Éjjel jött hozzánk az angyal és úgy mosolygott akár egy birsalma. Bekopogott az erkély ajtaján és kissé megtépázva a landolástól de mégis vidáman várakozott az ajtónyitásra. Kinyitottam az ajtót, ő pedig könnyedén a földtől öt centire magasodva belebegett. A fát egyéb ajándékokkal együtt lerakta a kiszemélt helyre. Üde mosolya kissé zavarba ejtett, angyalpír képződött bizonytalan mosollyal fikszírozott arcomon. Nem engedett meg magának egy csöppnyi feszültséget sem, ahogy jött, úgy mosolyogva balra el, természetesen ajándékok nélkül. Még egyet intett, kettőt csapkodott a szárnyával és szempillantás alatt eltűnt a magasságos ég ködös szentélyében.
  Ágnes boldogan tért magához pirkadatkor, annál is inkább, mert láthatta a beígért karácsonyfát, teljesen letaglózta, de azért eszét nem veszejtette el. Boldogsága határtalanság kedves kis virágos mezején pihegett egy kicsit, s aztán, uzsgyi tovább a végtelen felé. Zsófia vígan pislogott a látványtól, de ő inkább annak örült, hogy mindegyikünk ébren tett-vett téblábolt, valamint véle foglalkozott. A két kislány kiűzte a kegyetlen valóságot az otthon falai közül, nemsokára kis angyalokká és tündérkékké változva váltogatták magukat. A varázslat áthatotta a körülöttük lévő egész birodalmat, olyanná lett a jelen, mint sohasem még. Vizet sem vihet az, ahol az emlékezet járt, vagy belegondolva ezután a jövőben tervezve történne meg ez az állapot. A kiszámíthatatlan boldogság elhozta az örök béke szikráját és dalolt az egész tér, s eltűnt az idő.
  Ágnes otthont teremtett a szoba erkélyen lévő sarkában, egész koraestig dolgozott rajta. Kész páholyt hozott össze a nap folyamán. Babák, és kisjátékok hada leste a kegyét, néha szeme sarkából rásandított Zsófiára ő meg visszakibicelt és ez így ment egész hosszú ideig. Zsófia is meghívott lett, sőt befogadott lény ebben az újonnan teremtett otthonban. Együtt beszélték meg a hétköznapok nehézségeit és a mindennapi teendőket. Például azt is, milyen göröngyös út vezet a bilikétől a vécéig. Legtöbb dolgokban egyet értettek, főleg a huncutságok kivitelezhető dolgaiban. Olyan egyformán tudtak nevetni, hogy csak, vagy még egy kicsit már sok is volt. Mondhatjuk azt is, nana vagy elszaladt alóluk a rózsaszín póniló. Az egész fondorlat meg cselező bajnoki vidámságba burkolt teremtett világ megváltoztatta a nagy baba kislány és a nagy kislány pillanatait. Igen bizony, és most már jön az izgalmas rész is. Nem kell berezelni, mert nem a világvégéről van szó, csak egy kis menüettről és kész, amit ketten jártak el, bevallom, egy kicsit a hasonítási viszonylatban húzott a kállai kettőshöz. Ágnes az egyik szép boldog órácskában bekavarodva a számítógép és a karácsonyfa közé kérdéseket tett fel nekem, amire készségesen válaszoltam. Addig Zsófia érdekes hangtrillákat játszott saját bejáratú szájacskáján, Anya pedig díjazta tehetségét.
- Apa, látod-e, hogy az erdőben vagyok?
- Hát persze?
- Ez sűrű erdő, eltakarnak az ágak!
- Valóban, de az ágak közül közben kivillan a köténykéd széle.
- A köténykém széle?
- Igen.
- Az nincs is.
- Nem baj, de ha lenne, csak kivillanna.
- Ha lenne?
- Igen.
- Jó.
- Nem is beszéd, ez egyszerűen remek.
- A fák remegnek. Ők fáznak?
- Meglehet, de maradjunk kettőnk között, jól titkolják.
- Jó. Kik élnek az erdőbe?
- Sokan, vannak farkasok.
- Farkasok?
- Igen, s amikor megéheznek bizony még a követ is megennék, ha kemény nem volna, de inkább beeregelnek a faluba s behamizzák a báránykákat.
- Báránykákat?
- Igen. S még van medve is az erdőbe, de ők inkább alszanak ilyen hideg időben. Kitelelik magukat. Aztán a medvemamáknak lesz kicsi bocsuk.
- Medvebocs?
- Igen.
- És még ki lakik az erdőben?
- Még sokan.
- Sokan?
- Bizony. Van őzike, szarvas, bagoly és sok más madár, vaddisznó, róka. A rókák nagyon ravasz teremtések ők már nem szaladnak be a faluba, mint a farkasok, inkább belopóznak és elkapják a tyúkok grabancát, s ügyesen megpapálják.
- Megpapálják?
- Igen, megeszik.
- Madarak?
- Hát a madarak gubbasztanak a fákon, várják a tavaszt, bár aki várja, mert javarésze elutazott melegebb éghajlatra.
- Hihihi.
  Ezzel a kis kacajjal Ágnes belevetette a karácsonyfából lett erdő sűrűjébe. Zsófia sem gatyázott sokat, baba létére talpra állt, mikor Anyának dolga akadt a konyhában és Ágnes után eredt. Nagyon nehéz volt átvergelődniük a sűrű erdőn. Szerencsére közel volt a tisztás ahol rábukkantak az otthonukra. Ott már várták nagy szeretettel. Aranyoska nyitott ajtót (oroszosan Árányiuská, ugyanis ez a perszóna ha, bekattan orosznak képzeli magát). Ágnes letelepedett a páholyára, Zsófia pedig beszélgetett Bory Baryval (aki ha megkattan, hasonlóképpen idegen nyelveken beszél, de ő németül). Ezek a bekattanások Aranyoskától és Bory Barytól teljesen hétköznapi jelenségek, úgyhogy nem is foglalkozom véle. Visszatérve két hősünkre, cseverésztek volna tovább, ha hirtelen nem történt volna valami feszültségkeltő esemény. Kint az udvaron Bory Bary bátyja Bori Bari éppen a küszöbre ráhullott havat takarította le, mikor nagy hirtelenséggel orra előtt termett egy egész bagázs farkas. Hej de nagy volt az ijedelem. A nagy izgalom egyik kínos eredményeként Zsófia odabent a házikóban Pöttyöske babán pelenkát kellett cseréljen. A farkasok mindenáron kettőbe le akarták nyelni Bori Barit. Ágnes kiszaladt a ház elé, és nagyon csúnyán megszidta a farkasokat, de azok nem tágítottak, úgy látszódott, hogy az ügy még kíván maga után valami cselekedni valót. Szerencsére azon nyomban szállt le az angyalka odafentről, vagyis a padlásról, hogy mit keresett, mit matatott ott nem tudni. Nagyon mérgesen nézett.
- Azon nyomban tegyétek le Bori Barit!
- Jaj csak megcirógattuk! - mondta az egyik.
- Ismerem a cirógatásotokat.
- Hát akkor elmarad a "Le petit déjeuner".
- Mit mondtál?
- Elmarad a hamizás - vágott közbe Ágnes.
- Te Ágnes tudsz franciául?
- Nincs mit csinálni, kell tudni nyelveken.
- Megoldjuk ezt a hamizós ügyet! Hiszen én egy drága angyalka vagyok, s bennem a spiritusz, de lehetetlen nincs, az nuku.
  Úgyis történt, karácsonyi csomagként kaptak a farkasok báránycubákokat piros masnival átkötve. Lett nagy öröm és végtelen boldogság. Mindenki zabált, még az arra kuncsorgó rókák is, akik tyúkokat kerestek, hogy megtömjék bendőjüket, ők is kaptak eledelt, pontosan egy szekérderéknyi masnis csirkecombot. Zabált mindenki. Az angyalka hazaküldte az udvaron vendégeskedőket. A rókák sunyis módszerességgel kertek alján átcsusszantak, a farkasok pedig, hü belé balázs, neki a kapunak... Azért akadt köztük olyan ordas is, akik ahogyan jöttek, olyan fejedelmi tisztességgel légiesen átugrottak a kerítésen. Az angyalka is búcsút intett, mert a többi angyalkával dolguk akadt imitt-amott. Ágnes és Zsófia kieregéltek a házból a kertbe, a kertből a tisztásra és figyelték a hópelyhek nesztelen hullását. Egyet-kettőt elkaptak, kezükben pedig elolvadtak, de ők továbbőrizve látták azok hidegen is melegítő kristálytiszta fehérség csodálatát. Körülöttük tündérek táncoltak. A fenyvesekre és a közeli bokrokra rátelepedett a fehér hó. Mintha a természet bundába burkolódzott volna. Bent a meggyújtott gyertya pislákolt, de a két huncut kislány összenézett és se szó, se beszéd beszaladtak az erdőbe. Ott egy kicsit hógolyóztak. Nagyon kedvesen tették mindezt, főleg Ágnes. Mindig megkérdezte illendően Zsófiától, hogy "megdobhatlak-e?". A válasz igennel kezdődött és ugyanakkor azzal is fejeződött be. Csak az volt a baj, hogy hancúrozásukkal felköltötték az anyamacit, aki kicsit dühös lett ezért. Bizony helyén való volt a háborgása. Nem elég, hogy éppen a téli pihenés ideje van, de még este is. Nahát, nahát! Ami végképp hazazavarta őket, az egy vaddisznócsorda volt. Hazaérkezvén meggyújtották a petróleumlámpát. A két lány tejecskét vacsorázott és eltették magukat másnapra.
   Reggel Ágnes megkérdezte testvérétől - Te Zsófia menjünk a másik otthonukba, ahol Anya és Apa van.
- Jó.
- Biztos várnak ránk.
- Biztos.
- Lehet, észrevették, hogy mi ebbe az otthonukban ütöttük el az időt.
- Lehet.
- Hát akkor induljunk.
- Hát akkor igen.
  És így történt, hogy újból elindultak az Apa és Anya otthonukba. Útközben Ágnes mogyorókat osztogatott a mókuskáknak. Zsófia elfáradt, felültek egy szarvas hátára, s úgy haladtak tovább. Csak amúgy ropogott a hó a szarvas alatt. Ágnes egyszeriben észrevette a karácsonyfát, kedves kis útitársuknak, az őzikéknek és a madárkáknak tájt intettek, a szarvas kapott két nagy ölelést a lányoktól, amitől teljesen megfiatalodott. Kettőt szökkentek jobbra, s újból ott voltak a szalonban. Ágnes a karácsonyfa mellett, Zsófia egy kicsit mellettébb, az ágyban. Mintha egy perc sem telt volna el a kis kiruccanás ideje alatt. Minden a helyén volt, és ők huncutul folytatták összekacagásukat, mert tudták, hogy Karácsonykor jön a csoda, amely felfrissíti az emlékezetet, azt, hogy akármikor bármi lehetséges, ami szép és jó, csak rajtunk múlik minden.
- Apa voltunk Zsófiával az erdőbe.
- Tényleg?
- És szarvas hátán jöttünk haza.
- Ez már döfi! - mondtam.
- Elfáradtál-e?
- Nem.
  Zsófia jót nevetett az éppen szobába érkező Anyának. Az ablakon pedig bekacsintott az angyalka, de el is tűnt, akár a kámfor. A család pedig együtt a közös otthonukban éppen nekilátott vacsorázni, jómagammal az élen. Ha este van, akkor ott a vacsora ideje nem-de?

Apa írta Ágnesnek, Zsófiának és Anyának 2009 januárjában

(Borbé Levente)