Kávé és múzeum
Az utolsó kávé is lehet hasonló, mint az utolsó tangó, csak éppen a lépések másak. A szenvedélyesség megtalálható mindkettőben viszont maga az érzés, amit hagy maga után e két íz és felkínált lehetőség a rekviemre az teljesen más világ.
Isa eljött az a nap, mikor újból ráhangolódtam a kávészürcsölés ízére. Ezúttal kevesebb szenvedéllyel, inkább csak emlékekkel. Így történe, hogy családom apraja-nagyjával lazán átléptük a Múzeumban található "A fekete leves" avagy A kávéfőzés története kiállítás küszöbét. Tettük ezt merő kíváncsiságból, és jómagam annál többől. Föltétlen ott akartam lenni, "ahol még a madár se jár", vagyis szemlélődőként betekintés nyerni a kávébűvölők világába. Kedvesem rám nézett, mert látta az arcomon a titokzatos vigyort, szinte kérdően beszélt hozzám hangtalanul. Én pedig nem hagyhattam válasz nélkül.
- Tudod mi jutott eszembe? - tettem fel a kérdést páromnak.
- Hallgatom..., - mondta figyelmesen.
- Az, amikor megittam az utolsó kávémat.
Erre ő ismervén a történetemet elmosolyodott, de nem volt időnk kifejteni egymásnak a nézeteinket a történtekről, mert nagyon kellett figyeljük kislányainkat, ahogy keresztül-kasul róják a termeket, nehogy valami megrázó élményben legyen részük. A lefékezésük idejében megtörtént, mint a visszafogottan urizálva kortyolgatott gőzölgő kávé. Aztán beáll a csend. Családunk csöndesen nézelődött. Jómagam pedig néhány másodperc után, ameddig jött a kalauzolás, beledobtam magam a kávétörténet rengetegébe. Az igen tetszetős kiállítás akarva-akaratlanul, de mégiscsak visszatérített az eszembe vésődött történetemre, s újból megelevenítette a hajdani utolsó kávézásom emlékét.
Az esemény egésze egy félködös délután esett meg. Azzal a szándékkal indultam útnak, hogy találkozom a barátommal. Hosszas gyalogló menet után betértem hozzá, de az édesanyja nyitott ajtót. Sebaj, nem találtam otthon, gondoltam magamban, majd bepótoljuk később egy kávé mellett, amit most elmulasztani látszódott. A kedves édesanyja, aki amúgy is szeretett csevegni meghívott egy kávéra. Tehát a kávé maradt, sőt ömlött a duma is, csak a pártner lett helyettesítve. Bevallom, aznap nem sokat reggeliztem, s még ebéd előtt álltam, tehát nem sok megrágott ennivaló bulizott a hasamban, mégis elfogadtam a felajánlott kaffét, hiszen az megolajazza a mondókát. Kézbe fogva a csészét, egy-egy kortyot lopni a gőzölgő feketéből, s hallgatva mások szavát éteri szépség.
- Hogy szereted tejjel, vagy a nélkül? - kérdezte az anyuka.
- A nélkül is jó lesz - böktem vissza csendesen.
- Biztos?
- Persze - vágtam rá határozott büszkeséggel.
Odatette főzni a főni valót. Nahát, ameddig ott főzögette a gázkályhatetején, addig azt a kis űrt is beszélgetéssel töltöttük ki. Hogy miről is rötyötöltünk (beszélgettünk)? Már nem is emlékszem, azt hiszem mittudommiről, de szerintem kevésbé fontos e tény ismertetése. Egy idő után akaratlanul is az edényben forró kávéra terelődött a figyelem. Az anyuka fürge léptekkel közelítette meg a kályhát. Tette ezt azért, mert szinte kifutott a főzőedényből.
- Kifutott-e? - kérdeztem kíváncsiskodva.
- Nem - válaszolta elégedetten
- Van baj elég véle, amikor le kell mosni a kályha környékét - toldottam meg.
- Van, van, de az nem nagy baj, inkább az lett volna, hogyha ez a finom afrikai kávé kárba vesz...
Nem jött, hogy könnyeket ejtsek a kávéért, de látszólagosan jóváhagytam komoly gondolatait. Aztán jöhetett a tálalás. A felforrósodott edényt megfogván egy ronggyal, pillanatok alatt kitöltötte nekem a rám mért adagot egy ibrikbe, s egy másik hasonló csészébe magának. Megint kezdtünk mesélni akármikről. Nekem túl soknak tűnt a nekem szánt nedű, de gondoltam megbírom, miért is ne! Vitéz szittyaszékely vagyok, vagy mi! Pedig kávé téren az illetékesek már féket mondtak nekem, vízhajtó hatása végett. Szembe néztem az előttünk álló kávézásnak szánt edények űrtartalmával, az előbbi aggodalom úrrá lett rajtam. Elvira néni (mert így hívják) betyárul megvette (jól megtöltötte) a csiprokat (csuprokat). Úgy tűnt, mintha az enyémben sokkal több lötty lett volna. Szinte hasított az ereimben a koffeines fekete leves, de ettől eltekintve bébeszélgettük az egészet mind a ketten. Csuda-e, ha egy idő után szemeim szikrázni kezdtek. Több mint valószínű, Elvira néni észrevette a látószervemből kipattanó tűzijátékot, s azért kínált meg egy kis ropogtatnivalóval. Az valamelyest enyhített az állapotomon, annyira, hogy már szinte normálisnak néztem ki. Mikor az utolsó cseppet is kiürítettem az ibrikből készülődni kezdtem. Összeszedtem magam s útnak indultam. Nem akartam tovább várakozni, mert még duma közben az is kiderült, hogy a barátomnak dolga akadt, s később érkezik haza. Én pedig hazavonultam kedves kis otthonomba. Első benyomásom az volt, hogy kerülget valami. A hányinger volt maga. Tehát, egy kicsit kerülgetett a hányinger, mint az indiai filmekben az éneklő legény a leányt egy fa körül, de rá sem hederítettem, hiszen máskor is volt ilyen kerülgetés, s aztán helyrepattantam. Ezúttal bizony nem állt meg a kerülgetés, bosszúsan kínozott tovább. Kedvesem megkínált ebéddel. Na, az ebédtől teljesen elcsitult a gyomorbéli csata, de még nem dőlt el ki lesz a győztes...
Egész este csöndes perceket éltem át a belső szerveimmel együtt, sőt a tévét bambulva belealudtam izgalmamba a komoly műsor láttán. Akkor még nem tudtam, hogy mint egy igazi kuruchadvezérnek, még hátra van a fekete leves. Hajnalban jött az ébredés, forgott velem a világ. Mint a pásztor kecskéi a legendából csak egyedül roptam a táncot, s ezúttal magyarost, ráadásul a kállai kettőst. A teljesítményem nem kellett nőjön reggelibe, de kevésbé nőtt is, inkább (szó köztünk maradjon) írtóra csökkent. Rögtön eszembe jutott a kávé, s az is, hogy jobb lett volna, kifusson a kályhára a kávé, jobb lett volna, ha kevesebbet ittam volna meg belőle, mert ezúttal belőlem futott ki nagy sebességgel, de csak a víz. Megvolt a fekete leves. A hirtelen táncos felélénkítés után jött a teljes mélyre hatoló lelombozódás. Hatott a szívemre, hatott az idegeimre, de nem folyhatott ki belőlem több méreg, mert padlón voltam vérnyomásommal együtt. Fél napocska elteltével, mikor össze tudtam szedni magam még fogott a hülyeség, mérlegre álltam. Három kilómba került. Egy kitűnő csinosodási folyamatnak lehettem a felfedezője. Sajnos rám nézve egy csöppet sem volt előnyös, de nem ajánlom hölgytársaimnak sem. Tudom, a szépségért meg kell szenvedni, na de nem ennyire.
A történtek után legalább fél esztendeig a kávé szagát (számomra az vala) ki nem állhattam. Akkor nem bántam volna, ha többet nem hallok erről a fekete levesről, s csak a múzeumban találkozok véle. Kedvesem ezek után eleinte a bálkonon kortyolgatta a kávéját, később már a konyhaablakhoz merészkedhetett. Aztán lassan megszoktam a szagát, de nem mertem belőle lütyülni (inni). Ennek már 14 esztendeje. Öt esztendővel ezelőtt erőt véve magamon belehörpintettem, azaz megkóstoltam a főzött kávét, de nem ment. Azóta nélküle élem világom. Viszont kedvesem szereti. Ez a fontos.
E kótyagos kotyogós emlékeimből, egy úri ember tárlatvezetésre invitálásának hangjára visszazökkentem a jelenbe. Ahogy kedvesemre néztem, pillanatok alatt visszatértem a valóságba. Mindannyian a tárlatvezető kalauzolása segítségével Etiópiából indultunk ki Yemen felé, s aztán bejártuk Afrika Szahara alatti részét, majd Közép-, és Dél Amerikát, ezt követően Ázsia egyes országait, végül Európába érkeztünk és a törökök segítségével máris tyütyükéltük (kortyolgattuk) gondolatban a kávét. Fokozódott a szívműködésem, kitűnő volt a légzésem, a vérkeringésemmel sem volt baj. Mégsem kívántam újra megérezni a hajdan finomkodással töltött percek aromáját. Lehet tőlem bármilyen kávé, akár török, eszpresszó, instant vagy éppen a tejes cappuccino mert nem tud annyira elvarázsolni, hogy ízét vegyem a dolognak. Azonban jó hangulatom támadt ebben az érdekesnek tűnő világban, amelynek egykor jómagam is részese voltam, és most már illatozhat a gőze, mert egy csöppet sem zavar.
Borbé Levente
2011 január vége felé