Tartalom

Bevezető ...................................... 1. oldal
1. Felfedezés ................................ 2 . oldal
2. Könyvek .................................... 5. oldal
3. Okoskodások színterén ............ 9. oldal
4. A lényeg .................................. 13. oldal
Befejező ...................................... 16. oldal

BEVEZETŐ

Mottó:
"Az ember, társas lény, egyedül mit sem ér"

   Senki világába teljes betekintést nem lehet nyerni, pontosan azért, mert nem érezhetjük azt, hogy miként megy végbe benne az őt körülvevő világ csodáinak dolgai (a csodás kijelentés, ebben az esetben saját gondolatom szüleménye). Arról sem tudhatunk, hogy mennyire terjed ki a figyelme a világra. Saját felfogásunk és egyféle felépített világunk szerint ítélkezünk mások felett. Néha még arra sem vagyunk képesek, hogy ítéleteinket megváltoztassuk a szóban forgó személyről. Pedig ő az, aki, sem több, sem kevesebb.
   Szokásos divatos társadalmi receptek alapján születik meg a döntés, legtöbbször a többség vagy az erősebb győz alapon. Az igazság kimondhatatlansága teszi nehézzé az ítélkezést, a belelátást. Mivel az igazság megfejtése csak része lehet, annak, ami valóban valóságban lezajlik.
   Minden kisebb-nagyobb közösségnek megvannak a saját különbejáratú életszabályai, amelyből nem érdemes kilógni. Pedig azok az emberek szoktak változtatni, akik ki mernek lógni. Kitartásukkal esetleg meggyőződésükkel, rögeszméjükkel, vagy éppen erőszakoskodásukkal tudják maguknak kivívni a közösség ráfigyelését, és annak kisebb-nagyobb időtartamra való megváltoztatását.
   Ennek ellentétjéül szolgál az, hogy az igazi eszmék örökérvényűek. Mégis a tetszetős dolgok közé burkolózva tudják túlélni. Mindig talajt talál a szélfútta mag, és újból erőre kap az eszme szárba szökkenve. Igen, tiszta dolgok sohasem tudnak elkallódni, ősi mivoltuk mindig táplálja a tűzet, a sistergő parázst, amelyből a szépség nyugalma árad.
   A belső tűz, a lélek tüze az, ami igazán számít, a köret, az elvárás, a helyezkedés csak az életet gáncsolja. Muszáj legyen benne valami, ami mindannyiunkban megvan, s abból kiindulva lehet saját világunkat "újrateremteni". Mert minden megvan és kézzelfogható, csak az eszmék forgatagában kipróbálás gyanánt részmagyarázatként szolgál a teljes egészből. A lélek az, amelyben benne van minden. A lélekből előtörő akarat teszi alkotóképessé saját önmaga cselekedetét. Ott lapul az őstermészet a világmindenség összes titkaival együtt. Éberség szükségeltetik a lényeg felfedezésére. Hogy szokás mondani, nem nézni kell, hanem látni, avagy hallgass a szívedre!

*

   Éppenséggel nem paradicsomi állapotról fogok eszmefutkározást rendezni, de talán belefér néhány gondolat a közös üdvösségbe, amelyet itt ezután körülírok a magam módján.
   Kedves olvasó beavatás nyerhet azokba a titkokba, amelyeket birtokolok, s ennek egy részét meg is tudom fogalmazni. Nyilván, mint említettem egy darabkája annak, amit fel tudok fedni önmagamból.
   Nevemből kiindulva a lét igazi mivoltát keresve sikerült eljutnom idáig. A lét tisztaságáról, arról, hogy cselekedni kell, amikor úgy érezzük, hogy eljött az ideje. Arról is, hogy mi számít és mi nem. Magatartásformákról, képzetekről, valóságról. Főleg mindarról, hogy sok mindent érdemes kiadni magunkból, mert nem sajátmagunknak élünk, nem értem forog a világ, hanem meg kell osszam gondolataimat, akivel csak lehet.

FELFEDEZÉS
- Avagy a felismerés világa -

   Gyermekkorom világától nem szabadulhatok. Ami akkor történt rányomta bélyegét az elkövetkezendőkre. Nem voltam tudatánál a körülölelő világnak, viszont éreztem mindent. Valahogy úgy van az ember, mintha mindent hallott, látott volna, csak éppenséggel nem tudja megfogalmazni. A titokzatos világ feltárása természetesen születésemkor elkezdődött. Először, ami tudatosult, mint minden embernek, menetrendszerűen a környezet. Abba belefért a kis lakunk, a testvérek és szülők, s még néhány idegennek tűnő arc, amelyekből néhány, egy idő után már nem maradtak idegenek. Aztán a kis lak és környéke. A sok költözés ellenére, mindig a kis lak "állt" a központban a kerttel együtt, a többi csak félmegoldásnak, átmenetnek számított szememben. A környék nagy gazdagsága áradt a lelkembe. Igazából nem is én fogadtam be az elém táruló világot, hanem ő engem, mint édesanyja, ahogy ölébe veszi gyermekét.

*

   Az elemek táncába részt vettem naponta. Tűz, víz, föld ég kavalygott a mindennapok varázslatos világába. A tűz meleget és fényt ad, néha meg is éget. Mert a tűznél inkább melegedni kell, mint túl közel merészkedni. A legszebb mégis Napkoronája volt és maradt. Melegség természete szebbé tette mindazt, ami létezik. Szükségszerűségén túl, áldásos hatása megmutatkozott mindenütt: vízen, földön, égen. A téli napokban pedig jól esett a kályha melegénél ücsörögni, hallgatva pattogását és nézve a karikákon kiszüremlő lángok játékát. Nyáron, késő estén a szabadban, tábortűz mellett üldögélve nézni a csillagokat bejön mindaz, amit boldogságnak nevezek. Mindenki másképpen jut hozzá a boldogsághoz, ami nem örök csak pillanatnyi, vagy valamivel hosszabban tartó érzés az idő forgatagában, ezzel is nyugtázva, hogy mit kell igazából elérni a kimondhatatlan érzések tűzében.
   A víz természeténél fogva éltető elem. Nem létezik élőlény, amely nélkülözhetné. Testünkben is igazából az csörgedez, életfeltételeket biztosítva a létező "hajtómotorunknak", a lélek házának. Vagyis ahol víz, ott megnyugvás, ott élet, ha meg nem zavarják a természet rendjét. Ki tudja megzavarni? Hát mi, okos és intelligens emberek. Igaz, azon kívül is dühöng, mint minden elem, de ha nem lenne, létezésről sem beszélhetnénk. A dombok, hegyek, alföldek világát paradicsommá varázsoló fák, füvek és virágok és más természetű növények önmagukért beszélnek. A köztük meghúzódó állatvilág csak színesebbé és titokzatosabbá teszi a készen feltárulkozó természetet. Titokzatosságának nagyobb erőt ad a patakok, folyók, tavak és a magasra nyúló ég felé kapaszkodó sziklaszirtek komorsága. Mindezt az eső tarkítja, felfrissíti az eget-földet, és kissé rendreutasítja a forrongó életet.
   A föld mindent, ami él és létezik, magához ölel, féltve véd, még akkor is, ha mostohán bánnak véle. Elfér rajta élő-élettelen, s mindaz, amit látunk, s amit nem is veszünk észre, pedig szinte kínálja magát békét árasztó "hatalmával". Teremtő ereje élettel ajándékozza meg a világot. Otthonossá teszi környezetünket, anélkül, hogy egyáltalán valamit is alakítanánk rajta.
   Az ég, mint a végtelennek tűnő óceán jelenik meg a látóhatáron, csak ezúttal felfele tekintve, teljes lelki szabadságot ad a léleknek, s szárnyalni sarkallja, akár a madarakat. Itt is lejátszik mindenféle mennydörgés és csoda. Az igazi csoda az, hogy nyitottsága, kitárulkozása utat mutat a csillagok világába, a világmindenségben játszódó megfejthetetlen varázs felé.
   Mind a négy elem nyugtató hatása káprázat formájában lebeg előttünk, s csak akkor válik valósággá, ha mi magunk is meg tudunk nyílni számukra. Igaz, a természetbe való erőszakos beavatkozás az lehet tárgyi, akár szellemi, maga után vonja a büntetést. Mintha egyesek arra teremtődtek volna, hogy folytonosan önmagukat kínozzák. Elnézve az áldás fölött, álarcot téve próbálnak becsapni másokat, de mindig magukon csattan az ostor.
   Ahogy e négy elem ki tudja egészíteni magát, úgy az életünk legfőbb négy szakaszát is egésszé tudjuk kovácsolni, ha mindegyiket becsülettel megéljük. A születéstől közbeeső párválasztástól a gyermekáldáson túl halálig. E négy szakasz kezdete és vége mindenkinél azonos, a közbeeső lehetőség. A lehetőség mindenkinek adatott és pótolhatatlan mással. Igaz, kivételes esetekben teljessé tehető, ha megteremtődik a lélekben az üdvösség utáni vágy és annak embertársaira való átadása. Ritka jelenség, de egyenértékű lehet egy házassággal, s azon belül a gyermekáldással. Természetesen akármilyen is a lehetőség, csak akkor kap jelentőséget, ha igyekszünk a teljesség felé, főleg a lélek tisztaságában rejlő kincs keresésének irányába.

*

   A lét fogalma a nemlétet vonja maga után. A nemlét is létezik, mint gondolat, de azon túl van benne valami borzongató megfejthetetlen. A létet természetesen nemcsak anyagi világ uralja, vele társul a szellemi is. Divatos mindent elválasztani, pedig minden egy összefüggő képet és rendszert alkot, akkor is, ha véletlenszerű.
   A véletlen fogalma is csak egymagában létezik. Bizonyított tény, hogy a véletlen az éberség elhanyagolásán alapul, vagyis akkor jön össze, ha nem figyelünk környezetünkre, egyszerűen saját világunkra. Ha van egy kitűzött cél, akkor már könnyebb haladni a megismeréstől a felismerésig. A cél sem elég, ha nincs benne tudás. A tudás sem elég, ha nincs benne lélek. A lélek sem elég, ha nincs benne tiszta szándék.
   A helyes út megtalálásához kell a cél, kell a tudás, kell a tiszta szándék, hogy ellehessen dönteni, miként tudunk továbblépni egymásért kialakított értékek megőrzésében és továbbadásában, és újjak felfedezésében.
   Aki nem a közösség érdekében működik, természetesen az előbb említettek alapján, eleve elveszett. Aki meg igen, tud adni magából az, hamarabb felfedezi magának a kapukat, az amúgy zárt és tökéletlen látszó világunkból.
   Aki tudja mennyire meghatározó az idő, a boldogság és igazság keresés, az egész világ, az képes továbbhaladni. Türelemmel párosuló keresés kiteljesedik és értelmet ad az életnek. Valahol itt jön be a képbe a bölcs, akinek tekintélye akkor is megvan, ha nem követi a körülötte lévő kialakított formavilágot, hanem inkább az örökérvényű "törvények" alapján cselekszik.
   A titkok első titka, az, hogy van egy kiindulópont mindenki számára, van lehetőség adva az úthoz. Az, más kérdés mit kezd véle. Pedig minden ember megkapja a saját különbjáratú beavatását, ezáltal tisztában lesz küldetésével, még akkor is, ha nem gyakorolja. Feltárulkozó lehetőség segítséget nyújt a beavatás lényegének felderítésében. Igazából ez az út, ez követhető. Mint titok fény derül az egység fogalmára, vagyis a világmindenségre, mint követendő példa a hovatartozásra.
   Az egységet kissé magyarázva, képet kapunk a lényegről. Az egységből teremtődik az egy fogalma is, de igazából a kettő számít eltérőnek. A kettes párosul a több fogalmával. Kettő, mint ellentétes pólus önmagából létre tud hozni egy harmadikat, annak ellenére is, hogy a kettő megmarad, mint további fogalom. A hármon túl a negyedik már a háromnak a teremtménye, egy olyan teremtmény, amelytől a három teremtődött. Tehát az egység teremtője is, de beletartozik az egységbe. Körülbelül úgy követhető e gondolat, hogy két ember (egy férfi és egy nő) létrehoz egy harmadikat, a gyermeket. Ha több gyerek lesz, úgyis harmadiknak sorolható be, mert mind az egész gyerek a két szülőhöz tartozik. A negyedik a háromnak a megkoronázása, maga a lélek sokszínűsége. Az egység nem egyoldalú, hanem sokszínű. Éppen az a lényeg, hogy minél több változat legyen egy és ugyanazon témára, megkönnyítve a lehetőségeket. A lehetőségek száma szinte mindegy mennyi, mert a lényeg ugyanaz. Inkább az egyenes út a fontos, nem összebonyolítása a dolgoknak. A tiszta lélek sokszínűsége valósággal megbabonázza mindazokat, akik csak mímelik mindazt, de nem képesek a fejlődésre.
   Az ellentétekből születő gondolatok mégis harmóniát hoznak, úgy, mint az egy-sok, jó-rossz, világos-sötét és így tovább. Mert mégis ugyanúgy az egység részei, a kiindulópont egyfajta elburjánzása. Ugyanúgy, mint a legszebb gondolatok létrejötte: a szabadság, a boldogság az igazság. Mindezt a teremtett világba zárt idő teszi kissé kényelmetlenné. Igaz, amiről nem tudunk nem is létezik, még akkor is, ha hamis az állításunk.

*

   Teljességgel röviden ezen, morfondíroztam magamban. Hát, hogy mennyi igazság van benne és mennyi nem, az most korántsem számít, mert az én világom. Az a világ, amelyben elsősorban a szűkebb, majd később a tágabb környezetem nagy szerepet játszott. Természetesen, mint minden emberi lény jómagam is igyekeztem környezetemnek eleget tenni. Próbáltam megfelelni. Hol sikerült, hol meg nem. De féltve őriztem azt a világot, ami teljesen megnyugtatott, békét hozott a szívemben és megszépített lélekben, és amelynek részesévé váltam. Ezt a féltve őrzött világot évek teltével egyre jobban megmutattam magamból, mikor már nem kellett rejtőznöm sem saját magam, sem mások elől. Mindez akkor teljesedett ki igazából, mikor elszabadultam otthonomtól, saját bejáratú világot látni.
   Rájöttem, nincs mit rejtegetnem, mert úgyis titok marad, minden egyes leírt szó, ha az illető nem akar igazán megismerni, s csak úgy átkaluppol a lényegen. Így hát mindazokhoz szólók, akik szeretnek megismerni egy világot, mely szervesen kötődik össze más emberek világával, teljes egységet alkotva, színesebb és egy kicsit igazabb világot alkotva ez által a teljesség felé, az élet lényegének kincsestárában. Az általános megismerési kép bemutatása után fontossági sorrendben következzenek a világom alappilléreinek bemutatója.

KÖNYVEK CSODÁS BIRODALMA

   Amióta megismertem a könyveket, és ki tudom válogatni belőlük, a mi hasznos és jó, ami változtat és megmozgat valamit bennem, már nem tudok nélkülük élni. Nincs olyan gondolat, amely teljesen fedné azt a valóságot, és amelyet nyújtottak számomra a könyvek. Próbát teszek az értékek őrzésének kincsesházában, mégis, kihagyván a könyvek salakját, amik ideig-óráig, vagy egyáltalán semmire sem jók.
   A könyv lehet egy jó barát, aki mesél, figyelmeztet, felkészít az életre. Lehet az, aki sohasem túr bele az életedbe, mégis hat rád. "Ő" az, aki megengedi, hogy rendezővé válj a benne leforgandó események világában. Olyan létet álmodsz meg benne, amilyent a te világod elbír, mégis eggyel továbblépsz minden alkalommal. Egyfolytában csak ad és nem kér semmit tőled. Napról napra gazdagabb leszel, s néha beleolvashatsz egy-egy titok tisztázása érdekében. A könyv egy varázsló, nemcsak a képzelet szárnyán bejárhatod az egész világot, hanem nemesít, okosít, s nem utolsósorban tanít. Mindig kéznél lehet, és el sem hagy, mert ha élményt nyújtott, benned él tovább. A jó könyvet csak szeretni lehet, a gyenge könyvnek csak formája könyv, s nem más csupán, mint egy papírhalmaz összekötve egy helyre. Aki a jó könyv fogalmát ismeri, az, tisztában van a rosszal is. Rögtön rá lehet jönni kilétére. Mindenesetre meg kell feleljen a fentebb rögzített gondolatmenetnek.

*

   Most meg vágjunk bele a sűrűjébe! Hat esztendős lettem, mikor iskolába adtak. Úgy gondolták az államelvtárs bácsik, hogy ezt lehet így tenni. Az olvasás nagyon nehezen ment, az írás úgyszintén, s nem értettem minek a francnak kell elsajátítani. Ettől a két dologtól még boldogan lehetne élni. De ahogy teltek múltak a napok, s egyre többet voltam képes elolvasni izgalmas lett körülöttem a világ. Mintha egy olyan helyre tévedtem volna be, ahol csak azok kaptak engedélyt, akik kiérdemlik. Valójában így is volt. Hiába tanulunk meg olvasni, az nem elég, érteni-érezni is kell a szöveget.
   Tömték a fejünket különféle helyzetnek és kornak megfelelő ideológiákkal, ahogy lenni szokott, bármilyen kulturális menet is jön létre, de ezek mögött kibújt az örökérvényű tiszta gondolat is. Ilyenkor napokig el tudtam merengeni azon az egy mondaton, s úgy éreztem, hogy el kell mondjam másoknak is, ők is érvényesüljenek a csodából. Csak rá kellett jönnöm, s elég hamar, szerencsére, hogy mindez nem ilyen egyszerűen működik. Sokakat nem érdekelte a szövegem, s elég blődnek látszatott az okoskodásom. Megtörténik az ilyesmi jobb körökben is.
   Első könyveim, természetesen meséskönyvek voltak. Nagyon szerettem belecsöppeni a közepébe, mint hős. Úgy éreztem, eljárnék a világvégére is a legszebb királykisasszonyért. Szerencsére a meseolvasást megelőzte a mesemondás. Rokonaimból sokam meséltek, és nagyon élvezték, ahogyan tátott szájjal végigkísérjük az izgalmasan előadott történetet. Tudtuk és hittük is, hogy mindaz, ami papírra van vetve ától zettig igaz. Mondjuk, ha nem is léteznek már olyan alakok, de valamikor létezhettek. Számomra létezett minden, nemcsak az írás a szó erejéig.
   Tudtam, hogy léteznek csodapaloták, tündérek angyalok, de boszorkányok, sárkányok és fenevadak is, és a többi létezhetetlennek tűnő dolog egyaránt. Ha kimentem az erdőszélre, ahol laktunk, már láttam mindent. Ott volt a forgószélbe a boszorkány, a fa tövében a tündér, a bokrok között a kis manók, és így tovább. Minderről majd később bővebben írok.
   A következő áttörést a kalandregények hozták. Igazából nem lelkesedtem értük, de mivel mindenki olvasta, belefogózkodtam jómagam is. Néha voltak érdekes dolgok, de nem tudtak annyi élményt nyújtani, mint a mesék. Hiába jártam össze velük a Földet, vagy éppen utaztam a holdra, vagy a csillagok közé, mindig visszatértem a mesékhez.
   Aztán jöttek a versek. A költők gyönyörű tájleíró természet, - és családi versei, amelyek egészen meghatottak.
   Manapság, sok év elteltével az első megszeretett versek után megdöbbentett egy furcsa kijelentés. Egy valaki azt állította, hogy ezek a "könnyedke versikék", enyhén szólva gyengék. Lehet irodalmár berkekben, annak számít, de ez nem általánosítható, hiszen, ha annak idején megmozgatta a fantáziámat, megdobogtatta a szívemet, teljes lényemmel bele tudtam borzongni, akkor többet érdemel holmi szakkijelentésnél. Képes voltam kiülni a dombtetőre, úgy ősszel, s onnan néztem szerteszét, miközben hallgattam a fák lehulló levelének lágy neszét. De hát egy szakosodott embernek, holmi őszi képről van szó, annál többről semmiképp sem. Pedig annál sokkal több. Maga az életem része volt. Ugyanúgy beszéltem a fákkal is, mint akárkivel, talán egy kicsit közelebb álltam is hozzájuk, mint az emberekhez. Biztos, azért mert féltem az emberektől. Igaz a fák, bokrok, füvek nem szólnak vissza egyesek szerint, sem az állatok, de nekem úgy tűntek, hogy igen. Még pediglen valahol a lelkem mélyéből éreztem mindazt, amik ők. Számított minden bokor és minden fa, s meggyászoltam, ha kivágták, mert nagyon szerettem őket.
   Egy időre abba is hagytam az olvasást, mikor hangos olvasásra kért fel édesanyám. Nem teljesítvén kérését, nagyon megharagudott rám, azt mondván nekem, hogy nem is tudok olvasni. Magamba morfondírozva eldöntöttem, nem is olvasok, minek. Természetesen jóval később az esemény után, kábé öt esztendő is leforgott, mire megértettem a hangos olvasás szerepét. Talán nem volt jó a tálalás, s volt bennem konokság is. Ez az idő sem volt hiába. Kimaradt néhány könyv az életemből, amelyeket később pótoltam be. Bevallom egyeseknél sajnáltam a kihagyott időszakot, mert többet jelentettek volna számomra, akkor, mint azután.
   Egyik kedves barátom unszolására újra kezdtem olvasni. Nem kommentált semmit egy könyvről sem, csak átadta nekem olvasásra, aztán várta az élménybeszámolómat. Volt is jó bőven. Egy idő után már nem kellett adjon könyvet, mert én kértem tőle. Egyre gyakrabban kezdtem olvasni, főleg világklasszisokat. Nem sorolom fel őket, mert, akkor nem lenne elég magyarázattal együtt egy könyvre való szöveg. Amúgy mostanság kapok itt-ott, összetákolt könyvnek mondott izékben, Interneten, sajtókban megjelent cikkekben valami regény, novella, színmű stb. leírásokat, de nem közelíti meg közelről sem azt a képet, amilyen élményt nyújtott számomra az a könyv. A leírások vagy szárazak, vagy túl bonyolultak (hogy a közember ne értse, pedig azt hangoztatják: "egymásért vagyunk"), vagy pedig laposak, túl semmitmondóak stb. Ezért jó elolvasni a könyvet, hogy az ember érezze igazi ízét, zamatát. Ha egy ilyen élmény után ül le firkálni, abból megszületik a könyv és az illető belső csodája. Egy igaz történet kettőjükről, amely néhány nap alatt született az egymásrautaltság pillanatában, mikor még elválaszthatatlan társak voltak. Ezt éreztem ebben az időben. Még nem érdekeltek nagyon a szakkönyvek, mintha mindenre választ kaptam volna, pedig korántsem.
   Pár év elteltével, magamba fordultam, s válaszokat kerestem néhány fontos kérdésre, ami nagyon zavart. Hova tovább kutattam, annál bonyolultabbá vált minden, pedig csak magunkról emberekről szerettem volna megtudni ezt -azt. Néha eltévedtem az útvesztőben, s már magam sem értettem saját énemet, mint hajdan gyermekkoromban. Próbáltam besorolni magamat is valamelyik ideológiába, rögeszmébe, de nem ment, kilógott a lóláb, de azért nem adtam fel teljesen a harcot, habár elég sokszor belefáradtam a küzdelembe. A gyermekkori élmények mégis kíváncsiságra sarkalltak, s megvolt a rácsodálkozás is, bizony. Ha nincs az emberbe egy kis kíváncsiság az ismeretlen iránt, akkor szinte élő halottá válik. Azért is mondják, szinte gyermekies kíváncsiság az, aki kutatóan néz az újabb felfedezések iránya felé. Persze a mindennapokban elég csak egy dologra figyelni, az is betöltheti azt az űrt, amitől az ember sokkal boldogabb lesz. Így a keresés során jöttem rá, hogy többször is zsákutcába tévedtem. Mégis örültem, hogy meglátogattam olyan helyeket is, ami nem fér bele saját világomba. Egyféleképpen értelmezve, helyet kapott és hasznos volt másokkal szembeni megismerés gyanánt minden ide-oda tévelygés. Természetesen tovább nem mentem egy idő után, mint amennyit értettem. Itt jöttek be a szakkönyvek is.
   Érdeklődésem minden iránt lassan kezdett kitisztulni. Rendbe raktam, mint egy jól áttekinthető könyvtárat a kialakult gondolkozásom szerint sajátos fontossági sorrendben. A fontossági sorrend visszaigazolta mindazt, amiben hittem és bíztam. Újra előszedtem a meséket. Újra olvastam a klasszikusokat is, de alkalomadatán ismeretszerzés gyarapítása érdekében nem hagytam ki a hasznos szakkönyveket sem. A könyvek birodalmába már ismerősen tájékozódtam és igyekeztem csak olyant olvasni, vagy foglalkozni véle, ami tényleg többet nyújt, mint egy puszta, ócska időtöltés. Nagyjából sikerült is, leszámítva azokat az olvasmányokat, amelyeket előszeretettel adtak át ismerőseim (akik még nem ismertek, vagy nem ismernek igazán), hogy böngésszem el. Bevallom néha nem volt rá erőm. Ilyen is van. Az élet rövidsége véget sem érdemes haszontalan dolgokkal foglalkozni, ami nem jó sem nekem, sem azoknak, akikkel kapcsolatban állok valamilyen módon. Az életet inkább széppé tenni érdemes, mikor a végére értünk, ne bánjunk meg semmit, és ki tudjuk jelenteni, létünknek volt értelme.

*

   Most egy kicsit a könyvek világáról, egy-egy írásról, röpke gondolatról, vagy egy egész mű lényegéről szólnék, amelyek meghatározóak voltak életemben. Lehet, mély nyomot hagytak, de az is változik, akár az emberi természet évről-évre.
   Számomra a nagy gondolatok azok, amelyek minden embert megrendítenek, még akkor is, ha nem tudják követni cselekedetükkel. Próbálgatni viszont egy életen át lehet. Ahogy az évszakok vannak megfestve egy könyvbe, úgy változik az emberi természet is.
   Mifelénk négy évszak az uralkodó. Életünket elsősorban, ahhoz hasonlítottuk. A tavasz maga az újjászületést hozta elő, mint a fán kipattanó rügy. Ezért volt szép a szerelem ebben az időszakban. Megadta mindazt, ami az ábrándozással és párválasztással járt. Nemcsak újjászületés, hanem az újrakezdés évszaka is. Az emberek jobban tervezgettek régebb, ezekben a hónapokban, hiszen előttük volt a nyár és az ősz. A természet szépségével halmozta el az embert. Ott élt benne a tisztaság gondolata, ahogyan a hólé lemossa a hegyoldalakból a felgyülemlett "fölösleget", hordalékként, és a folyók árterületén lerakja gazdagítván a talajt, amelyet felszántanak és beültetnek, nemesítve munkával a lelket. De elképzelhetetlen a tavasz madárcsicsergés nélkül. Fokozatosan visszatérnek a vándormadarak, építik, meg újraépítik megrongálódott fészküket. A természet ruhát cserél, egyre tarkábbak a sok virág teljesen elözönli a tájat. A friss illat csak árad a levegőben, újdonságot hordoz magában a szellő. Ilyenkor felfrissül a lélek is.
   A nyár csak továbbfolytatása e gyönyörű évszaknak. A felnőtté válás szimbóluma is lehetne. Nemcsak a pihenés, hanem az északi félteke leghosszabb napjaival dicsekvő évszakja, ahol a munka is kiveszi szerepét a nagy melegben. Az eső, akár tavasszal áldást hoz és gazdagságot kellő mennyiségben. A nyárutó egyre érettebb, és zajosabb. Készülnek haza a vándormadarak. Lassan más színt ölt a természet, de ez az őszben teljesedik ki.
   Az ősz lassan, egyáltalán nem sietősen magával hozza a termés eredményét. Olyannak varázsolja e hónapokat, mint tettünk eredményét. Ezért szeretik az öregek az őszt, vagy azok, akik egy kicsit megpihenni szeretnek, az egyre tarkább természetben. A kiteljesedés évszaka. Itt már kevés magyarázat szükségeltetik. Inkább a rendbe szedett gondolatok jellemzőek rá, felkészülésre késztet az elmúlásra, de nem az örök elmúlásra, mert az évszakokban ilyen nincs.
   Az őszt követő tél is jó példa erre, inkább a teljes megnyugvást, összegezést, fogadalmat vonja maga után az újjászületésig.
   Igen, az évszakok körforgása, hasonlít a születés és az újjászületés körforgásához, amelyet az ember úgy ér el, ha az élet tavaszán felkészül az élet nyarára, ahol továbbadja a szikrát egy új életnek, s az élet őszén pedig nézheti gyümölcsét, amelyet őneki sikerült megvalósítania magából, mielőtt eljönne a tél, hogy a gyümölcs magjaiból tavasszal majd szárba szökkenjen az új élet. Hát igen, körülbelül a meseábrázolás így néz ki: - a királyfi, aki át kell menjen az ezüst erdőn (a születés), aztán a smaragd (nyár), majd az aranyerdőn (ősz), néha van rubin is, vagy más jellegű. Az ezüst erdő hegyen szokott lenni, ezért a legnehezebb útszakasz egy nemes vándornak. Az egyik felén van az egyik, a másik felén pedig a másik rejtelmes erdő. Kérdezhetnénk, hogy hol van a tavasz erdeje. Ott van végig a királyfi és a keresett (elrabolt) királykisasszony lelkébe. A tavasz erdeje akkor teljesedik ki, mikor a királyfi tapasztalatot szerez az élet titkaiból olymód, mintha tanulna és rögzítené ismereteit, hogy felkészülhessen kellőképpen az életre.
   Sok hazai és európai, sőt amerikai írónál jelentkezik műveikben ez a jelenség, de legjobban a mese világa őrizte meg. Mert abban van valami őseredeti tisztaság.
   Eltérve az évszakoktól a legfontosabb jellemző egy életút bemutatása, lehet sikeres, akár sikertelen. Az életutak, egyféle tanulságul szolgáltak. Egyféle magyarázatot találunk bennük, miként is lehet továbblépni, változtatni a lehetőségekhez mérten, hogy vágyainkat, céljainkat megvalósítsuk, még akkor is, ha nem merjük bevallani önmagunknak.
   Az irodalmi művek nagy része az életérzést ragadja meg. Sokat gazdagodtam ez által. Világosabbá váltak bizonyos dolgok, mások meg egyáltalán. Néha azt írják írójuk, hogy hallgass a szívedre, más esetben pedig az ész a fontos.
   Már a több ezer esztendős agyagtáblák is arról beszélnek, hogy mit jelent az élet, és mit a halál. A halhatatlanság és az elmúlás kérdése foglalkoztatta őket, ami érvényes a mai napig is. Természetesen örökérvényű a barátság, szerelem, hősiesség és a belső nemesség gondolata is. E nemes tulajdonságok olvasása közben mindig megerősödött bennem, azaz érzés, hogy nem elég a szív hangja, néha az ész is kell, de még mennyire. Igazi tanulás kell, hogy az említett erényeket tudjam birtokolni.
   A birtoklás csak jelképes, mert ha birtokolom, azzal tovább is adom, ami tetteimben mutatkozik meg. Ha léteznek erények, akkor létezik az ellentéte is. Ahogy van jóság, úgy van gonoszság, ahogy van igazság, úgy létezik a hazugság, ahogy van boldogság, úgy létezik a szomorúság is, ahol van hűség, ott van árulás is, és így tovább.
   Talán a szabadság az, amivel teljesen boldoggá tehetem magam. A szabadság érzése és gondolata, a lét egyik állapotából a másikba vezetett és gondolom fog vezetni ezután is. Mivel nem örökérzés mégsem, csak boldog perceket kapok, ez is nagydolog, hiszen sokan nem tudják megérni, vagy egyáltalán nem is ismerik ezt az érzést. Az élet értelmének keresésében én a szabadságot választottam. Mindenkinek van kiindulópontja, ami nem föltétlen rögeszmét jelent. A rögeszme nem más, mint beteges ragaszkodás.
   Egy nemes eszme, gondolat kevésbé lehet rögeszme. Van, aki a szépséget teszi kiindulópontnak, más meg a munkát, megint más a hivatástudatot és így tovább. De mindegyik az élet titokzatos mivoltáról szól, és minden esetben igyekszik annak megmagyarázására. Azért esett a szabadságra a választásom, mert abba belefér a lét és a nemlét kérdése, belefér az ideák sorozata (többek között, hogy van-e jó vagy rossz, vagy csak humbuk az egész), belefér a rend, amely kiskapukat nyit a végtelenbe.
   Mindent csak a szabadság érzése tudtam összekapcsolni, s valamennyire megérteni az összefüggéseket ez által.

*

   Mindent összevetve a könyvek egyfajta világa segített továbblépni bizonyos helyzeteken. A nehézséget vagy könnyűséget, ami ért, nemcsak én, hanem egyenként mi faragjuk, és erőterünktől függetlenül befolyásolyuk kisebb-nagyobb környezetünket, néha tudatlanul is. Természetesen ez visszahat a befolyásolóra is, én, úgy, mint mi esete, itt kölcsönös. Ezért tanultam meg a lehetőségekhez mérten, valami többet adni magamból, azt a többet, ami minden embernek helyes, nem kellemetlen és nem bántó. Ily módon a könyvek egyáltalán hatásos fegyverek, mindegyik a maga módján, de meg kell találni bennük, ami nemesit. A könyvekhez tartozik valamelyest, de mégis külön fejezetet szánok neki a filozófia befolyására életemre.

OKOSKODÁS SZINTERÉN
- vagyis végigtotyogni, beleturkálni az emberi eszmékben -

   Azt szokták mondani, hogy mindaz a miénk, amit képesek vagyunk elsajátítani, magunkévá tenni, vagyis sajátos módon értelmezni. A filozófia az egyik meghatározó elem a lét elsajátítására. Úgy mindenki (aki még nem is hiszi, az is), filozofál. Muszáj kiemelnem, mert a tapasztalat ezt mutatja.
   Pláné saját magamról beszélve egészen szükségszerű beszéljek erről.

*

   Kis ismertetőbe fognék, saját értelmezésem szerint, már csak azért is, hogy könnyedébben lehessen olvasni az ezt követő szöveget. Megdöbbentően egyszerű maga a filozófia lényege, nem más, mint az igazság keresése, s bizonyos esetekben annak hajkurászása. A folytatás pedig ennél bonyolultabb. Mivel az életben részigazságokkal találkoztam, nehéz volt fejtegetnem az egyetlen igazságot. Minthogy az első részben lepötyögtem, inkább érezni lehet azt, semhogy kimondani. Egyesek szerint az igazság maga a tökély, sőt értelmetlenné válna az életünk, ha ténylegesen megtudnánk az igazságot. Mégis a felé vonzódik mindenki, ez fölöttébb furcsa. Vajon értelmet adunk értelmetlen dolgoknak, s azért kerüljük el magát az igazságot? Ezen jobb, ha nem gondolkozunk. Az a véleményem, hogy mindaz, ami értelmet ad az életünknek, és tudjuk róla, hogy jó, követni kell, legalábbis mindaddig, ameddig be nem bizonyosodunk az ellenkezőjéről, akkor is meg kell lesni, mi válik a hasznunkra, nemcsak úgy egyszerűen eldobni, mint egy használt valamit.
   Ebben az igazságban meg igazságkeresésben mindig felmerül a puszta lét, maga az élet, a megismerés, a boldogság, a halál, a túlvilág és bizonyos esetben az Isten kérdése. Mindezeket, mint összekötő híd az idő forgatagában képzeljük el. Időn kívül már kevésbé tudok gondolkozni, ne mintha nem próbáltam volna meg másként.
   Az idő maga, nem más, mint egy visszafordíthatatlan egység, amelyben beleférhet a világ keletkezése és elmúlása, valamint az anyag és a szellem létrejötte és elmúlása, ha éppen múlandó, de nem biztos, hogy az. Ebben az időben, mi emberek is helyt kapunk, meghatároztuk. Képesek voltunk különböző spekulatív eszközhöz nyúlni, amiből aztán kipattant maga a történelem fogalma. Az eseményeket megtörténté tekintettük, attól a perctől, ahogy emlékeztünk róluk. Bizonyosan sok minden történhetett, amiről halvány lila gőzünk sincs, itt a Földön. Nem kell föltétlen elkambacsoljunk róla a Világűrbe.
   Először mindent maga az elmélkedés foglalt össze magában, de nem tűnt elegendőnek. Fő hangsúly a részletkibontására esett. Megszülettek a tudományok és művészetek sora, amely a vallási képzettel társulva valaha az egész filozófiát alkották. A különművelés sem tudta elvetni az összekapcsolódás fogalmát, és egy pár ezer év leforgása alatt, kilyukadtunk ugyanoda, ahonnan elindultunk. Talán valami olyasmivel lenne még érdemes foglalkozni, mint maga a Föld felfedezésének ténye. (Itt nemcsak az egyszerű felfedezésre gondoltam.) Természetesen erre is rengeteg elképzelés és elmélet született. Lehetséges, hogy minden elmélet egyszer felhasználódik a végcél megtalálása érdekében, de addig is, sajátmagunkkal is kell foglalkoznunk.
   Csak az használ az észnek, ami a léleknek is, szárazon nem csúszik semmi sem. Éppen ezért magáról az emberről lesz szó, amelyben születésem óta jómagam is kiveszem a részem.
   Mindent, ami bennem elültetett az egykori gének játéka, vagy éppen a mostani megismerés és felismerés gondolata a szabadság eszméjével párosul. Úgy, mint minden embernek, nekem is van hivatásom. A hivatást mindenki önmagában kell felismerje, vagyis, hol tudja betölteni a szerepét e nagy emberi közösségben, ahol példamutatóan és eredményesen éli le életét. Nem föltétlen a hasznos vagy felhasznált dologra gondolnék, hanem, ami ezen túl kacsint, maga az emberi és emberfölötti tulajdonságokra, amelynek sokszínűségével meglehet teremteni azt az egységet, ami nem föltétlen veszélyeztet.
   Ha külön akarunk lenni, mindenképpen, akkor is az egységről beszélünk. Mert egy különvált darab, úgyis az egység része marad. Ami mégis a legfontosabb és még megtaláljuk az úgynevezett természeti népeknél, maga a teremtett természet és az emberi természet összhangja.
   Minden, amit az ember felépített, csak a teremtett természet által sikerült. Éppen ezért kell neki visszaadni mindazt, ami megilleti, hisz jogtalanul volt kifosztva. S ha már tudatára ébredtünk, ne játszódjunk egyfelé a megmentés gondolatával, hanem tegyünk is érte valamit. Ha természet képes volt nekünk otthont teremteni, akkor legyünk képesek az otthonunkat rendbe tartani, hanem sajátmagunkat billentjük tulikán.

*

   Valahogyan nagyléptekben végigugrándozok azon az úton, amelyet megtett az emberiség sajátmaga, környezete és az egész mindenség kutatása terén. Kezdett kezdetén még a hallhatatlanság keresése volt a legfontosabb elem, ehhez gyorsan hozzáadódott a szenvedés kiiktatása. Igaz, nem volt igazán jó elképzelés, mert maga a gondolat az együgyű létezés gondolatához vezetett bizonyos népeknél.
   Első nagy lépésnek tekintettem sokáig, most is fontosnak tartom, a cél lényegét. Ha az ember képes egy utat bejárni, mert az út így is, úgy is adott, akkor már legyen célja is. Legyen, azaz érzés a lélekben, hogy nem volt hiába élni. Itt egy kicsit elhajítanám, a cél szentesíti az eszközt, gondolatát. Nem tartom eszköznek, például a megteremtett nemes célt, a többi lehet, hogy az. Talán az egyik legfontosabb a cél elérésében a szeretet, mert neki van csak egyesítő ereje, szemben a gyűlölettel, amelynek szintén egyetlen célja van a szétzúzás, az érték vesztés, a csordanép hajcsár fogalmának kifejezője. A ködösítésben, már jól működhet a hazugság, sok esetben teljesen elfogadott életformává válik annak dacára, hogy mindenki tisztában van véle. A haladás ily módon lefékezhető, szerencsére nem lehetséges, mert mindig akadnak olyanok, akiket megkíván a közösség, hogy valami újat hozva megváltsa abból a helyzetből.
   Így alakult ki az a vizsgálódás, amelyben keresni kezdték mindennek az okát. Ok és okozat alatt sok más elmélet napvilágot láthatott. Persze visszajöttek a régi kérdések is, mint a hallhatatlanság, a világ fogalma, új köntösbe burkolva. Számmisztikával próbáltak belelátni a világ létezésének titkaiba. Az egység kihozta az istenképet is, hogy minden Isten, akkor az Isten minden. Ez egyáltalán nem elhanyagolható gondolat, hiszen egy vallás, még a hit is, ha kinyilatkoztatott, ha nem, az egység elvét hordozza magában. De vajon, mi tartozik ebben az egységben? Minden. Hogyan tudjuk meghatározni az egységet, ha beszélnünk kellene a benne lévő elemekről? Csak úgy, ha rendet teremtünk köztük.
   Emlékszem édesapám mondatára, amelyet még suhanc koromba dörgölt az orrom alá: "Olyan vagy fiam, mint egy földrengés érte könyvtár, összevissza van az agyadba minden, hiába tudsz, rendet kell rakni a tökfejedbe". Mondjuk nem vala valami kíméletes kifejezés, de mindennek ellenére igaz volt. Valahogy így van az egységben létező részecskékkel is, rendet kell rakni. Bizonyos esetben mindennek megvan a saját helye, csak mégis kell tudni, hogy hova jár. Azzal, hogy hova jár, sok vita keletkezett. Igyekeztek megtalálni a dolgokat. A lélekvándorlás inkább próbálta ellensúlyozni ezt a dolgot, mégis szélsőségesnek mondható, de nem annyira, mint más eszme. Legalább a lélek előbb utóbb megtalálja a megérdemelt helyét egy "marha" nagy út után. Különbnél különb spekulatív elméletek születtek az egység, a boldogság és az élet értelme, valamint az igazság feltárásának érdekében. Egyik áttörő és mai napig érvényes elmélet, hogy a szellemieket kell helyezni az anyagiak fölé. Aki azt teszi, és kellőképpen használja fel, az bölcs ember, hiszen a természet törvénye szerint cselekszik. A bölcs ember pedig az erényt helyezi előtérbe, s olyanná varázsolja tehetségével a mindennapokat, hogy azokat érdemes megélni, érdemes ott lenni benne.
   Az ezt követő egyre szárazabb elméletek egyhangúvá tették ezt a szép emberi gondolkodást, ami nem más, mint a bölcsesség szeretete. Nyilván igaznak mondható, sok elképzelés, mert a mindennapi változó élet megköveteli, de mégis valahol sántít, valamiért nem elégséges magyarázatok. Ezért nyúlt vissza sok gondolkodó az őseredetihez. Érdekelte az a valóság, amit megél az ember, az emberen kívüli valóság, ami felfedezésre vár. A fő hangsúlyt egy időben éppen ezért a lélek kapta. A lélek képes érzékelni a dolgok menetét, tudatosan törekvésre sarkall és képes irányítani a gondolkodást. A megismeréshez kell a törekvés és még jobban a gondolkodás, de nem ér sokat, ha a tudást nem kellőképpen szerezzük meg. Azért kell tartása legyen a léleknek, vagyis hite. A cél érdekében pedig vasfegyelem és akarat szükségeltetik, főleg egy nemes cél érdekében. Mert hamar meginogtathatják a lelket holmi hamis tanok, érdektelen semmitmondó hétköznapi lecsefecsik.
   A lét kérdésének megoldására egyre több elméletet szőttek. A kivitel más lett, de a lényeg maradt, csak a belemagyarázás hozott némi különbözőséget. Természetesen az ember egyre jobban központi helyet foglalt el egyszerűsítés gyanánt. Az egyszerűsítés inkább bonyolultabbá tette az addigi felépített elméleteket.
   Az érzéki szemléleten átvezető út, az ész nagyúrhoz kanyarodott, ahol az értelem csúcsára hágott egy kis misztikus szemlélettel töltve. Természetesen egy idő elteltével az ész központosodása kapta meg mindenek fölött a dicsőítő szerepet. Hát ugye mindig kell valamit a központba helyezni, de valójában mennyire helytálló, az még kérdéses. És, ha már megvan egy elmélet, akkor rá kell cáfolni, vagy módosítani kell. Ez a nyugtalanság főleg a fehér embert jellemzi. Törekedés minden áron, ha ing-gatya szakad egyfelé, akkor is, ha már kevésbé irányítható valami. Az észhez persze társként szegődött a tapasztalás. Aztán a tapasztalás eredményeként kitalált rész igazságelmélet, amely a megismerést az élet eszközének tartja. A gondolkodást pedig a hit elérésének eszközévé varázsolta. Ami aztán ezután következett szétaprózta mindazt, ami addig volt és egy pöttynyi káoszt is teremtett az emberfölötti ember gondolkozásával. Talán helytálló, de nem minden esetben az a következtetés, hogy az ember élete egy műalkotás. A többi kevésbé. Főleg az emberi jólét központosítása megbundázva káprázattal, s háttérbe pedig zajlik a mocsadék valóság, amely a kirakat ember részesíti előnybe, nem nézve, sem, embert sem Istent, csak érdeket.
   A lehetőségeket mégis számba kell venni, de tartást kell adni önmagunknak, hogy ne száradjunk ki, ne legyünk holmi eszközök egy motorban, hanem legyünk azon kevesek közé tartozók, akiknek tényleg életük egy igazi mű, akitől csak tanul az ember. Mindenki elindulási pontja más. Az enyém is. Az elindulási pont a lényeg, hogyha már felismertem mit kell tennem, ismerjem is meg azt, hogy a lehetőségek ne szűküljenek be, s mindenki előnyére váljék. Mégis a nagy eszmék forgatagában a vallás ad erkölcsi tartást az emberben. A vallás is változhat, de a lényeg marad. Így az embernek könnyebben megszilárdulhat a hite és bátrabb lesz, mert tudja, hogy van értelme életének. Az egész vallás ősi mivolta átitatja az egész életet, behálózva az emberiség történelmét. Meghatározta a múltat, meghatározza a jelent, s ha ebben a kerékvágásban megy minden tovább, akkor meghatározza a jövőt is. Legalábbis átértékelve és értelmezve.
   A lényeg az marad. Az ősi az igazi, lehet leszűrni a következtetést, hiszen az öröktörvények most is bennünk élnek, esetleg másként tálalva. Imígyen érkeztünk el ahhoz a világhoz, amelynek inkább a részét képezem, mint más egyébnek. A vallásból kinőtt hit által kormányzott bölcseleti útmutató felé vezető úton ott találtam a népmesék csodálatos világát. A mesék magában rejtik az ősi hitet maivá varázsolva, de mindent, ami kell egy erkölcsös élethez a mindennapokban, benne rejlik az egész világ igazsága, csak oda kell jól figyelni. Nem is csoda nekem ez a csoda, hogy itt kötöttem ki. A folytatás tehát a mesék birodalmába való kalauzolás melletti igazi valóságkép megteremtése lesz, amelyben jómagam beleszülettem, és igaznak vallok. Amivel több lehettem, természetesen beleszámítva mindazt, ami befolyásolt ezen kívül.

A LÉNYEG
- vagyis a mesék birodalma -

   A meséket, mint minden szerencsés ember gyerekkorának legelején már felfedezheti. Először csak mesélik, hol az édesanya, hol az édesapa, hol a nagyszülők, vagy mások is.
   Ebből a szempontból is szerencsés voltam, mert megkaptam azt az ajándékot, amellyel útnak indulhattam. Az már csak hab a tortán, hogy minden körülmények között vakon hittem a történeteket, melyek pillanatok alatt behálóztak titokzatos eseményeikkel. Megfogadtam magamban, hogyha nagy leszek, én is továbbadom ezeket a titkokat, mert úgy éreztem, hogy csak azok tudják a történetet, akik el is mesélik, mások meg nem. A leegyszerűsített világomban volt valami valóság, mert úgy, ahogy egy ember tudja azt a mesét, más nem tudhatja ugyanúgy, ha nem olvassa fel. De ha már ismeri a történetet, akkor így is, úgy is beleviszi teljesen az egész világát, néha észrevétlenül. Ezért az olvasás egy művészet. Lám, a könyv mennyi féle képpen szerezhet örömet. Lehet emlékezetből beszélni róla másoknak, akik továbbadhatják mindazt, amit hallottak, esetleg egy kicsit felcicomázva, megmásítva a történetet továbbadni. Lehet egyből olvasni, mit sem sejtve az eseményeket, legyen a hangos, vagy éppen néma olvasás. De, ha adni akarunk magunkból valakinek egy fikarcnyit is, akkor a már a magunkba elolvasott történetet érdemes hangosan is közölni, akinek szántuk.
   A meséket nem tudom lezárni éppen a megnevezett jól elhatárolt keretben. A felfogásom szerint minden összefügg, úgy más történetek is bekerülhetnek, amelyeket már nem nevezik meséknek. Részemről rengeteg ilyen történet létezik, "szenvedhet" akármilyen kritikailag megnevezett műfajban. Még mindig idesorolom a mesés történeteket is, amely inkább tisztán igaz, de mesébe illő valóságábrázolással rendelkezik.
   Az, ami vonz a mesében, nem más, mint a lényeg közvetítése anélkül, hogy valakit agyonsértegetnénk. Mert ugyebár mindenki kaphat egy ötpercest saját értelmezése szerint egy történet végett. A mese az a világ, ahol valóban megnyugodhatunk, szórakozhatunk, és felidézhetjük az emberiség egész történelmét a kezdetektől napjainkig, megkapva benne az örökérvényű igazságokat, s belőle kitekintve tisztábban látjuk az egész világot, amelynek egyszerűségét kevésbé vesszük észre a folyamatos bonyolulttá tevése végett.

*

   A mesét elsősorban érezni kell, aztán megérteni. Ha az események sora felbolygat és nem értjük, akkor kérdezni kell. Ha a válasz nem kielégítő, akkor addig kell kérdezősködni, míg végül érthetővé válik az egész esemény, ami benne rejlik. Most ezt dedósnak, naivnak lehet kikiáltani, pedig nem az.
   Egy idő után hiányzik a felnőtt rácsodálkozása a mesékre. Pedig abból kell kiindulni, hogy ő is volt gyerek, és abból is, hogy néha jó a kezdetekhez visszaeregelni, még akkor is, ha azt állítom nincs időm. Igazából arra hagyunk időt, ami érdekel, a többit bizony elhanyagoljuk, bármennyire is hisszük, hogy nem így van. Mert a magyarázkodás (és nem a magyarázat), fölösleges dolog.
   Egy életet, rövidsége végett, nem ildomos fölösleges percekkel kitölteni.
   Hogy mit lássunk a mesében? Azt hiszem mindenki számára testre szabott, mint minden, ami létezik számára.
   Számomra a mese adja az örökkévalóságot, ott, ahol az érzések elkalauzolnak más vidékekre, ahol úgy hiszem jártam is, legalább gyerekkoromban. Most egészen másként tekintek az eseményekre, talán egy kicsit tudatosabban. Változott a szerep az olvasás, felolvasás és mesélés alatt. Próbálok még több életet belevinni, még a magam világából is, főleg felolvasás és mesélés közben, hogy minél rávezetőbb és kifejezőbb legyen a történetben szereplő lényeknek, főleg a hősöknek. Éppen ezért képzeletemnek szárnyalnia kell, hogy elő tudjam varázsolni mindazt a világot, amit a történet megmutat, esetleg rejt.
   Főleg a rejtett dolgokra jó hangsúlyt fektetni, mert, ami magától értetődő, azoktól fog megváltozni. Ha egy kunyhó vagy kastély ablakáról beszélünk, sejtetni kell, hogy mi van az átlátszó választófalon belül és kívül, hogy éberen figyelvén betekintést tudjunk nyerni a két világba. A sejtetés mindig felkelti az érdeklődést és továbbvezeti az ember kíváncsi természetét, az újabb képig. Ha kintről pillantanánk meg az épületet, amelyen bekukucskálunk, először érdemes fáradságot venni és megbámulni fekvését, hogy mi van körülötte és miért is van pontosan ott, ahol van. Lehet erdő vagy faluszélen, lehet a falu vagy város közepén, minden esetben központi szerepet játszik, mert onnan indulnak el a szóban forgó emberek és lények. Egy ház mennyezete, azért az, mert a mennyboltról kapott nevét rejti magában. Ugyanúgy véd, akár a kinti égbolt. Tulajdonképpen az ember által megalkotott világ, a nagyvilág kicsinyített mása. Legalább is régen így működött. Minden, ami házban van, nem éppen olyan nagy jelentőséggel bír, fontosságát megadja a bentlakó. Ezért érdemes figyelni a tárgyak jelképére és megszemélyesítésére is. Ahogy megesett a terülj-terülj asztalkámmal, ahol világos, hogy a bőség jelképét hordozza magában.
   A szék is kifejező tud lenni, élettel töltve táncra perdülhet, akár a mesebeli cipellő, de lehet fennhéjazó gőgös is. Az edényeknek más szerep jut. Van olyan is, ami lyukas, már egyből rájövünk, hogy nyomorúságos élet van arrafelé, de ha varázslattal töltődik, lehet a végtelen kincs rejteke, vagy az ételé is, s ami mindezt megkoronázza. Lehet, azaz edény, amellyel a halhatatlanság vizét merítheti ki az, aki megérdemli tetteivel, és a megtett út fejében.
   Maga víz, ahogy említve volt az életet jelenti. Az élet vize sokszor előfordul a mesékben, de be kell valljuk, nála nélkül nem élhetünk A legfontosabb éltető elem és sokkal nagyobb haszna van, mint az ellentétének kinevezett tűznek itt lent a Földön, habár a Nap ereje (ami nem más, mint egy tűzbolygó is ugyanolyan fontosságú, mint a víz) is ugyanolyan fontossággal bír.
   Ha hősünket követjük a mesebeli ösvényen, hamar rájövünk, hogy mi is jártunk arrafele. Tehát, mint egyetlenke, harmadik, vagy hetedik esetleg legkisebbik gyerek, lehet király, vagy paraszt útra kél. Az útra kelésnél még tejfeles szájú hősünk megérkezéskor valódi nemes szív és lélek lesz, aki nemegyszer emberfölötti erővel is bír.
   Hogyan indul el? Kiválasztja a számára legalkalmatosabb égtájat. Ha többedmagával megy, általában testvérekkel, azok elhamarkodottan elindulnak a már kiszemelt úton. Egyik keletnek, másik nyugatnak, harmadik északnak vagy délnek. Sétálás közben találkozik bajban esett emberekkel és állatokkal, amelyeken jó szíve végett segít. Aki elfelejt segíteni, vagy rosszaságában, vagy gőgében nem is akar, az, porul jár. Mondjuk nagy segítséget nyújtott, a megtett út alatti felszerelés. Hét vascipőt is elszaggatott, megkapta mindazt, amit megérdemelt, mert ő is képes volt máson segíteni, ezért rajta is szívesen segítettek, hanem terve dugába dőlt volna.
   Útja során meg kellett másszon egy hegyet legalább, betévedjen egy erdőbe, ahol egy tisztáson egy kunyhó rejtőzött az ő kis boszorkájával, akitől tanácsot adva továbbhaladt, mondjuk az Égígérő fáig. Ott a hozzászegődött parazsat majszoló táltos ló felrepítette a tetejébe és találkozhatott az elrabolt világszép lánnyal, akinek a kezét meg is nyerte hatalmas csatározás után, amit egy sárkánnyal, vagy egy szörnnyel vívott. Hazafele menet a lerombolt kastélyt vagy házat a csodatevő ostorával újraállítja egyetlen suhantással, s a benne lévő népet újraéleszti az életet adó vízből. Mindazok az állatok, emberek és lények, akik a hős mellé szegülnek, vagy akadályozzák célja elérésében, valamilyen különös erővel rendelkeznek. Mindazt, amit a jóságos hős magából ad megkapja, ha kell többszörösén is, és senki nem felejti el, tettét.
   A próbatételeknél néha segítenek is rajta. Így a mese sokszor a jó győzedelmeskedésével és a rossz megbüntetéséről szól. Azon túl pedig a nemes lélek megteremtését hordozza magában, aki felruházott hatalmával nem él vissza, inkább segít azokon, akik elesettek, és megbünteti, akik alattomosak, gonoszak.
   Más témájú mesék, néha hiányos vagy egyáltalán nem létező, földön járó csodák nélküli eseményekről számolnak be. A lényeg itt sem vész el, csak a háttérben lappangó tanulságot ki kell ugrasztani, mint nyulat a bokorból. Szerepük végül is ugyanaz, mint legtöbb mesének. Egy olyan világot létrehozni, ahol nemcsak békesség, nyugalom és boldogság uralkodik, hanem maga a világ megértése és az igazság felfedezése.

*

   Igen, valahogyan így létezik a mese, de vajon a mi utunk is nem vezet át megannyi erdőn, mezőn, jéghegyeken, hol rábukkanhatunk(-nánk) az igazira? Vajon nincs elég segítőtársunk az utunkon, akiknek védelmét élvezzük, hogyha bajban kerülünk? Vajon nem kapunk büntetést valamilyen módon, ha rossz fát tettünk a tűzre? Vajon nem nyerjük el a jutalmat, hogyha jót cselekedtünk, mi is segítőtársak lettünk? Vajon nem érezzük jobban magunkat, ha többet figyelünk egymásra és megpróbáljuk szeretni embertársainkat, még akkor is, ha úgy érezzük, nem kapunk érte viszonzást? Vajon valaki megértése, miért szerez mindig örömet, amely meglegyinti a boldogság érzését bennünk?
   Kérdések millió sorát rakhatnám fel ezután, közhelynek tűnő válaszokkal. Nem elég tudni a dolgokat, érezni, átérezni kell azokat, amíg megbabonáz és megtisztít, ha kell egy örök életre. Továbbra is ott vagyunk, ahonnan elindultunk, az együvé tartozásnál.
   Nem elég az igazit megtalálni, de meg is kell tartani, mégpedig úgy, hogy nem is birtokoljuk, csak szeretjük.
   A feltétel nélküli szeretet tudja megnyitni a teljes világ kincsének feltárásához vezető kapuk kulcsait.

*

   Az életem első szakasza, mint valami ősi titok a természeti jelenségek menedékében zajlottak. Valóban beszélt nekem a szél, és muzsikált a szellő. Megtisztított a nyári zápor és frissé varázsolt egy marokba gyűjtött hideg forrásvíz, ahogyan kortyonként megittam. A hegyi patakok tisztasága megszépítette a lelkemet, a szabadság végtelensége átjárt és beleveszett a rengetegbe. Az évszakok játéka felkészített a bekövetkezendő változásokra. Az elmúlás nem volt fájdalmas, inkább egyfajta erőt adott az újjászületéshez, esetemben a lélek felfrissítéséhez. Minden, amit zengett az erdő-mező mélyen a lelkembe gyűlt össze, ott talált menedékre, hogy majd áradozva kijöjjön belőlem. Szerettem játszani égen-földön. Szárnyalva hallgathattam a virágok dalát, a madarak csicsergését, az arra járó vándor énekét. Láthattam mindazt, amit a szülőföld adhatott. A kis házunk a közeli fenyvesekkel olyan volt, mint egy mesebeli vár, vagy palota. Körülöttünk lévő dombok bokrosai pedig váltogatva színüket, pompás képet adtak ennek a fönséges tájnak. Ezek után nem csoda, ha találkoztam tündérekkel, együtt repülhettem a sasokkal fent a magasba, bejárván az egész vidéket, találkozhattam sárkányokkal és mindenféle fenevaddal. Beszélgethettem az állatokkal, fűvel-fával, ahogy mondani szokás, csak itt a szó szoros értelmében értendő.
   Megadatott mindaz, ami másnak nem nagyon, együtt élhettem és lélegezhettem a teremtett természettel. Rajtam múlott, hogy ezt a kincset meg tudom-e őrizni magamnak, vagy sem. Voltak kritikus pillanatok, amikor azt hittem sosem tudok visszatérni a régi valóságomhoz, mert már nem volt annyira felnőttes. Az igaz barátok mindig és mindenben segítettek, hogy megőrizhessem belső kincseim világát. Utat mutattak, hogy mi az, ami fontos és lényeges. Néha közösen köböztük ki a lényeget.
   Az ember által gyártott mesterséges világból próbáltam kitörni, mikor rájöttem barátaim segítségével, hogy egyáltalán nem szükséges. Nem volt szükséges, hiszen nem is kellett kitörjek, mert mindenki ugyanarra a dolgokra vágyott, amelyek mindig megnyugtatták, melengették, megszépítették, és értelmet adtak életüknek. Az emberre ráerőszakolt eszmék, csak ideig-óráig győzedelmeskednek. A lényeg mégis az, hogy vissza tudunk-e lépni ettől a csábos, de semmitmondó fölösleges úgynevezett követelményekből. Nekem sikerült kikászálódni, próbálja meg ön is. Így a mai szent napig, ahogyan már említettem, látok szörnyeteget, boszorkányokat, tündéreket, táltost, sárkányt és így tovább, néha emberi bőrbe bújva.
   Igazából az ember tudja változtatni lényét teljes egészében, nem muszáj, ahhoz formát öltsön, hogy kitaláljuk, vajon, ki is ő, még akkor is, ha nem beszélünk róla.
   A mesék varázslatos világa megerősítette bennem a hitet, hogy van folytatás, érdemes élni, hiszen minden, ami körülvesz, van értelme.

BEFEJEZÉS

   Befejezésül egy Távól-keleti gondolat jutott eszembe:
   "Minden, amivel találkozol, lehetőség, hogy utadat járd."

   Éppen ezért nem tagadhatom meg hovatartozásom, sőt büszke vagyok rá, mert a nélkül élni nem lehet egy közösségben. Bármennyire okoskodok elsősorban, keresztény ember vagyok, magyar vagyok, s azon belül székely, s aztán tekintek ki a nagyvilágra. A saját népem múltja nagyon fontos, mint mindig vissza kell tekinteni a gyökerekhez, hogy tudhassuk kik is vagyunk, és mit is akarunk.
   Vagyis semmi sem hiábavaló bizonyos mértékig, pontosan addig, ameddig fel nem ismertük hiábavalóságát. De addig is lehet gazdagodni a benne talált dolgok egyvelegével, újraöntött formában sajátjára mintázhassa az ember, s mind tapasztalatot eltesz, hogy ne ütközzék bele még egyszer.

*

   Ha valamire való dolog, eszme teremtődik, annak természetes úton kell létrejönnie, mert hanem utóhatásai magával rántják az embert. Az erőszak csak maszlag. Az igazi út megmutatásához nem kell erőszak, inkább sok türelem és megértés alázattal kidekorálva. Már rég megfogalmazott erkölcsiesség lényegét öntötték formában az emberek.
   Az idézetek világából merítve, tarkítva mondanivalómat, folytatnám a granadai egyetem feliratával:
   "A világnak négy alapja van:
   A bölcs ember tudása,
   A nagy ember igazságossága,
   A jámbor ember imája"
   És a bátor ember hősiessége"

   Azt hiszem, ebbe belefér mindenkinek a világa, még az enyém is, de csak akkor élvezheti az ember életének gyümölcsét, ha kellőképpen megteremtette azt a világot, amire oly hőn áhítozott. Kissé durván fogalmazva, egy sumér közmondás tesz eleget az előbbi életmű titkának kifejezésére:
   "Aki úr módjára épít,
   Rabszolga módjára él;
   Aki rabszolga módjára épít,
   Úr módjára él"

   Csak úgy tudunk élni tisztességesen, ha tiszteletben tartjuk minden egyes embertársunk saját világát. Megpróbáljuk érteni azt a helyzetet, amiben él, és el tudjuk fogadni úgy, ahogy van, hatalmas hangzatos dumák nélkül. Ha netán segítségre szorul, segítünk rajta, de csak akkor, ha tényleg nemes célokra képes felhasználni mindazt, amit kapott.

* * *

   Azt hiszem (nemcsak gondolom, úgy szárazan sutyuba) most, hogy önmagam lehettem, meg tudtam érteni saját énem valóságát, könnyebb továbbfolytatnom a kiszabott útvonalat, mert tudom hová tartok, természetesen szem előtt tartva a lehetőségek sorozatát is.
   A tisztaság megértése fontos dolog. A szilárd alapokon fekvő hit megingathatatlan, akár a több ezer éves sziklák, de valamivel több, mert nem porlik. Az egyensúly megőrzése kényes helyzetet von maga után, de ki kell tartani. Fönt maradni, ébernek lenni sokkal nehezebb, mint folyton csúszni lefele a létrán, és süllyedni a mocsadékba.
   Ezért helyt kell adni szívünkben olyan dolgoknak, amelyek valóban szívhez szólóak. Fel kell frissíteni és megtisztítani a lelket az estleges kórokozóktól, hogy világosan gondolkodhassunk. A szabadság érzése megteremti bennünk a rendet, ösztönöz az igaz útra, kinyitja a végtelenbe tűnő lehetőségek kapuit, hogy felfedezhessük, tényleg érdemes élni.

Alapötlet születése: 2004.
Kivitelezés: 2005
A munka megírása: 2005. esztendő vége és a 2006. Esztendő eleje.

Az egész firkalmányhoz segítséget nyújtott korábbi írásaim, amelyek egy része 1988-89-ből, a többi meg 1990-1995 közötti időszakból származtak.

Borbé Levente