mi is Gézával. Aki látott egyből rám tudta volna fogni, hogy magamon kívül vagyok. Többek között utat engedtem belső hőzöngésemnek. Ezeket merészkedtem mondani:
- Te tökfilkó, te szar, hogy tudsz belehajtani más sírjába! Akaratból mentél neki, azt sem tudod, hogy mit jelent ez nekem. Te senkiházi, talán Atyaúristennek képzeled magad! Mégis mit képzelsz magadról. Mit akarsz?! Basszátok meg a szánkótokat.
A szánkót földhöz vertem, egészen a szobámig szaladtam. Már eljött az este, nagyon korgott a gyomrom, böngészéssel próbáltam elverni. A szemeim kezdtek guvadozni az éhségtől, de azért sem mentem le vacsorázni. Úgy éjjel két óra felé kopogtak az ajtómon, könnyű volt ébren maradni, a gyomrom nem engedte. Gyorsan kezembe fogtam a könyvet és tettem az elfoglaltat.
- Tessék, - mondtam félidegesen.
Géza jött be egy tányérral, tojásrántotta volt benne, kezében két szelet kalácsot fogott.
- Edd meg, szólt rám erélyesen.
Nem tudtam föléje kerekedni, nem az éhezés miatt, inkább azért, mert nem készültem fel a visszavágásra. Neki fogtam enni. Ő kiszaladt az ajtón, felhozott egy csésze teát. Mielőtt felérkezett volna a teával, veszettül gyúrtam magamba az ennivalót. A felhozott teát is gyorsan behörpintettem. Szó nélkül összepakolta az edényeket, újra leszaladt. Kisvártatva visszajött, gondoltam a nyitva hagyott ajtót akarja becsukni, de nem arra gondolt. Megkérdezte tőlem.
- Egy kicsit bejöhetek?
- Természetesen! - Hangzott a válaszom, határozottan.
Be is jött. Szokásos hirtelen mozdulataival bevágta maga mögött az ajtót, bizalmasan felém fordult.
- Nézd, mi nem akartunk neked semmi rosszat, azt is tudjuk neked mennyit jelent az egész, csak egy gond van, sértődöttségedben fura módon megfeledkeztél rólunk. Tudod, Marika nekem a vendég testvérem volt, nemcsak nekem, a szüleimnek pedig vendéglányuk. Nem kell épp annyira érzéketlen fajankóknak nézni bennünket. Nem a sértődöttség beszél belőlem, hanem felvilágosítalak arról, hogy Marika nemcsak a tiéd. Igazából senkié sem, de te annyira kiközösítetted magadnak... Kezdett sírni.
   Ösztönösen megöleltem, a hátát veregettem, mi tagadás még én is bünnyögtem. Mikor valamennyire megvigasztalódott, elment. Én pedig belealudtam a sok marhaságomban. Korán ébredtem, felkeltem, rendet raktam a szobámba, felöltöztem. Egyetlen egy baj volt, szégyenletemben nem mertem lemenni. Hamarosan túljutottam ezen a problémán. Lóri jött fel hozzám, óvatosan kinyitotta az ajtót és bedugta a kobakját, majd besomfordált. Fejét lesütötte, félszemével lesett.
- Gyere szánkózni jóje?
- Jó! - Mondtam vidáman.  Lenn díszfogadtatás várt, korosba mondta a két szülő, no, meg Géza:
- Mi is megyünk.
   Először megreggeliztünk rendje módja szerint, aztán sipirc ki a domboldalra. Nagyon kellemesen telt a nap. Nemcsak szánkáztunk, hanem síztünk is. Sízni senki sem tudott, de ez a dolog egyáltalán nem jelentett fennakadást. Mikor már eleget bucskáztunk, estünk és lepcsentünk, hóembert építettünk. Komoly üstöt hoztak magukkal a szülők. Anyu zsebéből egy jókora sárgarépát húzott elő. Apu egy darabka faszenet vett ki sapkája alól. Ki tudja eredetileg hol lapult... Géza pedig előkapta bicskáját és levágott egy seprűnek tűnő száraz ágat a vadalmafáról. Lett is nagy vigadalom. Mindennek a vége egy jókora hógolyózás lett. Másnap közösen készítettünk egy jégpályát a vadalmafa környéki nagy gödörbe, Amikor a vízzel töltött üreg megfagyott felhúztuk a korcsolyáinkat, személy szerint én azt, ami a Marikáé volt, és boldogan repültünk a jég tetején.
   Nemsokára eljött Karácsony. Aznap eltűntem nagy gyorsasággal, a megmaradt pénzemből a városba ajándékokat vásároltam. Nagyon meglepődtek, boldogak voltak, lassú szakértelemmel bontották ki az ajándékokat, csupa élvezet volt nézni. Azért sikerült engem is kellőképpen meglepjenek. Egy képet kaptam Marikáról. Színes volt, még aznap kiraktam a falra.
   Szilveszterkor megtelt a ház jelentéktelen vendégekkel. Nem hiányoztak a riporterek sem. A nagyszerű Kivetett család életéről és jövőbeni terveiről valamint felkészüléséről faggattak bennünket. Mindenféle összefüggéstelen zagyvaságot kérdeztek tőlem. Szerencsére megakadt a szemem egy szőke lányon. Teljesen üdítően hatott ennyi radír fej között. Megjelenése tündéri mozdulatai valósággal megbabonáztak. Lenyűgöző testtartása, gyönyörű mosolygó barna szemei arra késztettek, hogy megszólítsam. Az est többi részét vele töltöttem. Nem sokat beszélt, inkább kimérten mulatott. Legtöbbet én beszéltem. Sok mindent jóváhagyott. Nagyokat röhögtünk, egy idő után akármin. Közbe a riporterek nyomultak. Továbbra is lehetetlen kérdésekkel etettek. Viszont az egyik, az otthoni dolgaimról is beszélt. Hűséges barátom eladta bútoraimat és elköltözött a lakásomból. Természetesen saját érdekembe tette a lelkem, hogy a guta üsse meg. Azért cselekedte, mert az adót ki kellett fizesse. Akkor jöttem rá, hogy nem igazi barát kezébe hagytam, de hát ő volt, akkor rászorulva. Barátság és barátság között különbséget formáltam. Az igazi barátság nemtelen és segítőkész, az általánosan barátságnak nevezett barát lesüllyed a haverok szintjére. A riporter, nem értette szónoklatomat, nem tartalmazott semmi érdekeset így hát otthagyott bennünket. Magamba merültem és kerestem hibáimat vajon hol rontottam el. Végül is a düh győzött. Így morfondíroztam magamban. Minden az én hibám, kellett nekem a végtelen kirándulás. Na tessék, megvan az eredménye. Örvendhetek ugyebár, mert ismert személyiség lettem. Én vadmarha! Most mitévő legyek? Ha eszembe jut, hogy egy család elfoglalta a kéglimet, szinte ordítani tudnék. Azon a címen adták ki, hogy ennek az embernek úgysem kell, mert életét feláldozta az örökös kirándulásra. De hát így is igaz, úgy mondtam annak idején, de nem úgy gondoltam. Persze előre láttam, hogy nem lesz jó vége az egésznek, de valahogy mégsem akartam észrevenne, tudomást venni róla. Hirtelen jött, rosszul esett, de aztán túltettem magamat rajta.
   Elteltek az ünnepek. Legtöbbet bent tartózkodtam. Szerre nyeltem polcról a könyveket. A szokásos munkáimat végeztem, igyekeztem mindenki kedvében járni, már csak azért is, mert fordítva is hasonlóan cselekedtek. Úgy éreztem hasznomra vált az ünnepek alatti beszélgetés. Egy kicsit az unalmasság felé terelődtem. Azon tűnődtem, milyen régóta vagyok ezen a helyen. Eltelt a tél is. Egyik sétám alkalmával vettem észre, hogy az almafa kivirágzott. Valósággal vonzott akár egy mágnes. Nem sokat tétováztam, odamentem. Kellemes illat csapta meg az orromat, langyos levegő simogatta az arcomat, öröm volt látni a vadalmafát. Letelepedtem alája, a nap szemembe sütött, kissé hunyorogtam, de jól esett, elmerengtem az eddigi életemen. Merengésem vége felé az jutott eszembe, mindjárt három hónapja jártam errefele. Feltápászkodtam a földről, letörtem egy virágos vadalmafa ágat. Marika sírjára vittem, szépen lehelyeztem, csak rá gondoltam. Nagyon elkalandoztam egyfelé, egy pillangó térített vissza a való világba. Orromra szállt, csiklandozta azt, nagyot tüsszentettem, szegény rögtön elrepült. Körültekintettem a temetőbe, teljesen megdöbbentett a változás. Marika sírja mellett ott állt az enyém. Az én sírkövem! Örömömben elsikoltottam magam. Igaz a nevemet még nem vésték bele a márványkőbe, de tökéletesen tudtam, hogy az enyém. A piros színe arról árulkodott. Attól a perctől olyan boldog voltam, mint sohasem. Egészen új hazáig dudorásztam, daloltam. Vidáman eregeltem be a házba. Betoppanásom pillanatában elváltozott az arcom, nagyon meglepődtem. "Láss csudát" uralkodott. Mindenki öltönyben fogadott, még anyu is. Apu eléállt egy lappal és felhadarta a lapon lévő szöveg tartalmát.
   Örömmel és elismeréssel fogadunk a mi kis szerény családi körünkbe. Eljött az a nap, mikor végre tetteiddel, helyes viselkedéseddel kiérdemelted, hogy kinevezzünk vendég gyerekünknek. Ezzel a merész döntéshozatallal, ő nagy lépéssel, mi nyertünk egy vendég gyereket és gyerekeink egy vendég testvért. Te pedig nyertél két olyan szülőt és két olyan testvért, akik mindhalálig fognak szeretni és becsülni. Ez alkalommal átadom a vendégtáblát, amelyet saját kezűleg tehetsz fel saját neveddel a saját sírkövedre.
   Nagyon meghatódtam, átvettem az ajándékot, közbe mindenki megcuppantott. A ceremóniának ezzel nem volt vége, ugyanis elkísértek a sírig. Egyszeri próbálkozásra sikerült a nevem emblémáját felraknom síromra. Megtapsoltak. Visszasétáltunk a házba, A nagy szalonban várt a díszebéd, persze a vendégek sem maradtak el. Ott volt az a rengeteg firkász, riporter, kíváncsiskodó, bámészkodó hadsereg, akár a szilveszteri napon. Nem tudtam kibúvót találni, hiszen én lettem a főszereplő, csak annyit tehettem, ha egyedül akartam maradni még egy kicsit, hogy kifogásként felhoztam, ünnepibe akarok öltözni. Szobámba hózódva gyorsa magamra kaptam öltönyömet, kifésülködtem, öt percig jeget raktam a szemeimre, hadd csillogjanak. A tévé elé nem állhattam elé akárhogy, rondán, letaglózva, azt hiszem ez a kedves olvasónak is világos. Egyenes adásba közvetítették tizenhat országban. Nagy okosan elmagyaráztam ittlétem történetét. Volt sok á meg áh, ó meg óh robotos csodálkozás, mosoly és modor kilóra. Körül vett engem a színlelés, az ál lélekjátszma, mégis meghatódtam. Szerencsére egy idő után véget ért a felvétellel járó cirkusz, össze-vissza filmeztek, emberekkel beszélgettek. Elvegyültem a tömegben, ismerős arcot, arcokat kerestem. Nemsokára felbukkan a nagy tömegben ugyanaz a szőke lány, akivel olyan jót röhögtünk szilveszter éjszakáján. Most folytattuk ott ahol abbahagytuk. Nagy heherészésbe törtünk ki. Egész este vele kosornyáztam végig a parkettát. Hol táncoltunk, hol nem. Magától nem árulta el a nevét. Én sem kérdeztem rá. Mikor a sok vendég lassacskán kiszivárgott az ajtón, egy pillanatra magára hagytam őt. Beléptem a mellékhelyiségbe, ahol az embernek a legnagyobb gondolatai születnek. Mire visszaértem ő is eltűnt a látóhatáron. Érdekesnek tűnt a dolog, nagyon álmos lettem, nem tehettem mást, mint ágyba bújtattam magam. A család is készült lefeküdni. Gézának támadt egy bolondos ötlete.
- Tudod mit, cseréljünk szobát.
Nekem tetszettek mindig az ilyen hóbortos ötletek, belementem a játékba. Mindegynek számított a szoba, mert egy idő után Marikáról ábrándoztam. Nagyon örvendtem annak, hogy a megfogadott kitűzött célt elértem. Magamba rágódva megfordult a felemben, most már tovább is indulhatok, ha úgy érzem. Tovább nem ábrándozhattam. Igaz nem volt sokat tartó az ábrándozó, de annál inkább meglepő és sokkoló Géza újabb hirtelensége. Géza kétségbeesett pofával rontott be hozzám.
- Hallod, én nem maradok abban a szobába, mert valaki bent van! Ne menj be te sem, maradj inkább itt, elférünk egy ágyban. Valami szellem lehet, s ha ide is bejön...
Magyarázásba kezdtem, hogy az egész egy furcsa hallucináció eredménye. Ki lenne odabenn. Esetleg egy vendég, aki valamilyen okból kifolyólag a szobámba tévedt, talán egy új vendégtársa akadtunk. Az is lehet, nem értelmezte az új felíratót a szobám ajtaján, azt hogy ÚJ VENDÉG GYEREKSZOBA. Géza tovább akadékoskodott, indulatoskodott. Nem volt mit tennem ott hagytam. Vettem a cuccaimat és visszaköltöztem a szobámba. Hát nem sikeredett valami jóra a cserebere. Jó éjszakát kívántam neki, és azzal a szobámba kanyarodtam. Leraktam a holmimat, ügyesen lefeküdtem. Alig forgolódtam egyet-kettőt a szokásomhoz híven, nekem is furcsa érzésem lett. Úgy éreztem, mintha valaki lenne a szobámban. Pár perc múltán világosabb lett a kép, tényleg valaki a szobámban van, valamennyicskére beijedtem, de vigasztaltam magam, biztos egy tökéletlen részeges került be véletlenül. Ha mégsem, akkor egy riporter, azok szeretik az ilyen helyzeteket. Gyanakodtam a szőke lányra is, akivel már két ízben szórakoztam odalenn. Nagyon megelevenedtem e gondolattól, felkeltem, nekifogtam, viccesen keresni a sötétben. Nem sokáig tartott a keresgélés, mint általában, itt minden hamar megy ebben a kertes lakásos micsodában. Most nem is tudom, hogyan is történt, hányad íziglen éreztem ugyanazt, mint régebb. Rám tette a kezét, rögtön megfogtam, női kezet éreztem. Ebben nem csalódtam, csak mikor felkapcsolta a villanyt. 180 fokos fordulatot vett az elképzelésemtől a valóság. Majdnem megütött a guta, lábaim a padlóba gyökereztek, Marika volt.

LEGENDA AZ EGÉSZ

Marika minden nap eljött attól a perctől fogva.
- Te Marika, egy napot nem hagysz ki, mindig pontos időben itt vagy, nem tudom, miért teszed velem? Olyan furcsán jön ez az egész, hogy...
- Hogy mi?
- Hát csak annyi, hogy nem kaptam feleletet az ittléteddel kapcsolatosan. Értsd meg, nem sértésnek szántam, egyszerűen csak azért, mert kíváncsi vagyok.
- Én tudom miért! Mert anyagias vagy és csak kizárólag az anyagias világ érdekel! Azt hiszed, csak Jézusnak szabadott a földön maradnia néhány napocskát! Különben is nincs kedvem magyarázkodni. Még én magyarázkodjak. Akkor megyek fel a "magasságos egekbe", amikor akarok!
- Jó, jó. Nem akartalak megbántani.
- Nem bántottál meg, csak úgy mondtam. Az a probléma, hogy magam sem tudom, mi vagyok, csoda biztos nem.
- Te bizony nem negyven napot tartózkodsz a földön, mint Jézus.
- S akkor mi van? Egy-két hónaphosszabbítás ide-oda nem számít.
Felkelt a helyéről és torkaszakadtából kezdett üvöltözni. Sokszor ismételte magát, mintha nem lenne szókincse. Rettenetesen kezdtem érezni magam, mégsem akartam befogni a száját, hogy is nézett volna ki. Öt percfutkározás után felment a hőmérsékletem, cselekedni kellett. Ráordítottam, de nagyot.
- Ide figyelj, ne csináld magad annyira, van ennek értelme, még a végén felébrezted az egész lakást, még a végén meghallják, mit művelsz te érzéktelen csoda!
Ekkor más lett számára a tét. Hirtelen megállt, mereven nézett előre, megszusszant. Szusszanás után helyben kezdett szökni. Őrülten dobogtatott. Mindennek a csúcsa az volt, mikor a padlóhoz verte testecskéjét. A performansz befejezte után talpra állt, kedvesen mosolygott.
- Elnézést kérek, nem akartam az egészet. Így jött ki belőlem. Sajnos, ezt meg kellett tegyem, mert jól esett. S különben is mit számít az egész, már nem vagyok élő, hanem valami, csak úgy. Nekem szabad kérem a szabadalmi szabadosság. S különben is, még különben, ez így van!
Nem értettem szavából egy kukkot sem. Nem is érdekelt, de ő nem adta fel folytatta tovább.
- Csak azért nem megyek fel ilyen hamar, mert félek a másik életemtől. Nem tudom mi vár rám. Még nagyon hiányzol nekem.
Nyakamba borult, mint egy kamasz lány és úgy zokogott, hogy beleremegett az egész teste. Majd letörölte a könnyeit, teljesen higgadtan próbált viselkedni. Nézd, annyira félek tőled, egyszerre szeretlek és utállak is. Ameddig még nem kapom meg azt a különösséget, hogy miért érzek így, nem akarlak elveszíteni. Nagyot szusszant.
- Hát igen... A halandóság és az örökkévalóság között tengődöm egyelőre.
Akartam szólni hozzá, de le lettem állítva.
- Most kérlek, ne szólj semmit. Olyan dolgokat akarsz megtudni, amihez nem vagy elég érett. Ne haragudj, nem tudom szavakba önteni, ezt érezni kell. Most az érzelmeim sokkal bonyolultabbak, mint eddig, mégis érthetőek.
   Itt abbahagyta a mondókáját, kis tétovázás után megpuszilt, az ablakon távozva eltűnt. A távozás kimenetelében nem volt semmi meglepő, amióta hozzám járt ugyanígy cselekedett. Zavarosnak számított az egész ittléte, mégis örvendtem neki. Mondjuk az első találkozás kissé meredekre sikerült, még a hideg is kirázott. Hát hogyne, nem is beszéd, kit nem rázott volna ki. De most nyugodtabb, türelmesebb és megfontoltabb vagyok hozza. Nem tagadhatom le, hogy egy kicsit zavar az eset, ami megesett velünk. Szerettem eltitkolni a ház lakói elől a dolgot. Valahogy nem szerettem volna, ha rajtakapnak. Számomra rettenetes lenne. Természetesen mindezt letárgyaltam vele. Megbeszéltük, hogy ő nem fog mutatkozni a család előtt, mert ez így jó s kész. A családtagok a sok dorbézolás ellenére normálisnak tűntek, nem találtam semmilyen rendellenességet viselkedésükben. Pedig, ha rám néztek, biztos látták rajtam, bizony másként festek. Érthetetlennek tűnt, miért természetes nekik a létem új formája. Talán hülyének néznek? Sok hasonló költői kérdést feltettem magamban. Mit számit immár, hülye vagyok s akkor mi? Marikával mindig a helyzet magaslatán éreztem magam, nagyon jól esett az együttlét. Néha viccesen elsétáltam a sírokhoz, meg ilyesmi. A látszatra sokat adtam. Mégis kellemes melegség öntötte el a szívem, amikor a vadalmafánál és a tónál töltöttem néhány percet. Nagyon boldogan teltek ezek a májusi napok. Érdekes módon a családból senki sem zaklatott, még véletlenül sem, még egy pillanatra sem. Imádtam az életet.
   Gézára meg Lórira elegendő időt szenteltem. Úgy éreztem szükséges tettemmel eleget tegyek azoknak az embereknek, ahová tartozom. Nagyon untam sakkozni, malmozni, kártyázni meg römizni, de kedvükért képes voltam megtenni. Most, hogy mássá varázsolódott körülöttem a világ, egészen másképp hatottak rám a dolgok. Sokkal türelmesebb voltam, sőt, új érzelmeket fakasztott bennem létem csodás és megfoghatatlan skáláin az élet. Úgy éreztem, ennek így kell lennie, így is van és így is marad. Pedig korántsem így volt. Nem is ment valami sokáig. Gyönyörű álmomból felébresztett a könyörtelen valósághoz hasonlító változat. Eljött egy még ordítóbb nap, jobban tudtam volna ordítani, ahogy Marika ordított.
   Marikától szokás szerint este elváltunk, reggel mikor megébredtem, beugrott hozzám Lóri, egy szikrát nagyképűsködött. Hitelesen jelezte, hogy ő bizony tud egy nagyon frappáns, vagány viccet, amelyet soha nem árul el nekem. A sok hebehurgyasága közben szinte megfeledkezett igazi teendőjéről. Nagy nehezen kibökte, hogy igenis le kell menjek zabálni. Lementem. Finom illat csiklandozta az orrom. Az ebédlő ajtajához közel érvén az a bizonyos illat összekeveredett a tojásrántotta szagával. Pedig a mentatea illata úgy egymagában csodálatos. Ezen a dolgon kevésbé lehetett meglepődni. Meglepődésemet inkább Marika jelenléte okozta. Ott ült az asztalnál és jóízűen falatozott. Ideges lettem. Cinikusan megkérdeztem az említett hölgytől:
- Falatozunk, falatozunk?
- Igen. -Jött a válasz egyszerű természetességgel.
Mintha magától értetődne, hogy ő ott ül nagy hegyesen és eszik. Hajmeresztőnek tűnt az egész jelenet, jött, hogy ne béküljek ki magammal. Pedig mindig arra idomítottam magam, hogy bármely helyzet természetes legyen számomra. Hát tetszik tudni ebben az esetben nem nagyon ment. Furcsa dolgok zajlottak a továbbiakban. Az történt, hogy a családtagok kedvesen beszéltek velem, de ha Marikáról esett szó rögtön elhallgattak. Úgy kezelték a témát, mintha hála Istennek elmúlt és nem kell beszélni róla. Érdekes, Marikával tárgyalták a szokásos dumájukat. Marikával viszont értekezhettem. Borzalmas párbeszédes körforgás izé alakult ki közöttünk. Nagyon belezavarodtam. Anyu menetközben behozott egy tortát. Lórit köszöntöttük. Megkottyanva néztem a rám eső tortaszelet részemet, minden további nélkül magamra kentem.
Nagyon hülyén kezdtem érezni magamat. Nem láttam kiutat ebből a felhalmazódott produkciós lecsóságból. Egyedül is rosszul éreztem magam akár a társaságukban. A történtek után céltalanul kószáltam. Hol hívtam valakit magam mellé, hol nem.
   Mikor egyik nap kieregeltünk közösen sétálni a síroknál változást vettem észre. A sírom össze volt törve darabokra. Megkérdeztem kíváncsian Marikától:
- Ki tette?
- Azt akarod feleljek a kérdésedre. Na megteszem. Te nem fogsz közöttünk maradni úgysem. Ha netán mégis úgy lenne, hogy itt maradnál, akkor újraépítik. Azért siess a gondolkozással, mert ha velem akarsz jönni, akkor meglesz az új sírod. Lehet kevés hasznát veszed neki.
Néha füstölögni láttam a kert néhány pontját. Apa mindig dolgozott a kert valamelyik szögletében, szinte mindennap, hogy idetévedtem. De mostanában egyre jobban gőzölgött és egyre több ponton a kert. Nem tudtam mire véljem. Nagyon felgyűlt nekem minden. Főleg a sír lerombolása okozott nagy fájdalmat szívemben. Úgy éreztem nem vagyok már szívesen látott vendég.
Egyik nap se szó se beszéd, összepakoltam. Gyorsan cselekedtem, hogy ne nyúljon ki a búcsúzkodás ideje, mert nem szerettem sokat nyavajogni, vagy összehatódni magam. A család összes tagja érzékeny búcsút vett tőlem, megáldottak minden jóval, úgy sírtak, mint a kisgyerekek. Könnyeik csak amúgy spricceltek szét száz felé.
Útnak eredtem. Beértem a legközelebbi faluba, ahol együtt voltunk Gézával és Lórival, de nyugtalanított a helyzetem. Úgy éreztem cserben hagytam őket. Nem sokáig ültem a kocsma teraszán, a belül lappangó szörnyű érzés, visszatérésre kényszeritett. Szedtem a csomagokat és visszafele igyekeztem. Arra gondoltam először a vadalmafa árnyékában megpihenek egy kicsit, majd lesz időm a háziakat meglepni jelenlétemmel. Magamban elintéztem, hogy ez volt kirándulásom utolsó állomása. Nem is gyanítottam, hogy valóban úgy fog történni.
A kapuhoz érve megrémültem. Anyu torkaszakadtából ordítva jelezte jelenlétemet.
- Te szemtelen piszok, hát nem elég, hogy megölted Marikát, hanem még ide mered dugni a képedet!
A többi családtag sikoltozva le és fel szaladgáltak, közben megállás nélkül veszekedtek egymással, ki kit ért el. Anyu is beleállt az őrületbe és úgy adta magát, akár a többiek. Én erre fel, elkezdtem bőgni. Elengedtem a csomagjaimat. Ezt látván az egészen a csomagjaimhoz szaladtak, mindent kiszedtek belőle és kezdték széttépni, összetörni, ki mire volt képes. Amit nem lehetett kézzel elintézni megtették másképp, kézzel szétpotyolták. Darabokra hullott minden. Nem volt hangulatom végignézni az akciót. Elindultam gyorsított lépésekkel a vadalmafához. Igaz nem tudtam mi történik velem, egyre ingerültebb lettem, körülöttem minden füstölt. A tó üres volt, biztos kilopták belőle a hidrogént... Valahogy sikerült a vadalmafához érnem. Szédelegtem, mert rengett a föld, időnként rázott egyet, ami rajta volt, tehát rajtam is. A nagy füstölgő kavalkádban Marika jelent meg. Szigorúan, de aggodva nézett rám. Úgy hadart, mint egy papagáj, meg sem tudtam szólalni.
- Képzeld valami elromlott a mesterséges légkondiciónáló berendezésben, ezért van az embernek ingerült hangulata. A rezgések teljesen felborították az élőlények természetes egyensúlyát. Minden felfog robbanni, menekülj!
Szaladni kezdtem. Nem kellet már több felvilágosítás, minden érthetőnek tűnt Marika utolért és kezdett irányítani, hogy ne szaladjak össze-vissza céltalanul. Ahogy kiértünk a kapun, mint filmeken, másodpercnyi pontossággal megremegett a föld. Hatalmas földrengést éreztem, meg fülsiketítő robbanást. Marika egy kicsit húzott magával, hogy ne sérüljek meg mégjobban, aztán helyben hagyott. Tovább nem emlékeztem semmire.
   Mikor magamhoz tértem egy fehérköpenyes hölgyike mosolygott rám. Ágyban feküdtem, eléggé ramaty állapotban. Hamar rájöttem hol vagyok. Ott voltam a korházba törött lábbal, ugyanabban a városban, ahonnan elindultam kirándulni. Mikor már úgy látták, hogy magamhoz tértem, kedvesen elcsevegtek velem. A történtek magyarázása helyett újságok sokaságát hozták el nekem a nővérkék. Nagyon tetszett nekik, hogy ilyen híres ember fekszik a korházukban. Az újságokból értesültem a hírekről.
Többek között az egyikbe ezt írta: "Meghalt a nagyszerű kivetett család összes tagja. Mély fájdalommal tölt el bennünket is. A szerkesztőség nevében küldjük az esetleges hozzátartozóiknak részvétünket. Viszont örömhír is van. Boldogan közölhetjük olvasóinkkal azt a nagyszerű hírt, hogy a kiránduló úr élve maradt, aki jelenleg gyengélkedik, de ha felépül biztos fogja folytatni nagy kiránduló útját...".
A cikk mellett egy kép volt a kertről, jobban mondva, ami maradt belőle. Sziklás területté változott, nagyon kopárnak és vadnak nézett ki. Emlékeimben ott volt a régi kert, s most ez a kép furcsán hatott rám. A kertből nem maradt sok, az öt sír, még ki lehetett venni a feliratokat is, még az enyémből is maradt egy csutakszerű darabka. A sírok hátánál bántatlanul, sérülések nélkül a dombtetőn, büszkén állt a vadalmafa. Gyönyörűség volt nézni. Szívem sugallataként fogalmazódott meg agyamba, hogy csak az maradhat meg, ami természetes, szívből jövő és tiszta, bármilyen vadnak is tűnik.
   Pár nap múlva tele voltam mindenféle riporterekkel, tévésekkel stb. Nagy cselekkel szelídítettek meg engem. Nem kevés pénzt ajánlottak, ha beszélek a kirándulásomról. Volt, aki képes volt egy telket a nevemre íratni, mert tudta, hogy a kimondott szakból többet fog kapni (nagyon sokan meggazdagodtak történetemből). Én beszéltem is azoknak, akik letették a stekszet.
   Rohamos gyorsasággal gyógyultam fel. Korházi ágyba fekvésem alatt volt időm átgondolni egész kirándulásomat. Elhatároztam, nem nekem való a kirándulás, végképp lemondtam róla. Cakkra talált az elmélkedésem a gyógyulásommal. Pont akkor engedtek ki, mikor végre eldöntöttem a dolgot. Egy terv lebegett előttem. Teljesen új életet kezdek, habár egy életet nem lehet újra kezdeni, csak folytatni.

HEPI END (Avagy mi kell a boldogsághoz)

Kijöttem a korházból. Mitévő legyek? Volt pénzem dögivel, vettem egy összkonfortos lakást egy fürdőmedencével mellékelve.    A magamba tartott titkomat elárultam, szintén jó pénzért, hogy többet nem kirándulok. A megtörtént titokárulás után boldogan éltem, sajnos egyedül. Nem jó, ha az ember egyedül tölti napjait, hiszen társas lény.
   Egy szép derűs délelőttön bementem kedvenc áruházamba vásárolni. Ott kókoskodtam egyfelé, néztem az árut, hát kivel szalad össze az ember, na kivel? Azzal a szőke lánnyal, akit az ünnepélyeken felcsíptem magamnak. Szebb volt mint valaha. Bemutatkozott:
- Magdika vagyok.
   Zavarában leejtette a kezében lévő folyóiratot. Felvettem, illendően a kezébe raktam. Véletlenül szemem sarkából megpillantottam a folyóirat borítóját. Képzeljétek el ki volt rajta ezen a Times borítólapon, hát én! Megkérdeztem nem-e lenne kedve hozzám jönni feleségül. Kétkedés nélkül igent mondott. Egy hét múlva tényleg otthon éreztem magam, mert a polgári esküvő előtt egy pár nappal a lány hozzám költözött. Aztán meglett az egyházi esküvő is. Csaptunk olyan feledhetetlen lakodalmat, ahol Hencidától - Boncidáig folyt a bor. Folyt ez bizony három nap és három éjjel egyvégtében. A legjobban mulatott az énekesnő. Aki nem hiszi járjon utána. Segítségként felejánlom, hogy kérdezze meg az énekesnőtől.

Ennek a történetnek bizony vége.
 

Borbé Levente
Íródott az úr 1993-ik esztendejében.