Néhány hónapja (pontosan 16 ) ott ejtettem el a sopánkodás fonalát kedvenc csapatommal kapcsolatban, hogy azért érezhetően új szelek fújtak az Eagles háza táján. És a világ legszebb tündérmeséje kerekedett belőle, igaz, ezt a 16 hónapot ki kellett érte böjtölni!

Az már a ’16 szezonban is látszott, hogy irányítóposzton a vezetők nem lőttek mellé: Carson Wentz első évesen is hozta azt, amit tehetségből, képességből hozni lehetett. Nyilván a rutin, a tapasztalat még hiányzott. Ráadásul ő az egyetemi foci másodosztályából jött (nem mellékesen az egyetemi első osztály 129 csapatot számlál…), ezért az NFL minden tekintetben jelentős minőségi ugrás volt neki. Azt se felejtsük el, hogy a drafton másodiknak kiválasztott játékosként elég nagy hype-ot kapott, az meg már tényleg csak hab a tortán, hogy Philadelphiában messiásként tekintettek rá (McNabb óta nincs megoldva a legfontosabb poszt). Aztán a szezon során nyilvánvalóvá vált, hogy a csapat kerete komoly célok elérésére alkalmatlan, 7-9 lett a vége, utolsó hely a csoportban.

Ez volt főedzőként az első éve Doug Pedersonnak is, aki világ életében másodhegedűs volt: játékosként Green Bay-ben Brett Favre mögött csereirányító volt, edzőként pedig Andy Reid árnyéka volt. Szerződtetésekor szerintem a tulajdonosnak sem volt sokkal nagyobb elvárása, mint hogy hozza rendbe a Chip Kelly féle ámokfutás után a szerteszét levő öltözőt, legyen újra arca a csapatnak, aztán majd meglátjuk a folytatást. Valljuk meg, DP nem egy felkapott, szexy név,  Jeff Lurie-n kívül senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy pont őt nevezze ki egy ilyen posztra.  


Na és hát akkor: most ott tartunk a történetben, hogy befejeztük a ’16-os szezont (mi persze még decemberben ), és óvatos reményekkel nekivágtunk a ’17-nek.  
Az nyilvánvaló volt, hogy Wentz-nek nincsenek célpontjai. Itt nem csak a liga legrosszabb elkapó sorára gondolok, de futni se nagyon volt kivel. A támadófal nem állt rossz nevekből, de önmagukhoz képest gyengén teljesítettek. A védelemben szintén egy ligaalja sor „teljesített”, ez pedig a cornerback állomány volt.

Az offseason-ben aztán igyekeztük orvosolni a problémákat, utólag már látszik, hogy mind a szabadügynökök, mind a draftolt újoncok nagyszerűen beváltak. A csapatnak lett egy első számú elkapója (Jeffery) egy másik, aki meg tudja nyújtani a pályát (Smith). Jött a regnáló bajnoktól egy erőfutó (Blount), hoztunk embert a védőfalba (Jernigan), a linebacker sorba (Bradham) és némi ráfizetéssel hoztunk egy első számú cornert (Darby) is. A drafton választottunk egy futót (Pumphrey) az előző évben draftolt nyakára, aki nem nagyon vált be (Smallwood), de felkapaszkodott a rosterre egy draftolatlan újonc futó is (Clement). Draftoltunk két cornert (Jones, Douglas), bár az egyikről tudtuk, hogy 2017-ben nem lesz bevethető. Szintén draftról jött egy azonnali kezdőt a védőfalba (Barnett), bár nem itt voltunk a legvékonyabbak, Jim Schwartz védelmében a rotáció ezt megkövetelte. Visszahoztuk Foles-t cserének és bizakodtunk, hogy a nyilvánvaló lyukakat sikerült a rosteren betömködni.  

A szezon során tehát megállapíthattuk, hogy a csapat megerősítése jól sikerült. A támadójáték lábra kapott, Wentz zseniálisan irányított, a támadófal pedig TOP3 formát hozott. A tavalyi dropkirályok (Ertz, Agholor) elkezdték nem elejteni a labdákat, kiszámíthatatlan volt, kire játsszuk ki a kulcsplay-eket. Nem volt egy kiemelkedő célpont, nem lehetett megölni a támadójátékot egy ember levédekezésével.
A védelem, elsősorban a front7 fantasztikusan teljesített. 4 emberrel tudtunk nyomást gyakorolni az ellen irányítóira, így jelentősen kevesebb feladat hárult a secondary-re, akik ezzel meg tudtak birkózni. Amikor pedig az kellett, előlépett a speciális egység, volt olyan meccs, melyet gyakorlatilag ők döntöttek el (Giants ellen, blokkolt punt, blokkolt field goal és blokkolt extra pont ).    



Aztán megsérült a rúgó. Sturgis nem volt éppen rossz, de azért Akers óta (2010)nem volt olyan rúgónk, aki valami pluszt is tett volna le az asztalra. Amolyan jómunkásembereink voltak: ami elvárható, azt hozták többé-kevésbé, de semmi extra. Sturgis pótlására tehát leigazoltunk Cincy-ből egy 23 éves fiatal gyereket (Eliot), aki aztán a 3. fordulóban 61 yardról betalált az utolsó másodpercben, ezzel hozva a Giants elleni meccset.
Aztán megsérült Sproles, a mindenes, akire mindig lehetett számítani. A trade deadline előtt még éppen sikerült Miami-ből elszipkázni egy ottani kegyvesztett futót (Ajayi).
Aztán kidőlt a középső linebacker (Hicks), aki a védelmi játékokat hívta, aki a védelmet irányítja.
Megsérült a speciális egység kapitánya (Maragos). akinek a kick, vagy punt visszahordó elsődleges blokkolása a feladata.
Aztán elszakította a térdszalagját a csapat baloldali támadófal embere (Peters), a vak oldali tackle; ezt a posztot tartják a második legfontosabb posztnak a játékban.
És persze a 14. fordulóban elvesztettük Wentz-et is, szalagszakadás miatt neki is véget ért a szezon.    



A fenti csapásokat mégis túlélte a csapat, sőt közben kiváló eredményeket hozott. Mindössze két vereséget csúszott be: a második fordulóban az akkor csúcsformában játszó Kansas City, a 13. fordulóban a Seattle ellen nem volt ellenszer (Az utolsó fordulóban ugyan 6:0-ra kikaptunk a Dallastól, egy olyan meccsen, ahol a másod, de inkább a harmadvonal játszott, mínusz 15 fokban, ahol a tét legfeljebb az volt, hogy a Dallasnak jobb, vagy rosszabb lesz a draftpozíciója. Nyertek, tehát rosszabb helyen draftolnak, tehát nyertünk . Nekünk akkor már megvolt a hazai pálya a rájátszásban).
De a szezonban sorra arattuk a győzelmeket. Nem volt persze túl nehéz a sorsolásunk, de azon túl akik szembejöttek, kiket kellett volna még megverni? Vannak csapatok, akik hosszú éveken át hullagyenge csoportokat nyerve váltanak bérletet a rájátszásra, ezért talán nekik sem kell évente bocsánatot kérniük.

Érdekes módon, ahogy jöttek a sikerek, a csapatot annál inkább írták le a közvéleményt is formáló szakírók és szakértők. Aztán Wentz sérülésével már teljes volt a huhogó kórus hangereje: olyan statisztikával volt hangos a rájátszás első fordulója, hogy ez az első alkalom, hogy egy eredményei alapján első helyen rangsorolt csapat legyen a legesélytelenebb a rájátszásban. Ezzel jelentősen segítették a csapat motivációs felkészülését:  a játékosokban olyan dacot és jó értelembe vett frusztráltságot generáltak, amelyre a rájátszás meccseken szükség is volt.  
Már a rájátszás során magunkra aggattuk az „underdog” jelzőt azzal, hogy a Falcons meccset követően néhány játékos kutyamaszkot húzott magára (megjegyzem az Amazon-on ezt a maszkot hetekig nem lehetett kapni, mert a fanok elkapkodták). Jason Kelce, a csapat centere az SB utáni győzelmi parádén egy olyan beszédet mondott, amelyben gyakorlatilag a teljes csapatot – tulajostól, edzőstől játékosokig – felsorolta, hogy a média szerint ki, miért nem volt jó a csapatnál. Aztán elmondta a véleményét az egészről, amit a közvetítésben elég hosszan kisípoltak .



Szóval egy lesajnált csapat voltunk mindenki szemében, így aztán még nagyobb elégtétel, ahogy a történet végződött.    

A végére hagytam viszont a siker két legfontosabb összetevőjét. A Front Office és a Coaching Staff, elsősorban persze Howie Roseman és Doug Peterson kulcsfigurák voltak a sikerben. Roseman szenzációs módon erősítette meg a csapatot, év közben is nagyot húzott, elsősorban Ajayi leigazolásával. Pedersonról pedig kiderült, hogy nem egy Andy Reid klón, hanem fantasztikus edző és olyan bevállalós, mintha középiskolai csapatot vezetne. Rendkívül agresszív volt egész évben a játékhívás, rengetegszer ment rá a csapat a 4. kísérletekre, amit jó százalékban meg is oldott. Ráadásul nem egy összezuhanós fajta: Wentz sérülését követően olyan mértékben lett átalakítva a playbook, amennyire a csereirányító, Nick Foles képességei ezt megkövetelték.  



Itt kis kitérőt tennék, mert Foles kulcsfigura lett a 14. fordulótól, ezért szolgálnék egy kis háttér-információval. Foles-t 2012-ben draftolta az Eagles a harmadik körben. Elmondása szerint, a draft előtt az egyetemi pro day-ére csak Pederson ment el megnézni őt (Pederson akkor qb edző volt Reid alatt az Eagles-nél). Egy leszállóágban lévő, szétesett csapatba érkezett, az akkori rendszert, amit egy évig tanult, Chip Kelly érkeztével kidobhatta a kukába. ’13-ban Vick sérülésével bedobták a mélyvízbe, ahol nem teljesített rosszul, de Chip mobilis qb rendszerében ő idegenül mozgott. Megsérült, majd része lett egy cserének és a Rams-hez került. Ott hamar kijátszotta magát a kezdőből, ezután kérte, hogy engedje el a csapat.
Kirúgása után a Chiefs-be igazolt, meglepő módon Reid-hez és Pederson-hoz. Csere volt, alig látott pályát, vissza akart vonulni. Aztán Pederson-t kinevezték a Philly élére és Foles harmadszor is hozzá igazolt.

Egy interjúban elmondta, hogy pályafutása során Pedersonon kívül senki nem bízott benne, senki nem hitt benne. Foles egy rendkívül nyugodt, csendes fiú, nem éppen vezér típus. A képességei a top qb-hoz képest nyilván bizonyos mértékig korlátozottak (viszonylag lassan dönt, a védelmeket korlátozottan olvassa, a pályát nem látja át olyan szinten, hogy 2 másodperc alatt meg is játssza a labdát). Első Philly-s korszakában hajtépős volt, ahogy a töküresen ácsorgó elkapókat nem vette észre a pályán, vagy ahogy szépen gondolkozva a zsebben várta be a sack-et. Viszont a karereje rendben van és azt sem mondhatnánk, hogy ne lenne bevállalós.  



Szóval a rájátszásban az volt a kérdés, hogy mit lehet kezdeni Foles-szal, tud-e az edzői stáb olyan játékot kitalálni, hogy az elit védelem mellett a támadók ne veszítsék el a meccseket.
Pederson azt találta ki, hogy nem terheli le Foles-t. Nem kell az egész védelmet olvasnia (úgysem tudná), nem kell az összes célpontot végigszkennelnie, hogy kinek adhatná a lasztit (úgysem tudná). A legtöbb játékban 2-3 szereplőre redukálta a kulcsemberek számát. Attól tette függővé, hogy futás lesz, vagy passzjáték, hogy a védelem a játék előtti felállásban mire készül, illetve a játék indulásakor mire mozdul.

Így Nick-nek csak egy-egy linebacker-re, safety-re, vagy corner-re kellett fókuszálnia. Ha az adott játékos fellépett futásra, akkor passzjáték jött, ha visszalépett, akkor Foles átadta a labdát a futónak. Persze, nem csak a védelemtől függtek a playek, voltak olyan játékok is, melyeket le kellett nyomni az ellen torkán, akárhogy is álltak föl. Ehhez kellett a rendkívül feljavul offenzív fal teljesítménye, amely az esetek zömében – beleértve a Superbowlt is – dominálta az ellenfél védelmi falát.

Az utólagos elemzésekből látszik, hogy olyan blokkolási sémákkal is lepte meg az Eagles az ellenfeleit, amelyeket utoljára talán középiskolákban alkalmaztak (pl. a fal egyik fele futásra, a másik fele passzra blokkol: a linebacker, vagy a safety ha a fal egyik oldalát nézi, akkor jönnie kéne futást védekezni, ha a másik oldalát látja, akkor megy hátra zónázni, ezzel elég kaotikussá válik a pálya, amit egy jó futó könnyedén kihasznál). Foles részéről a bizalom olyan szintű volt Pederson felé, hogy – bár joga lett volna rá – egyetlen egyszer sem hívta át a fülére mondott játékot.  

Aztán a kitalált megoldás fényesen működött. A védelem a Falcons-t 10, a Vikings-t 7 ponton tartotta, ez utóbbi meccsen Nick élete meccsét játszotta (korábban volt egy 7 td-s meccse az Oakland ellen még 2013-ban, de azt nyilván fontosság szempontjából össze sem lehet hasonlítani ezzel a meccsel), a szakértők sokadszorra jósolták, hogy számára ez egy megismételhetetlen teljesítmény volt. Aztán a Patriots ellen ott folytatta, ahol a konferenciadöntőben abbahagyta. A fal nem engedett egyetlen sack-et sem, a támadójáték végig briliáns volt. Ami a legfontosabb, hogy akkor sem remegtek meg, amikor az ellenfél átvette a vezetést, a világ legtermészetesebb dolgának tűnt végigmasírozni a pályán és visszavenni az előnyt.



Az a védelem pedig, amely egész évben és a rájátszás első két meccsén maga volt a megbízhatóság, totál csődöt mondott az év (tized? század? philadelphiai szempontból talán utóbbi…) legfontosabb meccsén.
Illetve majdnem csődöt mondott, mert azért a végén csak megnyerte a meccset! Azzal az egyetlen sack-kel és labdaszerzéssel, mert ez a plusz kellett a győzelemhez.



Ami különösen édessé és értékessé teszi ezt a győzelmet, hogy az ellenfélnél az élete formájában játszó Brady-t sikerült végül legyőzni egy „pisztolypárbajban”: meggyőződésem, hogy ez sem a Saints-nek, sem a Vikings-nak, sem a Falcons-nak sem sikerült volna. Ez a Pats ereje teljében volt, önbizalomtól duzzadt, az elmúlt évek elképesztő és néhol szerencsés fordításait követően el sem tudták képzelni, hogy ők itt kikaphatnak. Mondjuk az SB előtt Sly megjósolta, hogy mi várható és hogy mi is lesz az összecsapás kimenetele .  



Még egy dologra szeretnék pár szót vesztegetni (ha valaki idáig elolvasta, akkor már ne adja fel), ez pedig eléggé személyes lesz:  

13 éve drukkolok a csapatnak, a 2005-ös Pats elleni vesztes Sb-t követően lettem sasfan. Bizonyos szempontból jó, hogy így történt, mert ha akkor az Eagles nyer, valószínűleg Pats drukker lennék (vonzanak az underdogok), az pedig nem szeretnék lenni 5 SB győzelem ide, vagy oda.
Sok örömöt és élményt, meg sok csalódást és bosszankodást hozott ez az időszak. De mindenért kárpótolt ez a Superbowl győzelem. Mindenért. A játékot imádom, fantasztikus egyéniségeket és történeteket lehetett megismerni általa. Kezdetben játékosokért rajongtam, ma már a csapat mindenek felett van.
Ismerve a Liga rendszerét, az aktuális „állócsillagokat” (Pats, Steelers, Packers stb) és a „menthetetleneket” (Browns, Bucks) hihetetlen és szürreális, hogy az Eagles Superbowl-t tudott nyerni. Semmi sem jelezte ezt előre és legyőzhetetlennek tűnő akadályokat kellett érte leküzdeni.
Napokig úgy ébredtem utána reggelente, hogy nem álmodtam, tényleg megtörtént? (ez elég nyálas duma, de tényleg így volt )
Életem olyan élménye volt - nemcsak az 52. Superbowl, hanem az egész évi csoda -, amit semmiért nem adnék oda.


Pedig – ha belegondolunk – csak egy csomó izzadt, 100-130 kilós hapsi taszigálja egymást ide-oda 3 és fél órán keresztül .