Vincenzo

Tétova ötletből indult, aztán egy kellemesen fárasztó, fantasztikus élményt nyújtó hosszú kirándulás lett belőle. Meglátogattuk egy hosszú hétvégén a Slovensky Rajt, vagyis a Szlovák Paradicsomnak nevezett vidéket. Nem volt túlszervezve a túra, de volt szállásunk és Tatosának helyismerete. Tervbe volt véve továbbá – a túrázáson kívül – néhány helyi érdekesség megtekintése, aztán úgy hozta a sors, hogy ezek egy része megvalósult, másik meg nem, vagyis majd még vissza kell mennünk a hiányosságokat pótolni.

Tatosa

Azt hiszem én öreg motorosnak számítottam a társaságban, mert én már háromszor voltam ott, igaz, mindegyik túra tökéletesen különbözött az előzőtől. Valóban, az alapdilemma az, hogy túrázunk vagy autóval látogassuk meg a néznivalókat. Főleg ha az időtartam, amit erre szánunk véges, adott esetben egy hosszú hétvége. Én például odavagyok a várakért, de a szurdokok is szépek…

Előkészületek

Szokásoknak megfelelően: kutya megbetegszik, orvoshoz kell vinni. Gyerekeknek szájba rágni, mit kell csinálniuk, hogy éhen ne haljanak. Ráadásul mostanra van időzítve az első szárnypróbálgatás, ami az autóvezetést illeti. A munkahelyen mindig ilyenkor üt be a mennykő és persze a gps tartó is mikor törjön darabokra, mint az indulást megelőző félórában. De az ember ilyenkor tudja, hogy igazi kikapcsolódást fog jelenteni az a néhány nap, amit ellop a szürke hétköznapoktól.

Vittük tehát az autó zöldkártyáját, némi eurót készpénzben, a bankkártyához tartózó biztosításra bíztuk magunkat és teleraktuk a csomagtartót meleg cuccal. Ja, ha valaki hasonlóra vetemedne, feltétlenül ajánlom, hogy el se induljon keménytalpú, lehetőség szerint vízálló túrabakancs nélkül! Jó szolgálatot tesz egy szél- és vízálló anorák és valami könnyű hátizsák is. Mi ezeket az indulás előtt az itthon jól ismert, tízpróbáról elnevezett sportáruházban szereztük be és remek befektetésnek bizonyultak, az utolsó fillérig megérték az árukat.

Nálunk a felkészülés nem volt túllihegve, ami a korábbi tapasztalatokon alapult, ezeket a hatalmas „bölcsességeket” emailben osztogattam meg Vincenzoval. A keménytalpú vízálló túrabakancs nagyon komoly kínlódáson alapul: a szurdokok alapvetően sziklásak és kövesek, ami egy egyszerű tornacipőben szörnyen kényelmetlen, mert az ember talpa minden kis kavicsot megérez. A létrafokokról nem is beszélve. A széldzseki/esőkabát is nagyon ajánlott. A bankkártya mint fizetési eszköz teljesen jó a bevásárlásokhoz, a boltokban sokan beszélnek magyarul és a célpont környéke is magyarok által lakott települések. A szlovák (tót) és olasz felmenőim mellett a bennem csörgedező némi szittya vér azért elmondatja velem, hogy olyan vidékről van szó, ahol Hrabusice magyarul Káposztafalva, Betlanovce pedig Betlenfalva.

2013. június 27. csütörtök

Székesfehérvár-Budapest-Balassagyarmat-Losonc-Rimaszombat-Káposztafalva (Hrabusice) útvonalon mentünk, nagyjából 350 km-es távolságot kellett megtennünk, vagyis nem volt megterhelő az utazás. Ráadásul Pest után már nem autópályáztunk, így a tájat és a rengeteg apró szlovák települést is szemügyre tudtuk venni. Nekem – de talán mondhatom úgy is, hogy az én korosztályomnak - egy kicsit mindig szívet dobogtató érzés átmenni az országhatáron. Most már persze se vizsgálat, se ellenőrzés, szúrós szemű határőrök, meg vámosok sincsenek már ezen a szakaszon, a kevés érezhető pozitívuma mindez az Uniónak (szigorúan szerintem). Nagyon nem volt ez mindig így, de persze örömteli az ilyen változás.

A magyar határőrők sosem voltak szúrósszeműek, bezzeg a vámosok, akik most az adóhivatalhoz tartoznak... De igaz, ami igaz: a határon az ember egy kicsit lassít, hátha előugrik egy egyenruhás és megállítja, aztán az autó átgurul a vonalon (vagy annak a helyén) de csak nem jelenik meg senki , így az utazó feldolgozva a hiányérzetet gázt ad.

A kezdeti dimbes-dombos vidéket fokozatosan váltotta fel a hegyes-völgyes táj, de ezek nem kopár szirtek voltak, hanem sűrű erdővel fedett hegyek: üdítő volt látni a harsogó zöldet, szép tájakon autóztunk. Nem gyorsan, mert a környéken rengeteg kis falu van, ami szó szerint értendő: 5-6 ház miatt is kiteszik a település tábláját. Amire még hamar rá kellett, hogy döbbenjünk, az az utak egészen elképesztő minősége. Rimaszombatot elhagyva olyan kátyúrengeteggel találkoztunk, ami a hazai viszonyok komoly átértékelésére sarkallt. De tényleg! Az aszfaltban 20 centis gödrök voltak, nem győztük Tatosával rángatni az autókat, szerencsére azért a forgalom annyira gyér volt, hogy ezt lehetővé is tette.

Hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy több útvonalon is el lehet érni a Szlovák Paradicsomot és ebből legalább egy biztosan jó minőségű (Rimaszombat-Rozsnyó-Dobsina), ha nem is autópálya.

Útközben betértünk egy Billa-ba, mert kaját nem nagyon vittünk, ellátásunk pedig nem volt. Így aztán bevásároltunk némi sörkészletet, helyi pékárut, füstölt halat, sajtot, vagyis csupa elengedhetetlenül fontos cuccot. A sörnél álljunk meg egy szóra. Van választék bőven, lehet válogatni, én főleg 10-12%-os söröket láttam, de hogy ezek cseh, vagy szlovák termékek voltak, őszintén szólva nem tudom. Mindenesetre vettünk 5-6 féle dobozzal, hogy majd teszteljük a minőségét.

Hrabusicére szépen odataláltunk, viszont a szállásunkat nem tudtuk beazonosítani. Tatosa megkérdezett egy helybelit, de ő csak a fejét ingatta, ezért be kellett menni a helyi korcsmahivatalba autentikus információért. Ahol közölték velünk, hogy ott állunk az épület előtt. Kértek öt percet, szóltak a tulajnak, ő pedig érkezett is hamarosan.

A szállás



Hát én ilyet még nem tapasztaltam. A tulaj – hívjuk Zdenek-nek, mi így hívtuk, az igazi nevét nem ismerjük – körbevezetett a kétszintes teljesen kihalt épületben, mindent megmutogatott, adott egy-egy kulcsot, a lelkünkre kötötte, hogy zárjuk az épületet elől-hátul, majd magunkra hagyott bennünket. Ott álltunk négyen egy tök üres, vadonatúj 8-10 szobás, minden igényt kielégítő panzióban! A szobák nagyok, az ágyak kényelmesek, tv, gyors wifi, a fürdőszoba szuper, a konyha jól felszerelt, az autók az épület udvarán biztonságban.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Zdenek este benézett, hogy minden rendben van-e, de mivel akkor éppen Tatosával egy akadémikus vitát folytattunk valami roppant fontos témáról (amire már nem emlékszem), úgy 5-6 sör társaságában, szóval megnyugtattuk Zdeneket, hogy tegye a dolgát, mi jól elvagyunk. Merthogy aznap már nem vágtunk bele a Paradicsom meghódításába. Megbeszéltük a másnapi menetrendet és nyugovóra tértünk.

A szállást interneten még talán májusban foglaltam le, foglalási díj és mindenféle elkötelezettség nélkül. Vincenzoval megbeszéltük, hogy tulajdonképpen ha csak úgy beállítunk, akkor is találtunk volna szállást. Hrabusice egyik utcájában legalább öt panzió volt és szerintem mindegyikben bőven volt hely. A szállás tényleg jó volt, ezért megérdemlik, hogy megemlítsük a panziót: Penzión Mizuna Hrabušice

2013. június 28. péntek



Néhány szendó, csokika és üdítő mellé szúnyogriasztó és esőkabát, no meg a turistatérkép került bele a hátizsákokba és nekiindultunk elfáradni. Ez utóbbi elég jól sikerült, mert rövidebb úton akartunk a Slovensky Raj bejáratához eljutni, ezért sikerült némi plusz kilométert is a lábunkba tenni. Történt, hogy Zdenek elmagyarázta, merre kell mennünk, ha túrázni akarunk. Igen ám, de mi jól nevelt (balek) turistaként a bejárathoz akartunk eljutni, hogy belépőt tudjunk venni. Ráadásul első útvonalként a Suchá Belá szurdokot akartuk bejárni, amely egyébként is onnan indul.

Szóval, térdig érő gazban, betévedve egy gyerektábor kellős közepére egy órás késéssel megtaláltuk a bejáratot. Megvettük a jegyeket (1,5Eur/fő), aztán Tatosa viccesre vette a figurát és azt mondta az időközben pihengető lányoknak, hogy nem mehetünk a „Bélára”, mert le van zárva. Először persze komolyan vették, de aztán elárultuk magunkat, hogy vicc az egész. Felcihelődtünk és elindultunk – volna, de az első tábla innen 100 méterre arról tájékoztatott, hogy a Suchá Belá a mai nap nem járható, le van zárva! Hát, nagyon humoros volt! Kupaktanács következett a hogyan tovább-ról. Úgy döntöttünk, hogy akkor irány a Prielom Hornádu, vagyis nézzük meg a Hernád áttörést. Így tehát visszamentünk oda, ahol először becsatlakoztunk az ösvényekbe és némi késéssel, de immár tökéletes helyismerettel belevetettük magunkat a túrázás világába.



A belépőjegyet akkor konkrétan senki sem ellenőrizte, mondhatják, hogy tulajdonképpen feleslegesen mentünk el belépőjegyet venni. De a másfél euró fejenként nem egy hatalmas összeg, úgy gondolom, hogy mindenki megengedheti magának, arról nem is beszélve, hogy egy szurdok közepén történő „mélységi ellenőrzés” roppant kellemetlen lehet…

Mivel a Hernád folyását követtük, nagy sziklamászásokra nem volt kilátás, de nagyon szép helyeken jártunk. A turista ösvény hol a folyó (jó, itt még csak patak) egyik, hol a másik oldalán haladt, de többször kellett a sziklába aplikált vastraverzeken lépkednünk, miközben alattunk folydogált, vagy éppen rohant a Hernád. Ilyenkor többnyire vasláncokon lehetett kapaszkodni, aztán volt, amikor ez elmaradt. Aztán volt olyan változat is – ez volt a gyakoribb -, hogy két gerendára 40-50 centis deszkadarabokat szögeltek és ezeken kellett lépkedni, hol lefelé, hol felfelé. Az ösvény tele volt gyökerekkel, amelyek egészen klasszul csúsztak, bár ez elmondható volt a sziklákról is. De remek móka volt, eltunyult izmainkat tényleg jól esett megmozgatni.



A túra ezen része egy felnőtteknek szóló mászóka: a képek talán egy kicsit ijesztőek, de azért lássuk be, hogy amikor Freddy Krügert néztem a moziban, akkor magasabb volt a puzusom. Két hídon is átkeltünk, amiből az egyik egy fűggőhíd volt.

Aztán úgy az út felénél kitaláltuk, hogy ennyi elég volt a Hernád völgyéből és másszunk egy kis sziklát, ezért áttértünk a Klastorská Roklina-ra, amely egy szűk szurdok-szerűség. Na itt már zúgókon kellett átkelnünk, láttunk remekbe szabott vízeséseket is. Ezeken a helyeken vaslétrán kellett a vízesés mellett felmászni, igazi kihívás volt a felkapaszkodás. Érdekes, hogy a kidőlt fákat nem takarítják el az útból, ott hagyják, legfeljebb feldarabolják. A patak medre így tele van ilyen farönkökkel, de ettől persze még látványosabb, vadregényesebb az egész.



Konkrétan ez egy szakadék, ahol ha jól emlékszem hét létra vagy kiépített „akadálypálya” van. Mindenképpen vegyük számításba, hogy ugyan rövid de annál durvább szintkülönbség vár minket, ami elég megerőltető tud lenni, főleg ha az ember előtte már nyom néhány kilométert. Rögtön hozzáteszem, hogy senki sem sürgeti az embert, pihenőkkel „öregesen” sikeresen megoldható a feladata és ízelítőnek sem rossz. Ez a szakadék kellett A LÉTRÁhoz.



Jól elfáradva felértünk egy fennsíkra, ahol egy turistaháznak álcázott vendéglátó ipari egységet találtunk, így kénytelenek voltunk megkóstolni a csapolt Zlaty Bazant-t. Megérte felmászni érte. Ekkor már 4 óra fele jártunk és beborult rendesen, ideje volt hazafele venni az irányt. Ahogy visszaindultunk, elkezdett szakadni az eső és mire fél hatra megérkeztünk Káposztafalvára, teljesen eláztunk. Na meg kegyetlenül elfáradtunk. Gyakorlatilag reggel fél tíztől fél hatig mentünk, másztunk, kapaszkodtunk.

Korábban Vincenzo részéről némi aggodalmat véltem felfedezni a szlovák vendégszeretet illetően, de hála istennek sikerült meggyőznöm, hogy aggodalomra nincs ok, a politika olyan izzadságszagú és gyönyörű helyekre mint a Szlovák Paradicsom szurdokai hála Istennek be sem teszi a lábát. Azt hiszem elmondhatom, hogy mindazok a helyi túristák, akikkel találkoztunk, teljesen korrektek voltak, mitöbb előre köszöntek egy dobredan-nal, ami ugye nem kerül semmibe és mégis tanújelét adja annak, hogy esze ágában sincs ősi szlovák csatakiáltással a képünkbe mászni.



Lemosakodás után egy vacsit terveztünk. Zdenek elmagyarázta korábban, hogy hol tudunk étlapról vacsorázni (az ő másik kocsmájában…), de valami technikai probléma adódhatott, mert mikor odamentünk – már a tisztálkodás és némi pihenő után – a hely zárva volt. Átautóztunk így a turistaközpont bejáratához és ott egy kis étteremben a hely szellemének megfelelően bryndzové halusky-t (így hívják a juhtúrós sztrapacskát) ettünk hárman, Ági inkább káposztalevest és valami lekváros gőzgombóc-szerű tésztát választott. Az árról csak annyit, hogy mindez 3 sörrel és egy üdítővel 20 euróba került, tehát az ár is méltányos volt, a sztrapacska pedig nagyon finom. Otthon aztán mielőtt bezuhantunk volna az ágyba, megbeszéltük, hogy másnap nem túrázunk, hanem valami lájtos időtöltést keresünk. Nem így lett.

2013. június 29. szombat

Felkelés után a reggelinél azzal kezdtük a napot, hogy akkor melyik szurdok következik. Igen, fel sem merült a lazítás, mindenki remekül érezte minden izmát külön-külön is, de a kihívás ott volt előttünk, meg akartunk felelni neki. Nem próbálkoztunk a „Bélával”, inkább kinéztünk egy olyan útvonalat, ahol még Tatosáék sem voltak. Ez volt a Stredné Piecky, vagyis a Középső Kemence völgye, amelynek igazi látványossága a Vel’ky Vodopad, a Nagy Vízesés, ami tanúsíthatom, hogy nagy. Nagyon nagy. De menjünk sorjában.

Ez a túra Pila-ból indul, ami kb. 5-6 km-re van a tegnapi túránk kiindulópontjától (ennek még lesz jelentősége!), ezért elautóztunk oda. Gyakorlatilag az út a Pilanka patak medrében visz – szó szerint! Gyanítom, az év nagy részében nem olyan bővizű a Pilanka, mint most volt, de egyszerűen nem volt hova lépni, a patakban gázoltunk. Előfordult, hogy a már említett falépcsők a víz alatt voltak, de az is, hogy annyi választásunk volt, hogy bokáig járunk a vízben, vagy lábszárig. Persze, az első hökkenés után vicces volt az egész, Lívia konkrétan sportot űzött abból, hogy mint a pisztráng, ment folyásiránnyal ellentétes irányba a patakban, meg sem próbálta megúszni száraz lábbal. Egy idő után a cipőben a víz klasszul felmelegedett és csak a következő „vízbetörés” emlékeztetett arra, hogy csuromvizesek vagyunk. Így kapaszkodtunk egyre feljebb, aztán elérkeztünk a már említett Nagy Vízeséshez.



Személy szerint én ezt úgy éltem meg, hogy „hogyannelegyenvizesalábunk” játékot játszom, ahol az ember néha nyer és néha veszít. Aztán egy szakaszon kiderült, hogy mint a jó kaszinókban ez szokott lenni: a szervezők mindent úgy intéztek, hogy a vesztés, azaz a vizes cipő és láb egyértelművé válik. Vincenzoról el kell mondanom, hogy amikor már mindenki csűdig vizes volt, na akkor ő bosszankodva megjegyezte, hogy az egyik zoknija vizes lett. De még ő sem úszta meg …



A vízesés mellett egy függőleges létra visz tovább, 51 foka van (megszámoltam!), kb. 15 méteres magasságba kell felkapaszkodni, vagyis nagyjából egy panelház ötödik emeletére! Na, jelentkezzen az, aki szerint normális dolog ilyen magasságba, egy majd’ függőleges létrán, tocsogó zokniban-cipőben, mindenféle biztosítás nélkül felmászni! Aztán fenn a tetején, a létrán átlépni és sziklahasadékban csuromvizes, korhadóban lévő fadeszkákon kapaszkodó nélkül továbbmenni, miközben a patak alattad 2-3 méterrel őrjöngve zuhan le a sziklára!! Én ott azt mondtam magamban: Vincenzo, te egy barom vagy! Akkor és ott majdnem konkrétan be voltam tojva. Mást mondok: konkrét életveszélyben voltam! Az előző nap is volt létra, de nem ilyen környezetben. Itt egy hiba, egy pánik tényleg végzetes lehetett volna. Nem dramatizálom tovább, én ezen az útvonalon soha többé nem megyek! De azért hosszas tanakodás után a többiek – akik nem voltak olyan beszariak, mint én – biztatására felmásztam azon az átkozott létrán.

Persze, gyönyörű az egész, elképesztő a környezet és átértünk ezen a részen is. Volt még utána egy másik, kisebb vízesés egy kisebb létrával, na, azon elsőnek mentem fel, nem álltam neki tanakodni, mert akkor lehet, még mindig ott gyűjteném az erőt. Ezzel együtt, volt, amikor négykézláb másztam a vizes deszkákon, mert a maradék önbizalmamat is elvitte a Pilanka. Aztán ahogy elértük a hegy csúcsára, eltűnt a patak is, elmondhattuk magunkról, hogy legyűrtük a kanyont. Az igazi tortúra azonban még ez után jött!



Megint csak saját élmény: a LÉTRÁnál – így nagy betűvel – én konkrétan úgy éreztem, hogy a vizes cipő, a fájó láb, a fáradtság a továbbiakban nem probléma. A probléma az, hogy itt van előttem a LÉTRA, dübörög a vízesés és tőlem pár méterre balra folyik lefelé. Aztán Ági rászánta magát és elindult felfelé. Egy adrenalin bomba felmászni, de azért ha tudatosan mászik az ember felfelé és arra gondol, hogy nem kell különösebb kunsztot bemutatni csak megfontoltan kapaszkodni és nem bepánikolni, akkor nem fog történni semmi baj. Szerintem egyértelműen sikerélmény feljutni.

Történt, hogy nem akartunk a turistajelzésen lemenni, mert hosszúnak találtuk, ezért a térképen kinéztünk egy erdei utat, amely rövidebbnek tűnt. Elindultunk lefele rajta, nem volt különösebben megerőltető. Aztán elkezdett az út elfogyni alólunk, konkrétan egy hasadékban találtuk magunkat, amely egyre meredekebbé vált. Mivel úgy véltük, hogy néhány száz méterre lehetünk Pila-tól erőltettük ezt az irányt, de aztán be kellett látnunk, hogy nincs tovább: a hegyoldal olyan meredekké vált, hogy visszakapaszkodni is alig tudtunk.

Fokozta a helyzetet, hogy heves dörgés után ömleni kezdett az eső és már amúgy is, több, mint 6 órája voltunk a vizes cipőinkben. Úgy gondoltuk, nem kockáztatunk tovább, visszakapaszkodtunk majdnem egészen a tetőig és a Suchá Belá szurdok visszatérő útvonalán mentünk le a bejárathoz. Ez a „visszakapaszkodás” és „lemenés” nagyjából 3 óránkba telt sajgó, fájó, szétázott lábakkal. És persze az autó nem ebben a parkolóban volt, ahogy a figyelmes olvasó már nyilván rájött.



Na ott kellett volna egy jó 15 méteres létra, hogy le tudjunk ereszkedni, de mi nem követtük el azt a hibát, hogy túllépünk a képességeinken és lehetőségeinken és visszafordultunk.

Tehát hatra értünk le a Szlovák Paradicsom bejáratához, ahol arról kellett dönteni, hogy jutunk haza. Úgy számoltunk, hogy Hrabusice „csak” 3 kilométer ide, ezért a másik autóért indultunk el, amelyik a szállásunkon állt. Tatosával elindultunk tehát, persze az eső azonnal rákezdett, ráadásul az a hideg, szembeszéllel érkező fajta. Tíz perc alatt ronggyá áztunk. Valahogy azért csak elértük az autót, elmentünk a másikért, felvettük a lányokat és felvánszorogtunk a szállásunkra. Elképesztő napon voltunk túl, nekem biztos sokáig emlékezetes marad, elsősorban persze a LÉTRA miatt.

Este nem volt erőnk elmenni vacsorázni, de volt krumplink, hagymánk, szalonnánk, grillkolbászunk, kenyerünk, sörünk, így olyan felséges kaját rittyentettünk össze, hogy a Gasztroizé rovatban is megállta volna a helyét! Estére a panzióba beköltözött egy magyar család, de sok vizet nem zavartak, a srác beköszönt nekünk a konyhába, de utána már nem találkoztunk velük. Tehát hétvégére sem lett teltház.

2013. június 30. vasárnap

Este még megbeszéltük a távozásunkat, ezért kilencre összepakoltunk, Tatosa elrendezte Zdenekkel az anyagiakat, nagyon elégedettek voltunk, mind a panzióval, mind a körülményekkel, mind az árral. Indulás előtt Zdenek még odajött megkérdezni, hogy minden rendben volt-e, biztosítottuk, hogy alles super, aztán a lovak közé csaptunk. Előző nap arra jutottunk, hogy kihagyjuk a Lomnici csúcs lanovkával történő meghódítását (legnagyobb sajnálatomra), viszont mivel Rozsnyón keresztül megyünk haza, útba esik a Dobsinai Jégbarlang (Dobsinská Ladová Jaskyna), amit akár meg is nézhetünk.

Így történt, hogy a 3,75 eurós parkolási díj leszurkolása után felballagtunk, úgy 20 perc alatt a bejárathoz. Jó kis kaptató volt, ha tudom, hogy ilyen hosszú út vezet fel, biztos, hogy kihagyom, de hát Tatosa nyilván ezért nem kötötte ezt előtte az orromra. Na mindegy. Fölértünk, megvettük a jegyeket (7euró/fő) és vártunk háromnegyed órát, mert óránként visznek csak csoportokat. Aztán a 11 órás menettel megnéztük a barlangot, ékes szlovák nyelvű idegenvezetés mellett. A barlang szépen ki van építve, vannak benne látványos és kevésbé látványos részek, de senki ne számítson Aggtelek-szerű csodára. Azt nem tudom, hogy üzemszerű-e az olvadás, ami a barlangba tapasztalható, de látványosan olvadozik az egész. 30 perc alatt végeztünk a túrával, nem volt egy áll-leesős látvány.

Valóban, az előző napok adrenalin fröccsei után ez egy kulturált, civilizál és egy kicsit unalmas része volt a túrának, még akkor is ha egy olyan természeti jelenségről van szó, ami lássuk be nem hétköznapi. Meleg ruha kötelező, mert azzal kezdődik az egész, hogy lemegyünk a kb. 100 méter jégdugó alá, ahol bazi hideg van.



Lebotorkáltunk a hegyről, beültünk a kocsiba, aztán Rozsnyón még bevásároltunk az itthoniaknak némi vásárfiát. Tatosáéktól Losonc előtt búcsúztunk el, mi Somoskőújfalu és az M3-as felé vettük az irányt, ők a Dunakanyart célozták meg. Az út hátralévő része eseménytelenül telt, olyan hat óra fele érkeztünk haza.

Nagyjából ennyi lett volna szlovákiai kirándulásunk hiteles története. Lívia azóta (két napja) mondogatja, hogy augusztusban valahogy menjünk vissza, de én is nagyon jól éreztem magam. Átlagos (na jó, átlag alatti) erőnléttel simán leküzdhetőek a túraútvonalak, nagyon jó a levegő, gyönyörű a táj és igazi kikapcsolódást jelent, hogy nem foglalkozol a hétköznapi dolgokkal. Nincs messze, nem drága, finom a sör és a sztrapacska (bár a gasztronómia terén komoly hiányosságaink vannak, ami szintén bepótolandó). Azt nem tudom, hogy aki végigolvasta ezt a kis firkálmányt kedvet kapott-e bakancsot húzni és felkerekedni a természetbe a szurdokok és folyóvölgyek közé, de én bízom benne, hogy részünkről lesz még folytatás.

A túra utáni harmadik napon kontárkodtam bele Vincenzo írásába, az izomláz már enyhült, de az élmények még frissek. Jó az otthon kényelmében punnyadni a tévé előtt, hallgatni ahogy a két gyerek veszekszik a legótomaszon, aztán meg nem akarnak fürödni menni. És ekkor felrémlik a kép, hogy a büdös kölköket egyszer elviszem a Szlovák Paradicsomba és odaállítom a LÉTRA tövébe…





(A szállás, a jégbarlang és a térkép fotóit az internetről használtuk fel)