A sors úgy akarta, hogy 1986-ban a meglehetősen rossz esélyeink ellenére is megússzuk ezt a dolgot (Ha a nyájas olvasó esetleg nem lenne képben, ebben az időben Kijevben múlattuk az időt néhányan...)

Nem tudom szerencsének hinni, alapvetően nem hiszek a szerencsében, én a sorsban hiszek: abban, hogy nem tudsz meglógni az elől, amely számodra kijelöltetett. Hogy ki, vagy mi által, azt most hagyjuk.



Szóval a szomszédodban (90 km távolság ebben az esetben annak minősül) felrobban egy atomerőmű és semmi bajod nem lesz. A tájékoztatás hiánya miatt napokig kint bóklászol a szabadban, a szennyezett ételeket eszed és nem lesz tőle semmi bajod. Iszod azt a vizet, amely abból a víztározóból származik, amelybe az erőmű melletti folyó is betorkollik. Úgy általában a boldog együgyüség, pontosabban a boldog tudatlanság állapotában vagy, mindössze a sors óv meg a megóvhatatlantól. Azzal magyarázták utólag Kijev túlélését, hogy az uralkodó széliránnyal ellentétes, dél-keleti szél fújt ezekben a napokban, amely az erőműtől nem a város felé hozta a rádioaktív szennyeződést.



Milyen egyszerű! Aztán később, amikor már csordogálni kezdtek az információk (többnyire otthonról) elkezdtünk aggódni, de csak eddig jutottunk. Ahogy a bennünket kiküldő dicső Magyar Néphadsereg illetékes munkatársai is, bár szerintem ők az aggódásig sem jutottak el. Hiába kértük – és kérte a szülők egy része – hogy hazamehessünk, ehhez nem járultak hozzá.

Persze így, hogy nem lett baj (hála a szélnek, ugye) sajnos nyugodtan alhatnak az akkori döntéshozók. A döntésüket nem a szélirány ismeretében hozták, szóval a szememben ők egyszerűen csak megpróbáltak megölni minket. De aztán, mintha mi sem történt volna, szépen lement a vizsgaidőszak júliusban és augusztusban hazavonatoztunk.

Sem akkor, sem azóta, semmilyen vizsgálaton nem vettünk részt, senkit nem érdekelt, mi lett a sorsunk, megúsztuk-e egyáltalán, vagy csak néhány év haladékot kaptunk.



Ennek 30 éve, nyilván értelmetlen dolog most ezeket felhozni. Nincs is vele egyéb célom, mint annak bizonygatása, hogy milyen roppant vékony pengeélen táncolunk életünk során és milyen erők vannak a háttérben, melyek rajta tartanak ezen a pengeélen, vagy lelöknek róla. Mi nem lettünk lelökve 30 évvel ezelőtt a "pengénkről", ezért jogosnak érzem:

Boldog születésnapot, AbrakaPravda fiai!