Egyszer volt, hol nem volt, volt három manócska. Az egyik aranyosabb volt másiknál és a másik az egyiknél, de a harmadik volt az igazi, hisz nem is csoda, mivel nemcsak növetelre[1], hanem évre is a legkisebbik vala[2].
Mint tudjuk a csöppségek elég gyakran a legokosabbak szoktak lenni. Semmi kesergés idősebb kedveseim, mert mindenki lehet okos és szép, ez csak természetes, itt ebben az esetben is, amit el fogok mesélni, manó lévén mindegyiküknek akad egy csepp sütnivalója, azaz, van magához való esze. Netán valamelyiküktől megakarnák tudakolni a származását, satöbbi hovatartozását, azt kell mondjam igen rossz húzásnak számít. El is árulom miért. Hadd tudjátok meg kedves barátaim, egyáltalán nem illik egyetlen manócskát se megkérdezni ilyesmiről, mivel a bennük rejlő furfangosság ilyen esetben úgyis lódítani kényszerítené őket.
Hej de nagyon szeretnek füllenteni őkelmék, még akkor is, ha nem muszáj, s hát akkor, amikor égető, az aztán csak a valódi fenevad dolog, csak akkor porzik kemény hazugságtól a mindenség. Inkább hagynunk kell, hogy kedvükre tegyenek azt, amit éppen akarnak. Ha jól megfigyeljük, sürgésforgásukat, kedvük szottyant gondolatukból származó cselekedetüket, elég sokat ki tudunk hámozni belőlük, és látványosan csakis azt, ami csak róluk szól.
No, de térjünk vissza a mi manócskáinkhoz, ahhoz a háromhoz, akikről fog szólni e kis történet. Ha már visszatértünk, ahogyan már az előbbiekben jeleztem, egy dekát se kérdezősködjünk, hogy vannak-e szülei, gyűjtenek-e lepkéket, szeretik-e a kürtőskalácsot s a rahátot[3], - semmit se, csak figyeljünk arra, miben mesterkednek, s az bizony mondom néktek, dugtig elég[4].
Mikor jómagam láttam őket, ott hempergőztek piros pozsgásos arcocskákkal, vigyorogva, kicsattanva a boldogságtól, az őszi falevelek között. Folytonos ugrándozásuk felkeltette az erdő fenyőfáin pihenő madárkák érdeklődését is. Köztük akadt két jóllakott pocakos hisztérikus veréb. Ha jól meggondoljuk a verebek amúgy is szeretnek hisztizni, de ezek rendkívülien beledolgoztak, nehogy meghazudtolják kilétüket. A két tollas drágaságnak sehogy sem nem tetszett a manócskák ugrándozása, lassan de biztosan hergelték magukat, s mikor már annyira bedurvultak a tollaik bizony hirtelen mozdulatokkal tarkítva meg-megemelkedtek. Nem is tudták ezt a fenevad mókás-zajos látványjelenetet csak úgy lenyelni (az útjukba akadó élelmet, azt bezzeg igen). Szerintük fölöttébb förtelmes dolgot műveltek a manócskák. Ügyesen szinte mesterien landoltak lefele közébük, vagyis a tett színhelyére. A bökhecebb[5] se szó se beszéd jól megcsípte a legnagyobbik manócska orrát.
- Azt a kirántott veréb ebédre valóját! Miért csipkedsz ily hevesen?
- Nono! Azt az avarba heverő kenyérmorzsáját, még neked áll feljebb! Ez a hozzáállás egyáltalán nem tetszik nekem... Menj Lusti komám, csípd csak meg a maradék két manócska orrát! Legyünk teljes szinkronban.
- Vigyázat Ábrándka! Vigyázat Bódulatka! Én mondom személyesen Csavargócska, ezek a tollas fenevadok nem kegyelmeznek, jobban csípnek, mint a torma, mikor őrlik!
Imigyen sikerült megtudnom a manócskák neveit, amit egyébként ritkán, kivételes körülmények között árulnak el. Úgy látszott ez a körülmény is kivételesnek számított. Nevük alapján rögtön sorjába szedtem őket, s ez jött ki: ÁBC. El is neveztem őket, ábécé manócskáknak. Természetesen a csipkelődés és a harciaskodás a két csoport között tovább folytatódott, s egyre hevesebbé vált, de kettőre már egészen durva lett. A manócskák istenigazából teljes huncutságukat elővéve leereszkedtek durciba[6], rúgtak ütöttek, kapálóztak, ahogy csak az ilyen kicsi manók tudnak. Erre verebek még jobban felhergelték magukat, de annyira, hogy majdnem szétrobbantak. Úgy csipkedtek szökdösve, mint az útszéli karós csihány[7], mintha ebből kellene megéljenek. Mivel nagyon ismertem elszántságukat, és untam is ezt a nagy tépelődést, úgy döntöttem ideje közbelépnem. Mikor megláttak kissé leállt a csipkelődős bunyó. A verebek megszeppenve néztek rám, aztán egymásra.
- Gyere Lusti, veszély!
- Jól van na, Pöfi, megyek...
Valahogy nagy nehezen témát váltva összeszedték magukat verebestül és felröppentek egy közeli ágra, hátha egy kicsit később lehetőség nyílik egy kis ramazurira, vagyis ennek a harcnak folytatására, és akkor még vígan tudnak egy rendet csipkelődni. Erre már nem került sor, a verebek sajnálatára, mert jómagam sok időt töltöttem el a manócskákkal, s ezért kénytelenek voltak lassan de óvatosan egyik ágról a másikra repülve elhagyni a tett színhelyét. Nagy kárnak számított ez a hirtelen összecsapott harci befejezés, mivel ők igen szeretnek csipkelődni akármikor, csak témát kell találjanak hozzá, s most sikerült is összehozni. Egy témához meg nem kell más csak egy jól kidolgozott csavaros vaskos ok, s máris kezdődhet a véres bunyó.
"Verebeink" messze tartottak akkor, mikor lelepleztem a kissé megtépázott rongyosan kóválygó manócskákat. Valamelyest dühöskéknek tűntek, de két perc alatt gagyába[8] rázták magukat, s úgy hűbelebalázs módjára kissé fosztosan[9] tovább ugrándoztak boldogan, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Úgy látszott, hogy ezeknek a hétpróbás kis ördögöknek semmi sem szegheti kedvüket. Nem is. Olyan nagyon ugrándoztak, mint egy felbőszült kőszáli bakkecske, csak ők vidáman tették. Mindezek mellett mégis aranyosnak és bubásnak tűntek. Látványuktól derült lettem, akaratlanul elmosolyogtam magam, de nem tartott sokáig ez a vigyori pillanat, mert észrevették körülöttük csatangoló lebzselésemet, hosszas ólálkodásomat. Azt hitték olajra lépek a verebek után, de nem ez történt. Ezért az önfeledt ugrándozásból tiszta hirtelen futkározás lett. Szegénykék, ha lehet annak nevezni őket, először egymásnak szaladtak, úgy összekoppant a kobakjuk, akár három iker fatojás, csak annyi különbséggel, hogy a fatojásoknak nem lesz kukó[10] a fejükön, na de ezeknek lett, még pediglen a piros sapkájuk alatt dudorodott ki, egyre magasabbra, mereven az ég felé törve. Egy kis fejvakargatás után szétszaladtak és elbújtak, ki-ki ahová tudott. Ábrándka egy hegyes lándzsájú terebélyes, de ugyanakkor nagyon magas fűszál mögé rejtőzött el. Bódulatka, a legnagyobb kukó tulajdonosa, bódulatában egy keptelán lapi[11] alá tántorgott be.
Csavargócska nagyon egyenesbe vette az irányt, először siettében megpuszilta a környék legnagyobb fenyőfatörzsét, majd azt körbearaszolva egyre gyorsabban eltűnt az általam nem látható fatörzs felére. Leültem a fűbe és várakoztam, hadd lám ca mi történik, ezek a manók nemigen akaróztak előjönni. Először úgy tettem, mintha rengeteg dolgom akadt volna, hátha elfoglaltságot mímelvén előcsalogatom őket, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy az ilyen kurta facselesdinek[12] semmi értelme. Hasast vetettem magam a nagy fűbe és, mint egy cica, aki föltétlen meg akarja fogni az egeret, ráérősen bámultam a manócskák bújóhelyei felé. Számba vettem egy félszáradt kóró darabot, vígan dudorásztam a kedvenc nótámat. Erre Ábrándka kicsi keze megjelent a füvön, majd a fél arca, s mosolygott felém huncutul, néha meg visszarejtőzött, aztán előjött, s újból megláthattam teljes egészében, de azért továbbra is meghagyta a tisztes távolságot. Bódulatka is kikászálódott a keptelán lapi alól, majd egyet-kettőt gurult a kis lütőn[13] befelé, s aztán talpra állt, mint egy szittya magyar, ezt követve Ábrándka mellé húzódva figyelte dudorászásom. Csavargócska, ő már nem sokat finomkodott, sürgős sebességgel szaladt felém, akrobatikus tehetségét megmutatván átugrott a fejemen és máris vígan szökdösött a hátamon. Erre a szikrázó merészségre a másik két manó is szempillantás alatt ott termettek mellette és mintha jobb dolguk nem lenne, hevesen táncikáltak a hátamon nevetgélve... Először nagyon örültem ennek a hóbortos pillanatnak, mert akárhogy vesszük ritkaság számba megy manapság, hogy egyetlen manócska is ugrándozzon a hátadon. Kicsit később ez az öröm ürömmé változott, másként mondva nagyon megbogosodott, azaz, kezdett fájni a lapockám, aztán a hátgerincem és a nyakcsigolyám is. Gyorsan fekvő mozdulatomat megcseréltem, a hátamra fordultam. Gondoltam magamban a fordulásom gyorsaságágától elkábulnak, és a földön találják magukat, de nem így történt, ugyanolyan sebesen körbeszaladtak rajtam, mint ahogy mozdultam, vígan követve változó forgásirányomat. Ettől csak még súlyosabbá vált a helyzet, az oldalbordáim becsületesen meg lettek ropogtatva. Mitévő legyek? Talpra magyar! Felszöktem a helyemről. Csavargócska üggyel-bajjal de felmászott a fejem tetejére, Ábrándka lógott az egyik karomon, míg Bódulatka szabadeséssel földre tottyant. Volt morgolódás, de a hosszasabb változatból. A szidalmazásból áthajló szemrehányásokat, mint komoly vádakat Csavargócska, aki egyébként is kitűnő mestere volt az efféle dolgoknak, könyörtelenül zúdította a fejemre. S mindezt komótosan elhelyezkedve a fejem búbján ücsörögve tette meg, s ez idő alatt ráadásként kegyetlenül huzigálta meg babrálta a hajszálaimat.
- Szemtelen fajankó, óriási hibát követtél el! Mi lenne, ha mi is, hirtelen leráznánk magunkról téged?
Mosolyogva fogadtam mondatát. Ő is vigyorgóra vette a lapot. Azért tudta, lett volna haddelhadd, ha egy ilyen mélynövésű manóra, mint ő rátelepednék teljes súlyommal...
E helyzetben, olyan hirtelen, ahogy náluk szokás abbahagyták a játszmát, kettőt ugrottak, hármat pattantak, s máris kiléptek látóköröm utolsó szögeletéből[14] is. Hát imigyen kerültem közelebb hozzájuk, bevallom, úgy éreztem, üsse kő, ha többet nem látom.
Az ábécé manócskák elmém pihentetése gyanánt pár nap alatt szinte feledésbe merültek, mikor egy szép szombati délelőttön zajokat hallottam az erkély felől. Ott volt Zsófia és Ágnes is, de kettőnél több hangot hallottam odakintről beszűrődni. Az a több pontosan hét hangröptetés vala az erkély falainak ütközve. Gondoltam magamba itt valóban hétgazemberkedés[15] folyik. Az is folyt. Kilestem mi is történik odakint. Nagy huzavona! De még mekkora! Ágnes éppen Csavargócska kezéből tépte ki a piros muskátlival díszelgő virágvázát. Zsófia pedig fél kézzel supákolta[16] Bódulatkát. Ábrándkát pedig intézte az a bizonyos két verebecske, akiket láttam a dombon, azaz Lusti és Pöfi. Azok is, miként kerültek oda, jó kérdés, de egyelőre válaszolatlan maradt, mert magára a ramazurira kellett figyelni. A bunyó egyre csúcsosodott, aztán egy idő után nem lehetett tudni, ki mit és kit, pláné hogyan tépett ki a másik kezéből, s főleg azt, hogy ki kicsodát és micsodát püföl, csipked, meg ehhez hasonlók. Óriási cirkusz, csetepaté színtere lett az erkély. Erre a zajra megérkezett Anya is. Éppen jókor jött, elkélt egy kis erősítés. Pillanatok alatt rendet teremtettünk ketten. Szigorú bírákká váltunk. Feladataim közé tartozott, hangom amennyire csak bírom kieresztése a csendintés kolosszális jegyében. Anyának pedig remekbevágóan hatásosnak bizonyult egy igazi jobb kézen található második újbéli mozgatás egy kis hangos nanával megtoldva. Ez a nana dolog mindig hoz magával valamennyi meglepetést, és csendre inti a harcos és a rosszban sántikáló feleket, habár hamar felváltja az egyik fél vádolása, a tisztára mosom magam gondolata. Ez a helyzet ebben az esetben is ugyanúgy történt.
- Há, de Anya, ők kezdték! Nem csináltam semmit - mondta Ágnes.
Ajaj, ha ő nem csinál semmit ott mindig galiba van... A manócskák pedig szinte egyszerre ritmikusan kiáltották, hogy Ágnes a hibás, mert ők csak megakarták szimatolni a cserepes virágokat, s kész.
- Apa, nem is igaz! Nem is! - mondta Ágnes tőlem várva a megértést.
- Kedves manócskák, ti mit is kerestek itt? És ti veréburak? - szóltam rájuk kérdően.
Erre lett is hirtelen nagy csend. Annyira sikeredett, hogy már jól lehetett hallani a légyzümmögést is. Anyával rögtön nekiláttunk a dolgok megfejtéséhez. Percek kérdése volt, s máris kiderült a turpiság. Ami azt illeti, nem is volt nehéz feladat, mert ilyen helyzetben, aki úgy istenigazából beijed, az még azt is bevallja, amiről nem is tudott. Kiderült, hogy ezek a manócskák végigkövettek engem, még akkor, amikor elhagytam azt a látványterepet, ahol kedvükre ugrándoztak, szökdöstek, futkorásztak meg ehhez hasonlókat műveltek. Hogy miért követtek? Csak azért is, és még a bojtos sapkájukért s az ingükért is, s kész. Mivel nem tudtak bejönni az ajtón velemmel[17], úgy lemaradtak, mint a magától értetődő csusszanó borravaló. Többször is próbálkoztak a bejárati ajtón keresztül, s aztán lifttel, de ez a cél lépten-nyomon dugába dőlt. A liftben nem érték fel azokat az értékes gombokat, amelyek mozgásba hozzák az egész szerkezetet. Egy darabig beleuntak a próbálkozásba, de aztán tárgyalásba bocsátkoztak a felvonó sötétjében. Úgy döntöttek majd megpróbálják máskor, mert akkor éppen valaki mozgásba lendítette a felvonót, s jól meghordozta le s fel őkelmüket. Amiest[18] kinyílt az ajtó, futásnak eredtek, de később újból próbálkoztak. Újból próbálkoztak, ez alkalommal, mikor nagy nehezen a vadonatúj terv kivitelezésében sikerült egyességre jutni, nekirugaszkodtak még egyszer utoljára, s még pediglen úgy, hogy egymás vállára mászva sikerre viszik a gombnyomást, de pont akkor, nem messze a felvonótól egy kicsi gyerek elkiáltotta magát - forró vizet a kopacra - s ők úgy összedőltek, akár egy kártyavár. Érdekes, valahol halhattak erről a kis malacka meséről... Mindezek után kezdték meg a tömbházoldali komoly falon mászást. Kis cipőjükre és bojtos piros sapkájukra falragaszos tépőzárat tettek. Sapkájukkal lasszózva ragasztották a falhoz magukat(ami nagyon oda volt kötve fejükhöz), s egyre feljebb ráncigálták egymást, ahogy a hegymászók is biztosítják ki magukat egy-egy sziklarészen, s úgy haladtak mint a vizes szappan, ahogy a kézből kicuppan s szemfényvesztő gyorsasággal halad előre, cipőjükkel pedig cuppogva eregéltek[19] felfelé, míg el nem érték az erkélyünket. Ott akkor nyomban ügyesen bemásztak. Hát nem-e, pont akkor játszódtak kint a tündérkéink is! Bizony akkor, s azután még többször találkoztak, eddig az említett pillanatig. Anyával meg is beszéltem, hogy ebben a dologban, és itt helyben valami bűzlik. Nem tudtam elhinni tündérkéinkről ezt a haramiaságot, amit a bálkonon szemlélni lehetett, ugyanis az ábécé manócskák ismeretsége után minden áldott nap legalább egy virágcserép fel volt dőlve, s az erkély, mintha napról-napra összevissza át lett volna rendezve. Az esemény még frappánsabb legyen és bonyolódjon is, ez a két szemtelen veréb is pont akkor került elő valahonnan, de honnan? Nem mondhatnám a semmiből, hiszen a felső emeleti szomszédasszony, ahogyan tenni szokta szinte minden áldott nap ebben az időben, ekkortájt rázza ki morzsával teli abroszát, s a kis szellőcske, ami pontosan ekkor kavalygott[20] erkélyünk felé, s mind berántotta hozzánk az összes kenyérmaradékot (máskor a ház elé landolnak a morzsák, s onnan csípegetik fel a madarak). Ezek a verebek észrevéve az akciót leszálltak a tett színhelyére, s éppen papilni[21] akarták a morzsákat, de a manók közbeszóltak, Ábrándka vezetésével hergelni kezdték a két tollast. Hogy kiteljesedjen a kép, ez sem volt elég nekik, huncutul összenézetek manókul, s kezdték bosszantani Ágnest és Zsófiát is. Zsófiával eltalálták a bogot, mert ő kíméletlenül püfölte őket, persze csak játékból tette. Ágnes inkább huzavonázott és szidta őket. Ez idő alatt Lusti és Pöfi egyformán kalimpálóztak a finom morzsák után, de sajnos ritkán sikerült bekapni egy-egy formás morzsaszemet. Na, nagyjúból, ahogyan ki tudtuk hámozni, valahogy így történt az eset, aminek a végéből egy sor ricsajos jelenetet sikerült elkapnom.
Hááát, ez a nem mindennapos felfordulás hatalmas fejtörés okozott. Mit is lehessen tenni ez ügyben? Először is szerre meg kellett hallgatni mindenki véleményét a történtekről. Először a lányok "nyilatkoztak". Ágnes legörbítve a száját megvallotta, a rosszaságuk ellenére is szeretné látni a manókat, s velük játszani. Zsófia gyorsan sétált körbe-kereken, közben megráncigálta az útjába eső bárkit, de szemmel láthatólag úgy nézett ki, neki is tetszenek ezek a gézengúzok. Anyával meghoztuk első döntésünket. Tehát, jöhetnek hozzánk az ábécé manócskák, azzal a feltétellel, ha mi is tudunk érkezésük időpontjáról és ittlétük időtartamáról. Egyelőre körülményeket szem előtt tartva felügyelet alatt zajlik a látogatás, s aztán majd meglássuk mi alakul ki belőle.
- S mi jöhetünk? - kérdezte Pöfi.
Abba is beleegyeztünk, habár tudtuk, ezek a verebek pont olyanok, mint a szemtelen legyek, vagy egy fokkal szemtelenebbek.
A nagy megbeszélés után tájt intettünk egymásnak, s abba maradtunk el, hogy találkozunk egy napocska múltán a Nagy Laji dombján.
Másnap nagyon felkészültünk a találkára, Ágnes hozott magával egy piros labdát fehér pöttyökkel tarkítva. Zsófia csak vidáman sétált és várta azt a pillanatot, amikor már házon kívül vagyunk. Anya teljes türelemmel viselte a gyerekek lázas igyekvését-készülődését. Úgy sietek a Nagy Laji dombjára, mintha az életük függne tőle. A manócskák nem nagyon szoktak le a huncutságról, szerették volna kidurrantani a labdát, ha nem is perpillanat, ott helyben, de minél hamarabb. Mivel "csősz" is volt a közelben ildomosnak látták, ha lecsendesedtek. Természetesen, imigyen, felügyelet alatt, jól sikerült a hancúrozás, időnként meg-megismételtük. Többszöri együttlét meghozta a gyümölcsét. Olyan édi-bédi kis manócskák lettek belőlük, mint a csuda. A verebek sem csipkelődtek, legalábbis nem a manócskákat és a tündérlányainkat. Ennek is volt oka, Ágnes és Zsófia mindig hozott magával egy darab kiflit, s abból degeszre csipkedhették magukat. Ilyenkor nehéz volt a repülés, a két verébből átformálódott madárkagombócok lettek.
Nagyon örültünk együtt annak, hogy ezeket az igen füllentős és rosszcsont ábécé manócskákat rendre tudtuk szoktatni. Egy idő múltán elárulták honnan is jöttek, s ezt a tényt sikernek könyvelhettük el. Nos, vajon honnan jöhettek. A válasz egyszerű, csak azon csudálkozom, vajon előbb miért is nem jutott eszembe. Hát egyenesen az Égígérő vackorfáról. Onnan ereszkedtek le, s a vackorfától nem messze lévő Kicsi Erdőbe vertek tanyát. Ott bolondkodtak[22] és bolondkodnak továbbra is, mikor úgy esik kedvük.
Lassan de biztosan kezdett közeledni a búcsú pillanata. Mivel tudtunk róla, nagyon törtük a kobakunkat, mit is hozzunk össze. Olyant akartunk, ami maradandó élményt nyújt mindannyiunk számára. Ágnessel a búcsú előtti napon nekiláttunk a meglepetés elkészítésének. Előszedtük festékkészletünket és a Játékszoba falára kezdtük lemázolni az ábécé manócskákat, ahogy a pöttyös labdával vidáman játszódnak. Úgy gondoltuk a verebeket kihagyjuk a mázolásból, mert úgyis olyanok lennének, mint az a pöttyös labda, amit rajtuk kívül föltétlen oda kellett pingáljunk. S máskülönben is a verebek láthatjuk eleget, ők nem mennek sehova. Kiválóan ment a munka, nagyon összedolgoztunk, még azon a délután be is fejeztük művünket. Ágnes nagyon szerette a sarjadó füveket pingálni, jómagam őkelmék alakjainak festegetésével voltam el. Másnap feljöttek hozzánk a manócskák elbúcsúzni. Azt mondták sok a dolguk, s még a tél is jön, de ha egyszer odafönt úgy mindent egybevetve elintéznek, akkor újból leereszkednek az Égígérő vackorfáról, s beköltöznek a Kicsi Erdőbe, s majd meglátogatnak és mi is, ott látogassuk meg őket. Mi megkérdeztük, vajon hoztak-e fényképezőgépet magukkal. Csavargócska zsebéből előkapott egy kétszer akkora fényképezőgépet, mint ő maga (ezeknek, a manóknak varázszsebük van). Nagyon örültünk az előzetes felkészülésüknek, nyugtáztuk is, hogy erre az alkalomra igenis megfelel. Behívtuk a Játékszobába, mikor rápillantottak az alkotásra, hej, de lett nagy öröm és vigaszság, gyorsan lefényképezték, s úgy ugráltak örömükben, mintha valami bakkecskék lennének. Azt is megígérték nekünk, hogy meg fogják mutatni Balambérnak a sárkánybarátjuknak. Újból megígérték, ha kitavaszodik, biztos eljönnek hozzánk. Természetesen, mi úgy tettünk, mintha hinnénk is, amit mondanak. Ismerjük a manókat, ha huncutok, akkor megtartják maguknak az igazat. Mindegy mi fog történni ezután, s mindegyek az ígéretek, a lényeg a találkozáson volt, hisz nem mindennapos a manókkal való együttlét. Az bizony nagyon különleges, és semmihez sem hasonlítható.
Ágnes szerre s egyszerre is megölelte játszópajtásait. Zsófia megcibálta mindegyikük sapkáját, a manócskák ezúttal megértően tűrték, s majd integetve ugyanolyan vidáman, ahogyan megismertem kisvártatva, sarkon fordulva leléceltek.
Azóta sok víz lefolyt az Olton, de a mai szent nap nagy viháncolást hallottam a Játékszobából, mintha többen lettek volna bent, mint ketten, gondoltam meglepem a két kis testvér hangos játékát. Bizonyára több szerepet osztottak ki a játékaiknak és változtatva hangjukat felszaporodtak a "személyek". Ahogyan beléptem az ajtón, pontosan azt a falrészt pillantottam meg, ahová a három manócska volt felmázolva. Lehet, hogy káprázott a szemem, vagy csak a műnek volt képrázó hatása, de Bódulatka, mintha akkor cuppantotta be a lábát a falba, s az elevenségéből merevedett volna képpé, míg ezután Ábrándka utána kacsintott volna nekem egyet. Ágnes és Zsófia kérdő arcomra tekintve felelet helyett széleset mosolyogtak és játszódtak tovább önfeledten.
Vége.
Borbé Levente
2009. októbere.
[1] növetelre - magasságra
[2] vala -volt
[3] rahát - szultánkenyér
[4] dugtig elég - bőven elég
[5] bökhecebb - kövérebb, kerekdedebb
[6] durciba - mérgesbe
[7] csihány - csalán
[8] gagyába - gatyába
[9] fosztosan - rongyosan
[10] kukó - ütéstől felnőtt daganat
[11] keptelán lapi - acsalapu
[12] facselesdi - rosszul sikerült csel
[13] lütőn - lejtőn
[14] látóköröm utolsó szögeletéből - szemem sarkából
[15] hétgazemberkedés - átlagon felüli rosszalkodás
[16] supákolta - ütötte, verte
[17] velemmel - énvelem, együtt velem
[18] amiest - amikor
[19] eregéltek - mendegéltek
[20] kavalygott - kavarodott
[21] papilni - enni
[22] bolondkodnak - bolondoznak