Néhány napja véget ért már az idei nyaralásunk és igazán nagyon szerettem volna megosztani az élményeinket és benyomásainkat a nyájas olvasóimmal (kac-kac), de valahogy nem akart a mondandó összeállni.

Szerettem volna kedvcsinálót írni az utazáshoz, de hogy írjak ilyet, ha én tuti biztos, hogy oda többé nem megyek, meg hát másnak sem ajánlanám?!

Bizonyos tekintetben ugyanakkor meg mégis az egyik legpihentetőbb és legkellemesebb nyaraláson vagyunk túl. Szóval az ellentmondások 8 napja volt ez, most igyekszem rávilágítani a miértekre.  

Ami a helyszín illeti, Görögországon belül a Pelion-félszigetet néztem ki nyaralásunk úticéljaként. Azt gondoltam, hogy egy turisták által kevésbé/alig látogatott vidék kiválasztásával egy kicsit bepillantást nyerhetünk a sokak által ideologizált és agyonhypolt autentikus görög életvitelbe. Azt hiszem, ez túl jól sikerült.

A booking-on kerestem szállást, majd végül is közvetítő nélkül, közvetlenül a szálloda honlapján keresztül foglaltam le a szobákat. Nem volt sok értelme, nem is fogom a jövőben így intézni a foglalásokat.

Ami a szállással kapcsolatban megfogott az az elhelyezkedése és a kilátás az erkélyről. Az interneten levő képek ritkán mutatják a valóságot, ez esetben szerencsére így történt: a szálloda tényleg 30 méterre volt a tengertől, a teraszról tényleg frenetikus látványt nyújtott a végtelennek tűnő Égei tenger. 53 euró volt a szoba napi ára, melyből – mint később kiderült - 8 euro volt a reggeli.



Itt álljunk meg egy pillanatra. Eddig sosem mentünk a tengerparti nyaralásaink alkalmával szállodába és sosem rendeltünk előre ellátást, reggelit, vagy vacsorát. Saját(os) napirend szerint élünk ilyenkor, ez hozzátartozik a nyaralás fílinghez, hiszen az év többi napján a munkavégzés és egyéb körülmények a meghatározók. Tehát nem szeretjük, ha ilyenkor igazodni kell valamihez (pl. a szállodai étkezések rendjéhez). Másik ok pedig a választás szabadsága: ha nem szimpatikus egy hely akár az ételek minősége, akár az ott dolgozók, vagy a környék miatt (és ugye ez csak empirikus úton derülhet ki), akkor sokkal egyszerűbb váltani, ha az ember nem kötelezte el magát előre. Most szakítottunk ezzel a hagyománnyal, illetve mégsem.

A reggeli egy érdekes szituációnak bizonyult. Első nap „korán” keltünk, lementünk reggelizni, elsőnek sikerült. Külön étkező nem volt, mondták, hogy üljünk le a teraszon. Ezzel nem volt probléma, szellőcske, a tenger hullámai lustán nyaldosták a partot (hallatszott), szóval voltak romantikus elemek is. Aztán hozták a reggelit: fejenként kaptunk egy vékony szelet kuglófot, 1 mini vajat, 2 db hideg, de valamikor korábban némileg megpirított toast kenyeret, kb. 1,5 dl narancslevet, valamint közösen (négyen voltunk) 2 kis adag lekvárt és 1 kis adag mézet, továbbá egy kancsóban annyi teát, hogy nagyjából másfél csésze jutott mindenkinek. Mivel hoztak kést és villát is, úgy gondoltuk, hogy jön még majd a reggeli is, de hát nem jött. Ez volt A Reggeli. Kínunkban csak nevetgéltünk, majd megtudakoltuk, hogy erre számítsunk-e a következőkben is. Mivel a válasz igenlő volt, ezért a reggelinek nevezett izét az első nap lemondtuk, ami jó döntésnek bizonyult.

A görög szállodákba vetett hitemet tovább rombolta egy olyan apró momentum is, hogy talán csütörtök este „elromlott a wifi” és mivel a csütörtököt péntek, sőt a hétvége követte, a javításra hétfő estig kellett várni, így a napok békés információ hiányban teltek. Nem lettünk kevesebbek persze ettől, csak egy csöpp adalék a szálloda szolgáltatásaihoz. Valljuk meg: ha itthon „elmegy a net”, akkor néhány óra elmúltával már bőszen szidjuk a szolgáltatót. Itt viszont továbbra is békésen hullámzott a tenger…

És még a szállodához, aztán ki is tárgyaltuk a témát: kétnaponta ágynemű- és törölközőcsere volt, naponta takarítottak, a szoba kicsi volt, az ágy akkora volt, hogy épp elfértünk rajta, a hűtőt mindig, a légkondit néha, a tv-t egyáltalán nem vettük igénybe. A tusolóban az én (alig) hajamnak megfelelő víznyomás volt, dúsabb hajúaknak egy hajmosás igazi kihívásnak bizonyult. Vagyis a szálloda – a reggeli kiherélésével – már apartmanként funkcionált én pedig levontam a végső konklúziót: Görögországban soha többé nem foglalok szállást szállodába.

De félre a szállással, ott volt egy kőhajításra a tenger és ez MINDENÉRT kárpótolt. Idén is megmutatta talán minden arcát és sok-sok színét: voltak vad hullámok és szelíd pillanatok; volt óriási vihar hatalmas szürkeséggel, félelmetes dörgéssel és villámlással; láttuk kánikulában a nap járása szerinti mindenféle kékben játszani. Számomra megunhatatlan és felülmúlhatatlan. Kipróbálnám szívesen, ha valaki megfinanszírozná, hogy mikor lenne elegem a látványából.

A hőmérséklete az első naptól az utolsóig rendkívül kellemes volt, sosem kellett azért abbahagynunk a fürdőzést, mert a vízben fáztunk volna.

Igaz, némi hiányérzetem itt is akadt: sajnos ezen a helyen a tenger nem a homokos-lassan mélyülő-fövenyes alj kombót hozta, hanem a köves part-gyorsan mélyülő-sóderes, köves alj tulajdonságokkal rendelkezett. Ez nagy pofára esés volt nekem, mert én az első változatot kedvelem és erre is készültem. De tiszta volt és a partszakaszon száz méterenként ha volt 10 fürdőző, akkor sokat mondok.



Továbbá, a parton fellelhető millió kisebb-nagyobb-mégnagyobb kő egész ott-tartózkodásunkra komoly feladatot adott: naponta össze kellett gyűjteni, értékelni, osztályozni a legszebb színű, formájú és egyéb tulajdonsággal rendelkező egyedeket, amelyeket feltétlenül haza kellett szállítani. Ezért mindennapi program volt a part és a meder elérhető részének szigorú átvizsgálása, mert Tom Hanks óta tudjuk, hogy a tenger minden nap hoz valami újat. A feladat nem volt kicsi és könnyű, hiszen ilyen mennyiségű kő felcipelése a szállásra komoly dolog, ráadásul úgy hatottak ránk ezek a kövek (engem kivéve persze), mint egy amerikai focimeccs: nem lehetett megunni és mindig talált az ember benne valami tutifrankó lenyűgözőt.

Horefo (Chorefton)(még nem említettem, hogy ebben a kis „faluban” volt a szállásunk) a turistákra nincs felkészülve, igaz turisták sincsenek, vagy alig. Van két boltja, néhány tavernája, fagyit két helyen, fánkot egy helyen lehet kapni. Ajándék bolt, pékség nincs a településen. Nem vagyok nagy híve az esti sétálóutcai nagy kavalkádnak (igazából semmilyen szinten nem vagyok híve), de be kellett látnom, ez így elég hangulattalan és unalmas volt. Gyrost 2 euróért ettünk, de a fagyiért 1,8 eurót kértek, palacsintát 3 euróért kaptunk, sült kukoricát 1,5-ért. A tavernában nagyjából 10 euro/fő árban jött ki a vacsi, de a kínálat, a választék, az ételek íze és minősége messze elmaradt az eddig Görögországban megtapasztaltaktól.  

Persze nem csak a hasunkat süttettük a rendelkezésünkre álló 8 napban.

Megnéztük a Thermopülei-szorosban található emlékművet, Leonidász híres üzenetét márványlapba vésve, valamint az Unió segítségével épített „emlékmúzeumot”, amely totális kihasználatlanság állapotában leledzik és ékes mementója a teljesen felesleges pénzkidobásnak.



Amikor ott voltunk, rajtunk kívül a kutya sem akarta megnézni az épületet, pedig folyamatosan álltak meg autók és fényképezkedtek az utazók.

Maga az épület tartalmaz egy recepciót (egy kedves lány angolul igyekezett bennünket tájékoztatni), egy büfét (amely nem működik), egy ajándék shopot (ahol nem lehet venni semmit), mellékhelységet (amit használtunk és rendben volt) és egy vetítő termet (ahol egy 12 perces ismeretterjesztő filmet akartak ránk sózni – görögül). Lemondtunk róla, kicsit lehűltünk (az egész hodály épület légkondicionált) és indultunk tovább. A lány láthatóan nagyon örült nekünk, szerintem nem sűrűn nyitják rá az ajtót.

Az emlékmű nem nagy szám, a szobrok (2 db) nagyjából rendben vannak, de a márványlapok töröttek, a vésett szöveg alig olvasható, nekem nagy csalódás volt (igaz Oleg Kosevoj óta nem is vagyok nagy híve a magányos hősöknek – na jó Bruce Willis kivétel -, én a csapatjátékban hiszek, bár Leonidász erről aligha tehet).

Aztán megnéztük Delfi-t (Delphoi), illetve ami megmaradt belőle. 9 euróért az ásatásokon kívül bemehettünk a múzeumba, amelyben meglepően informatívan és logikusan van bemutatva, hogyan is nézett ki akkoriban az Apolló templom és környéke. A megmaradt romokat néhol kiegészítették (de mindig színárnyalattal jelezve, hogy melyik a „hozzátoldott” rész), hogy lehessen látni, milyen is volt annak idején az épület, vagy a szobor, így azért sokkal könnyebb volt elképzelni, milyen monumentális volt a Jósda és környéke. Kimondottan tetszett, na.



Még egy élmény kapcsolódik Delfihez: itt ettem életem legrosszabb muszakáját, amikor visszaindulás előtt beültünk a faluban egy tavernába. Förtelmes volt.  

Kirándultunk az Olymposra is, de az nem sült jól el: az Istenek nem akarták, hogy meglátogassuk őket, sőt tettek róla, hogy ezt a jövőben se próbáljuk meg.

Az történt ugyanis, hogy mire a Pelionról átkelve Litochoro után megtaláltuk az „alaptábort”, ahonnan indul a turista út, addigra már fél egy volt és úgy terveztük, hogy még sötétedés előtt hazatérünk. Hogy ez miért lett volna fontos, arra még visszatérek, de most az Olymposról: szóval a tényleges „mászásra” maradt volna 3 óra, amely az 1000 méteres szintkülönbség legyűrésére (a parkoló 1100 méteren volt, az elérni kívánt menedékház 2100 méteren, - a tényleges csúcs, a Mytika 2900 méter felett, de azt nem is terveztük meghódítani…) reális esélyt nem adott. Így mi kb. 1 óra turistáskodás után visszafordultunk, nyaralótársaink azonban kihívást láttak a menedékház elérésében, így ők felmásztak addig, majd félórás pihenő után indultak vissza.

Mi addig a parkolóban vártunk…négy és fél órát.

Ilyen helyzetben az ember fejében sokféle gondolat és elhatározás születik, négy és fél óra tétlen várakozás a semmi közepén egy poros parkolóban nem a nyaralás fénypontja. Enyhén fogalmazva.

Beautóztunk Volos-ba egyik nap, hogy kicsit körbenézzünk ott is. A nézéssel nem volt problémánk, de az egyebekkel igen, ugyanis hétfő délutánra sikerült időzítenünk a városnézést, azonban a vendéglátóipari létesítményeken kívül Volosban hétfő délután semmi sincs nyitva (nem, nem szieszta volt, hivatalos nyitvatartási cédulák voltak a kirakatokban – már persze ahol voltak). Meg szerdán délután sincs, meg szombat délután sincs, meg vasárnap egész nap sincs.

Nekem erről az jutott eszembe, hogy a görögöknél a válság még csak karcolgatja a fene nagy jólétet, ha egy kereskedelmi üzlet megengedheti magának, hogy egy héten csak 2 napot, meg 4 délelőttöt legyen nyitva, próbáljon a portékájára vevőt találni.

Ja, igaz is, a kínai bolt, a Lidl meg a Praktiker nyitva voltak, ezek lehet, hogy rákényszerülnek, nem úgy, mint a görög cipő, meg egyéb üzletek…



De vissza Voloshoz. Megcsodáltuk a  yacht kikötőt és a fiatalokkal teli sétányra kitelepült bárokat, bevásároltunk a Lidl-ben egy-két dolgot, fagyit azt nem ettünk, mert nem találtunk fagyiárust a környéken. Aztán irány Horefto, átmásztunk megint a Pelionon.

És akkor néhány szó erről az átkelésről, amit már az Olympossal kapcsolatban is pedzegettem.

A Pelion-félsziget nyugati oldalán van Volos városa, a szállásunk, Horefto a keleti oldalon, köztük pedig a félszigetet uraló 1300-1400 méteres hegység. A két település légvonalban talán, ha 16 km-re van egymástól, közúton ez kb. 60-ra jön ki. Az út rendkívül keskeny, nagyon kanyargós, korlát elvétve van, a 60 km legyűréséhez nagyjából másfél órára van szükség. Az út néhány településen keresztül vezet, ahol az út még jobban összeszűkül, valószínűleg a régi szamárcsapások lettek leaszfaltozva, a szélesítéssel nem bajlódtak.

Aki csak egy kicsit is tériszonyos, vagy nem bírja a sok hajtűkanyart, fékezést és irányváltást, az rendesen megszenvedi az utat. Amit persze lehet elütni egy tréfával, vagy legyinteni rá, de nyaralni nem azért megyünk, hogy rettegjünk az úton; az egyik valós ok, amiért a Pelion-félszigetet kizártam a jövő leendő nyaralási desztinációjai közül, ez az út, amelynek sajnos nincs alternatívája: ezt mindig meg kell tenni, ha ki akarunk jönni a félszigetről.

Nem jártuk be a félszigetet éppen ezért, de tettünk egy próbát: a légvonalban kb. 5 kilométerre levő Papa Nero Beach-re átautókáztunk, nagyjából 30-35 percbe telt. A part jobban ki volt építve, de egyszerűen nem volt érdemes hosszú órákat a kanyargós és időrabló utazással tölteni. mi legalább is így döntöttünk.

Itt a félszigeten, nagyjából a közepe táján egy pihenőnél találtunk rá egy elképesztő mézárusító helyre. Különböző mézeket lehetett kimérve (!) kapni, végig kellett kóstolnunk jónéhány fajtát: fenyő, citromfa, gesztenye, meg a jó ég tudja, milyenek voltak, iszonyú finomak és tényleg jellegzetes ízük volt. Aztán voltak mindenféle gyümölcsök és magvak mézben eltéve a mandulától, a szedren át a fügéig, meg amit el lehet képzelni. Na és itt találkoztunk először azzal a közvetlenséggel és kedvességgel, amivel úgy általában azonosítani szokták a görög embereket.



Nem tudom, összesen mennyi pénzt hagytunk ott, de nem keveset, az biztos. Aztán lehet, hogy ennek is szólt a kedvesség meg a közvetlenség…  

Néhány gondolat még az útról.

Görögországig nagyjából 1200 km-t kell autóznunk, ez persze lehet lényegesen hosszabb, ha Athén környékére tervezünk nyaralást, de általánosságban a Chalkidiki, vagy az észak görög nyaralóhelyek beleférnek ebbe a távolságba. Korábban mindenféle előítéletek, vélt, vagy valós történetek keringtek szájról szájra a balkáni állapotokról, a hatósági korrupciókról, rendőrségi túlkapásokról, nyilván volt is valóságalapjuk.

Napjainkban azonban az átutazó turistáknak semmi ilyesmitől nem kell tartaniuk, mi a hat alkalom során, amikor megjártuk autóval ezt az utat, nem találkoztunk ilyesmivel. Sőt, az elmúlt években olyan mértékben egyszerűsödött a leutazás Görögországba, hogy akinek nincs gyakorlata hosszútávú vezetésben, az is nyugodtan bevállalhatja. Hiszen:

   - egy személyivel elég igazolni magunkat bármelyik határon
  - egy 80 km-es szerb és egy kb. 40 km-es macedón szakasz kivételével már végig autópályán mehetünk
  - egymást érik az úton a komoly cégek benzinkútjai, ahol biztonságosan és kulturált környezetben pihenhetünk, ihatunk egy kávét, ha elfáradnánk
   - bank- vagy hitelkártyával végig tudunk fizetni az autópályán a kapuknál és a benzinkutakon
  - ha olyan napon utazunk, amikor a török vendégmunkások nem özönlik el az utakat (vagyis nem hétvégén), akkor a határátlépések néhány percet vesznek igénybe és nincs már lenyúlás, baksis, felesleges tortúra
  - utazni, kirándulni, autózni jó és Görögország gyünyörű!

Összességében ez évi nyaralásunk - bár voltak olyan epizódjai, amelyek nem gyarapítják a kellemes emlékek sorát, voltak melléfogásaim a szállás és helyszín tekintetében a tervezés során is, de mégis - remekül sikerült.

Nyilván közrejátszott benne, hogy 23 év után először voltunk úgy nyaralni, hogy csak magunkra kellett figyelnünk, a gyerekek nem jöttek velünk és talán nem kellene bevallani, de mégis nagyon kellemes állapot volt.



Aztán a TENGER, meg Delfi, a mézes hely, meg az apróságok… nehéz ezt szavakba önteni: jó volt ott lenni, jó volt megélni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy azóta már a következő évi görögföldi nyaralás forog a fejembe és vannak ötleteim…