Azzal kezdeném, hogy nagy James Bond rajongó vagyok. Ez nem jelenti, hogy az eddigi összes 007-es nevével fémjelzett film maradéktalanul tetszik, sőt, vannak szerintem kifejezetten katasztrofális példányok is, amelyeken vasárnap délután simán be tudok aludni. Nem, nem arról beszélek, hogy életszagú-e a történet vagy sem. Arról sem, hogy a kütyük, amelyekkel James Bond harcol a gonosz ellen létezőek vagy sem (ez nem kérdés: persze hogy léteznek ). Tovább megyek, a színészi alakításokra sem vesztegetnék sok időt, bár halkan megjegyezném, hogy Sean Connery és Roger Moore között jelentős különbség van. Akkor miért is szeretem a 007-es történeteit? A csinos nőkért, akiknek jelentős része Bond ágya után jobblétre szenderül? Vagy a szép autókért? Vagy az egzotikus helyszínekért? Esetleg mindezek egészséges keverékéért, amire az igény – lássuk be – a férfiak genetikájában tökéletesen be vannak égetve?



James Bond filmeket szerintem úgy kell nézni, hogy magunkban kikapcsoljuk az örök kötözködő, logikai összefüggéseket kereső, ráadásul a szürke hétköznapokba belefásuló – mondhatni normális – négygyermekes családapát, aki 130-as sebességnél már görcsösen kapaszkodik az autó kormányába és egyébként esze ágában sincs életveszélyes helyzetekbe kerülni. Ez azért fontos, mert a Bond filmek a megjelenésükkor aktuális szituációkat dolgoznak fel, ezzel óhatatlanul előjön a „márpedig ilyen nincs” érzés. Miközben hasonló felkiáltás a „Gyűrűk Ura” vagy Harry Potter sorozatoknál – egyértelmű fantasy lévén – fel sem merül.

A Daniel Craig által megszemélyesített James Bond figura – az utolsó három filmben – visszanyúlt a gyökerekhez: egyrészt olyan témákat dolgozott fel, amely a Bond történet szerves része, de eddig még nem filmesítették meg (Casino Royal), másrészt megpróbálta megmutatni, hogy maga James Bond hogyan „alakult ki”. Mindezt belehelyezve a XXI. századi környezetbe. Miközben a korábbi Pierce Brosnan egy elegáns és szívdöglesztő ügynök volt, Daniel Craig egy gátlástalan, brutális és tapló bérgyilkost/rombológépet alakít.

Ettől függetlenül a „Casino Royal” és a „Skyfall” már-már megközelítette azt a szintet, amely az elődök többé-kevésbé következetesen felépítettek, a „főgonoszok” érdekesek és mondhatni fantáziadús ellenségek voltak, akik nem csak zseniálisak, hanem akciókban is megállják a helyüket, ami egy akciófilmnél nem is olyan elhanyagolandó. A „Quantum csendjét” én egy botlásnak tekintem, ami talán szükséges és elfogadható volt James Bond fejlődésének bemutatásában.



Na de most itt van a huszonnegyedik Bond film, amely a „Spectre – A fantom visszatér” címet kapta. Feleségemmel néztük meg, persze, hogy én forszíroztam. Igyekeztem nem olvasni a kritikákat, ugyan a szalagcímeket nem tudtam figyelmen kívül hagyni, de úgy voltam vele, hogy ha már az első huszonhármat láttam, akkor megnézem ezt is.

Magával a képi világgal semmi probléma nincs, létezik az összes „építőkocka”: vannak látványos robbanások és akciójelenetek, lövöldözések, autós üldözések, szép autók, nők. Léteznek mindazok a behatások, amelyek a korábban említett férfigenetikába beépített reakciókra építenek. Akár működő akciófilm is lehetne ez a huszonnegyedik Bond film. De Sam Mendes rendező és John Logan forgatókönyvíró valamit mégis csak elrontottak.

Az első problémának én a felépítést tartom. Azt vettem észre, hogy ez egyébként látványos részek tökéletesen függetlenek egymástól, nincs meg a folyamatosság érzése, a cselekmény annyira „ugrál”, hogy az az érthetőség rovására megy. Például, ha ezt a filmet részekre bontva kedd esténként 20 perc időtartamban nézhetnénk meg, akkor lenne időnk feldolgozni az eseményeket, ki kivel van és miért mondta azt, amit mondott. A két órás filmben egyszerűen nincs idő erre és aki nem ismeri az előző Bond filmeket (és most nem csak az utolsó 3-ra gondolok, hanem mondjuk az első 10-re is) az a történetet sem tuja feldolgozni. Jó, tudom, hogy ez nem egy „gondolkozós” film, de azért mégis…

Második problémám az, hogy szerintem sok olyan cselekmény és szereplő van a történetben, akinek és aminek az égadta világon SEMMI JELENTŐSÉGE SINCS. Ilyen például Monica Belucci és az ő szerepe. Semmi, zéró, nudli.



Harmadik problémám a főgonosz. Christoph Waltz számomra Tarantino „Becstelen brigantyk” agyalgó Gestapo tisztje, azért Cannes-ban kapott egy legjobb színészének járó díjat, na itt ez szerintem nagyon gyenge volt. Mentségére szóljon, hogy a forgatókönyv írója hajánál fogva rángatta elő Franz Oberhausert, akinek van egy másik neve is, amit most nem árulok el. Bár aki nem látta az első 10 Bond filmet, az úgy sem tudja kiről van szó, akárcsak a feleségem.

Apropó, jobbik felem… egy hét elteltével megkérdeztem őt, hogy mi maradt meg benne a filmből. Összefoglalom:

- az egészet nem értette, ki ez az Oberhauser és mit akart?
- nyomtalanul múltak el benne a jelenetek, amikor segítettem neki, akkor jött elő a „ja, tényleg…„ effektus.
- nagyon hangos volt (értsd: sok robbanás volt)
- Monica Belucci öreg.

Hát, körülbelül ennyi…

Én azzal egészíteném ki, hogy

- a mexikói nyitójelenet önmagában egészen jó, a zene (Los Muertos Vivos Estan) nagyon passzol a koponyás-álarcos-csontvázas környezethez. Hátborzongató!!! Még a képi megjelenítéssel sincs baj, szuperhosszú folyamatos felvétel rögtön a kezdő képsorban. Erős kezdés.
- gyenge folytatás, Monica Belucci tényleg öreg a Bond lány szerepéhez.
- a visszacsatolások a korábbi filmekre érthetetlenné teszik a cselekményt.
- az akciók látványosak. Pont.
- a főgonosz, aki mindenről tud és közel mindenható, szánalmasan gyenge az akciókban.
- „C” szerepe is elhanyagolható, illetve túl van dimenzionálva. Ennyit nem ért meg.
- a fő Bond szám (Sam Smith – Writing’s ont he wall) szerintem nagyon gyenge és rossz.

Összességében számomra csalódás volt ez a film, bár vannak benne látványos elemek. Biztosan nagy volt az elvárás részemről, nehéz kimondani, de ez a film szerintem a gyenge Bond filmek közé tartozik, pedig látványos, akció is van benne… Az is igaz, hogy nem a leggyengébb…

Megnézhető. Egyszer-kétszer. Talán.