Néhány gondolatot rögzítettem a közelmúlt megtörtént eseményeiből. Elkalandoztam néha a fantázia redőiben, amely szintén létünk részét képezi. Sokszor teljes összekötetésben vannak gondolatainkkal, érzéseinkkel. A valóság csak akkor bújik ki belőlünk, ha sikerül megfejtenünk ezek üzenetét. Talán nélkülük nem lenne kegyes az életünk sem.

TALÁKOZÁS ÖNMAGAMMAL

Korán reggel csengettek. Tudtam más, nem lehet, csak ő. Nem fért a kicsi fejembe miért keres meg ilyen korán. Kinyitottam az ajtót, rögtön beleszólt gondolataimba.
- Hagyjuk a morfondírozást, megkaptál mindent, amit akartál.
- De Levi… Mi lesz velem tovább?
- Ne se törődj, egyedül is boldogulni fogsz. Most engem visszahívnak, ahonnan jöttem.
- Többet nem foglak látni?
- Nem.
- Még utoljára annyit mondott – légy hűséges önmagadhoz és másokhoz. Ebben a sorrendben.

Ennyi volt az egész.

*

Hamar elhelyezkedem kedvenc fotelomba, egyet pattintok, és emlékeim falra vetítik hogyan kezdődött az egész.

  Korán keltem. Testvéreim aludtak, hajnalban még egészen elfogadható. Nem tudom mi lelt engem kimentem a Nagy Laji dombjára. Leültem egy kőre és vártam a napfelkeltét. Tisztának látszott az égbolt, kissé hűvösnek mutatkozott a hajnal. Ahogy így bámulászok egy kő esik felém. Felkaptam a földről, saját ábrázatommal találtam szembe magam. Azt hittem valami tűkör, párszor az ülőkémhez (kőhöz) vágtam. Rá kellett jöjjek nem az. Az arc egyre dagadt, majd kibújt a kőből. Magammal álltam szembe. Furcsa helyzet, nagyon berezeltem. El akartam húzni a környékről, de lefogott. Hova-hova az a nagy sietség gúnyos kérdés-válasza tükröződött az arcán. Zavaromba megkérdeztem, hogy hívják, mit keres itt meg ilyesmi. Lassan be kellett valljam magamnak, úgy jött ki szinte, mintha saját énemmel beszélgetnék. Nem tartottam ildomosnak a további kérdezősködést. Akkor ő kérdezett rám nem-e szeretnék mulatni imitt-amott. Határozott nemet mondtam. Valamennyire bántam, de sebaj.
Még azon a vasárnap moziba mentem tiszta suhogó egyedül. A teremben sem voltak valami sokan. Mozi közben valaki a fülembe súgta, ne felejts buliba menni haveraidhoz. Bizony ő volt, vagyis én. Idegességemben felszöktem a helyemről, s uzsgyi kifele.
  Persze helyettem elment bulizni. Nem kell, ecseteljem meglepetésemet, mikor néhány ismerős vigyorogva köszönt rám. Akkor tisztán világossá vált számomra a dolog, mikor egyik a sok közül ecsetelte, mennyire fantasztikus voltam azon a bulin. Minden világossá vált előttem. Úgy éreztem, mintha kisajátította volna énemet. Mérgemben majdnem kettérepedtem. Pedig nem éppen úgy történt.
  A legváratlanabb percben és a legváratlanabb napon jött felém vigyorogva. Tiszta a kép gondoltam magamban. Beolvasok neki úgy, hogy a szeme kimered. Tűnjön el a szemem elől ez a furcsa, nem tudom, honnan pottyant ide illető. Csakhogy semmi érdemleges nem született dühöngésemből, mivel az egész gondolatmenetemet ismerte. Éppen erről a dologról akart beszélni vélem. Most per pillanat sikerült. Dühöm elszántsággá fajult, de nem bántam, látszólag ő sem. Kiderült a turpiság. Ő tehát az én hasonmásom, én is vagyok, csak éppen valahonnan a jövő képéből pottyantam elő saját magam segítségére, hogy előássam mindazt a kincset, ami rejlik bennem.
  Ez alkalom után rengeteget lógtunk együtt. Mikor nem tudtam mit kezdeni gátlásaimmal rá gondoltam, s ő máris ott termett. Szenzációsnak éreztem az egészet. Kihozta belőlem mindazt, amit mélyen elrejtettem, az ostoba vágyakat. Arról beszéltünk a legtöbbet. Ahogy fokozatosan rohant előre az idő évről évre mind megvalósultak, amiben hittem, ráadásul másokon sem kellett átgázoljak. Harmincas éveim végén elértem mindazt, amit nagyon szerettem volna hajdan. Vágyaim lassan köddé váltak, magam ura lettem.
Ekkor lépett újra elém. Elmondta neki, hogy mennie kell, amilyen messzire csak tud, hiszen millió-egy tennivalója van. Nem kételkedtem benne. Három hónapra úgy eltűnt, mint szamár a ködben. Kissé elbizonytalanodtam tetteimben. Mint szokás váratlanul jelent meg újra. Elmondta mindazt, amit már említettem. S azzal végleg eltűnt. Újra szólt a csengő, de ezúttal nem a lakrész külüje zakatolt, hanem az óra. A kivetített történet előttem zsugorodott össze. Pukk, mint egy balon pukkant egy nagyot és eltűnt.

*

  Visszarittyentem az időbe, újra tizenévesként. Gondoltam magamban, azért ekkora sületlenséget nem kellett volna, álmodjak. Kieregeltem egyedül Nagy Laji Dombjára, lecsücsültem, egy kőre s néztem ki a fejemből laposan. Nem történt semmi különös, csak egy kő gurult felém, felvettem s mintha saját arcomat láttam volna bennem.
Hátam mögött ott kuncogtak a barátaim, viccből dobták felém. Hamarosan észrevettem őket is. Kezemben szorongattam a kis kődarabot, még azt hitték, meg akarom dobni. Szorongatásom nem sokat ért, eltűnt markomból, mint a kámfor. Lehet egy óvatlan pillanatban leejtettem…

*

  Azóta sokadik nap telt el. Nagyon nehezen, de felfogtam, hogy a bennünk rejlő kincset sajátmagunk kell felszínre, hozzuk minden áron. Csak akkor lehetünk büszkék, hogyha szembetalált önmagunkkal elbeszélgetünk ott a lelkünk mélyén, kik is vagyunk és mit is, akarunk. Mindegy mennyi kérdés, meg mennyi választ ad az őszinte elindulás, de legalább úton vagyunk saját megváltásunk felé. Mindezek után törődhetünk mások gondjaival is, mert biztos nem ajtóstól fogunk rárontani hisztérikus szeretetünkben, hanem higgadtan meggondoltan. Akkor vesszük majd észre, hogy tényleg megérte.

1984

FELHŐK KÖZTI KALANDOK

  Amikor Zanzibár szigetén egy szikla tetejéről vízbe ugrottam kevésbé hittem volna, hogy az Amazon világ vadnői között ébredek fel. S azt pláné nem, hogy varázsló leszek.
Visszagondolván Atlantiszi menekülésemre, nem tölt el büszkeséggel Patagóniai agyagműves mesterségem, végképp visszataszít a fókavadászat Észak-Amerikában.
Kalandozásaim további állomása újra Afrika lett. Egyiptomi hastáncos nőként tengettem napjaimat.

*

Visszatérve első életbéli formámról baobab fa ősének egyik változataként fürödtem a nap sugaraiban. Utána hétpettyes katicabogárként masíroztam végig az északi félteke zeg-zugait.
Évezredek képei futtak le előttem. Emberként bejártam sintók földjét, Kínát, Koreát, Mongóliát. Igazi fény Tibetben ragyogott rám, de a mágia megismerése rossz utakra terelt. Cinkostársaim között őseim néhány tagja is ott volt. Ezért választottam következő lépésként, hogy Jakutföldi törzsfőnökként szerepeljek.
Indiába szálltam le csillagként a Gangesz szent folyóra egy lótuszvirágba emberré formálódtam. Tudásomat szélesítettem, tisztára mostam régi bűneimet. Váltásként Kelet-Európa pusztáin volt jelenésem. Kökény fekete hosszú hajjal és kékeszöld szemekkel. Fehér mágiának hódolva tettem csodákat a szívekben.

*

Most pedig itt vagyok, és hallgatásom sok nyelven beszél. Benne van a történésekben, az időn túl az időtlenbe és eltűnik a végtelenség dimenzióiban. Nem is csoda, hiszen részese vagyok ennek az univerzumnak.
Szellemünk éppoly telített amennyire üresnek látszik. Ezért bír rendkívüli erővel szellemvilágunk. A nagy üresség, pedig nem a Földön, nem az űrben, hanem bennünk lakózik. Mi kell, megtöltsük a világmindenség kincseivel.
Ígéretek helyett az élet színes világába burkolózva új csodákat lehet felfedezni. A másság ilyenkor összetart, mert a sokszínűség képes egységet alkotni.

*

Merengésemből visszakacsintva, szemem sarkából követtem szívem választottját, tündéri páromat. Visszagondoltam tetteimet és rájöttem, előttem, van mindaz a lehetőség, ami rendszerint szebbé teszi az életet.
Törvénynélküli törvényeket próbáltam magamnak összekovácsolni. Néhányak idillbe forduló képet mutattak. Zöme természetesen mesterséges felülettel ütötte rá bélyegét a szürke hétköznapokra.

* * *

  Minden egybevetve, nem is fantáziám világa megindító, hanem az a tény, hogy tényleg mindenestül részesei vagyunk az egy és egésznek. Hiába próbálunk erőszakosan eltávolodni, mert a távolság csak rombol, és semmivé tesz. Nekünk az egység mássága a lehetőség, mely változatossá kovácsolja a bennünk lakozó szépet, ettől megváltás az élet.

1993

ÉN KIS KERTÉSZ LEGÉNY VAGYOK

  Kiskertemben jártam, s hallgattam virágaim varázslatos csengő-bongó hangját, amint lengedeztek. Gyönyörűséggel töltött el látványuk. Maga az ártatlanság bölcsőjében voltam. Minden egyes virágszálat szemügyre vettem. Azok, amelyikek szépségükkel magukhoz vonzottak, kicsit többet időztem mellettük. El sem hiszitek, milyen virágok vannak. Ha jobban szemügyre veszed őket, van köztük hazudós (jó bőven), van hetvenkedő, zajos, szerény, álmos és viruló. Én a viruló választottam, újjáélesztette az életkedvem. Megkért szakítsam le. Nem tettem meg. Féltettem őt, a többit is, akárcsak magamat. Persze rögtön észrevette rajtam tűnődésemet, de nem szólt. Viszont észrevettem, hogy észrevette elmélkedésem, kissé elpirultam.
Ugyanakkor történt egy másik eset. Szemem tükrében bekacsintott egy virág és gondosan megfésülködött. Pirossága kiült az arcomra, úgy éreztem, mintha újjá születtem volna. Lehajoltam s hálából óvatosan letöröltem a vékonyporral megtelt szirmait. Ő mosolyogva elfordult, én meg folytattam tovább utamat. Még egyszer megnéztem őket, elbúcsúzva tőlük egy keskeny ösvényen lépkedtem tovább. Kissé bamba együgységemben szívtam magamba a friss levegőt. Akkor fordult meg a fejemben, hogy éppen csütörtök van és öt óra. Nem akármilyen csütörtök, olyan boldog Micimackós. Kissé zavarba ejtettem magam, mert úgy képzeltem, mintha hálátlanság lenne ennyi jóba részesülni, csakhogy jót észre is kell venni. Ezért nyugodtam le, mint a nyári estebéd előtti Nap. Visszanyertem újra magam uralmát és a kert fölötti "uradalmam" mivoltát.
  Hogy szavamat össze ne kavarjam, mind sokszor, ahogy tettem, tovább haladtam a keskeny ösvényen. Távolban birkák meneteltek a legelőn, egyik előre szaladt, hogy legelőre érjen a fűben gazdagabb legelőre. Talán képzeletetekben ti is láthatjátok, de nem ugyanaz, mint élőbe. A birkák körül kutyák csaholtak. Egy puli kiskutya vitéz módra ugrándozott, néha büszkeségtől telve egyet egyet vakkantott. Az állítólagos hajcsárok, bebújtak egy öreg vadalmafa árnyéka alá, pásztordalokat énekeltek. Magamhoz térve visszapillantottam virágaimra, bölcsen kacsintottam egyet oda, lassú léptekkel elindultam gyümölcsfáimhoz. Útközben elmélkedtem a kíváncsiság fogalmán, hamarosan rájöttem, nem nekem találták ki. Dongó döngicsélés zavarta meg elmélkedésem menetét, hang után figyelőzve hamar felfedeztem őkelmét. Nem messze tőle két pillangó játszva röpködött föl s alá, mint egy elrejtett délibáb lelke sugallná kergetőzésük természetes látszatát.
  Meg szerettem volna magyarázni az igazat magamnak, mely e látomás és hallomás kölcsönzött számomra. Éreztem ott legbelül, de az igazság kimondhatatlan, csak részfoszlányokat lehet fennhangon megfogalmazni, oda a nyelv nem elég. Soha nem beszélhetünk igazság magáról, mert rögtön elbújik, csak akkor jön elé, ha elfelejtkezünk róla. Az igazság perce rögtön bezörgetett hozzám, mikor egy hangyabojt elintéztem lábammal túrván. Lepillantásom után vettem észre hogy a buckát eléggé megsértettem, pedig kevésbé akarattal tettem. Sajnálhatom, pont a keleti felét bántottam, ahol reggelenként sugaraival végigjátszik a Nap. Ezért szégyenlettem magam előtte. Hej, mikor leszek olyan, ne csak a fellegekben járjak, hanem a földön is. Különben nem történt volna meg e kis incidens. És ha már éberen figyelek, akkor sok balesettől kímélem környezetem, magamat is. Megigazítottam a földkupacot elnézően búcsút intettem, szemem szögletéből még egy darabig végigkövettem ügyetlenségem tettét mereven.
  A kert végében találtam egy lapátot, ki akartam dobni, csak úgy. Hogy merészelnek ilyesmit cselekedni, de mivel nem akartam rájuk hasonlítani, hagytam. Nem szép dolog a hőzöngés, pláné a lapáthajigálás, közönségessé tesz az embert. Azért, mint mindennek ennek is volt oka, lapátkával a mocsarat másfelé irányította. Egy gödröcskébe vezette, a természetesen meg volt telve vízzel, már betelepedtek a békák. Úszkáltak boldogan jobbra-balra, össze-vissza. Volt közülük egészen merész, kimászott és ott fürdőzte magát az egyre halványuló napfényben. Sőt egyesek közülük hirtelen kapással lenyeltek egy egy legyet. Fölfele néztem, azt hittem a felhők eltakarták a napot. Egy nagy súlyt! Hadba lépett a gólya, lecsapott egy békára, továbbrepült felszállva. A béka hiába ficánkolt a gólya csőrébe, vesztett ügye vala szegénynek. A jelenet végett úgy gondoltam szerény otthonomba vonulok. A szél is fújni kezdett, valahol susogást hallottam, lemeredtem azon a helyen. Körülnéztem, nem láttam semmit, mégis az az érzésem támadt, nem vagyok egyedül. Mégis visszafordultam, elfelejtkeztem a kert végében álló délceg fenyőfámról. Rápillantottam, teljesen megnyugodtam, úgy éreztem, mintha boldog lenne, mert én legalább is az voltam.
  Az egész kertet figyeltem, ő is figyelt engem. Jó érzés töltött el, nem hanyagoltam el őket, ők se engem. Fő az, nem hanyagoltam el magam, lelkem feltöltődött örömmel minduntalan. A virágok illatával szálltam néhány döngicsélő bogárkával a ház felé. Ott landoltam az ajtó előtt. Hallottam még a bogarak döngicsélését, de a birkákat már nem. Az utolsó dalocska melyet meghallott a fülecském, két gerlepár turbékolt a kapu tetején. Az égszínkék ég elváltozott, jelezvén, hogy semmi sem lehet mindörökké derűs. Felhők gyülekeztek fönn a magas égen, csak annyi baj legyen eső is, kell, mert nélküle eltűnne az éden.
Néha legbelül én is felhőket érzek, nem baj, mert lemossa a felgyűlt szennyet róla.
  Bementem a lakba, jóleső fáradtság lett úrrá rajtam, leültem az ágy szélére s meg pihentem. Még egyszer kinyitottam az ajtót, ahogy reggel is tettem, aztán visszamentem a csalogató ágy berkeiben. Az ágyból vaszkolódva kinyitottam az ablakot, hallgattam a csöndbe döngicsélő zajokat. Félelmetesnek tűnt a sötétség, de még is jól éreztem magam, mert éreztem a virágok illatát, hallottam a kert hangját és a szívem lassú verésének dallamát. Feltekintettem a mennyezetre, csak egy pókot láttam, amint igyekszik lefelé, egyenest e kezem felé tartott. Szegényke belepottyant. Elengedtem, hiszen hálójába ott vergelődött a zsákmány, kétszer olyan gyorsan pördült vissza vacsoráját látván. Nekifogott a falatérozásnak. Sokáig nem bámulásztam, magammal voltam elfoglalva ez után. Mindegyre a virágos kert járt fejembe, aki szorgalmasan ontotta felém illatát, mint ahogy bolygók kapják minden egyes csillag sugarát.
Boldognak és szerencsésnek éreztem magam. Rájöttem mennyire szeretek élni. Mégis hosszú időbe tellene, míg a Föld összes kertecskéjét megtekinteném, hát még azokat a kerteket, amelyek, be sincsenek kerítve, nem lenne elég az életem se. Álmodoztam a távoli rizsmezőkről, a dzsungelekről és fenevadjairól, az állatokról, a tengerekről-óceánokról, az évszakokról, a csillagokról, az emberről, de főleg a virágokról. Későre járt mikor magamhoz tértem. Nagyon álmos lettem. Újra fölkeltem, becsuktam az ablakot, egy csésze teával enyhítettem szomjamat s aztán újra lefeküdtem. Úgy éreztem álmodni, fogok, valami szépet. Reggel frissen ébredtem. A Napocska hasamra sütött, sugaraival eljátszadozott arcomon. Eszembe jutott, tényleg álmodtam valami szépet. De vajon mit? Találjátok ki!

Vége

Borbé Levente
1995, május.